Ha az ember gondolkodik: vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az egyikkel a messzeeső tárgyak közös jegyeit, rokon vonásait köti össze; a másikkal a szeme alatti tárgyat, pontocskát szedi szét, elemzi, megkülönbözteti, eltérő jegyeit keresi.
Ha az emberiség irodalmi alkotásait, különösen bölcsészete történetét, továbbá históriai műveit, szépirodalmi termékeit vizsgáljuk, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy bizonyos időkben túlnyomóan összefoglalnak embertársaink, máskor meg lenézéssel fogadnak minden általánosító, összefoglaló gondolkodást. Ez időszak bölcsészei semmi jelentőséget sem tulajdonítanak az eszméknek, az egyetemes gondolatoknak, míg a másikban csak ezeknek van realis igazságuk.
Ha még mélyebben bocsátkozunk bele az emberi alkotások vizsgálatába, arra is ráakadunk, hogy az összefoglaló gondolkodásból nem egyszerre csapunk át a megkülönböztetőbe, hanem fokozatosan, lassú lépésben. Igaz, hogy ezt nehéz meglátni, sőt az elemző gondolkodás napjaiban, mikor a távolban csak egyes kimagasló tüneményeket tudunk észrevenni; mikor a jelenségek nem egységökben, hanem mintegy széthullva, belső összefüggésök nélkül állanak előttünk: nem is láthatjuk az összefoglaló gondolkodás lassú zsugorodását. Azután, mikor 4–500 esztendeig tartott ez a lépcsőzetes átalakulás, nehéz volt a gondolkodóknak észrevenni e tüneményt. Most azonban, mikor jóval rövidebb ideig, például 1490-től 1700-ig, 1700-tól 1815-ig, 1815-től napjainkig tart, tehát egy nyolczvan éves ember végig élheti, most már jóval könnyebb észrevenni, fölfedezni az erkölcsi világ e tüneményét.
Magam is eleinte csak annyit láttam, hogy az összefoglaló gondolkodást az elemző váltja el, csupán később jutottam el a lassú és folyton szűkülő gondolkodás felismerésére. Alig lehet két-három éve ebbeli világosabb látásomnak.
Azóta ezer meg ezer bizonyítékkal állottam elő e tétel megvilágítására. De mivel éppen a tanárok, tudósok és írók között lassan mutatkozik és hódít az összefoglaló gondolkodás, nem csoda, ha Beőthy Zsolt kis munkája a régi helytelen alapon készűlt és szerzője nem képes megérteni magyarázatomat. Ő egyik legkedveltebb írói egyénisége napjainknak a hetvenes évek közepétől kezdve. Igen sok lelki tulajdona ez időszak jellemző sajátsága. Így kenetes, lágy, szines az irálya, gyöngéd, síma, nyájas a modora, eszmétlen és elemző a gondolkodása, léha, elnéző, irgalmas és altruisticus a moralja, tősgyökeresen magyaros a nemzeti szelleme, szóval, a mint szokták mondani, a századvégi emberek egyik kiváló egyénisége. Ezért volt annyira népszerű.
Most egy kis munkája: A magyar irodalom kis tükre fekszik előttem, mely előadásainak vezérfonala, szellemi életünk fejlődéséről való felfogása akar lenni. Nyilatkozata szerint megtalálhatni benne az ő irodalomelméletét vagy legalább nyomát hagyta e szerény vázlatban.
E kijelentés okán kerestem az ő irodalom-elméletének nyomait, de nem találtam. A mi szemem elé kerűlt, az mind nagyon régi és elcsépelt valami. A mint irodalomtörténete nem egyéb, mint Toldy tankönyvének átírása a nemzeti szellemnek erősebb hangoztatásával, úgy e munkácska sem más, mint a Toldy-féle irodalom-történet édes-kedves kivonata.
Új eszme, új felfogás éppen nincs, de nem is lehet benne. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert a realismus egyedüli gondolata a magyarság, a nemzeti szellem. A szélső idealismus idején, mikor leghatalmasabb az összefoglaló tehetségünk, lelkesedünk a magyarságért és a magyar hazáért, de csak mint erkölcsi fogalom szent előttünk, melybe beléolvasztjuk és testvéreinknek tekintjük az összes nemzetiségeket. Keblünkre öleljük a tótot, a ruthént, a szerbet, a horvátot, a németet, a románt stb. és azok bennünket.
Mihelyt zsugorodni kezd ez az összefoglaló és egységes gondolkodás, halványan megkezdődik az a patriotismus, mely Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt, Kölcseyt és másokat lelkesített a huszas években. Ők még nem tudtak elég melegek, bensők, közvetlenek lenni. Annyira szélesen és messze látnak, hogy szivökben nem rakhat fészket a szűk látkörű, de édes és meleg nemzeti szellem. Toldy Ferencz, hű barátjok, dolgozataiban magasztalja őket, ünnepli magyarságukat; de még ő is csak oly hideg lehet, mint Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Kisfaludy Károly és más társaik.
Az általánosító gondolkodás azonban folyton szűkűl, az egyetemes iránti csodálat hanyatlik, az ember észre kezdi venni a nemzeti szellemet, gyönyörködik a magyaros, népies, nemzeties nyelvben, szokásokban, magatartásban. Aesthetikusok, kritikusok, irodalom-történetírók műveikben már kiemelik az egyes írók nemzeties irányát, nemzeti szellemét.
Toldy Ferencz sem tehetett másképpen. Még erős a Kazinczy, Vörösmarty stb. iránti rokonszenve, nagyságuk iránti tisztelete; de már az eszme nyomása alatt kénytelen érezni, hogy Petőfi, Arany stb. magyarosabbak, melegebbek, bensőbbek. És ezt ki kellett fejezni irodalom-történeti dolgozataiban.
Talán az övénél is nehezebb volt Gyulai Pál helyzete. A hatvanas években megbizták Vörösmarty életrajzának megírásával. Az utolsó ívek kivételével Deák Ferencz volt az életrajz ellenőre. Neki olvasta fel a szerző és tette rá megjegyzéseit. De hogy írhasson a hideg, ünnepélyes, fenséges Vörösmartyról a meleg, lágy, népies, magyaros realista Gyulai Pál? Hogy emelhesse ki Zalán futását, Egert, Cserhalmot stb., mikor elemző gondolkodásának nehéz belőlük egy pár lapot is elolvasni? Hogyan csodálja Vörösmarty romantikus színműveit szertelenségeikkel, borzasztó, groteszk ellentéteikkel? Ezt már nem lehetett megtenni a hatvanas években.
Az idők árjához símuló Toldy Ferencz még egy kissé csodálhatta e műveket, Gyulai nem. A kegyelet, a megbizás körülményei azonban nem engedték, hogy szabadon írhasson, bántani nem volt szabad; de keresni kelle oly sajátságokat, melyeket a hatvanas évek gyarapodó nemzeti szelleme is tisztelt. Ilyen volt Vörösmarty nyelve, Csongor és Tünde népies drámája és benne a manók csilingelő dialógja, az eposzok között a romantikus Két szomszédvár, hisz ezt még akkor el lehetett olvasni, lyrai költeményei közűl, különösen ki kelle emelni A szegény asszony könyvét, mert ez legmelegebb mindnyájok között. Gyulai tapintatosan végezte feladatát. Méltányos volt az oly művek iránt, melyet a hatvanas években alig tudtak olvasni, elismerő azok iránt, melyek még tetszettek.
Midőn Beőthy Zsolt a hetvenes évek második felében az irodalomtörténetíráshoz fogott, már úgyszólván elenyészett, vagy összezsugorodott az általánosító gondolkodás, realismusunk szűk felfogása csupán a nemzeti szellem melegét élvezhette, összefoglaláshoz csak egy pár bomlott embernek volt érzéke. Beőthy tehát kezébe vette Toldy tankönyvét, kissé megváltoztatta a felosztást, mert a Toldyéban volt némi egység, leszállította, vagy törölte Kazinczy, Bugát és a hidegebb poéták, írók stb. nagyságát, kiemelte a magyarosabb, nemzetibb szelleműeket. E munkájában szintoly tapintattal járt el, a minővel Gyulai Pál Vörösmarty életrajzában.
De ha önálló felfogást, Beőthy-féle eszmét keresünk, egyet sem találunk. Vannak benne eltérések, apróbb variansok, de önálló, eredeti gondolkodásnak nyoma sincs. És ez volt a szerencséje, mert különben kevesen vagy épen nem olvasták, tanulták volna. A nemzeti szellem apostolának kelle lennie, ez volt a világon minden olvasott irodalom-történetíró. Ő sem lehetett más. A szűk, individualis, meleg, benső és léha nemzeti szellemnek volt szines és kenetes tolmácsa. Mikor tehát eredeti irodalomelméletével hozakodik fel, melynek nyomait e vázlatban hiába keressük, melylyel tanítványainak állítólag nem maradt adósuk, oly kincset emleget, mely hiányzik elméjének ládafiában vagy papirosbúzával kereskedik a szellemi világ börzéjén. Világosabb vagy sötétebb árnyalat, kisebb-nagyobb eltérés még senkit sem jogosít fel, hogy önálló, eredeti elméletnek mondhassa a maga apróságát, mely egyéni szervezetének elmaradhatlan következménye.
Az irodalom bölcsészetének, az irodalom elméletének, egyetemesnek kell lennie, a világ minden irodalmára kell illenie, sőt fel kell ölelnie az emberiség erkölcsi, szellemi és aesthetikai életét is, meg kell vele magyarázni, érthetővé tenni az ember lelki életének minden tüneményét. Ily összefoglalásra se Beőthy, se a világ egyetlen realistája sem képes, mert éppen azért jónevű, kedvelt és szívesen olvasott gondolkodó, költő, író, művész, politikus, tudós, mivel nincs összefoglaló tehetsége, szűkkörű a szellemi láthatára, elemző, szétszedő, individuális a gondolkodása. Tőlük tehát senki se várjon új, eredeti összefoglaló és erkölcsi világunkat megfejtő egységes eszmét!
De hátha? kérdi a kétkedő realista, aki éppen szűk látkörénél fogva nem hiheti el, hogy más érzés, gondolkozás is igaz lehessen az övén kivűl. Tessék kimutatni Beőthy munkáján, hogy nincs benne új elmélet, nincs benne eredeti irodalmi bölcsészet. Idáig csak azt magyarázta, miért kellett Beőthynek és vele ezer meg ezer aesthetikusnak kisebb-nagyobb eltéréssel a nemzeti szellem sugallata szerint írnia. Bizonyítsa be pontonkint, hogy ez vagy az csak régi felfogás, nem pedig új elmélet sarktétele.
Így hangzik a reálista követelése.
Mindenesetre túlságos és igazán sok. Túlságos, mert ha az uralkodó eszme haladása fonalán bemutattam, hogy Beőthy nem írhatott másképpen, magától elesik a pontonkint való magyarázat szüksége; sok, mert ha belébocsátkozunk az egyes pontok fejtegetésébe, csakhamar azon vehetnők észre magunkat, hogy új irodalomtörténetet írtunk, a mit most nem szándékozunk. De ha az egészre nézve adósak maradunk realista barátainknak, néhány pontra nézve szívesen teljesítjük követelésöket.
Mindjárt érdekes a kezdet. Beőthy szeme előtt az ősidők homályából egy volgamelléki lovas bontakozik ki, szerinte e lovas véréből mindnyájunkban van egy csepp, mely a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz. A haladás megelőző hullámának realis alkonyán mondotta de Maistre gróf, a mit különben minden realista érez: Én nem ismerem az embert, hanem csak francziát, oroszt, németet stb. ismerek. A realismus e sajátságára mutat Beőthy felfogása is, a ki egy volgamelléki lovas képében akarja bemutatni a magyar nemzetet.
E nép szerinte rablásból, félig-meddig zsákmányból él (3. l.), műveltsége azonban fejlettebb és magasabb, mint azoké a népeké, melyeket itt talált (8. l.), tehát a volgamelléki lovas műveltebb volt, mint a pannoniai germán és szláv.
A magyar egész lényét áthatja a nemzetiségi érzés, ez tölti el bensejét, ez irányozza egész külső és belső életét (5. l.). Mintha más nemzetét nem töltené el. E hibás tétel bizonyítása a könyvecske feladata. Talán ez akar lenni az az ismeretlen irodalom-elmélet, litteraturai bölcsészet. Csakhogy ez annyira ismert és általános, hogy a legkorlátoltabb Széchy Károlytól kezdve Taineig, a legelvtelenebb Heinrich Gusztávtól Gervinusig egyetlen nagy emberünk sem tudott más elméletet megalkotni, kisebb-nagyobb eltéréssel mind egy húron pendűlnek.
Más felfogás hirdetője Nisard, a ki a tekintély elvének apostola; de a mit még lehetett hirdetni a negyvenes-ötvenes években, kinek kellett volna a realismus későbbi napjaiban?
Beöthy is, mint annyian, elmondja a magyarról, különösen Szent-Istvánról, hogy az idegenből átvett eszméket és formákat mindig akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti érdek szolgálatára minél alkalmasabbakká tegye. (5. l.)
Hagyjunk fel e régi, elavúlt frázissal. Mindenkinek tudnia kell, hogy az idealismus vagy realismus nyomása alatt, ha a civilisatio rokon színvonalán vagyunk, átveszünk intézményeket; ez azonban sehol sem lehet másképp, mint a helyi és nemzeti bélyeg ráütésével. Még a catholicismus sem kerűlheti ki egyben-másban ezt a nemzeti jelleget. A világi intézmények még inkább. Éppen ez lenne csoda, ha az ország és nemzet viszonyának tekintetbevétele nélkül lehetne átvenni egyházi és világi intézményeket.
Olvasom, olvasom e szerencsétlen könyvet, de elméletet, philosophiát sehol sem találok benne. Persze annál több hibát és helytelen felfogást. Legalább eszmei kapcsolatokra akadnék, melyek megállanák helyöket! Ilyen sincs. Rendesen a közel fekvő, a közvetlen, a látszatos okokat bújja, velök hozakodik fel. Ha mégis látni akar valamit, össze akar kötni valamely jelenséget, helytelenűl teszi. Példáúl a XV. század műveltségének legszélső sugarait egy század mulva Báthori Zsigmond kolozsvári palotájában látja elenyészni (29. l.).
A jó ember nem tudja, hogy a XV. század civilisatiója a realismus léhasága, erkölcsi, aesthetikai és szellemi bomlása, Mátyás halálával bezáródik s az egész világon beáll a Bánffy-korszak, az anyaginak és erkölcsinek élethalálharcza; az egyetemesnek uralomra törekvése, az erénynek és becsületnek lázas kitörése a század demoralisatiója ellen. Csak így lehetséges elképzelni, hogy Fra Girolamo, az egyszerű florenczi barát egy hatalmas köztársaság élére áll. Nem veszi észre a társadalmi osztályok harczát; azt gondolja, hogy folytatódik a XV. század léhasága, a Janus Pannonius pécsi püspök, verses pornografiája, frivol, érzékisége, Mátyás királynak és kortársainak immorális anyagisága.
Pedig csak 27 év múlva Mátyás halála után a rationalismus és scepticismus halvány megjelenésével lesz lehetséges egy Luther Márton, egy Pomponazzi, egy Ariosto, egy Macchiavelli, mikor már lohad a szélső idealismus, hanyatlik a tekintélyi hit és idealis morál. Idáig nem lehete félredobni egyetlen dogmát sem, mert az emberiség rajongott a tekintélyi vallásért és nem kérdezte, miért higyjük ezt vagy azt a dogmát.
Neki Temesvári Pelbárt a franciscanismusnak, a népszerű, maradi és bátor áhitat szellemének képviselője; pedig a magyar barát a kitörő idealismus tekintélyes tolmácsa és nagynevű apostola. Úgy fogja fel őt, mint ha két politikai párt küzdelmében a conservatív irány egyik maradi szónoka volna. Pedig több volt a mi Pelbártunk. A társadalom individualismusának halálos ellenségét tiszteljük benne. A legnagyobb reformátor, olyan mint Socrates, mint Tertullián, mint Nagy Gergely pápa, mint Géza fejedelem, mint Savonarola és mindazok, a kik a kitörő idealismus apostolai közé állanak. A társadalom idáig az individuum jogait terjesztette ki, a realismus nyomása alatt az egyetemes képviselőinek tekintélyét sárba tiprotta és az alkotó részeket emelte a hatalom trónjára: a családban a feleség és a gyermekek uralkodtak, a társadalomban a szép és kikapós asszony, az országban az alkotó részek, a tartományok, vidékek, megyék, a szegény ember stb. Más szóval, megingott a társadalom alapja, eltünt a morál, kiforgatták a kifejezések értelmét. A Savonarolák, a Pelbártok munkája a morál visszahozása, az igazság, a becsület, a tisztesség meghonosítása, a vallásnak a szivekbe oltása volt.
Beöthy állítólagos irodalom-elmélete olyan szegény, hogy semmit se tud megmagyarázni. Neki minden magasabb ok nélkül be tudnak köszönteni a leghatalmasabb tünemények. A protestantismus gyorsan utat talál hazánkba (33. l.) a magyarság lelki alkatának megfelelően (?) a kritikai és fatalisticus calvinismust karolja fel. Valószínűleg azért kellett a calvinismus, mert sok a török vér bennünk, a török pedig fatalista; de hát miért fatalista?
Nála egyszerűen megindul az antireformatio, (42. l.) Pázmány visszatéríti a főnemességet talán (?) a gyökeres magyarság gondolatával; a zsidózók azonban kiválni látszanak a magyar érzés közösségéből (45. l.), bár gyönyörű egyházi énekeket teremtenek. Szenczi Molnár Albert életének tragicuma, hogy tudós és költő volt, mikor szenvedélyes katonára lett volna szükség. És így tovább. Beöthy csak a helyi, a közel fekvő, közvetlen és látszatos okkal tud előállani. De lehet-e ilyenekből elméletet, philosophiát alkotni? Nem lehet. A közvetlen ok nem szolgáltat eszmei kapcsolatot, azért nem lehet belőle összefoglaló elméletet, igazi philosophiát alkotni. Beöthy állítólagos irodalom-elmélete tehát nem külömb az orvos eljárásánál, a ki ha fejfájásról panaszkodunk, vizes borogatást, antipyrint és hasonlókat rendel s ezt orvostudománynak nevezi. Ha ideges lesz valaki, a sok munkában s hasonló közeli okokban keresi a baj forrását, ha oly emberről van szó, a kinek sok dolga van; ha pedig léha, dologtalan ember esik e bajba, akkor kézi munkával, slőjddel és hasonlókkal akarja meggyógyítani és nem veszi észre, hogy a szegény beteg szervezete nincs összhangban az uralkodó eszmével s el kell pusztulnia e disharmónia miatt, vagy legalább sinylődnie.
Zrinyi eposza 1651-ben csak darabos nyelve miatt nem tesz nagy hatást (48. l.); az érzéki és gyönyörű szólású Gyöngyösi István pedig egy költőietlen kor legköltőbb képviselője Majláth szavaival mondva. Az ilyen semmitmondó ellentét tetszik neki. Költőietlennek nevezi a kort, melyben virágzott a verselés, ismert és ismeretlen poéták verseitől, a szegény legények és bujdosók szép dalaitól visszhangzott az ország és nem látja, hogy a realismus nyomása alatt érzéki és léha, de meleg, közvetlen, benső és magyaros volt ez idők poezise, mely sajátságok hiányoztak a nagy Zrinyi költészetében.
Katona Józsefről mondja, hogy kora nem értette meg, de miért, már nem tudja. Pedig Katona a realismus utolsó poetája, a ki az egyetemes képviselőjét, a királyi udvart, a királynét, Ottó herczeget stb. a nemzeti individuum romlásának okául mutatja be; Kisfaludy Károly hatásának titka színszerűsége, de különösen dicsekvő magyar szelleme (83. l.); pedig sikerét főleg az magyarázza meg, hogy égig magasztalja az egyetemes képviselőjét és hitványnak mutatja be az individuumot, tehát idealista. Vörösmarty epikai muzsáját az 1825 után beálló reformkorszak ihlette, pedig mindkettőnek csak egy forrása lehetett; nem látja, hogy az ébredő halavány realismus minden művelt országban rokon mozgalmakat kelt; Széchenyi Istvánnál is csak azt látja, hogy valahára megindul a reformmunka (105. l.). Jósika Miklósnál nem tudja okát adni, miért rajzolja akkora bőséggel, annyi szélességgel a külső életet, miért tetszik kezdetben és később miért fordulnak el tőle (107. l.). Beszél báró Eötvös József törhetetlen idealismusáról, pedig tudnia kellene, hogy a Carthausi, a Falu jegyzője jóval reálisabb alkotások, mint Kisfaludy Károly, Vörösmarty stb. művei. Bennök az egyetemes képviselői már le vannak szedve magas trónjukról. Kemény Zsigmond az idealreal delén szivesen rajzolja az emberi élet nyomorúságát, sötét tragikus világításban festi nemünk küzdelmét, de természetesen Beöthy irodalom-elméletében hiába keressük az okát, noha ugyanekkor mindenfelé kezdik ezt az irányt, mert a növekedő realismus látja az individuum nyomorát. Beőthy nem sejti, miben rejlik Szigligeti hatásának titka, aki jóval reálisabb mint az előbbi drámaírók s nem gyanítja, hogy Czakó Zsigmond, gróf Teleki László annak a szertelen romanticismusnak utószülöttei, melynek nálunk Vörösmarty a főképviselője.
Tompa, Petőfi, Arany megítélése és az idők árjába való beillesztése, szintén csak oly helytelen. Nem levén vezérfonala, mely az irodalmi alkotások tömkelegében vezethetné, nem látja, hogy tompúl Rákosi Jenőnél, Dóczynál, Csikynél az erkölcsi érzés, hogyan sülyed az egyetemes tisztelete és grasszál a reális érzés, gondolkodás féktelen individualismusa s minő tombolást visz véghez néha az érzékiség. Jókai, Mikszáth Kálmán és az egész irodalom léhasága, az uralkodó humor erkölcsi silánysága, a Herczeg Ferenczek morális sülyedése, a tárczák, rajzok, életképek, vígjátékok, bohózatok, becsület és tisztesség szempontjától való nihilismusa mind ismeretlen a jámbor, kenetes, lágy és színes Beöthy lelkében.
Valóban a magyar irodalom kis tükre, mely irodalomelmélet nyomait akarta a nagy közönségnek nyújtani, nem egyébb színes és szellemes, de tartalmatlan fecsegésnél, melynél üresebb csak a Széchy Károlyoké lehet. Hiába, egységes, bölcselő gondolkodás nélkül lehet szépen rajzolni, csinosan festeni, kellemesen elbeszélni, egyes érzelmeket és irodalmi műveket finoman elemezni, de magasabb értékű, fensőbb becsű irodalom-történeti munkát alkotni lehetetlen. Rákosi Jenő, Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, és mások szellemes tárczáihoz hasonlók lehetnek az ily munkák; de nincs igazi becsök, mert hiányzik az összefoglaló egységes eszme, mely, mint a világító torony fényt lövellne az olvasóra és tájékoztatná, merre jár a szellemi világ viharos tengerén.