És utat engedett, hogy ott hagyhassam. Soha ennél szégyenletesebb elvonulást!
A márkinéra hamar ráakadtunk. A lorddal izetlenkedett.
Oda sugtam neki, hogy én nem maradok tovább. Minden várakozás ellenére, rögtön kész volt követni. Hanem méla volt az egész úton.
Nem törődtem vele; egyébbel voltam elfoglalva.
Akkor éjszaka föltettem magamban, hogy másnap az első dolgom lesz: megtudni, bármi áron, hogy ki volt az a vakmerő, a ki a mulatságomat megrontotta. De reggelre jobbat gondoltam.
Ellenkezőleg; még azt is el fogom felejteni, hogy valaha láttam.
És nem is tudom ma sem, hogy kicsoda. Senki. Nem létezik.
Ime, ez a története annak a híres bálnak.
Kérem, kedves Helén kisasszony, rójjon rám súlyos penitencziát: Ibykus darvait hétszer, Theramenes elbeszélését tizszer, és a Karácsonyi ének egész első fejezetét. De teljes feloldozást kérek.
Vagy ne is büntessen meg. Minek? Hisz a bűn úgyis magában hordja a bünhödést. Én legalább megkaptam, a mit kerestem.
Kezét csókolja
hóbortos Masája.
Fogságom második havában, nem tudom hányadikán.
Kedves, jó Helén kisasszony!
Szorgalmasan tanulok görögül, és Lebonnard úr, a kitől órákat veszek, azzal biztat, hogy nemsokára már Homért olvashatjuk.
Lebonnard úr úgy találja, hogy tanulékonyságom meglepő, s hogy az az előmenetel, melyet máris tettem, a mesével határos.
Az egészben pedig nincsen semmi csoda. Haladásom titka az, hogy minden időmet ennek az egy örömömnek szentelem.
Reggeltől estig nincs egyéb gondolatom.
Alig várom már, hogy végre megláthassam az Akropoliszt. Ez az egyetlen vágyam.
De nem akarom, hogy csak azért, mert elég szerencsétlen voltam leánynak születni, olyan bután álljak majd előtte, mint egy borjú az uj kapu előtt.
Azt akarom, hogy akkorára a kis ujjam hegyéig tele legyek görög szellemmel.
Csak legalább a Louvretól ne zártak volna el!…
Holnap vagy holnapután Párisba megyek, hogy vagy tiz perczre viszontlássam a milói Vénust és a Gladiátort.
Isten önnel, kedvesem. Lebonnard úr itt van, futok elébe.
Kézcsókok, százezer,
Masa.
U. i. Édes jó angyalom, nem küldhetné utánam a piros napernyőmet?!…
M.
Kedves angyalom!
A férfiak mind ostobák. Mind, mind egy szálig. Nincsen kivétel.
Meglássa, a kegyed öcscse is csak olyan lesz, mint a többi. Igen, Emilke, a kit most is magam előtt látok fekete bársony-kabátkájában, és sötétkék, nagy máslijával a nyakában, a ki ma még olyan kedvesen, olyan ártatlanul néz önre diószinü, nagy hajsátora alól: Emilke egy szép nap rekedt hangon fog krákogni kegyed előtt valami butaságot, és ekkor kegyed észreveszi, hogy Emilke már férfi. Ó, be csunya dolog is férfinak lenni!
Leánynak lenni pedig nyomorúság. Aláirom. Az ember megőszül, hogyha bölcselkedik.
Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Előveszek egy franczia regényt, s a hogy kinyitom a könyvet, ezt a mondatot olvasom nagy lelki épüléssel:
»Minden nő életében van egy pillanat, a mikor ingadozik. Csak ezt a pillanatot kell megtalálni, és…«
Ó, a háromcsillagos hülye!
De hát ezek az emberek mind egyformán gondolkoznak, vagy mind egyformán nem gondolkoznak?!…
Soha, soha se emelkednek odáig, hogy egy perczre belepillanthatnának egy olyan nő lelkébe, a ki méltó erre a névre?!…
Ó, a szerencsétlenek!
Ugy hiszem, egy nőnek, a ki szeret, ha nem vág hozzá olyan bárány-arczot, mint a szinpadi Ágnesek, nagyon rossz dolga lehet ezen a világon.
Azok a bizonyos urak rögtön hajlandók nekik tanácsokat adni.
De hát nem tudják elképzelni, hogy micsoda sátáni gőg lakik egy hozzám hasonló lénynek a lelkében?!…
Nem tudják elképzelni, hogy ha az életemet kellene megváltanom egy szennyességgel?!… ha elég szerencsétlen volnék úgy imádni egy férfit, mint az istent!… inkább bele ugranám az első pocsolyába!…
Mondom kegyednek, hogy vakok és ostobák.
Masa.
U. i. Ugy-e, ott lesz szombaton a Papa gyászmiséjén?!
Valahogy el ne felejtkezzék róla, édes angyalom!
Képzelje, édesem, minő szerencsétlenség! Jewesst ellopták!
Vége. Soha se simogathatom meg többé gyönyörü, olajzöld tollazatát… Kedvem volna sirni.
Ó, milyen hitványság is, ellopni egy szegény papagályt! Egy nyomorult madarat, a melynek csak arra nézve van értéke, a ki megszokta és szereti szegényt!… Egy nyomorult madarat, a melynek a tolvaj nem veheti semmi hasznát, mert bajos olyan valakit találnia, a kinek eladhatja!… És még erre a menthetetlen tolvajlásra is akad vállalkozó!…
Ki fogom hirdettetni, hogy ötszáz frankot adok a becsületes megtalálónak. De a reménységeim nagyon halványak.
M.
U. i. Most kapok Hollósytól egy levelet, melyben bocsánatot kér tőlem a miatt, hogy késve érkezvén meg Tátrafüredről, nem küldötte meg kegyednek a szegényeink részére járó összeget annak idejében, hanem csak napok, sőt talán egy hét multán. De, istenem, hisz akkor kegyed a magáéból volt kénytelen előlegezni a kis Ilmának, meg a szegény Zsófiának!… Bocsásson meg, édes angyalom, bocsásson meg!
Csak egy szót irok, mert nagyon fáradt vagyok.
Természetesen, úgy van jólminden, a hogy intézkedett. Miért is kérdezi? Hisz ha otthon volnék, akkor sem tudnék egyebet tenni, mint hogy kegyedtől kérnék tanácsot.
El vagyok keseredve; el vagyok törődve; még az életemet is meguntam.
Mindig esik, mindig esik, mindig esik!
Csak már szeptemberben volnánk!
Ó, Biarritz, második hazám!
Augusztusban, de májusi délelőtt.
Itt van Birulov!
Egyszerre érkezett meg a napfénynyel; s nem tudom, melyiknek örültem meg jobban a kettő közül.
A hogy megláttam kefe-haját és macska-bajuszát, a hogy a távolból felém villant gonoszságtól ragyogó szeme, felugrottam a székemről, és elébe szaladtam.
– Hurrah, Birulov! Brávó Birulov! Éljen a régi gárda!
Megráztam a kezét és majd a nyakába borultam.
– Kedvem volna önt megcsókolni! – kiáltottam fel örömömben.
– Tegye meg, grófnő, az isten áldja meg. Higyje el, megérdemlem, olyan nagy utat tettem meg önért.
– Csak nem értem jött, örök udvarló?!
– Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét.
– Ön is, fiam Brutus! – botránkoztam.
– A házasság nálunk családi betegség – mentegetőzött.
– De hát, hogy jutott eszébe ez a képtelenség? És minek köszönhetem, hogy rám gondolt?
– Meguntam a sok csavargást s arra gondoltam: milyen jó volna letelepedni a kandalló mellé, a hol egy gyönyörü karosszék, nem, valóságos trón várja önt, vagy négy esztendő óta. Reménykedni kezdtem, hogy talán már ön is megelégelte a nomád életet, és – itt vagyok. Gondolja meg a dolgot, Masa grófnő. Egy, kettő, három, adjon kezet, s nevessük át együtt az életet.
– Nem, szegény Birulov, az ötlet nem jó. Az egész tervben csak egy okos pont van: a nevetés.
– Kedvem volna erről is lemondani, ha már a többiről le kell mondanom.
De nem tette. Még mindig a régi kedves kölyök. Két útitáskát hozott tele mulatságos esettel.
Az első nap nem is engedtem át a társaságnak. Átvigyorogtuk az egész délutánt.
Másnap már a márkiné elkaparintotta előlem, s csak a lawn tennisnél találkoztam vele.
Ez a márkiné valóságos polip. Száz karja van, és ha csak teheti, hasznát veszi mindegyiknek. Birulov megjelenése felvillanyozta az egész társaságot. Még a hamburgi lányok is kedvesebbeknek látszanak, mióta ő itt van.
Különben semmi ujság. Azaz bocsánat: Birulov bemutatta a lordot és Fervacques-ot. Fervacques elég kedves.
A lord szemtelen és nyugtalanitó.
A négy »elválaszthatatlan« közül, mint itt nevezik őket, most csak ez a kettő van Trouvilleban. A gardenia-herczeg meg a negyedik elmentek Honfleurbe.
Csókok; egyelőre ezer millió.
Masa.
No látja, édesem, ez a hála!
Én voltam a leghűségesebb trombitása; én kürtöltem a dicsőségét a leglelkesebben és a legtöbb kitartással. Világos, hogy ha egyszer életében meg kellett bántania valami fehérszemélyt, ez nem lehetett más, mint az én csekélységem.
Igazán, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Gondviselés egész külön hivatalt tart, mely csakis arra ügyel fel, hogy minden ember, mindig, következetesen hálátlan legyen.
Nem tudja, aranyosom, kiről van szó?…
Emlékszik-e még rá? Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk. Akkor még mázoltam; következéskép kötelességemnek tartottam, hogy egész nap ott üljek a nemzetközi kiállitásban.
Ugy, hogy Birulov azt a paraszt-viczczet költötte rám és a kiállitásra, hogy:
– A képek silányak. De van ott egy nagyon takaros kis személy, a ki őrzi a képeket; azt érdemes megnézni.
Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami Angelus, s volt ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész bámulója: Galanthay Masa.
Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!… De hagyjuk. Nem mintha megváltoztattam volna a véleményemet. A kép gyönyörü, ha az, a ki festette… nem, legyünk tárgyilagosak.
Tehát: azt a hires Angelust valami Biró Jenő nevü úr festette. És ez a Biró Jenő nevü úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, a ki Trouvillet és az álarczos bálokat örökre meggyűlöltette velem.
Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.
Mindezt Fervacquestól tudom (a ki, mellékesen szólva, igen kedves majom.)
A fölfedezés nem érdektelen, ugy-e?
Egy darabig tünődtem rajta: méltó-e rá, hogy kegyeddel közöljem?
De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen. Az eset anyagot adhat a gondolkozásra a bölcselkedő elmének.
Megigértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de bah! – a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.
És tudja-e, mért nem érdekes?
Ime, egy őszinte vallomás. Egy bizalmas adalék lelkemnek mélységeiből.
Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefujta a márkinénak egyetlen egy, megbélyegző, leleplező, megsemmisitő szava.
Kedvesem, ez az ember házas!
A márkiné látta a jegygyürüjét a tulajdon szemével.
Minő sátáni elbizakodottság! Feleséges ember és még kevélykedik! Mert ha egy legényember vakmerő, annak még van értelme. Annak joga van hozzá. Ez az örök harcz a nők és férfiak között. De egy házas ember! Egy ember, a ki már készen van!…
Szinte látom a feleségét. Egy kis, idegbajos sárgaság, a ki madárfejét kaczérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába. Az a bizonyos nagy, égő fekete szem, azokkal a bizonyos legyező szempillákkal; apró orr, melyet a rokonságban bájosnak találnak. Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé fölfelé szegzi a vállait; s az utczán megfordulnak utána a férfiak, mert a szeme fehére feltünő, s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint egy köszörüs. A vendéglőben keztyüs kézzel eszik, és keztyüs kézzel nyul a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot. Kicsit kaczér, de csak azért, mert ez »chic«, – esküszöm rá, hogy még a »chic«-nél tart – különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát…
Szegény ember!
Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik többé. Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, a kiről, attól a percztől fogva, hogy megházasodott, a Notre-Dame költője nem ir többé.
Rám nézve legalább meghalt. Vége; fuit.
Meg akartam irni a gyászbeszédjét és ezekben a sorokban eltemetem őt.
Zöld galylyal övezem körül nevét és – menjünk tovább. Uj nap derült ránk, mely uj életre hí.
Imádja önt, jobban mint valaha
Masa,
képfaragó művész, remekművek alkotója, és jó kis lány.
Biarritz.
Hisz-e ön a Végzetben, kedvesem?
Ments isten, hogy a predesztináczióra, vagy a kálvinisták egyéb szörnyüségeire gondoljak. Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola (remélem, ő volt), ha elég ügyetlen volna leirni valami efféle eretnekséget, a mi bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a fejemben.
De lássa, én igy képzelem a dolgot:
A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának, egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek egyik alárendelt, élczes alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.
Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a lelkének, hogy ha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.
Például:
Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vizbe fúlni. Ugy találod, hogy a sáros halál csunya halál. Hogy ezt a csunya halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvó intézkedést. Megmérgezed magadat, aztán felméssz egy torony tetejére, onnan leugrasz, s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a halántékodnak irányoztál. És holnap mégis ott vagy a jogász-bálban. Mert méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a téli kabátod gombjával fenn akadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg. El vagy keseredve, s fölteszed magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de soha se ülsz hajóra, még propellerre se.
Légy nyugodt. A vizbe fogsz fúlni. Nápolyban véletlenül megbetegszel, eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös pokoli bizonyossággal – elsülyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.
Vagy mondjuk, nem méssz Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig ki nem mozdulsz a lakásodból. Légy nyugodt. Bele fulsz a fürdőkádadba.
Vagy:
Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényiró hölgy gyöngédségével. De van egy ember a világon, a kinek az orra neked nem tetszik, a ki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést érzesz. Szétosztod vagyonodat a szegények között, sirva búcsúzol el tizenkét gyermekedtől, s elbujdosol az őserdőkbe, Patagoniába, vagy az éjszaki sarkra, csakhogy ezt az embert ne lásd.
Légy nyugodt. Mindenütt az utadban fogod találni.
Nem hiszi, hogy igy van?! Tehát hallgasson rám.
Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el van temetve. Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes mauzoleumába, s hogy valamikép fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt megvetésem súlyos kövével.
És ime, kikel sirjából; mi több, kényszerit rá, hogy foglalkozzam vele.
Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a herczegével együtt. Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.
Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fervacquestól, hogy hova mentek. Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosithatom, kedves Helén kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.
Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott. Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.
Ez három héttel ezelőtt történt.
És ime, a hogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, a kit megpillantok, az én halottam.
De ez még semmi. Ez egyszerüen csak boszantó lett volna.
Hanem, úgy kellett történnie – hiszi-e már, hogy van egy gonosz aeon, a ki incselkedik velünk?! – úgy kellett történnie, hogy Biró Jenő ur, két napra rá, hogy Biarritzba megérkeztünk, szolgálatot tegyen nekem, még pedig komoly, jelentékeny szolgálatot.
Kegyed azt fogja kérdezni, hogy talán megmentette az életemet?!…
Higyje el, nem csodálkoznám rajta, ha igy kellett volna történnie. Nem ülök lóra, csak azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy ha eszembe jutna egyszer kilovagolni, mulhatatlanul bekövetkeznék az, a mit mind a ketten két milliószor olvastunk két millió angol regényben. A ló elragadna; erre ő, a napbarnitotta ifjú, utána vágtatna megdühödt paripámnak, utólérné, aczél öklével megfékezné a veszett állatot, aztán leemelne a nyeregből, s én mindjárt ott maradnék szépen a nyakában.
Mint a hogy a balladában zengik:
Nem, kedvesem, nem mentette meg az életemet.
De annyit mondhatok, hogy nélküle most igen náthás volnék.
S mivel mostanában kitünően érzem magamat, a szolgálatot, melyet tett, nem kicsinyelhetem.
A dolog igy történt.
Harmadnapra, hogy megérkeztünk, gyönyörü reggelünk volt; s az ön lusta tanitványát, a ki máskor kilenczig aluszsza az igazak álmát, ez egyszer felköltötték reggel hat órakor.
A ki felköltötte, az nem volt más, mint ő felsége, a Nap, saját úri személyében. Olyan lever-m volt, mint Madame de La Vallièrenek; talán még valamivel szebb.
Kinéztem az ablakomon.
Szeretem a májusi reggelt, mint mindent a világon, a mi szép. Csakhogy a májusi reggel (Biarritzban úgy, mint másutt) egy egészséges, élettől duzzadó, csinos vászoncseléd, a szeptemberi reggel pedig (Biarritzban, egyedül Biarritzban), az arab regék bűbájos királykisasszonya.
Minő hatások!
A részleteket illetőleg lásd Vajda Pétert, Loti Pétert, meg a többi leiró Pétereket. Inkább lefestem az egészet, mint hogy leirjam.
Elég az hozzá, el voltam ragadtatva, meg voltam illetődve, tönkre voltam silányitva.
Eszem ágában se volt, hogy megint lefeküdjem, és tovább aludjam. Bolondos fejemben egy szép és nagy gondolat érlelődött meg.
Kegyed, drágám, a ki mindig a tyúkokkal ébred és kel, nem tudja, talán nem is sejti, minő hangulatok szállják meg a délig alvót, ha egyszer, véletlenül, korán talál felkelni.
Az ember tizszer annyi erőt érez magában, mint máskor, s kéjesen fürdik abban a tudatban, hogy hőstettet követett el. Mindent szebbnek lát maga körül, mint rendesen; a világ ujnak, szűznek és elragadónak tünik fel előtte.
Ez a nagy vállalkozások, a merész ötletek s a hirtelen cselekvések órája. A ki ebben az órában nem érez kedvet olyan nagyszabású tettekre, a melyektől máskor borsódzik a háta, az már el van veszve.
S én még elég jól érzem magamat.
Tehát: nem késlekedtem, hanem gondoltam »merészet és nagyot«, s mindjárt hozzá is fogtam az eszme megvalósitásához.
Addig szutyongattam Lenkét, mig végre illőképpen felöltözött, s aztán, nem is hederitve az álomkórban szenvedő öreg személyekre, kimentünk a hegyek közé.
Bizonyosan emlékszik rá, kedves Helén kisasszony, milyen nehezen szántam rá a fejem, hogy ezt a szegény Lenkét hozzam el magammal, a ki egész Közép-Európán át folyvást Nagy-Becskerekről sóhajtozik nekem.
De végre, mit tehettem egyebet?! Livia, az én felejthetetlen Liviám, a ki tavaly még aggasztóan kaczérkodott az Orsini-család legfrissebbik hajtásával, sok hányattatás után a derék Kovács szerelmében talált révpartot, s a törvényes és boldog szerelmet elébe tette a kalandoknak, a kulcsárt elébe a történelmi neveknek. Ida pedig sokkal rövidebb idő óta van nálam, semhogy nyugodtan rábizhattam volna magamat.
Bele kellett nyugodnom tehát, hogy sorsom osztályosa ez a becskereki Zrinyi Ilona legyen. És mondhatom, leszámitva azt, hogy Makót boszantóan sokáig magasztalta Interlaken rovására, jobban viselte magát, mint vártam.
Csakhogy az a könnyelmüség, hogy siettem a Lenke képességeiben teljesen megbízni, hamarosan megboszulta magát. A tapasztalt és sokat hányódott Liviával ez a kaland soha se esett volna meg.
Kitalálja-e, mi történt?
Eltévedtem; igenis eltévedtem.
Tudja, hogy úgy ismerem Biarritz-t, mint a zsebemet. Ezeket a hegyi utakat százszor is megjártam; és mégis megtörtént.
Talán éppen azért történt meg, mert nagyon elbíztam magamat. Kerestem a mellékösvényeket, s addig vadásztam a rövidebb utat, mig végre a hosszabbat se találtam meg többé.
Ez magában még nem lett volna baj.
Hanem abban a perczben, mikor kiderült, hogy nem tudom, merre kell visszatérnünk, egyszerre csak besötétedett az ég, s a hogy felnéztem, aggasztó, szinte fenyegető fellegeket pillantottam meg a hegyláncz felett.
Ennek a fele se volt tréfa. Ha még egy óráig kóválygunk igy, fejvesztve: kétszer kettő négy, hogy bőrig ázva érkezünk haza. S tudja, mennyire félek az esőtől.
Még hozzá, olyan könnyedén voltunk öltözve, mint két ballerina. A náthát biztosra vehettem.
S hiába, nem ismertem ki magam.
Lenke is hasztalanul meresztgette a szemét: Makó körvonalai sehogy se akartak feltünni a látóhatáron. És igy ő se tudta tájékozni magát.
Természetesen, sehol egy élő lény; akkora se, mint az öklöm.
Már láttam magamat náthásan, s előre hallottam, hogyan magasztalja Lenke, nagy tüsszögések közt, Becskereket, a hol hasonló helyzetben az ember meghúzhatja magát vendégszerető kocsiszinek alá.
Ebben a válságos perczben, a hogy ide-oda szaladgálunk, s véletlenül kibukkanunk egy tisztásra: megpillantom az én halottamat, a mint a legnagyobb nyugalomban ül egy hordozható festőállvány előtt, és pingál.
Az első pillanatban nagyon megörültem neki, s feléje iramodtam. A másodikban visszahőköltem.
Ha egyszer meghalt, s nem létezik rám nézve?!…
Igaz, hogy egyszerüen Lenkét küldhettem volna hozzá. De világos, hogy felnéz, s megtudja, hogy nekem tette a szolgálatot. Talán már látott is.
Akkor már egyenesebb s helyesebb, ha magam fordulok hozzá.
Vajjon megtegyem-e? Vajjon nem derekabb dolog-e, tovább is békén hagyni a halottat, megázni, és a tulajdon erőnkből vergődni haza?
Igen, csakhogy először is, nem egyedül ázom meg. És másodszor, csakugyan büszkeség volna-e ez, vagy pedig gyávaság?!…
Mert, hiszi-e vagy nem, valami különös előérzet lepett meg. Az az előérzet, melyet jól ismernek mindazok, a kik sokáig szoktak ingadozni a nagy elhatározások előtt. Előérzet, mely már majdnem látás a jövőbe.
Éreztem, hogy ha most nem szólitom meg, akkor igazán meg van halva, mélységesen, alaposan, örökre. És éreztem azt is, hogy ha most megkérdem tőle az utat, ebből a semmiségből még nagy dolgok fognak következni.
Eh, miért ne mernék szembe szállani ezekkel a nagy dolgokkal?!… Csak nem ijedek meg tőlük, mint egy iskolásleány, mint egy játékszer, melyet a sors ide-oda dobál?!… Csak nem fogok kitérni a jövő elől, mintha valami végzetes szenvedélytől félnék?!… Mikor sorsomnak nem a Végzet az ura, hanem én magam!
Szóval, édesem, a kis hiúságom volt az, a mi rábirt, hogy csakugyan megszólitsam.
A hogy feléje tartottam, észrevett és felállott. Ha véletlenül meggondolom magamat, akkor se fordulhattam volna vissza.
A legelső ötletem az volt, hogy francziáúl szólitom meg, mintha nem ismerném s idegennek tartanám.
De ezt a gondolatot elutasitottam magamtól. Ha rászorulunk valakire, vonjuk le helyzetünkből az összes következéseket s ne hangsúlyozzuk a kérelmünkben, hogy:
– Ezzel a kéréssel úgy fordulunk önhöz, mint a legelső jöttmenthez. Ne érezze magát nagyon megtisztelve.
Ha vannak norma-perczek, a mikor nincs jogunk valakit lenézni, úgy ezek a perczek bizonyára azok, a melyekben kéréssel terheljük. Kérni és egyúttal páváskodni hozzá, ez nem volna lovagiasság.
S egy igen szigorú biráló azt mondta egyszer rólam:
– Lovagiasabb fiatal embert, mint ez a Masa, keveset találni. (Emlékszik-e még rá?)
Aztán meg, ha igy cselekszem, bizonyára mosolyog egyet a bajusza alatt. Kitalálja, hogy csak nem akarom megismerni, s azt képzeli, hogy haragszom.
S ha nem lett volna szép boszantanom, ennyire megtisztelni sem akartam.
Úgy fordultam tehát hozzá, mint egy ismerőshöz, a kivel egyszer találkoztunk, s a kire emlékezünk.
– Biró úr, kérem – szólitottam meg magyarul – nem lenne szives megmondani, merre kell mennem a Casino felé? Eltévedtem, s tartok tőle, hogy megázom, ha még sokáig keresgélem az utat.
– A legjobb irányban volt, grófnő – felelt – de ha megengedi, hogy elkisérjem…
– Nagyon lekötelezne.
Nem állhattam meg, hogy egy pillantást ne vessek az állványra, s megjegyeztem:
– Hanem a képe… Valószinüleg vár valakit, a ki eljön érte és az eszközeiért…
– Bátran itt hagyhatnám. Alig van még ezen az állványon egyéb, mint a vászon. Különben, van nekem itt, vagy tiz lépésnyire, egy Robinzon-barlangom, a hol biztonságba helyezhetem a kincseimet.
Úgy tett, a hogy beszélt. Aztán rendelkezésünkre bocsátotta magát, s átvette a vezérlő angyal szerepét.
Biarritzról beszéltünk, a hol most van másodszor, majd Spanyolországról, a honnan csak pár napja érkezett meg. A társalgása elég kellemes; nem látszik ostobának.
Volt benne annyi tapintat, hogy Trouvillet egy árva szóval sem emlitette, s úgy viselkedett, mintha annak rendje s módja szerint ismerkedtünk volna meg. Szóval, nem lehetett ellene kifogásom; és ez nagyon boszantott.
Ha már föl kellett támasztanom, szerettem volna meggyőződni róla, hogy: fajankó, a kivel, akár él, akár hal, nem érdemes törődnöm.
Tartozom neki azzal az elégtétellel, hogy megvalljam: nem, ez az úr nem fajankó; ámbár mintha fából volna, mert feltünően rossz melegvezető.
Azt fogja mondani, aranyosom:
– Ez a hiúságokból összetákolt kis teremtés bizonyosan azt várta, hogy a szerencsétlen ember mindjárt útközben a lába elé boruljon, s tüstént, ott a hegyek közt, tartson bűnbánatot, és vezekeljen meg minden bűnéért.
Nos, igen, ezt vártam. Remélem, meg is várhattam volna.
Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a többiek között, bizvást állithatom, csak egy hölgy van, a ki imádnivaló.
Ennek a hölgynek a nevét a szerénység tiltja megmondanom.
Maradjon a név örök titok. Elég az hozzá, hogy jó izlésü gavallértól, a ki azonkivül művész is, elvárná az ember, hogy ennek a kivételes hölgynek a láttára (különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.
Szó sincs róla.
Ez az úr az én csinosságomat nem is vette észre.
Semmi félreértés. Ha egy úr szinészkedik s úgy tesz, mintha nem venné észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat hunyorgat a szemével: ennél hizelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a világon. Sajnáljátok őt, felebarátaim; nyakig van ő a páczban, nyakig.
De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak igazán, valósággal, tökéletesen: ez már fölháboritó.
Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért. De én, a ki félelmetes tudós vagyok a kaczérkodás művészetének összes szak- és segéd-tudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.
És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem soha sem csal meg. A kaczérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.
Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó arczocska, a melyhez képest a világ összes andalúziai hölgyei stb. (Lásd a Magamhoz irt költeményt.)
Tanulság: Biró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage, lehet még egy csomó kitünő tulajdonság boldog birtokosa, de izlése nincsen.
Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulirottnak egy jó szolgálatot. Ezt az érdemét nem vitathatom el. Alig érkeztünk a Casinohoz, az eső vastag cseppekben kezdett hullani.
Ime, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, a ki előbb meghal, s csak azután nyájaskodik:
Melisandedal.
Csak futtában irok, mert itt van Georges; Georges, a ki tavaly még a Lenthéric jobbkeze volt.
Nem szalaszthatom el azt a rendkivüli szerencsét, hogy végre alkalmam nyilt ezzel a kiváló férfiúval fésültetnem meg magam; azt mondják, csodákat művel.
Ah, ha csakugyan geniálisabb, mint maga a mester! Mily boldogság volna!
Ma este nagyon szép akarok lenni.
A Casinoban leszünk, a hol Réjane és Cadet valami szörnyüséget fognak eljátszani. Réjanet már láttam; csunyább és elragadóbb, mint valaha.
Egy ismerős amerikai hölgy, Mrs. Archer beszélte, hogy az előadáson ott lesz Pablo is, a hires toréador.
Természetesen, el akarom bűvölni ezt az őrült spanyolt.
De nem erről akartam irni.
Kérem, nagyon kérem, édes szentem, ha még mindig megvan az a rossz szokása, hogy megőrzi az irkafirkáimat, égesse el Trouvilleból irt utolsó levelemet. Nincs benne semmi különös; de szeretném, hogy ha nem irtam volna meg.
Addig is, mig kézcsókjaimat természetben, stb. stb,
Masa.
Nem állhatom meg, hogy még egy pár szót ne firkantsak.
Olvasta? Észrevette?
A Figaroban olvasom, hogy a lord, a vörös szakállú, szörnyeteg lord, Brüsszelben véresen viaskodott P. márkival.
Ki ez a P. márki?
Tartok tőle, hogy a mi szegény márkinénk meg tudna felelni erre a kérdésre, ha ugyan nem volna elfoglalva egy súlyos beteg ápolásával, a kinek nincs ugyan vörös szakálla, de azért mégis megérdemel némi részvétet.
Kedves, aranyos Helén kisasszony! (Felkiáltó jel, pont, vagy csak vessző?) A gyüjtés szenvedélye rettenetes. Vannak, a kik lepkéket, érmeket, vagy elhasznált bélyegeket gyüjtenek; vannak olyanok is, a kik nem gyüjtenek mást, csak leveleket.
A levélgyüjtő a legveszedelmesebb minden gyüjtő közül. Istenem, ha elgondolom, hogy engem az ön irományai alapján legalább is hivatalvesztésre és polgári jogaim elveszitésére lehetne itélni!…
De ha már benne vagyunk, egy vallomással több vagy kevesebb, mindegy.
Ime tehát egy vallomás, melyet már egy hét óta fojtogatok vissza a kebelembe.
Megint egy rossz tréfáról van szó, mely, félek, a torkomra fog forrni.
Alisz néném, enyhén és rokoni tisztelettel szólva, fölöttébb lehetetlen asszonyság. Úgy őriz az imádóimtól (a kik, elképzelheti, számosan vannak), a mint Bartolo, Arnolphe és Argus együttvéve se volnának képesek. Ez a túlságos nagy gondoskodás lelki békémről, komolyan mondom, néha terhemre van egy kissé.
Egy szép nap elhatároztam, hogy megbosszulom magamat.
Elkezdtem sóhajtozni. Reggeli alatt szemem a semmiségbe tévedezett, odakünn el-elmerengtem, kétszer aláhúzott ah-okat és oh-okat bocsátottam világgá, szóval úgy adtam a szerelmest, mint egy vidéki szende.
Azt hiszi, nem ment lépre? Dehogy nem. A félelem majnem olyan hiszékenynyé tesz, mint a hiúság. A mit szeretünk hallani, azt szivesen elhiszszük; a mitől nagyon félünk, annak a rémképétől is könnyen megijedünk. (Úgy hiszem, ezzel a bölcs mondással nem fosztottam meg dicsőségétől se La Bruyère-t, se Pascal-t; mindegy.)
Szóval, ravasz asszony létére, beugrott. Beugrott olyan együgyüen, mint egy falusi a csepűrágónak.
Ez az igazi szó. Mondhatom, a drámai szende mímelésében nyomorúlt kontár vagyok. Úgy hiszem, hogy ha valaha igazán szerelmes lennék, akkor se tudnám mutogatni szivem sebeit.
És ha már erről van szó, tudja-e, hogyan képzelem a dolgot?
Ha engem megcsípne a szerelem tarantellája, a következő regényes dolgok történnének:
I. fejezet. Kis Masa egy szép őszi este megállapitja, hogy tönkre van silányitva.
II. fejezet. A nevezett megvizsgálja lelkiismeretét. A kérdés az, hogy a Céladon lángol-e, vagy nem lángol?
A) Ha nem lángol. Egy méla sóhaj; hosszu vonás, s a szerelmi főkönyv lezáratik.
B) Ha lángol. Bonyodalmak, ujabb kérdések. Vajjon a királyok vagy a pásztorok rendjéhez tartozik-e?
a) Király, vagy királyka. E szerint semmi sem tartja vissza, hogy elpanaszolja: »Ó, hölgy, a legfényesebb gyémánt hiányzik koronámból!« A legfényesebb gyémánt kéreti magát, de leereszkedik a koronához.
b) Pásztor. Föltétlen diadala annak az örökkön igaz életelvnek, hogy: »Többet ér egy ifju pásztor, mint egy vén király.« Ujabb kérdések.
1. Ha Mahomet jön a hegyhez. Minden rendben van.
2. Ha Mahomet nem jön a hegyhez. A hegy megadja magát a kényszerüségnek, és ő megy Mahomethez.
III. fejezet. Érsek, orgonaszó, harangzúgás, nyolcz nyoszolyóleány, fáklyatáncz. Masa és Céladonja lelépnek a szintérről. Viktor boszúságában megbuktatja a kormányt, Henrik kártyába temeti bánatát. Vége a komédiának.
A mint láthatja, kedvesem, ez igen komoly tervezet, melyben semmi helye a szerelmi áradozásoknak. A dolgot úgy határoznám el Ő úrral, mintha üzletet kötnék vele. S ha eszébe jutna az első napon igy udvariaskodni: »Szeretlek, szép kis Vadvirág!« – azt mondanám neki: »Céladon úr, az effélét lehet gondolni, de nem lehet mondani«.
Gyűlölöm a frázisokat. Különösen a szerelmi frázisokat.
Azért nagyon boldog volnék. Csak nem keresnék szavakat a boldogságomhoz.
De térjünk vissza a tárgyhoz. Olyan rendszerkedvelő elméhez, mint a minő az enyém, nem illett ez az elkalandozás.
Tehát: a Júliákhoz semmi hivatásom, és bizony mondom, olyanformán játszottam a szerelemtől olvadó hölgyet, mint Aranyváry Auróra Lignerolles Lujzát.
Remélem, emlékszik még az Aranyváry-családra, illetőleg szintársulatra? Én most is magam előtt látom szegényeket, mintha csak tegnap jöttem volna el Szent-Ivánról.
Pedig Szent-Ivántól századok választanak el. Patriarkának képzelem magam, ha Szent-Ivánra gondolok.
Elég az hozzá, akármilyen rossz műkedvelő vagyok is, Alisz nénémet sikerült becsapnom. Addig faggatott, mig végre keblére borultam, s megvallottam neki, hogy: igen, ó, igen, a virágnak megtiltani nem lehet.
Már egy hét óta nem volt egyéb gondolata, mégis azt hittem, hogy megüti a guta. De nem csinált jelenetet. Összeszedte magát, s egész költői lénye ezt fejezte ki: »No majd meglássuk!«
Komolyan azt hiszi, hogy mert ő elsőrangú mester a diplomaczia művészetében, én pedig csak liba vagyok: az lesz, a mit ő akar, s nem az, a mit én találok kieszelni a hóbortos fejemmel.
Annál jobb rá nézve. Talán rám nézve is.
Vagy három napig egy hanggal se emlitette a dolgot. És azt vettem észre, hogy kételkedik.
Ekkor követtem el azt a bolondságot, mely most egy kicsit aggasztani kezd.
A Réjane-este, a Casinoban, bemutattam neki az én Birómat. És mikor bemutattam, egy pillantást vetettem Alisz nénémre.
A pillantás azt jelentette, hogy:
– Ez az.
Nem tudom, micsoda ördög bujt belém.
Persze, arra számitottam, hogy otthon majd ki fog törni, szét fog robbanni, s ekkor majd azt mondom neki:
– Kedves néném, az a gavallér házas ember és nyolcz gyermeke van. Az ő társaságuk csupa nyolczgyermekes családapákból áll. Egyelőre tehát mindnyájan nyugodtan alhatunk. Nekem elveim vannak.
Csakhogy rosszul számitottam. Nem tört ki és nem robbant szét.
Pedig megértett. Láttam, hogy megértett. Többet mondok, azóta emberemet nem téveszti szem elől. Tud minden lépéséről.
És… itt a bökkenő. Ez az ember nem is olyan lehetetlen férj, mint képzeltem. Megtudtam, hogy hat év óta özvegy; egy kis fia van, a ki itt van vele Biarritzban.
Ugy hiszem, Alisz néném mindezt hamarább tudta meg, mint én magam. S most már nem hinne nekem.
Annyival kevésbbé hinne, minél inkább az igazat beszélném.
Ő maga hallgat mélyen. S ez a nagy csend kezd nyugtalanitani.
Valamit forral.
A nagy diplomaták, ha hamis nyomon járnak, nagy ügyetlenségeket szoktak elkövetni. Félek ettől a gyanús némaságtól.
Ha valami ügyetlenséget követne el!… Ha el találná árulni a gyanúját!… Ha ez a kékszemü ember azt hinné, hogy… Fuj!
Ime, Masa zavarban.
Természetes, hogy most már alaposan elment a kedvem attól, hogy tovább is ugrassam ezt a mindenre kész vénasszonyt.
Kegyed legelőször is azt fogja kérdezni, hogy honnan ez a nagy atyafiság a nevezett urral? Miért mutattam be Alisz nénémnek? És igy tovább.
Minderről máskor.
Látogatóm van, nem akarom sokáig várakoztatni. Ha sokáig váratnám, igen szigorúan itélné meg a mázolásaimat.
Kezét csókolja
az öreg
M.
Budapest, szept. 15.
Édes Masám!
Hogy önnek a legkedvesebb időtöltése: riogatni azokat, a kik önt szeretik, az már régi dolog.
Én ugyan nem értem ezt a kedvtelést. Istenem, egy olyan együgyü, gyáva vénleányt, a milyen én vagyok, könnyü megriasztani. Olcsó mulatság ez, nagyon. Hogy, mégis, mi öröme lehet benne, ha a rakétája elpukkan, nem tudom elképzelni.
De eszem ágában sincs ezért panaszkodni. Elég jó maga nekem a hibáival együtt; nem óhajtom másnak, mint a milyen. A hibái nélkül talán nem találnám olyan kedvesnek, mint igy.
Sőt megvallom, ez a gyermekesség is szeretetreméltónak tűnik fel előttem. Mindig úgy tapasztaltam, hogy a kiket az Isteni Gondviselés oly fényes tehetségekkel tüntetett ki, mint önt, azokban a magasabb rendü értelmiség rendesen meglepő gyermekességekkel egyesül, talán azért, hogy a többiek ne zúgolódjanak.
Tehát, valahogy félre ne értsen, nem akarok szemrehányást tenni. Csak el akarom mondani őszintén, a mi nyugtalanit.
Egy darabig azzal biztattam magamat: »Nini, Masa megint a mumust játszsza«. Annyira hozzászoktatott már a mulatságához, hogy eleinte nem is gyanakodtam.
De ma már komolyan meg vagyok riadva.
Ujra meg ujra elolvasom kedves leveleit, melyekért nagyon hálás vagyok, a mint elképzelheti; iparkodom olvasni a sorok között, és nem ismerem ki többé magamat.
Vénülök, gyöngül a szemem, mely talán soha se is volt egészen jó.
Ezekben a nekem oly kedves, várva-várt levelekben mind gyakrabban és gyakrabban van szó egy úriemberről, a kiről már tudom, hogy fekete haja és kék szeme van, de mindössze csak ennyi az, a mit róla tudok.
Ellenben sejtem, hogy ez az úr azok közül az úgynevezett érdekes emberek közül való, a kik rengeteg sokan vannak; s igy messziről azt a hatást teszi rám, mintha a mi silány angol regényeinkből szökött volna meg.
Hogy teljesen elmondjam, a mit gondolok, mindenekelőtt sehogy sem tudom felfogni, hogy maga, a ki olyan kényes izlésű, a ki annyira gyűlöl mindent, a mi közönséges, hogyan foglalkozhatik ennyit egy olyan úrral, a kinek minden érdekessége abban áll, hogy szereti a bort, s hogy fiatal lányokkal szemben nyersen viselkedik?!
A szegény hindu, a ki egy kis rizsből él, azt tartja, hogy: ne üsd meg a nőt, még virággal se, s bizonyosan hozzá gondolja, hogy: ne bántsd meg soha, még jó tanácscsal sem. Csak egy angol regényhősben lehet annyi önzés és durvaság, hogy a nyerseséggel akarjon hatni üvegházban felnőtt fiatal leányok gyöngéd képzeletére.
De ez mellékes. Bizonyára nagy megtiszteltetés volt arra az úrra nézve, hogy kegyed észrevette, hanem ez már megtörtént.
A kérdés nem ez. A kérdés csak az, van-e annak akármilyen kis jelentősége, hogy maga oly feltünően sokat foglalkozik ezzel az úrral, hozzám irt, kedves leveleiben?
Mert, talán észre se veszi, de – nagyon sokat ir róla. Tréfa-e mindez elejétől végig, vagy van benne talán egy szemernyi komolyság is?
Nagyon szeretném, hogyha azt felelné: persze, hogy tréfa volt az egész. Szeretném, ha kiderülne, hogy ezt csak az én együgyüségem nem vette észre.
Őszintén megvallva, azt vártam, hogy egy szép nap a maga jókedvéből fog ezzel az ujsággal megörvendeztetni; de hiába vártam. Nincs más választásom, mint hogy megkérdezzem egyenesen.
Nagyon aggódom, édes Masám, nem tagadom. Az az úr, a kit én az ön leveleiből ismerek, nem igen kelt bennem rokonérzést. A huszonegy üveg, melyet maga fénykörben lát a feje körül, én rám nincsen semmi hatással.
Higyje el, édesem, még a legiszákosabb férfiak sem érdemlik meg, hogy szeressük őket.
Nevessen ki, lelkem, nagyon szeretném, hogy ha kinevetne. Csúfolja ki ezt az ijedős, poltron vénkisasszonyt; ő maga fog rajta a legjobb izüt nevetni, hogy ha kicsúfolja.
Attól tartok, hogy nem fog kicsúfolni. Nagyon is tudom, hogy a tréfái alatt néha veszedelmesen komoly dolgok rejtőznek.
Nagyon félek, édes Masám, a szeszélyeitől; mert tudom, hogy azoknak az ötleteinek, a melyeket nem tagad meg máról holnapra, holnapután bolondja, későbben rabja, s ha kell, vértanúja is tud lenni.
Nem pörlök én, lelkem, e miatt. Ez a hiba csak nagylelkü, nemes természetek hibája; köznapi lelkek nem szoktak bele esni.
De, Isten bocsássa meg, azt óhajtanám: volna más, sokkal csunyább tulajdonsága, csak ne ez, mely következéseiben mindig komoly, néha végzetes.
Ez a szép, kedves hiba csábit azokra a balgaságokra, melyek közül egy elég egy életre.
Meglehet, semmi értelme, hogy mindezzel előhozakodom; kivánom is, hogy úgy legyen. Akár igy, akár úgy, bocsássa meg: tudja, milyen könnyen elhagy a bátorságom, s ilyenkor, milyen hamar elvesztem a fejem.
Elég az hozzá, arra kérem, ne ijesztgessen tovább, s szóljon végre egészen komolyan. Tudom, hogy nem hiába hivatkozom a nyiltságára.
Öleli, csókolja az öreg
Biarritz.
Kedves Helén kisasszony!
Igérem, hogy komoly leszek; olyan komoly, a milyen csak tudok lenni. Az ember nem tökéletes.
A kérdés tehát ez: van-e egy szemernyi igazság is abban a temérdek gyerekességben, a mit összefirkáltam?
Ime, a tiszta igazság, az egész igazság:
Nem tudom. Magam se tudom. Legalább ma még nem vagyok tisztában magammal.
Az az úr (mert hiszen róla van szó, ugy-e?) ma még csak a nagy X., az ismeretlen. Hogy holnap nem válik-e előttem a nagy Ő vé, arról fogalmam sincs.
Teljességgel nem tartom lehetetlennek, hogy egy félesztendő mulva felesége leszek annak az úrnak. Ez függ egy kissé tőle is (mert nem képzelem, hogy valami nagyon kapna ezen az ötleten), és függ egy kissé tőlem is, a holnapi, a holnaputáni énemtől, melyet nem ismerek, s melyről csak annyit tudok, hogy nagyon bájos lesz.
És függ különösen annak a gonosz aeonnak kiszámithatatlan ötleteitől.
X. úr mindenesetre érdekel. Érdekel, mint érdekeltek összes eltemetett szerelmeim, s rajtok kivül számos müvészeti nagyság, többek közt két vagy három hires tenor is. Ma X.-nek határozott előnye van az operisták felett, sőt úgy hiszem, még Birulovot is erősen hátra szoritotta kegyeimben.
De, kérem, ne csodálkozzék azon se, ha ezentúl nem irnék róla többet, s három hónap mulva azt is elfelejteném, hogy létezett. Minden attól függ, mit hoz a jövő.
Ezzel befejezhetném a komolyságot, s áttérhetnék a napirendre. De tartok tőle, hogy nem fogja kielégitőnek találni a feleletemet.
Hogy tehát semmit se hallgassak el: itélje meg maga a helyzetet. Ime, a tények.
A tények, vagyis: oknyomozó története annak, hogyan keveredtem atyafiságba kiváló nevü honfitársammal.
1. Mikor első találkozásunk után a Casino előtt elbúcsúztam tőle, nagylelkű akartam lenni, és azt mondtam neki:
– Igaz, nem nézné meg egyszer a mázolásaimat, meg a szobrászati remekeimet?! Lekötelezne, ha egy kicsit agyonbirálna. Például holnap, féltizenkettőkor?
Tüntetni akartam vele, hogy a sértése nem hatott fel hozzám, vagy legfeljebb olyan jelentéktelen volt, hogy a kis szolgálatával lemosottnak tekintem.
A ki kővel dob meg, dobd vissza olyan kitüntetéssel, a melyben közönséges halandók nem szoktak részesülni.
Udvariasan tért ki s azt felelte, hogy valami kötelesség foglalja le arra az időre.
Nem erőszakoltam s ő se kért más órát.
2. Kiváncsi voltam, mi lehet az a kötelesség, mely előbbvaló, mint Masa ő fensége, és az ő gyönyörűséges mázolásai? Vajjon létezik-e ilyen kötelesség? Vagy az egész csak ürügy volt s tulajdonkép fél tőlem?
Megtudtam, hogy féltizenkettő a kis fiának a fürdőórája, s hogy a gyermek fürdésénél ő is mindig jelen van.
Ugyanekkor megtudtam azt is, hogy özvegy ember, hogy a kis fiával egy öreg nevelőnő és egy öreg bonne van, s hogy a Continentalban laknak.
3. Néhány nap mulva találkoztam vele, a mint a kis fiát sétáltatta.
Lenkével voltam, s abban az irányban mentem, a melyben ők. A gyermekkel lehetetlen volt egy pár szót nem váltanom; vagy kétszáz lépésnyire együtt maradtunk.
A gyermek eszményien szép.
Akar egy háromcsillagos őszinteséget, aranyosom? Ime:
A gyermek egy pillanatra álmodozóvá tett.
Ezzel túlestem regényemnek legkényesebb fejezetén.
4. Kerti mulatság Billion bárónénál, a kit nyájas ujságirók Biarritz királynőjének szoktak nevezni.
Megpillantok egy macska-bajuszt, egy kefehajat, egy nevető arczot, s örömömben elrikkantom magamat:
– Birulov!
Egy fekete frakk állott mellettem, a kit előbb nem vettem észre. A mi emberünk.
Lelkesedésem felköltötte a figyelmét. Arra fordult és megnézte Birulovot.
Ez volt az első és utolsó udvariassága.
Karon csiptem Birulovot s ott hagytam biarritzi lovagjaimat.
– De hát mi jó szél hozta önt ide? – kérdeztem az én szerelmes fiamtól, a kiben nekem kedvem telik. – Hisz önnek ma Moszkvában kellene lennie?!
– Eljöttem, grófnő, hogy megkérjem a kezét.
– Ó, Birulov, ön tökéletes volna e nélkül az unalmas, léha refrain nélkül!…
– Ha ez a história nem mulattatja önt: