Harmincz esztendő óta töméntelen sok munka jelent meg a társadalom erkölcsi, szellemi, aestheticai és gazdasági életéről. Ma már minden socialis. A szép, igaz és jó eszméje a társadalom szempontjából lesz vitatás tárgya. Az aesthetica éppen úgy társadalmi kérdés, mint a gazdaság, az ipar és a kereskedés fejlődése. A bölcsészet a társadalom viszonyaiból fejtegeti az erkölcstant, a psychologiát és más ágazatait. Szóval minden kérdés össze van forrva a társadalom kérdésével.
Azt hinné az ember, hogy az egyetemesért, az általánosért, a nagy és szükségképi elvekért kezdünk rajongni, mert az egész társadalmat hangoztatjuk, el akarjuk tűntetni a nemzeti korlátokat, kigúnyoljuk a haza fogalmát, megvetjük az elkülönítő nemzeti nyelveket s nemzetközi, internationalis társadalomról beszélünk. De a kik ismerik az erkölcsi világ törvényét, tudják, hogy mindez nem egyéb, mint a legszélsőbb individualismus; tudják, hogy a haladás egy-egy hullámának elején az egyetemesért: az Istenért, a vallásért, a szép, jó és igaz egységeért rajongunk. A szélső idealismus lohadásával és a realismus első jelentkezésével a haza és nemzet fogalma kezd lassan elhatalmasodni s mikor elérte tetőpontját, fokozatosan hanyatlik s már csak a faj, a törzs, a rész, az egyed tudja felkölteni érdeklődésünket.
Ez a socialismus igazi kora, a gyönge, lágy, tehetetlen individiumé, a ki szegre akasztotta az egyetemestől függő erkölcsi elveket, nem tudja nézni mások nyomorát, szenvedését, erkölcsi eszme hiányában elnéző, könyörülő, jószívű, síma és nyájas s mivel az anyagira veti magát, nem sokat törődik az Istennel, vallással, morállal, csupán a testi jólétről és az érzéki gyönyörökről ábrándozik, ezeket akarja megszerezni magának és családjának s ezért a szegényebbjei nemzeti különbség nélkül összeállva, vállvetve iparkodnak megszerezni azt, a mi betölti minden vágyukat. Ezért socialista mindig a realismus kora. Az országok viszonyai szerint eltérők lehetnek a socialismus tüneményei, más színt öltenek keleten, mint nyugaton, máskép mutatkozik a germán és szláv fajoknál, mint Japán, China népeinél, az alap azonban mindenütt ugyanaz, vagyis az individualismus.
Krisztus előtt 450 és 200 körül éppen úgy találkozunk e socialista irány elhatalmasodásával, mint Krisztus utáni II., VI., X. és XV. században vagy a XVII. század második felében vagy 1800 körül és különösen napjainkban. S mivel most a bámulatosan kifejlett ipar tömérdek munkást foglalkoztat, képzelhetni, mily erővel léphet föl korunk socialis mozgalma.
Tömérdek a gyár és rengeteg az értelmes munkások száma, a kik a realismus növekedésével csodálatos erőt tudtak kifejteni. De nem csupán a munkás a socialista, mert habár ily név nélkül, ily felforgató doctrinák nélkül is, ugyanazt teszi minden függő állású egyén, fizetett tisztviselő, a ministerelnöktől kezdve az utolsó díjnokig. A magántisztviselők csak úgy megkövetelik sorsuk javítását, mint az államiak. És az államok, intézetek, gyárak, gazdák, iparosok nem képesek ellentállani munkásaik követelésének. A tanárok, tisztviselők ugyan nem strikeolnak, mint a gyári munkások, de annyiszor, annyi oldalról támadják, ostromolják kenyéradóikat, hogy rendesen elérik czéljokat. Mivel nagyobb az állam jóléte a realismus alatt s mindnyájan gyöngék, lágyak, szánakozók vagyunk, nem tudjuk megtagadni kérő embertársaink követelését. Vagy ha nincs módunkban kérelmöket egész nagyságában teljesíteni, legalább egyben-másban iparkodunk rajtok segíteni. Szóval, a realismus idején igazi részvéttel viseltetünk felebarátjaink iránt s mivel csupa szív az ember fensőbb erkölcsi elvek nélkül, soha sem nagyobb a jótékonyság, a közadakozás mint a realismus napjaiban. Ma például hallatlan a jótékony egyesületek száma; a művelt világon sok ezer nő és férfi foglalkozik a jótékonysággal, gazdagok és jómódúak évenkint milliókat áldoznak a szegények javára.
A mult hetekben egy feltünést keltő munka jelent meg irodalmunkban: Czíme: Társadalmi béke a közgazdasági patriarchalismus alapján, irta dr. Gaal Jenő. A szerző egy volt országgyűlési képviselő, később ministeri tanácsos, most műegyetemi tanár. Azon szeretetreméltó, jószívű, irgalmas lelkek közül való, a minő most a társadalom nagy része, azért könyve rögtön visszhangra talált. A szív hangján szólal meg a társadalmi béke érdekében s az atyáskodó jóság, az úgynevezett patriarchalismus módjával akar segíteni a szegényebbeken. Ezzel reméli enyhíteni szenvedéseiket, kibékíteni sorsukat, csillapítani felháborodásukat. Ő nem barátja a meseszerű socialista államnak, azt gondolja, hogy nem lehet összeegyeztetni az emberi természettel. A miket e tétel bizonyítására felhoz, oly régiek, mint maga a communismus és a socialismus s elmondhatni, hogy többnyire nem igazak. Mert ha örökös realismus uralkodnék, fejlődésében okvetlenül bekövetkeznék a socialista állam. Hisz látjuk, hogy némely országban rendkívüli politikai és társadalmi jogokat értek el a munkások, különösen a nők, a kik közigazgatási hivatalokat is viselhetnek. A dolog magyarázatát egyebütt kell keresnünk.
A socialismus országa lehetetlen, mert az idealis napokban az egyetemesért szabad lelkesednünk, az erkölcsi jóért rajonganunk, az ideal-real alatt a nemzeti sajátságok szeretete, a nemzeti egység és nagyság vágya tölti el bensőnket s csak a realismus idején válhatik áramlattá a socialismus. Az eszményibb napokban hatalmas lesz a király, az aristocratia, különösen a papság. Így látni, hogy 1820 körül elenyészik minden érdeklődés a socialisticus nézetek iránt, noha egyes rajongók, mint Saint Simon, fűzik, fonják az ő ábrándjaikat.
Később is csak lassan jelentkezik a népben és mint igazi socialismus-tan, csak a hetvenes években jutott nagy erőhöz. Most pedig, az idealismus hajnalán, szemlátomást bomladozik.
De minden haladás, minden civilisatio nem egyéb, mint utazás a realismus bomlása felé, melyet egy-egy hullám idealis kitörése megnemesít, erkölcsösebbé tesz; hanem azért – néha úgy látom – a realismus erkölcsi bomlását az idealis lelkesedés sem lesz képes egységessé tenni s a civilisatio pusztulása fog bekövetkezni, a socialista állam azonban még sem jön létre.
A t. szerző a socialista állammal és más socialis ábrándokkal szemben azt hirdeti, hogy a jogosult egyéni érdeken nyugvó individualismust telíteni kell ethicai elemekkel, melyek a socialismus egyetlen megvalósítható alkatrészeit képezik. Úgy látszik, a szerző tudja, hogy a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk, ki is jelenti e nézetét, mikor mondja, hogy az individualis irány túlsúlyának az ideje egyelőre lejárt, azért ethicai elemekkel töltsük meg az individualismust, mert különben borzasztó bomlás állhat be, kivált a német, franczia és belga földön. Itt persze téves az okoskodás, helytelen az ijesztgetés. Ha lejárt az individualismus túlsúlya, akkor ne aggódjunk, mert beállanak az egyetemes utáni lelkesedés napjai, azaz a vallás és erkölcs korszaka, mint 975, 1490, 1700, 1815 körül. Ilyenkor eltörpűl a socialismus, mely igazában a realismus alatt és akkor virágzik, mikor bő keresete van a munkásnak.
A szélső idealismus alatt azonban legtöbbször súlyos anyagi bajok nyomják az emberiséget, mikor éhezik a szegény munkás és földműves, mikor vevő hiányában csak felére dolgozik vagy egészen megbukik a gyár, csődöt mond sok pénzintézet: ilyenkor megszünik a socialismus; de helyette beáll a rablás, pusztítás, öldöklés, koldulás, a realismus léha, de külsőleg szabályos és rendes társadalmának bomlása. Ilyenkor áthatnak bennünket az úgynevezett ethicai elemek, vagyis az egyetemes szempontjából kezdjük tekinteni a világot.
Jól esik az olvasónak, ha a t. szerzőnél az ethicai elemek hangoztatásával találkozik. Világos fogalmat azonban nem szerez belőlük. Mik azok az ethicai elemek? Ilyen volna a szerző szerint az individualismus önzésével szemben a közszellem ápolása, az erkölcsi kötelességtudásra való nevelés, a mai társadalmi rend szükségének bemutatása stb. Mindezek többé-kevésbé üres szólamok. Hisz a socialista éppen azt tartja, hogy sehol sincs nagyobb közszellem, mint az ő társaságában és soha sincs kevesebb önzés, mint a realismus napjaiban, mikor hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, végtelen az irgalmasság. És e kötelességtudás lehet-e nagyobb, mint a realismus idején, mikor jelszó a munka, mikor azt hiszik, hogy már maga a munka nemesít. Szóval, a szerzőnek még nincs világos fogalma az erkölcsről. A szerző melegen szól Angliáról, hol a társadalom hathatós önfegyelmezésnek veti alá magát. Ez részben téves, részben másképp kell magyarázni. Mert mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy Angliában, átlag véve, ugyanoly erkölcsi bomlás és demoralisatio uralkodik, mint más országokban.
A mi ez átlag mellett eltérés mutatkozik, azt az angolok faji jellemének kell tulajdonítanunk.
Az angol ugyanis a legtökéletesebb minden európai faj között. Ezzel azt akarom mondani, hogy az angol a haladás egy-egy hullámának elejétől végeig minden érzésébe és gondolkodásába kitünően benne találja magát. A mire például a semita, a sárga faj stb. nem képes. Nincs elég érzékök a hullám szélső idealis és realis árjához. Világrészünkön a latin faj és a félig-meddig turáni magyar a legjózanabb. Sőt a latin fajok között is van különbség, például az olaszba több germán elem olvadt bele. A latinok után jönnek a szlávok s végűl a germánok s közöttük utolsók az északiak meg az angolok. E népek sajátságos változáson mennek át a realisabb időkben. A magyar és a franczia léha materialista lesz és kevésbé mysticus; a szlávok jóval mysticusabbak; de legmélyebben bocsátkozik a mysticismusba az angol. Ez alatt azt az édes, meleg, lágy, kenetes, vallásos érzést gondolom, mely a realisabb időknek egyik kedves tüneménye. Ez éppen úgy megvolt a XVII. század második felének Angolországában, mint most a hetvenes-nyolczvanas években. Az idealis vallásosság 1700 körül tört ki, éppen úgy, mint napjainkban Balfour és mások műveiben. Realis természeténél fogva az angol legkevésbbé szereti a központosítást, a realismus napjaiban széleskörű jogokat ad a birodalom alkotórészeinek, legtöbbet áldoz jótékony czélokra, engedékeny és könyörülő, szíves és jóakaró munkásai, cselédjei iránt. Többé-kevésbbé mindnyájan ilyenek vagyunk, de messze elhagy bennünket az angol. Decentralisatiojának köszönheti, hogy a realismus idején nem fojtogathatja egy központi zsebelő érdektársaság, legfölebb helyi klikkek nyomhatják, melyeket mégis könnyebb lerázni.
Gaal melegen emlékszik meg Carlyle Tamás történetíróról, a ki lelkesen felszólalt a munkások érdekében: talán még többet írhatott volna a mysticus Ruskinról, ők mindketten az angol jellemnek az uralkodó eszme nyomása alatti érdekes módosulásai.
A szerző könyvének többi része általában a munkások istápolásával, a munkaadók viselkedésével és idevágó feladatainkkal foglalkozik. Ez a rész nagyon tanulságos, haszonnal forgathatják a gyárosok, a gazdák, az iparosok, megtanulhatják belőle, hogy bánjanak munkásaikkal a realismus idején. Az idealistát persze nem igen fogják kielégíteni e tanácsok. Ő az egyetemes iránti lelkesedést szereti látni cselédjeiben. Keblében első és legszentebb a vallás és az erkölcs, ezeket fogja sürgetni és hozzájok szabja viselkedését.
Mindenesetre sajnálom, hogy a t. szerzőnek nincs elég összefoglaló tehetsége, se szélesebb és alaposabb történeti tudománya, mert akkor megértené az erkölcsi világ törvényét és belőle többi közt azt is megmagyarázhatná, miért hajlik ő most a közgazdasági patriarchalismus felé, miért buzog annyira a társadalmi békéért.
Mindamellett becsülni való munkát végzett, a homályos ethicai elemek emlegetése tiszteletreméltóvá teszi előttünk s nem szeretnők elhallgatni a szerző iránti rokonszenvünket.