– Bácsi! tegnap este Pistával a nemzeti színházban voltunk, Kisfaludy Károly emlékezetére egyik vígjátékát adták. Bizony csak úgy kongott a színház. A jelenlevőkön is meglátszott, hogy ingyenjegyesek. Egy előkelő kritikus mellett ültem, a ki elég fenhangú megjegyzéseket mondogatott egy barátjának. Az is bíráló lehetett, de a ki szívesen hallgatta, mondhatnám, csak úgy leste szomszédom ajkáról a fitymáló megjegyzéseket. Milyen naiv, milyen elavúlt régiség, mondogatta minden jelenet után. Kisfaludy Károly emlékezetét máskép kellene megünnepelni, jegyezte meg a másik. Magunk is unalmasnak találtuk a darabot, Pista nagyokat ásított, pedig nagyapáink igazán mulattak rajta. Ugy-e sokat haladtunk azóta?
– Mindenesetre nagyon haladtunk.
– Csakhogy nem ezt várom én bácsitól; az okát szeretném tudni, miért ásítunk mi Kisfaludy vígjátékában és hogy miben áll a mi haladásunk. Úgylátszik, ma nincs kedve a bácsinak!
– Testileg-lelkileg fáradt vagyok. Két nehéz fejű barátomnak magyaráztam az erkölcsi világ törvényét s nem akartak megérteni. Nincs semmi összefoglaló tehetségök. Egész délután járkálva beszéltem nekik, azután beültünk egy üres kávéházba, ott folytattuk a vitát. Természetesen, sokban igazat adtak nekem, de végre is azzal állottak elő, hogy mindig ilyen volt az ember.
– És mit felelt reá a bácsi?
– Azt, a mit neked is annyiszor mondottam, hogy olyan az ember, a milyen az olvasmánya.
– Vagyis olyan naiv, együgyű lelkek voltak nagyapáink, a milyen Kisfaludy Károly volt.
– Természetesen, mert ha nem tetszik nekik Kisfaludy darabja, bizonynyal megbukik.
– Épen azt kérdem bácsitól, miért tetszettek nagyapáinknak Kisfaludy darabjai és miért ásítunk mi előadásukon?
– Édes fiam, idáig valóban nem tudtuk okát adni. Úgy tettünk, mint a te kritikusod, egyszerűen naivoknak, együgyűeknek mondottuk darabjait, melyekben sok a lélektani tévedés, áradozó nyelvéből hiányzik a tragikai erő, hogy jóízű tréfái már elavultak s a régi, patriarchalis magyar házak ártatlan vígságára emlékeztetnek.
– De kedves bácsi, az a patriarchalis ártatlan vígság mesébe való, hisz Csokonai Vitéz Mihály a mult század végén az ő Dorottyájában trágár rajzát adja ez ártatlan vígságnak.
– Igazad van, édes fiam, Csokonai korában bizony trágár beszédekben gyönyörködött a magyar ember. Most is sok mocskos adomát, szennyes élczet hallani a férfiak társaságában, sőt némely családban a nők sem idegenkednek tőlük. A műveltség ugyan simábbá tesz bennünket, óvakodunk a vaskos kifejezésektől, de a realis időkben csak oly érzékiek vagyunk, mint őseink valának. Az ő feleségeik és leányaik mocskos dolgot olvasgattak, például Salamon és Markalf históriáját.
– Tehát itt is áll az, a mit bácsi mond, hogy máskép érez és gondolkodik az ember az idealis és realis időkben?
– Úgy van. Mikor kitör az idealismus, az egyetemesért rajong, lelkesedik az emberiség nagy része. Isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség kell neki. Mivel a szép, jó és igaz eszméje isteni egységet alkot, az egyik áthatja a másikat és megnemesíti. A gondolkodók, a bölcsészek alig tudják elválasztani egymástól. Náluk a szép meghatározásában ott szerepel a jó és igaz. Ilyenkor a drámaírók mély tisztelettel viseltetnek az egyetemes képviselői iránt. A férj, az atya, az egyházi és világi felsőség tisztes szerepet játszik a drámában; büntetlenül nem lehet velök szembe szállani. A hit, a kötelesség, a becsület mindig legyőzi a szerelmet, az egyéni, a családi és nemzeti érdekeket. A vígjátékban az egyén kudarczán nevetünk, kigúnyoljuk, megvetjük a kikapós asszonyt, az érzéki csábítót stb. A szélső idealismus alatt csaknem epicussá teszszük a dráma hősét, a ki az árral úszik és feláldozza magát.
– Talán ilyenek Kisfaludy Károly darabjai?
– Kisebb-nagyobb fokban ilyenek. Vannak oly szomorújátékai, melyeket ma nem nézhetnénk végig a legnagyobb unalom nélkül. Vígjátékaiban pedig az egyén kudarczán kell nevetnünk.
– És hogy történik az átmenet az idealismusból a realismusba?
– Lassan és fokozatosan. A szép, jó és igaz eszméje kezd elválni egymástól. A mint lazul a három eszme viszonya, az irodalom és benne a dráma lassankint átalakul. Mivel még erős bennünk az egyetemes iránti tisztelet, bonyodalmas és rémes mesékkel, groteszk és borzasztó ellentétekkel akarnak drámai érdeklődést kelteni. A darab hőse megsérti ugyan az egyetemest, de szörnyen meglakol miatta. Ilyen tragédiákat írtak 1830 körül és utána jó ideig az úgynevezett franczia romantikusok. Nálunk Vörösmarty volt ez irány legtermékenyebb tragédiaírója. A vígjátékban szintén érvényre jut az individuum, például igazat adunk a tiszta szerelemnek a szülői és egyházi tekintély ellenében. Módjával már szabad nevetségessé tenni ez utóbbiakat. Az idealreal második felében éltek a világ legnagyobb tragédiaírói, mert ilyenkor még némi tiszteletben részesül az egyetemes vagy egyenrangú az egyénnel. Kettejök harcza magasra fokozza érdeklődésünket, a hős bukása szüli az igazi tagikai érzést, melyről már Aristoteles elmondotta a maga idealrealis napjaiban, hogy félelmet és részvétet kelt. A realismus alkonyán annyira gyengül az egyetemes tisztelete, hogy a hős bukásán csak szánakozni és az egyetemes ellen felháborodni tudunk. Az idealismus napjaiban emelkedett lélekkel távozunk a szinházból, a realismus idején nyomott hangulattal, sőt elkeseredve. Körülbelül tizenöt év óta minden népszerű tragédia ilyen hatással van reánk, lesújt, elnyom bennünket. A vígjáték terén pedig az egyetemes képviselőinek, tehát az atyának, a férjnek, az egyházi és világi felsőségnek rovására nevetünk. Ezeket romlottaknak, önzőknek, érzékieknek kell bemutatni és igazat adunk az egyén érdekeinek. Ez, fiam, röviden a dráma törvénye, mely a haladás minden hullámában uralkodik.
– Talán a görög és római irodalomban is uralkodott?
– Minden bizonynyal. Ezt mutatja a világ háromezer éves története és pedig nem csupán az irodalom, hanem a vallás, a bölcsészet, a politika, az erkölcs, a nyelv, az irály, a művészet, a realis tudományok, a gazdaság és ipar terén is, a mint neked néha magyarázgattam. A nagyon világos történeti időkből a haladás hullámai így mutatkoznak: 650–425; 425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u; 180–590; 590–975; 975–1490; 1490–1700; 1700–1815; 1815–1900. Természetesen ezt csak kerek számokkal lehet jelezni, mert kivált a hosszabb hullámokban tíz-húsz évvel előbb is találkozunk az idealismus egy-egy tüneményével. Ez azonban kevésbbé fontos, mert igazán népszerű és sikeres, áldásos és csodás csak akkor lesz valamely jelenség, ha kifejezi az akkori idők érzését, gondolkodását.