Valahányszor az ezredévi kiállításba mentem, rendesen találkoztam egy régi ismerősömmel, egy öreg orvossal, a kinek fogalma sincs az erkölcsi világ törvényéről. Többször bizalmasan megkérdeztem, hogy érzi magát, gyönyörködik-e a kiállítás szépségében? Elragadtatva felelt, mindent szépnek, gyönyörűnek talált, nem győzte dicsérni, magasztalni.
Nem árultam el neki lelkem hangulatát, nem magyaráztam az erkölcsi világ törvényét és benne az idealismus hajnalát, pedig kevés embert szoktam tőle megkimélni. Csak időnkint ismételtem kérdésemet, melyre mindig boldog megelégedéssel válaszolt.
Ime, gondolám magamban, egy boldog realista, minőt már alig találni, a kinek lelke teljes összhangban van az uralkodó realismussal, a kit még nem érintett az ébredező eszményiség! Eszembe jutott a magam lelki állapotja 1885-ben, mikor gyönyörködve sétáltam nappal és este a kiállítás területén.
A fővárosi és vidéki lapok szintén tele voltak a kiállítás dicsőségével. Csupa újjongó öröm és boldogság sugárzott soraikból. Nemcsak az ünnepi szónokok, a fáradhatlan miniszterek és más államférfiak szólottak az öröm mámorában, hanem oly jeles kékharisnya is mint Geőcze Sarolta, a kinek nem ártana a házasság szentségében részesülni.
A kiállítás bezárását is elsiratták a realista lapok, többi közt a Budapesti Hirlapban Alexander Bernát. «Egyelőre nem is beszélünk róla talán, hogy emléke meg ne zavarjon bennünket… Díszes volt és nagy szabású, kedves és mégis nagyszerű. Olyan volt mint egy jó magyar szónoklat (?) a régi jó időkben; erős gondolatotok hangzatos nyelven kifejezve. Általában a magyar jellemet tükrözte: komoly és méltóságos; de minden nehézkesség nélkül». Ezek persze amolyan semmit mondó frázisok, melyeket a realista szeret legjobban. Neki a kiállítás egy régi jó magyar szónoklatt. Mi ez? Erős gondolatok: mi ez? Hangzatos nyelven: hát ez micsoda? Nem hangzatosabb a mai szónokok nyelve? Kit nem fáraszt ma el egy Eötvös, egy Kossuth Lajos beszédének olvasása a negyvenes évekből?
De hagyjuk ez üres frázisokat, keressünk valami okosabbat.
Alexander keresi, kutatja a kiállítás hatását a magyar lélekre, mely gyarapodott az anyagiakban, de sokat vesztett idealismusából, szerinte nagy küzdelmek befejezése után hasonlót tapasztalni minden népnél. A német szörnyű brutalis lett 1870 után, Olaszországban sűlyed a közerkölcsiség egységének létrejöttével; a franczia köztársaság megszilárdulása után támadtak a botrányok és az irodalmi sülyedés. A jó ember nem látja, hogy az egész világon hanyatlott az egyetemes szempontja, uralomra jutott az individualismus, vele az érzékiség, a családi élet bomlása, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása az egyik országban úgy, mint a másikban. A világ minden szinpadán adták a legerkölcstelenebb szindarabokat, melyek magukkal ragadták a közönséget, tehát egyenlőnek kellett lenni az erkölcsi szinvonalnak akár voltak botrányok, akár nem. De ő szegény nem látja ezt az egyenlőséget, szerinte a nemzet erkölcsi ereje, a velő, ép, egészséges, csak egy kissé elernyedt.
Ez az elernyedés abban mutatkozik, hogy nem lelkesedünk nagyon, még a mélyebb közérdeklődés is ritka. Ki tud nagyobb lelkesedést mutatni, mint a realista? Húsz év óta minden országos ünnep, mulatság, temetés stb. óriási tömegeket tudott összecsődíteni nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Mikor tudnak az emberek a lelkesedéstől őrjöngeni, ha nem a realis időkben? A czár párisi látogatása százszorosan felül multa még a Kossuth Lajos temetését is. Csupa lelkesedéstől sír, nevet, kaczag, éljenez a jó realista.
Persze most gyökeresen átalakul az idők szelleme. Az eszményiség hajnalán sokan vannak közöttünk, a kik nem tudnak lelkesedni, tapsolni, éljenezni, őrjöngeni; hanem az erkölcsi szempontot nézik. És az én flótás barátom azzal áll elő, hogy a mostani választásoknál az idealis jelszavak közül egy sem hatott! Nem tudja, mi az idealis, különben nem használná ily értelemben. Pedig a bölcsészet tanárának tudnia kellene. Mert épen az idealis jelszó rendítette meg e hazát a mostani választások alkalmával; ezt az idealis jelszót a nemzet milliói hangoztatták, t. i. a néppárt hívei; míg hideg maradt a realis jelszókra, minők a függetlenségi, a nemzeti és szabadelvű párt jelszavai. E pártoknak majd az idealismus napjaiban meg kell szünniök, azért maholnap senkit sem lelkesíthetnek.
A jó tárczaíró az elernyedt magyarságra, az elszikkadt néplélekre jó hatást vár a kiállítás nagy idealis vonásaitól. Igazán megdöbbentő gyöngeség egy bölcsészettanártól! Már 1870 körül megirta Renan, hogy korunk nagy kiállításai országos vásárok, kirakodó sokadalmak, melyekből hiányzik minden erkölcsi, minden idealis elem. De a magyar tárczaírónak nincs fogalma a nagy idealis vonásokról, azért ezeken az országos vásárokon és talán Ős-Budavárában meg a kelenföldi Konstantinápolyban találja meg őket. Nem lenne csuda, mert a realis időkben kiforgattuk a szók értelmét, elferdítettük jelentésöket. Ezért kell tótágast állania Alexander logikájának. Érzem, hogy udvariatlan vagyok e kitűnő realistával szemben; de nem tudom megállani, mert tanár létére annyira közönyös az idealis bölcsészet mesterei iránt, mint ők Plato, Leibnitz, Hegel, Cousin, Rosmini, Gioberti és számos más. A ki csak kissé tud velök foglalkozni, lehetetlen, hogy tisztábban ne lássa az erkölcsi világot, mint a hogy ő és más bölcsész társai látják. Nekik a bölcsészet alig egyéb természettudománynál.
«Nagyon emelkedtünk minden téren, mondja a tárczaíró, mégis ridegebb kietlenebb lett életünk». Valóban mulatságos ennek a haladásnak, emelkedésnek részletező bemutatása. Nem vagyunk nagyon önzők mint a német és az angol, praktikusok mint az amerikai, kétségbeesett játékosok mint az olasz, erkölcsi érzékünk sem romlott meg annyira mint osztrák szomszédainknak! Mennyi helytelenség néhány sorban; Csak is egy jó realista képes rájok, a ki nincs tisztában az erkölcsi fogalmakkal. Neki önző a német és különösen az angol, a ki a realismus alatt csak úgy szórta millióit jótékony czélokra, decentralisálta óriási birodalmát, majd nem függetlenítette gyarmatait, vissza akarta adni Irország önállóságát stb., most pedig a nép rajong a keresztyén örményekért, mikor az egész világ mozdulatlanúl látszik nézni a törökök mészárlásait! Neki csak praktikus az amerikai és nem látja, hogy napjainkban kezd kiemelkedni a realismusból, rajong az egyetemesért, az erkölcsiért, vad erővel tör ki náluk az antisemitismus, hatalmas az agrarismus, a bimetallismus, vissza akarják szorítani a nők féktelen individualismusát, erkölcsileg fölemelni a házasságot, újra meghonosítani a családélet szentségét. Az olaszoknál csak a játékosokat látja, de nem veszi észre nálunk az őrült játék szenvedélyt száz meg száz fajtájával, az olaszoknál sem tünik fel neki az erkölcsi és vallási megújhodás felé törekvés. De hogy is lehetne fogalma az affélékről, mikor azt állítja az osztrákokról, hogy jobban megromlott az erkölcsi érzékök mint a miénk. Hisz épen az osztrák mozgalom nem egyéb mint az idealismus kitörése, az erkölcsi és vallási életnek jelentkezése. Nálunk is mutatkozik ez a jelenség, csakhogy túlnyomóan a szláv és german fajoknál, melyeket lassan követ a magyarság. Kálvinista és lutheranus papjaink szintén észre kezdik venni a tekintélyi hit, az idealis moral visszatértét, gr. Degenfeld József az új tiszántúli ref. főgondnok aggódva híja fel a kálvinista papok figyelmét, inti őket, hogy legyenek résen, nehogy a sötét középkornak már-már veszedelmesen mozogni kezdő irányzata ismét felülkerekedjék. Pedig felül fog kerekedni, győznie kell a tekintélyi hitnek és eszményi moralnak, különben teljes bomlás állana be az erkölcsi élet terén s öngyilkos lenne az emberiség jó része, a másik pedig mint az őrült bolyongana a föld szinén. A protestans egyház belső fejlődését, erkölcsi megújhodását az államsegélytől és a szabadelvűségtől teszi függővé a jámbor főgondnok, mintha az anyagi jólét és az individualismus (szabadelvűség) képes volna erkölcsileg megnemesíteni, vallásos életre buzdítani az embert. De a főgondnok lajkus fráter, nem gondolkodó, a ki egész életében az anyagi és a realis önző politikával törődött; Alexander azonban bölcsész meg tanár, a kinek nem szabad az országos vásárok és nemzeti bacchanaliák, világraszóló zabálások idealis vonásairól beszélni.
Történeti tudománya is csámpás lábon állhat oly férfiúnak, a ki a németek állítólagos brutalismusával nem tudja megegyeztetni a Schiller-Goethe-Kant korszak fenkölt érzésmódját. Pedig 1790 nagyon közel áll 1875-hez. Az egyetemes tisztelete mindenütt hanyatlott, az individuum hatalomra jutott a családban, a községben, a franczia földön kitört a legrémesebb forradalom, mely sárba rántotta az egyetemest és a megtestesült érzékiséget, egy szép leányt, meg az emberi észt emelte az istenség oltárára. Németországban rajongtak az édes, meleg, benső, érzéki életért; Schiller, Goethe drámái csak erősen realis időkben születhetnek épen úgy, mint Kant philosophiája. Egy Don Carlos, egy Tell Vilmos stb. nagyon realis drámák. Az egyetemes képviselői bennök az individuum minden bajának okai. Alexandernek mint bölcsésznek tudnia kellene, mi lehet az a fenkölt érzés. Igaz, hogy a nagy közönség össze-vissza használja, az írók is sok mindenre alkalmazzák, de helyesen csak az idealisabb érzésre, gondolkodásra használhatjuk, mikor az egyetemesből indulunk ki. Az altruista lehet gyöngéd, kedves, irgalmas, önzetlen, de nem fenkölt, mert jósága csak a realis idők felebaráti szeretete. Kant erős realista irányát pedig az is mutatja, hogy Alexander foglalkozhatik vele. Ha idealisabb bölcsész, mint a lajkusok gondolják, annyira élvezhetlen, olvashatlan volna előtte, mint más eszményi philosophus.
A nemzet erkölcsi erejét nem emészti nagyobb betegség, gondolja Alexander, a velő, úgy látszik, ép, egészséges: ha meg volna támadva, azt látni kellene. Mélyen megdöbbentő vakság! A szegény jó ember mint jámbor realista nem lát, nem hall; nem veszi észre az erkölcsi bomlást a családi és társadalmi életben, az érzékiség tombolását, a hazugság, az önérdek féktelen fellépését nemcsak az egész világon, hanem nálunk is. A ki ennyire vak, azzal igazán kár szóba állani, realis korlátoltságát senki sem lesz képes elhárítani, az ilyennek nincs semmi érzéke az igazság, az erkölcs és a valóban szép iránt. Összefoglalni, az erkölcsi világ tüneményeit egységökben felfogni nem adatott neki. És most a realismus alkonyán, az idealismus hajnalán kevés embernek betegebb a veleje, mint az övé és hogy mennyire meg van támadva, azt minden gondolkozónak látnia kell.
Alexander kevésnek találja a kiállítás érdekében tett reclámot. A külföldi látogatók elmaradásának főoka azonban ellenségeink nagy számában keresendő, mondja tovább. Az európai sajtó általában nem barátságos hozzánk, szövetségeseink sem azok, a Kölnische Zeitung a legmagyarfalóbb lap Európában. De mint realista nem tudja okát adni, hogy miért. Pedig nagyon egyszerű. A népek rokonszenve mindig azon ország felé fordul, mely az uralkodó eszme élén halad. 1830-ban az egész művelt világ rajongott Francziaországért, mert az új liberalismus ott győzött legelőször. A mult században a franczia encyclopaedisták mozgalma következtében szintén a francziákért rajongtak. 1789-ben hasonlóan. Most pedig az idealismusba megyünk belé és azon országok ébresztik fel a népek rokonszenvét, melyek elül mennek a mozgalomban. Ma az egész világon gyűlölik a Crispieket, a Bánffyakat és más szabadelvűeket s a népek rokonszenve a Balfourok és hasonlók felé fordul, a kik a moral és vallás apostolai. Az egyszerű ember nem tudja okát adni rokonszenvének vagy gyűlöletének, de érzi. A tömérdek etetés-itatás daczára csak a népek megvetését vonta magára a magyar, mert hazánkban a legromlottabb individualismus uralkodik, a zsebelő szabadelvű többség vezeti az ország ügyeit és a legembertelenebb önkény gazdálkodik a nemzet politikai jogaival. Ezért járt oly kevés idegen a kiállításon, legfölebb a realista és zsidó hirlapírók, szabadelvű publicisták és parlamenti tagok, korlátolt specialista tudósok és bécsi democraták stb. fordultak meg nálunk, mondottak nagyszerű felköszöntéseket, írtak rólunk egy-egy hálás ismertetést, de mindez nem használ semmit az idők árja ellenében. Hiába irattunk e pár év alatt rémséges költséggel köteteket, füzeteket és czikkeket franczia, angol, német, olasz és talán más nyelveken is a magyar nemzet magasztalására; hiába volt minden pazarlás: a nemzetek rokonszenve elfordult tőlünk, pedig 1825-től 1875-ig mindenfelé rokonszenvvel tekintettek a magyarra.
A kiállítás belföldi látogatását nagyobbnak remélte Alexander. Én bizony ennyit sem vártam. Esténkint, ha meguntam magam, kimentem a kiállításba. Rendesen sok embert találtam ott. Igaz, hogy négy-ötöd részök izraelita polgártársainkból került ki. Csaknem elenyészett az árja és a magyar elem kivált a nyári hónapokban. Aránylag sok katholikus papot láttam ott lézengeni. Arczuk is elárulta, hogy korlátolt realisták, a kik nem örülnek paptársaik idealis lelkesedésének. Igen sokszor nők társaságában valának.
Alexander azt hiszi, hogy az alsóbb nép és az ifjúság felhozásában remekeltünk, de a nemzet középső rétegei cserben hagytak bennünket. Mint jó realista a vendéglősöket, a kiállítás helyét stb. okolja. Hisz ezek nem okok! Potom pénzen, csaknem ingyen lehetett feljönni a kiállításra, s a városban majdnem a rendes áron szobát kapni és étkezni. Bizonyosan többeket megzsaroltak; a hol tehették, magasabb árakat követeltek; de mivel a közönség legnagyobb része óvatos volt, aránylag kevés visszaélés mutatkozott.
Másutt rejlett a baj, másutt kell a látogatás csekélyebb mérvének okát keresnünk.
A kiállításra nézve baj volt, hogy az idealismus hajnalán vagyunk. Ez az idealismus rendesen együtt jár a szegénységgel, egyszerre jelenik meg az agrarismus, az oeconomismussal, a földmívelők inségével vagy legalább súlyos helyzetével. Tehát épen annak az osztálynak, melyen a nemzet fölépül, nincs pénze. Különben is, mikor az erkölcsért, vallásért kezd lelkesedni, az ember nem rajonghat anyagi vásárokért. Nagyon sokan vannak a vidéken művelt, tanult emberek, a kik dicsekesznek vele, hogy nem látták a kiállítást; magában a fővárosban is vannak, a kik alig egyszer-kétszer pillantottak be. Már nem gyönyörködtette őket. Lelköknek jobban esék a magány, a csend, a zárkózott családi élet, mint az a hiú vásár, hazug lárma, érzéki tombolás, örökös fecsegés, melyekben azelőtt annyi örömüket találták. Hisz a föld népének egy részét csaknem erőszakkal hozták fel a szolgabírák, a jegyzők, a papok és a tanítók főispáni parancsra. Majdnem minden kiadásukat fedezték és mégis nehéz volt kimozdítani őket. A középiskolai tanulók kiváncsiságát könnyebb volt felébreszteni. A nemzet középső rétege azonban nem jött el, mondja Alexander. Bizony kevesen fordúltak meg a kiállításon, hol az az örvendező, derült hangulat, igazi jókedv is hiányzott a látogatók arczáról, mely a hetvenes, nyolczvanas évek kiállításait nemcsak nálunk, hanem mindenütt jellemezte. Akkor még mindenki tudott mulatni, örvendezni, ma már csak a realista tombol, féktelenül őrjöng, a közönség egy része visszavonul, az engedékenyebb rész pedig csendesen, hallgatagon nézi a mulatságot.
És mivel folyvást gyarapszik az idealismus, azért sejtem én, hogy nem jön létre az 1900-iki párisi kiállítás, vagy ha létrejön, óriási bukással végződik.
Csakhogy hiába beszélek és írok, mert hályog takarja a realista lelki szemeit, nem lát és e hályogot majd csak a diadalmas idealismus fogja eltávolítani,
Addig várnunk kell.