Ma már sehol sem tagadják, hogy erkölcsileg mélyen sülyedt az emberiség. Még pár év előtt sokan tagadták, tíz-húsz év előtt csak egy-két bomlott ember vette észre. De most éppen úgy elismerik ezt a sülyedést Amerikában és Európában, mint Japánban és Ausztráliában. Nemcsak számtalan czikk és tanulmány hangoztatja az emberiség elfajulását, hanem kötetes munkák is hirdetik. Például dr. Nordau Miksa izraelita hazánkfia, hírneves párizsi orvos, két kötetes munkát írt e fontos kérdésről.
Sokan vallják, hogy növekszik a bűnösök száma és a művelt társadalomból is kihalt az erkölcsi érzés. E jelenség okait is keresik. Szokás szerint azt mondják, hogy az erkölcsi érzés pusztulása a különböző világnézetek természetes következménye. A demoralizáló világnézet behat a nép lelkébe s kiöli vagy megbénítja az erkölcsi érzést.
Ez a magyarázat megjárta idáig. De az erkölcsi törvény ismerete után, nem lehet vele előállani. Mert erkölcsi felfogásunk éppen úgy, mint a magyarázatára kitalált szellemes világnézetek, nem egyebek, mint az uralkodó realismus nyomása alatt született elméletek. Az ember ugyanis indokolni akarja érzését, gondolkodását, igazolni eljárását, cselekvésmódját.
Erkölcsi felfogásunk indokolására szolgáló nézetek között első a történeti magyarázat. Azért vagyunk annyira romlottak, mert látjuk, hogy az erkölcsiség nem egyéb mint a vérünkké vált szolgai szellem. Azok a jó és minden akarathoz símuló lelkek semmitmondó, becsülésünkre érdeklődésünkre érdemetlen egyének. Az erkölcsi szabályok, a vallás tanai csak a tömegnek, a tudatlan népnek valók. A történetírók mit sem adnak a morálra. Ranke fényes és nyugodt tárgyiasságával kimutatja, mily csekély jelentősége van az erkölcsnek a históriában. Maguk a politikusok, az államférfiak sem látják valami nagy szükségét az erkölcsnek. A világ szépen megél erkölcsi érzés nélkül. Végre azt sem tagadhatni, hogy a romlottság mellett végtelen az emberi jóság, határtalan a felebaráti szeretet. A világtörténelem egyetlen százada sem tud felmutatni annyi jótékonyságot mint a miénk. Nincs határa a bámulatos leleményességnek, melylyel a szenvedők és inségesek baján akarunk segíteni. Ha nincs vége az emberi szenvedésnek, a mi könyörületünknek, jóságunknak, irgalmunknak sincs határa; ez is kimeríthetetlen.
Ez a történeti szempontból való magyarázat mindjárt mutatkozik a szélső idealismus hanyatlásával. Például 1700 körül kitör az idealismus, mikor az egyetemesért vagyis az Isten, vallás és erkölcsért rajong az emberiség. De már húsz-harmincz év múlva sokszor találkozunk a papi zsarnokság kárhoztatásával, a vallásnak a népre szorításával. Ez a felfogás azután folyton terjed és általános lesz a nyolczvanas-kilenczvenes években.
Századunk második tizedében ismét uralomra jut az idealismus; de már 1830 körül, győz a liberalismus, az erkölcsnek a vallástól való függetlenségét kezdik hirdetni, a hitet csak a nép számára valónak tartják, mindenfelé zúgolódnak a papi zsarnokság ellen. Ez a felfogás folyton terjedt napjainkig.
A szolgai szellem emlegetése nagyon megfelelt a gyarapodó realismusnak. A mint növekszik a realis gondolkodás, vele nő az egyén önállóságának, függetlenségének érzete vagyis nem az egész, az egyetemes, a tekintély lesz kiinduló pontja, forrása az erkölcsiségnek, hanem az alkotó rész, az egyén. Az ember önmaga az erkölcs és a jog forrása. Ez szüli a realis időkben a féktelen individualismust, melyet csupán anyagi javakkal és örökös szórakozással, panem et circenses-sel lehet megzabolázni, kissé csillapítani. Ilyenkor csak az hallgat, az engedelmeskedik, a kit mint szolgát fizetnek vagy reméli, hogy fizetni fogják. Ezek odaadók, hűségesek, a központi hatalom támogatói; a többi zúgolódik és elégedetlen vagy szórakozik és felejt.
A másik magyarázat, melylyel erkölcsi sülyedésünket indokolják, a természettudományi világnézet. A természettudomány nem ismeri az erkölcsöket. Szerinte a világ mechanice találkozó és elváló parányok játéka. Ma egy emberi agyat alkotnak, holnap elválnak és a vegyi rokonságnak vagy más molecularis erőnek engedve, új kapcsolatba, összeköttetésbe jutnak. Azért semmi sem tartozik össze a világon, hanem csak összekerűl, a minek a vége általános nyugalom, örökös megdermedés lesz. Megszünvén a parányok torlódása, megszünik minden mozgás.
E természettudományi felfogásból hiányzik a czélszerűség eszméje. Nem ismeri a világ fensőbb czélját. Az ember is éppen úgy, mint a parány, czéltalan lény. Kapcsolata más emberekkel a politikai, gazdasági és egyéni helyzet véletlen és pillanatnyi találkozása, melyből semmi erkölcsi kötelesség sem hárúl az egyes emberre. Ezt a felfogást csak megerősíti a Darwin-féle elmélet, a létért való küzdelem. Az erősebb érvényre akarván jutni, örökös versenyben áll embertársaival. A parányok vagyis az emberi egyének körül forog a lét minden kérdése, túl nem megy rajtuk. A ki erőteljesen végig tudja küzdeni létünk őrűlt hajszáját, az érvényre jut, a ki szerényen vagy gyöngeségben félreáll, azt csakhamar eltiporják és szót sem érdemel. E harczban csak kárát valljuk minden erkölcsös gondolkodásnak. A kötelesség fogalmának nincs értelme ott, a hol élethalálharczot ví egyik ember a másikkal, legfölebb kétessé teszi győzelmünket. Győz, a ki nem ismer kíméletet, nem ismer kötelességet.
Csakhogy ez a természettudományi világnézet sem egyéb, mint a realis gondolkodás leleménye. Így gondolkodunk, mert a realismus idején élünk. Ez épen úgy okozat, mint az erkölcsi sülyedés, az általános léhaság, a féktelen érzékiség, a határtalan irgalmasság.
Mikor az idealismus kitör, egyesűl a szép, jó és igaz eszméje, csodálatosan kiszélesedik az ember látköre, felmagasztosúl érzése és gondolkodása, szóval megnemesedik. A szélső idealismus lohadásával folyton szűkűl az ember látköre, összezsugorodik. Már nem tud az egyetemesért lelkesedni. Ekkor a haza és nemzet foglalja el az egyetemes helyét az ember szívében. A hazáért nem csupán, mint erkölcsi egészért rajongunk, hanem a benső, a részletes élet is vonz. Vagyis követeljük, hogy magyaros legyen e haza, magyarúl beszéljenek benne, magyar nemzeti szokások uralkodjanak széles rónáján és erdős-hegyes vidékein. Kezd jelentkezni az individualismus, mikor a magunk képére akarjuk átváltoztatni embertársainkat, képmásainkká akarjuk tenni felebarátjainkat. Ez a törekvés folyton erősödik az emberi látkör szűkülésével. Végre elenyészik a haza forgalma, csupán a nemzeti szellemé marad meg.
A látkör szűkülésével megszününk érdeklődni az erkölcs, az erény iránt, mert már nincs érzékünk hozzá; de annál jobban tetszenek a realismeretek, melyekben ilyenkor roppant haladást teszünk. Az aprózó, részletező kutatás, elemzés mindennapi kenyerünk. A mechanicai, természeti, orvosi stb. megfigyelés, ezer, meg ezer apró jelenséget fedez föl vagy talál ki, melyek összeségükben alkotják a civilisatiót. A történetírás sem foglalkozik eszmei kapcsolatokkal, melyekhez szélesebb látkörre van szükségünk, hanem kedvesen elbeszél, adatokat nyomoz és okiratok után kutat. A bölcsészet tapasztalati tudomány lesz s a természettudomány kiegészítője. Az erkölcs relativ valami, mely hely és idő szerint változik, nem pedig az egyetemesből kiinduló világnézet. Szóval minden szétmállik, alkotó részeire bomlik s e részek az uralkodók. Ezek dominálnak érzésünkben, gondolkodásunkban. És mivel nincs magasabb szempont, melyből kiindulnánk magunktartásában, erkölcsiségünk nem ismer magasabb elvet, mint a felebaráti szeretetet, a határtalan jóságot, mely azonban nagyon megfér az általános erkölcsi sülyedéssel.