A XVII. század végén a franczia Perrault élénk csatát vivott az ugynevezett modernség mellett. A realismus uralma alatt, mikor összezsugorodik az ember látköre s magát, családját, érdektársait, vidékét, községét látja legjobban, nem igen vonzanak bennünket a nagy nemzeti küzdelmek, úgy hogy a költők rítkábban dolgozzák fel a nagyszerű történeti tárgyakat, szivesebben foglalkoznak a mai közeleső társadalom kérdéseivel. De ha mégis megteszik, nem tehetik másképpen, mint realis szempontból.
És mi az a realis felfogás? Ezt, fájdalom, nagyon kevesen tudják, legkevésbbé drámai kritikusaink. Legalább erről győzött meg Alexander Bernát legujabb drámai jelentése, melyet a Nemzeti Szinház drámai pályázatáról adott. – Alexander elég ügyes egy-egy érzelem, lelki állapot rajzolásában, elemzésében, de mint jóizű realista nem tud összefoglalni, a tünemények messzebb eső okait meglátni. Eszmei kapcsolatra nincs semmi tehetsége.
E jelentése kiáltó példája az összefoglaló tehetség hiányának. – Először is azt állítja, hogy «korunk izlésének egyik sajátsága, hogy egyetemesebb, mint bármely megelőző koré. – Minden történetileg kifejlődött stilusnak megvan a maga közönsége, sőt azonegy közönség tudja élvezni a szépség megjelenésének legkülönbözőbb formáit». Később azonban bevallja, hogy mintha szünetelne a romantikus drámának a termő ereje, de ennek okát sem kell a kor irányának változásában, hanem a romantikus tehetségek hiányában keresnünk, mert a modernség annyi, mint az izlés egyetemessége, históriai kiműveltsége, vagyis ma minden darab előadható, csak elég ügyesen legyen megalkotva. Gyanus ugyan a kifejezés, hogy megvan a maga közönsége, mert Sakuntalát is megnézi egy-két iskola ifjusága, de hagyjuk a kifejezések helytelenségéből vagy homályából eredő kérdéseket, hagyjuk a semmitmondó bizonyítékokat, minő, hogy utczáinkon a legkülönbözőbb stilu épületekkel találkozunk, mert ezek mind megfelelnek a realismusnak: diszesek, pompásak, aranyosak, tornyosak, czifrák, bent is kényelmesek, szobáik téresek, lehetőleg világosak. Még az unitárius kápolna, a budai református egyház, az új országház is csucsives, ezt különösen szereti a realista, mert föl lehet czifrázni, belsejének mysticus sajátsága szintén tetszik a realismusnak, holott nagyon ellenkezik a protestáns rationalismussal, a vizsgálódó vallással, az új országházé pedig a mai naturalista és zsebelő politikával.
Térjünk át a kérdés velejére.
Mindenekelőtt ki kell mondanunk, hogy izlésünk éppen nem egyetemes. A mai izlés csak oly darabokban tud gyönyörködni, melyekben a szép, jó és igaz eszméje teljesen elvált egymástól, melyekben az egyetemes képviselői: az atya, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs guny tárgyává vannak téve, melyekben ezek az individuum nyomorának, bajának okai, melyekben az erkölcs sorompói lehetőleg el vannak távolítva. Ma csak szánalommal tudunk megnézni egy Kisfaludy Károly-féle vigjátékot, melyekben az individuum kópésága van pellengérre téve, pedig apáink és nagyapáink jókat tudtak rajtok nevetni. Nekünk Dumas, Sardou, Rákosi, Moliére, Katona, Bisson, Herczeg, Dóczy, Csiky és hasonlók tetszenek, mert meg van bennök a realismus legfőbb követelése, a szép, jó és igaz eszméjének elválása, az egyetemes ellenében az individuum morálja. Azért tetszik Sudermann, Ibsen, Hauptmann és korunk számos realista drámairója is.
Más részről nagyon természetes, hogy nem kellenek a romantikus drámák, mert e művek a szélső idealismus lohadásával 1830 körül kezdődtek ugyan és már az individuum egyes jogait hirdetik az egyetemes ellenében, de még bűnösnek rajzolják a bűnt, becstelennek az aljasságot, nem igen merik gúny tárgyává tenni a családapát, a férjet, a felsőséget, a vallást, az erkölcsöt, csak itt-ott engednek meg maguknak egyes discret immoralitásokat.
Mivel még ekkor oly erős az egyetemes tisztelete, hogy csak ritkán sikerűl a dráma hősében igazi belső ellenmondást ébreszteni, azért a phantasia csapongásával és rémes eszközökkel iparkodnak hatásra szert tenni. De mihelyt jobban lazul a három eszme, a szép, jó és igaz egysége, mikor az individuum jogait kezdjük elismerni az egyetemes ellenében, akkor szivesen látjuk Sophocles, Shakespeare és más classicusok darabjait, sőt Katona Bánk bánját is, melyet még kegyetlenül megrónak 1839-ben; de égig magasztalnak 1860 után, mert a királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg, a meraniak, tehát az egyetemes képviselői úgy vannak bemutatva, mint a magyar nemzeti individuum romlásának okai.
A mit Alexander a megfigyelésről mond, üres magyarázgatások. Fontosabb a pályázó drámák nyelvéről szóló kijelentése. Igaz, hogy ebben is hemzseg a tévedés, a füllentés, a hizelgés; de van benne igazság is. A Gyulai irálya elég nemes, komoly, férfias, hangzatos, gördülékeny és magyaros. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből való, mikor rajonganak a formáért, mikor egy Flaubert szemében a stilszépségek a tárgy lényegénél is becsesebb igazságok; ez a l’art pour l’art kora, a stil cultusának napjai. A nyolczvanas évek lágy, szines, kedves, kenetes, sokszor keresett, mesterkélt stilusát Beöthy fejezi ki legjobban. A nagy többség már sokszor pongyola, lapos; népies és idegen szókkal van tele. A fenséges, ünnepélyes, ódai stil ilyenkor izetlen és hamis, mert nem érezheti az individualismus léhasága. Így Váradi szép szólamai igen sok olvasóját vagy hallgatóját felháborították. A realismus nyelve, kivált a végén, igazán pongyola, hétköznapi, nyers beszéd, melyet az ébredező idealismus fog betegségéből kigyógyítani, léhaságából kiemelni. Ma Ibsen, Sudermann és mások darabjait óriási hatással adják mindenfelé, pedig sokszor gyarló fordításokban hallja a mámoros néző. Vagyis napjainkban alacsony, másodrendű szerepet játszik a költői mű nyelve. Ugy látszik, hogy eleinte a szélső idealismus sem fog érette nagyon rajongani, mert az eszme tölti el az ember lelkét, habár egyesek ekkor is megragadó, valóban fenséges irálylyal tolmácsolják gondolataikat, érzelmeiket.