Az a kör, a melyben Biró élt, eleinte nagyokat mulatott azon az erőködésen, hogy a spanyol minden áron festő akar lenni. És a mikor Zapata hozzá jutott az első sikeréhez: sokat nevettek rajta. Voltak ugyanis, a kik azt rebesgették, hogy a spanyol ezt a sikerét asszonyi pártfogásnak köszöni, sőt akadtak olyanok is, a kik ebből a gyanuból nem csináltak titkot. Egy darabig Zapata volt minden élcz czéltáblája. Hanem a mikor Zapata sikert sikerre halmozott, a nevetők elhallgattak. Sikerei előbb félelmetessé, s később tiszteltté tették a spanyolt.

Két vagy három év multával a Zapata nagy művészetében senki se kételkedett többé. Zapata csillagnak volt kikiáltva, s az egész világ megegyezett benne, hogy a spanyol legyürte mindnyájokat.

Bizonyára nagyobb sikerekre tett szert, mint a többiek együtt véve. A neve ismertté vált, egyik dijat a másik után kapta, s válogathatott a megrendelések közül. A szerencse lakótársául szegődött s hűséges maradt hozzá. A kiéhezett s elzüllött külsejü jövevényre rá se lehetett ismerni. Palotában lakott s úszott a jólétben.

Ezt a fordulatot Biró soha se tudta magának megmagyarázni. Bizonyos volt benne, hogy a spanyol csak a közepes tehetségek közül való, s hogy semmi olyannal nem állott elő, a mi tüneményes sikereit érthetővé tenné. Persze eszébe se jutott, hogy a spanyolt birálgatni kezdje. Nem akarta, hogy irigynek mondhassák, és a mikor rajta állott, ő is éppen ugy tett, mint a többi; segitett tolni a spanyol szekerét.

Hanem a legjobban azon csodálkozott, hogy Zapatának a leghűségesebb dobosa maga a nagy Darzens volt. A mester nélkül a spanyol bizonyára nem boldogulhatott volna olyan könnyü szerrel. Darzens egy-egy szava aranyat nyomott. És Darzens tele volt a spanyol dicséretével. Darzens, ez a nagy mester, a ki művész volt a kisujja hegyéig!… Mintha megbabonázta volna valaki.

Különben, Biró nem törődött se a spanyollal, se a sikereivel.

Hanem most, a hogy’ rátekintett a képére, s megpillantotta rajta ezt a gonosz vonást, melyet Zapata oly kivételes szerencsével örökitett meg: egyszerre világosság gyúlt a fejében.

A fordulat a spanyol életében ezzel az arczképpel kezdődött. Ez volt az első sikere. Darzensné a képtől el volt ragadtatva, s a Darzensné pártfogása ért annyit, mint egy miniszteri igéret.

Zapata, mikor ezt a képet festette, két hónapot töltött Follembrayben, abban a szobában, melyet most ő foglalt el; és Darzens akkortájt kétszer is járt Madridban, éppen olyan czélból, mint a mely most Windsorba vezette.

Abban az időben beszéltek is egy kissé a dologról; de Darzensné el tudta hallgattatni a pletyka ugató ebeit: azzal, hogy uj meg uj táplálékot adott nekik.

Persze, hogy világos volt az egész eset.

Mert hogy azok a regényes történetek, a melyekkel Darzensné már két hét óta mulattatta, egytől-egyig a holdban játszódtak le: abban az előbbi jelenet után nem kételkedhetett többé.

S mialatt a szöszke asszonyka tovább csacsogta semmiségeit, melyeket kedvesen hazudtolt meg a tengerszinü szem édes tekintete: Birónak csak egy dolog járt a fejében. A spanyol, és mindig a spanyol.

A spanyol és mesés szerencséje. A follembrayi kép, s az aranyakat érő pártfogás, mely ezt a művészi kisérletet jutalmazta. Azok a hajdan oly éhes szemek, s az a jólét, melyben Zapata mostanság lubiczkol.

És ismét csak Zapata járt a fejében, mikor oda fenn, a szobájában, gépiesen számlálta az óraütéseket: »Tiz… fél tizenegy… tizenegy…«

A mámor teljesen elszállott a fejéből. Józan volt; józanabb, mint valaha.

– Tehát én leszek II-ik Zapata – évődött magában. – Én is le fogom festeni a szép asszonyt, s én is megkezdek végre egy uj, dicsőségesebb korszakot, azt, melyet majdan a második korszakomnak fognak nevezni. Nekem is lesznek tehát sikereim, és rám nézve is vége a nyomoruságnak, a gonddal terhes, küzködő életnek. Hát biz ez nagyon szép lesz, és szebb jövőt már nem is álmodhattam volna magamnak! Ah, micsoda jövő! Ünnepeltetések, herczegkisasszonyok arczképei, kitüntetések a Szalonban, pénz mint a polyva, arany, temérdek arany, arany egész garmadával, és hozzá a dicsőség ingyen… Szép jövő, gyönyörü jövő, hanem kár érte, mert ez a jövő nekem nem kell.

Megnézte az óráját. Három negyed tizenkettő már elmult.

– És ha el se mennék a légyottra?! – tünődött. – Mindenesetre ez volna a legokosabb. Mert nagyon kérdéses, hogy, ha most mindjárt nem szököm meg, meg tudok-e szökni holnap vagy holnapután? Ki biztosit róla, hogy Capua örömei nem sülyesztenek-e le a hinárba? Ki tudja, hogy huszonnégy óra mulva nem biztatom-e magamat azzal, hogy: »Majd holnap!«… és másnap ismét: »Majd holnapután!«… Hátha ez után a találkozó után itt maradok végképpen?!… és ha itt maradok, meggátolhatom-e a jókedvü akadozót, hogy sorsomat megkovácsolja, a maga módja szerint, a miképpen a Zapatáét kovácsolta meg?!… Mintha bizony a mámor órái nem hetekig és hónapokig tartanának nálam! Mintha nem a szélsőségek embere volnék, a kinek nem szabad ugrania, nem szabad izlelődnie, hanem csak egy választása lehet: kezdetben kell ellentállnia!… Principiis obsta!… Mindenesetre az volna a legokosabb, ha el se mennék a légyottra, ha megszökném most mindjárt… Ez volna a legokosabb, de ha én most erre a lépésre határoznám el magamat, ha azt cselekedném, a mi a legokosabb: akkor én igen nagy szamár volnék! Megszökni akkor, a mikor a hosszu bűnbánat után a leginkább forr a vérem!… Eljátszani a József és Putifárné ismeretes komédiáját, a melyen már emberöltők százai nevettek!… Szó sincs róla, alávaló dolog: elcsábitani a legjobb barátunk, a jótevőnk feleségét… de lehet itt szó csábitásról?! A kik ezt az erkölcsi tételt megállapitották, nem olyan asszonyokra gondoltak, a kik tálczán viszik magukat a jóbarát elébe, akkor, mikor ez a jóbarát, ez a lekötelezett – a mentségére legyen mondva – kiéhezettebb, mint valaha!… az erkölcsi felelősség ilyenkor már nem a lekötelezetté… Eh, minden okoskodás szürke, és az a csók, a melyet nem fogok elszalasztani, az valóság!…

Huszonhét esztendős volt… És Darzensné széditő tudott lenni, ha akart. Pedig hát akart.

Mikor a kastély tornyában tizenkettőt ütött az óra, Biró már lenn volt az üvegháznál. Nem láthatta meg senki. A folyosókon meg a lépcsőházakban sehol se égett lámpa; s nesztelenül járt. Ismerte a házat, mint ha otthon volna.

Nem kellett sokáig várakoznia. Egyszerre neszt hallott a bokrok tájékáról, valami árnyék rajzolódott a homályba, s a következő pillanatban egy ismerős hang suttogását hallotta:

– Adja ide a kezét és jöjjön utánam! Ne szóljon és vigyázva lépjen! Lehetnek a házban, a kik még nem alszanak ilyenkor!

Négy óra felé járt az idő, a mikor elváltak. A szöszke asszonynak az volt az utolsó szava: »imádlak.« Csak egy csókot kapott feleletül. Amaz már nem tudott kedvességeket mondani a Kirkének. Folyton egy név járt a fejében: »Zapata! Zapata!«

Másnap… másnap igy szólt magában: »Majd holnap!«… És huszonnégy óra multán megint: »Holnap!… vagy legkésőbb holnapután!«

Elmult egy hét, és megrémült magától. Már azon járt az esze, hogy megvárja azt az időt, a mikor Darzens tudatja, hogy melyik napon hagyja el Windsort. Darzens őt már nem fogja itt találni, de csak akkor utazik el, a mikor amaz megirja, hogy nemsokára otthon lesz.

– De hátha akkor még nehezebben találom meg az ürügyet?! – tépelődött magában. – Hátha akkor már nem lesz erőm megszökni?! Ki tudja, mi történhetik, a mi akaratom ellenére is visszatart?… és aztán itt maradok a Darzens hazaérkezése után is, sokáig… a meddig Zapata!

A tizedik napon végre elszánta magát.

– Nem, nem szabad tovább maradnom!… Ideje, hogy véget vessek a komédiának.

Megirt, nagy kínnal, egy levelet, a melyben a hazugságok egész szövevényével igyekezett megmagyarázni Darzensnak, hogy miért nem várhatta meg az ő hazaérkezését, s miért kell Follembrayt korábban elhagynia, mint óhajtotta. Irt egy pár sort az asszonynak is, főképpen azért, hogy a sértést, a melyet elkövetni készült – legalább némi udvariassággal – enyhitse, már a mennyire tudja… de azért is, hogy hirtelen elutazása a kastély többi lakója előtt ne váljék feltünővé; mert azt, végre is, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy ő most tulajdonképpen szökik. A mély tisztelet hangján irt neki; fogadkozott, hogy örökkön hálás szolgája marad; s úgy búcsuzott, sok bocsánat-kérés között, mint a ki csak rövid időre megy el egy olyan körből, a melyet szinte otthonnak tekint. De elutazása ürügyéül valami nagyon átlátszó hazugságot eszelt ki; a mi a leghamarább eszébe jutott… Gondoljon az asszony, a mit akar; az ilyen szakitást úgy se lehet megmagyarázni.

Mikor elkészült mind a két levéllel, csengetett az inasnak.

– Sürgönyt kaptam – szólt neki – a mely azonnal Párisba szólit. Szerettem volna elbúcsúzni ő nagyságától, de nem várhatom meg, a mig fölkel, mert a gyorsvonat tíz órakor indul, s ő nagysága, ugy tudom, csak tíz óra után szokott fölébredni. Adja át ezeket a leveleket; aztán, ha majd ráér, csomagolja össze a dolgaimat, s küldje utánam Párisba; itt van a lakásom czime…

Nem bánta, hadd törjék a fejöket, hogy azt a sürgönyt, a melyet senki se látott, ki adta át neki?

Az inas igérte, hogy a megbizást pontosan fogja teljesiteni, és hogy azonnal értesiti a kocsist.

– Nem kell befogatni. Az idő szép, az ut rövid; gyalog megyek ki az állomásra.

Hogy ne csak kellemetlen emlék maradjon utána, bőkezüen osztogatta szét a borravalót, aztán elővette a felöltőjét, kisétált a vasúthoz és a legelső vonattal visszautazott Párisba.

Elmult egy hónap; nem adott életjelt. Az ötödik héten levelet kapott Darzenstól. Hogy megérkezett; hogy nem bocsátja meg a szószegést; hogy csakis akkor bocsátja meg, ha tanitványa jóvá teszi a hibát, s haladéktalanul visszatér Follembrayba, a hol nem csak ő, hanem a vadászok egész csapatja várja. Azt a halaszthatatlan dolgot, a melyet ma se ért tökéletesen, Biró azóta régen elvégezhette; szóval jöjjön, de minél hamarább.

Ez a levél megint kisértésbe ejtette. Az bizonyos, hogy nagy illetlenséget követ el, mesterével, jótevőjével, legjobb barátjával szemben – a ki mindenben ártatlan! – ha erre a kedves levélre nem is válaszol. De mit feleljen neki? Elmennie Follembraybe most már lehetetlen. Még akkor is, ha időközben mást gondolt volna, ha most már hajlandó volna tovább haladni azon az úton, a melyen Zapata haladt előre… még akkor is lehetetlen Follembraybe visszatérnie. Darzensné semmiesetre se bocsátott meg neki; Darzensnéhoz nem lehet beállitania. Később, ha véletlenül összejönnek valahol, Párisban, közös ismerősöknél, akkor, talán, kimenthetné magát az asszony előtt, valami ujabb, nagy hazugsággal… ha ugyan kedvet kapna ahhoz, a mi elől megugrott: követni Zapatát egész pályafutásán. De oda, oda most már nem mehet. És ha nem mehet, mit feleljen Darzensnak? Semmitmondó szavakat irjon köszönetül? Kitérő feleletet adjon? Ha kitérő feleletet ad: Darzens-szal szemben a helyzet változatlan marad. Ez a jó, nagy ember, a ki csupa bizalom, csupa gyanútalanság, ujra hívni fogja, és ő ujra nem mehet el hozzá, akár Follembrayba hivja, akár a párisi lakására. Meglehet, a mester, megütődve ezen az érthetetlen viselkedésen, fel fogja keresni a titokzatosan rejtőzködő tanitványt, és akkor mit mondjon neki? Nem is szólva arról, hogy a mig a helyzet változatlan marad, ujra meg ujra kisértésbe eshetik…

Azt felelte, hogy nem felelt semmit. Ez is felelet. Olyan felelet, mely véget vet minden ujabb zavarnak, és minden ujabb kisértésnek.

Természetesen, ez után a nagy illetlenség után nem maradt más választása, mint: végképpen eltünni a világból.

Akkép cselekedett. Neki feküdt a dolognak, és szűk kis szobája most már nem tünt fel előtte olyan szomorúnak, mint azelőtt. Aztán mást gondolt; bejárta Páris környékét és megpróbálkozott a plein air-festéssel, melynek a hóditásai akkor kezdődtek. Haladni akart az idővel, s versenyezni a fiatalokkal.

Koronkint azoktól, a kikkel az utczán találkozott, hireket is hallott a világból. Hallotta, hogy Darzens végkép letett róla, hogy a mester nem bízik többé az ő tehetségében, s hogy meghitt társaságban hálátlannak nevezte. Megtudta, hogy régi barátai sokkal szigorubbak; s hogy letagadják még a korábbi sikereit is. Megtudta, hogy leszámolt vele az a szűk kör is, mely eddig a leginkább pártolta; s hogy egykor olyan lelkes hivei kimerültnek mondják.

Eleinte csak mosolygott, mikor ezeket a hireket hallotta. De később már inkább leverőnek találta a dolgot, mint mulatságosnak. Tudta, hogy az elsenyvedt jóhirnevet kiaranyozni nehezebb, mint uj életet kezdeni.

Hanem azért nem csüggedt. Volt még egy reménysége: a Léda. Ha ez a kép csakugyan megkapja a dijat, melyet már neki szántak: akkor nem bénithatják meg többé munkakedvét se az időelőtti nekrológok, se a nélkülözés, a melyhez ujabban sürün volt szerencséje.

Majdnem számitott erre a sikerre. Bizonyosra vette, hogy ha Darzens le is vette róla a kezét, ellene dolgozni nem fog semmi szin alatt. Különösen, ha már a Lédáról van szó, melynek ő volt a legbuzgóbb kürtöse. Sőt, a mily nemesnek ismerte, föltette róla, hogy a történtek ellenére is fel fogja használni befolyását Léda érdekében.

Rosszul számitott.

A tavasz azzal a meglepetéssel köszöntött be hozzá, hogy a szegény Lédának nem lehetnek kilátásai a rég várt jutalomra. Nem lehetnek pedig azért, mert egyszerüen visszautasitották.

Még csak el se fogadták! Pedig Darzens benn volt a juryben.

A hogy’ megtudta a rossz ujságot, Biró leült az iróasztalához, s megirta lemondását összes nagy terveiről. Egy rajztanári állásért folyamodott, s ez a kérő-levél ugy tünt fel előtte, mintha tehetségének a csődjét jelentette volna be ebben az alázatos irásban.

Nemsokára megkapta a választ, s a válasz: igen volt.

Egy hét mulva elhagyta Párist.

A mint a vonat kiindult a Gare de l’Estből, s ő, háttal a gőzösnek, elmélázva nézte, mint távolodnak és mint tünnek el ismerős körvonalai azoknak a híres épületeknek, melyek közt annyi vidám és annyi szomorú napot töltött, szokása szerint ismét elkezdett tünődni, mert észrevehetőleg ez volt a legkedvesebb mulatsága. És igy öldöste magát:

– Annyi bizonyos, hogy nagy szamár vagyok. Mi szükségem volt nekem arra, hogy tulságos lelkiismeretességből megrontsam az egész életemet?! Szó sincs róla, az én helyemben minden okos ember máskép cselekedett volna, s úgy látszik, én az a derék, becsületes Slemil vagyok, a kinek nincsen árnyéka. Megszökni egy asszonytól, daczolva a nevetséggel, s megszökni tőle akkor, mikor már úgy beléizeledtem a mulatságba, hogy immár túltettem magamat minden aggodalmon, s annyit se törődtem többé a nagy Darzens-szal, mint Kane-nel, a sarkutazóval! Igen, de… Zapata! Ej, Zapata ur teljesen kifogástalan gavallér, a ki, megeshetik, ma már semmiféle viszonyban sincs Darzensnéval, s talán már nem is gondol rá soha! És meglehet még az is, hogy nincs igazam; meglehet, hogy ez a Zapata egyszerüen annak köszönheti a sikerét, hogy az ő képei tetszenek, mig az enyémek, mivel silányak, nem tetszenek. Meglehet, hogy én csak irigy, agyarkodó kontár vagyok, s meglehet, hogy Zapata istenáldotta művész, a ki minden sikerét s jólétét csak magamagának, csak a nagy tehetségének köszönheti. Nem, istenemre, ez az egy nem lehet! Ám elismerem, megtörve, meghajolva s eltiporva, hogy az égi lángot, úgy látszik, megtagadták tőlem az istenek; de hogyha van művészet, ha van fenséges, isteni erő, mely csak a kiválasztottaknak adatik, hogy végrehajthassák a testté változtatás rejtelmes csodáját a Szépnek oltáránál (pedig hiszem, és vallom, hogy van!…): akkor ez a Zapata csak szemtelen kalandor, a ki megszentségtelenitette a templomunkat! Nem, minden meglehet, csak az az egy nem, hogy ez az úr maga kovácsolta a szerencséjét! Nem, ez az úr nevét, hirét, függetlenségét és kényelmét, mindenét csak a nagy Darzensnak köszöni, s Darzens csak a Darzensné szócsöve volt. És hogyha ez az úr szakitott volna a kedvesével mindjárt a legelső… vagy a tizedik napon, ha nem esküdözte volna napról-napra ujra, hogy: »Szeretlek!«… napról-napra uj jutalmakért és uj kitüntetésekért, akkor ez a kifogástalan úr most elzüllöttebb volna nálam, s szegényebb, mint volt köztünk a legeslegutolsó. Nem, II-ik Zapatának lenni nem dicsőség!… De ki mondja, hogy oda kellett volna jutnom, a hová ő jutott?! Nem, nem kellett volna szükségképpen oda jutnom; csakhogy könnyen odajuthattam volna. Mert bizony én se utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert, a megrendeléseket; nem mondtam volna: »Én ezt nem érdemlem… én ezt nem fogadhatom el, mert nem a tehetségemnek köszönhetem, hanem annak, hogy van egy hatalmas pártfogóm, egy asszony… egy asszony, a ki hálás lovagi szolgálataimért… egy asszony, a ki akármilyen kontár festő vagyok, megbecsüli bennem a férfit, s viszonzásul azért, hogy híven szeretem, kinevezett nagy festővé, és ennek a kinevezésnek az erejénél fogva elhalmoz nemcsak dicsőséggel, hanem anyagi javakkal is!«… Nem mondtam volna ezt, s nem utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert és a megrendeléseket, a mint hogy ezt nem cselekedte a híres Zapata sem… Persze én szentül meg vagyok győződve, hogy mindez megilletne engem, mert nem kételkedem benne, hogy én a hivatottak közé tartozom. De a spanyol se kételkedik. Már pedig a spanyol kétségtelenül kontár; a spanyol kétségtelenül téved, ha ugyan nem rosszhiszemü. És nem lehetetlen, hogy én is sokkal többre becsülöm magamat, mint a mennyit érek. Mindamellett, a Zapata helyén, nyugodt lélekkel söpörnék be minden elképzelhető kitüntetést, díjat, érmet stb.; semmit se sokallanék, s nem szakadhatna a nyakamba olyan elismerés, a melyet ne találnék természetesnek. A nagyok őszinte csodálata, a lelkiismeretes összehasonlitás, az az önismeret, a melylyel rendelkezünk, még a jó szem és a jó itélet sem óv meg senkit a képzelődéstől. Mindezek ellenére túlbecsülhetném a képességeimet, művészetem sikerének és jogosan megillető osztályrészemnek képzelhetném azt, a mit valójában nem a műteremben, hanem ő nagysága öltöző szobájában érdemeltem ki… szóval könnyen oda juthattam volna, a hová a spanyol jutott… Nos, megugrottam a kisértés elől. Többet tettem ennél: a sorsomra, melyet ez a derék asszonyka meg akart kovácsolni, akkorát ütöttem egy nagy kalapácscsal, hogy menten összelapult. Hát biz ez balgaság volt; okos ember nem tette volna. Mert a lelkiismeretével még csak megbékél valahogy az okos ember, de a balsikerrel, a folytonos balsikerrel, az élet pofonaival és a szegénységgel, pláne azzal a szegénységgel, a melyet folyvást kisértések üldöznek… ezzel már nem olyan könnyü megbékélnie az okos embernek. Igen, igen; az volt, balgaság, ostobaság. És nektek, karcsu tornyocskák, a kik a távolból gúnyosan integettek felém, igazatok van: nagy szamár vagyok. De békén akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.