Egy szép nap be fogja látni, hogy a világ egyformán unalmas Birulovval, vagy Birulov nélkül, és elfogad a sorstól, mint egy új csapást, a mely nem számit többé.
– Ha tudná, grófnő, hogy verstekben kifejezve, milyen hosszú az az út, a melyet önért tettem!…
Olyan kedvesen mondta, hogy majdnem meghatott. Különben Birulovnak nagyon jó napja volt. A szerelemnek ettől a Demokritoszától semmi sem áll távolabb, mint a nagyhangúság, s a reménytelen szerelmest már igazán nem lehet szeretetreméltóbban és vidámabban adni. Néha magam is azt hiszem, hogy az egész csak udvarias tréfa; de vannak mondásai, a melyek elárulják, hogy ez alatt a sok nevetés alatt van egy kis komolyság is.
– De hisz én önt egy hónappal ezelőtt még Trouvilleban hagytam!…
– Másnap már útban voltam hazafelé. Eltemettem a nagybátyámat, s pár nap mulva ismét elhagytam Moszkvát, hogy mint kegyeletes örököshöz illik, teljesitsem vagy legalább teljesiteni igyekezzem az elhunyt utolsó kivánságát. Fájdalom, ez nemcsak rajtam áll; s tartok tőle, hogy a Birulov-családnak én vagyok és én maradok az utolsó sarjadéka.
– Istenem, hisz ön csupa gyász, szegény barátom!…
Igazságtalan voltam iránta. A körülményekhez képest elég mulattató tudott lenni. Koronkint úgy tetszett, hogy még soha se láttam ilyen kedvesnek.
Kifogyhatatlan volt a paraszt-vicczekben, s egy-egy pillanatra eszembe jutott, hogy a téli esték Pertofkában, ilyen jó czimborával, elég kedélyesek lehetnek… De éreztem – és ez az, a mi följegyzésreméltó – hogy Birulov rosszkor jött. Akaratom ellenére összehasonlitásokat tettem, és ezek nem ütöttek ki a Birulov előnyére. A »bonvivant« lehet akármilyen szeretetreméltó, az »első szerelmes«-nek mindig van egy előnye, mely megmagyarázhatatlan, de el nem vitatható, mint maga az őserő. És hiába veszekedtem magammal, hiába nevettem ki a benyomásaimat, úgy rémlett, hogy az a másik a komoly szerelmesek osztályába tartozik. Ismeri kegyed az ilyen buta hangulatokat?!…
Úgy, hogy mikor Birulov egy ujabb madrigált koczkáztatott meg, nem is állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki:
– Nincs szerencséje, szegény Birulov! Mi mind a ketten mostoha gyermekei vagyunk a sorsnak; tele volnánk ragyogó tulajdonságokkal, de hiányzik belőlünk az, a melyik a legfontosabb: hogy tudniillik a kellő időben támadjanak az ötleteink.
Birulov gyanakodva tekintgetett körül.
– Teringettét, annyira elkéstem volna?! – kérdezte, és nevetett hozzá.
– Viz, viz – feleltem – akármerre tekint, mindenütt viz.
A kit ő nem talált meg, azt én még kétszer láttam ezen az emlékezetes napon.
A reklám-királynő nem takarékoskodott a meghivóival; ott volt nála az egész Biarritz.
Nem lett volna benne semmi különös, ha emberem ebben a sokaságban végkép eltünik a szemem elől. S ha így történik, másnap már aligha gondolok vele. De az a bizonyos gonosz aeon máskép akarta.
Alig egy negyedóra mulva, ujra találkoztam vele. Darzens-szal beszélgetett, a híres festővel, a kit ön is ismer.
A báróné éppen akkor vált el tőlük, s szembe jött velem. Lehetetlen volt elmulasztanom, hogy a mulatságról egy pár jó szót ne mondjak neki.
A mester és a tanitvány alig egy pár lépésnyire állottak tőlem, s jól hallottam mindenik szavukat.
A Látomásról volt szó, a tanitvány legujabb képéről. Darzens csupa bók volt.
– Milyen haladás a Léda óta! – szólt, nem minden édeskésség nélkül, mely úgy látszik, kissé boszantotta a másikat.
– Ön nagyon türelmes a Látomással szemben, de kissé szigorú a szegény Léda iránt. Abban legalább volt egy kis fiatalság!…
– Ez a harminczéves vaskalapok gőgje – vitatkozott Darzens nevetve.
– Mondja, hogy azoknak a negyvenéveseknek a szomorusága, a kik már túlélték magukat – felelt amaz.
Én is úgy gondolkoztam, mint Darzens, s egy kissé kiábrándultam a művész úrból. Az elbizakodottságot és az önteltséget majdnem annyira gyűlölöm, mint a hazugságot.
(Nem szeretném, ha rágalmazónak látszanám. Azóta rájöttem, hogy tévedtem. Emberünk őszintén elégedetlen minden ujabb munkájával. Ez egyszerűen érthetetlen, de igy van.)
Mikor harmadszor találkoztam vele, nem kerülhettem ki, hogy megszólitsam. Feltünőnek találhatta volna.
Különben is kezdtem belátni, hogy sorsa elől senki se menekülhet. Ha ennek az úrnak az a hivatása, hogy szerepet játszszék az életemben: ám lássuk, minő szerepet választ?!
– Tudja-e – szóltam hozzá – hogy meg akarom ismételni a multkori merész vállalkozást?! De minthogy az ég bizonyára ismét önt szemelte ki, hogy haza vezéreljen, nem volna-e egyszerűbb, ha mindjárt velem jönne?!
Úgy vettem észre, nem volt túlságosan elragadtatva. De azért igent mondott. Látszott, hogy nagyon udvarias akar lenni irántam; talán, hogy jóvá tegye, a mit Trouvilleban vétett.
– Tehát: szombaton reggel hat órakor a Casinónál találom, úgy-e?
Biztatott, hogy csak rendelkezzem vele.
Aztán közönbös dolgokról beszéltünk. Két percz mulva visszatértem Birulovomhoz.
Aggasztó tünet: minderre pontosan emlékezem.
5. A séta.
Ez igen nevezetes fejezet; tudniillik, ezen a sétán barátkoztunk meg.
Egyéb emlitésreméltó nem is történt az nap.
Úgy neki készülődtem ennek a kirándulásnak, mintha az északi sarkra indultam volna. De minden óvatosság és esőköpönyeg felesleges volt.
Tapasztalatlanságom felett Lenke őrködött; meg kell jegyeznem, nem igen volt dolga.
A párbeszédből csak ennyi érdemes a följegyzésre:
Én: Lássa, hisz mi egészen jó pajtások lettünk!… Őszintén szólva, Trouvilleban még nem gondoltam, hogy ennyire meg fogunk barátkozni.
Ő: Köszönöm, hogy végre alkalmat ad rá…
Én (közbevágva): Ó, Trouville meg van bocsátva. A biarritzi szivesség mindenesetre jelentékenyebb volt, mint a seb, melyet Trouvilleból hoztam.
Ő (mosolyogva): Képzeltem, hogy nem érezte magát szerencsétlennek.
Az egész históriáról nem váltottunk tiz komoly szót. Valami olyanformát mondott, hogy nincsenek mindig olyan silány hangulatai, mint akkor este, s hogy bizonyára a legostobább dolog ilyen hangulattal álarczos bálba menni.
S aztán egyébről beszéltünk.
Szóval kiderült, hogy nem akárki.
6. A Réjane-este, mikor elég balgatag voltam emberemet a vén Alisz ellen kijátszani: semmi uj. Ismét meggyőződtem róla, hogy nincsenek meg benne azok a formátlanságok, a melyek a festő urak nagy tömegétől annyira elveszik a kedvemet.
Ezt hálával nyugtatom. Nem szeretnék olyan úr iránt érdeklődni, a kit Birulov megitélhetne.
7. Végre megnézte a tudvalévő pocsolyákat és gólyákat. Szegény szobraimat, meg kell vallanom, nem igen magasztalta.
Biztat, hogy ne hagyjam abba a mázolást. Ez sujtó a szegény imádkozó lányra.
Aggasztó tünet. Nem nagyon haragudtam meg az inkább lesujtó, mint biztató birálatért. Egy félóra mulva elmult a haragom. Egy óra mulva lehetségesnek tartottam, hogy egyben-másban igaza is lehet.
Ekkép híven beszámoltam volna legujabb szerelmem egész történetével. Itéljen, aranyosom, maga, s közölje velem, hogy: elveszettnek tart-e?
A mi az én véleményemet illeti, Montaignet kell idéznem: »Mit tudom én azt?!« Meglehet, ezzel befejeztem róla szóló értekezésemet, de megeshetik az is, hogy nemsokára már így irhatom alá a leveleimet:
Biróné ténsasszony.
Biarritz, szeptember végén.
Kedves Helén kisasszony!
Meglobogtatom a vörös zászlót, a veszedelem-jelzőt. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Viktor, szabaditóm hol vagy?!
Ha már kicsikarta belőlem az igéretet, hogy nyilt leszek, ime. Bár megvallom, egy darabig gondolkoztam, ne hallgassak-e a dologról mélyen, mint a ki érzi, hogy ludas, és czélszerünek látja, nem adni életjelt.
Tehát, tudja-e, hogy az az ember kezd nekem nagyon is tetszeni?!
De tréfán kivül.
Ó, tudom igazolni ezt a jobbra át-ot! Győződjék meg maga, hogy ha nézeteimen csavarintok egyet, igazam van-e, vagy nincs? Előszámlálom a jó tulajdonságait.
1. Soha se hazudik. (Már pedig ez a jótulajdonság magában foglalja az összes erényeket. Hősöm tehát kifogástalan lévén, ezzel be is végezhetném a felsorolást. De várjon csak).
2. Nem közlékeny, és 3. nem törődik vele, hogy mit gondolok róla.
4. Nem beszél rosszat senkiről, de nem is érdeklődik senki iránt.
5. Jó czimboraságot tart velem, és ha elgázolna a vonat, elmondaná rólam, hogy: »Szegény leány!« (Ehhez hozzá kell tennem: soha, egy pillanatig se jut eszébe, hogy annak az elragadó teremtésnek, a kivel beszél, kissé udvarolhatna is. Ha már nagyon észrevehetően pályázom erre, úgy beburkolja az udvariasságait, mint Chevet a legelső rangú gyümölcsöt. Nem tagadom, ebben a pontban megbocsátanék neki némi gyöngeséget; a boszantó erényekért nem rajongok).
6. Szereti Poe Edgart.
7–100. Műveltebb, mint mutatja, egyszerűbb a beszédében, mint a gondolkodásában, türelmes, mint a ki kijárta az élet összes iskoláit, nem szereti Alisz nénémet, stb. stb. stb. Ezeket a jelentéktelen erényeket kissé unalmas volna felsorolni.
101. Határozottan nagyon szép szeme van.
Mindebből persze semmi se következik. Lehetne tőlem oly dicső, mint maga a tökéletesség, és még se törődném vele. A Pantheon nem remegteti meg a szivemet.
De… hogy is mondjam?
Van ebben az emberben valami nyugtalanitó. Például, mintha egy nagy, nagy bűn nyomná a lelkét. Vagy, mintha… Végre is, nem tudom.
Szóval, meg vagyok győződve róla, hogy ennek az embernek valami titka van. S én szenvedélyes talányfejtő vagyok.
Ne essék még egészen kétségbe, aranyosom, de nem hallgathatom el, hogy tegnap magam is megrőkönyödtem magamtól.
Képzelje csak.
Roland, a kis négerem, most fog először gyónni és áldozni, s mialatt erre készülődtünk, kiderült, hogy Roland, bár régóta a leggondosabb vallásos nevelésben részesül, még nem volt megkeresztelve. Nosza, szerezzünk hamar egy keresztapát, de kit?
Az első pillanatban rá gondoltam. De – nem mertem megkérni rá, mert a keresztanya én leszek.
Ez a gyávaság az, a mi azóta gondolkodóba ejtett.
Ha érdekli a Roland sorsa, megnyugtathatom, már meg van keresztelve. Keresztapjául Birulovot választottam.
Birulov örömmel fogadta el ezt a sok felelősséggel járó hivatalt. Elég aljas volt megjegyezni, hogy ez az uj összeköttetésünk méltó az ő légies szerelméhez.
A kis szerecsent Roland, Antal, Márius, Árpád és Szergiusz nevekre kereszteltettem. A Szergiusz nevet Birulov tiszteletére kell hordania.
A pap igen szép beszédet tartott a keresztelőn, s kijelentette, hogy a tizennégy éves kis néger most már az én gondjaimra van bízva, s hogy, mint lelki anyja, tartozom gondot viselni rá, hogy az erény utjáról le ne térjen.
A gyermek ma egész este ájtatosságait végzi. Holnap Birulov elviszi a templomba, hogy meggyónjék és megáldozzék.
Birulovot még nem láttam ilyen ünnepies körülmények között. Azt hiszem, ő maga is fél egy kicsit, hogy holnap nem fogja tudni a leczkéjét. De minthogy a tennivalója jóformán semmi, remélem, kifogástalan lesz.
Isten önnel, édesem, megszámlálhatatlan csókok.
Masa.
Meggondoltam magam, nem megyek.
Pedig úgy örültem ennek a kirándulásnak, mint egy gyerek! Bele beszéltem magamba, hogy csodákat fogok megismerni; csodákat, melyek talán nem léteznek.
S ha véletlenül hizelegni talál a férfiúi kevélységének, megpótolom ezt a kijelentésemet azzal, hogy: nem tudom, kettőjük közül melyik érdekelt jobban: ön-e, vagy a tenger?
De nem, ez nem hízeleg önnek. Ez is mindegy; minden mindegy. Az egész história oly kevéssé érdekli önt, mint ama bizonyos megmerevedett nyakú egyiptomi istenséget.
Jó. Én nem így voltam. Én gyerekül, bolondul, butául örültem a tréfának. És ezt nem szégyellem megvallani. Soha se gondolok és soha se teszek olyat, a mit szégyellnék elmondani.
Hanem azért még sem megyek. Megmondom, miért nem.
Ön tegnap este alaposan megrontotta a kedvemet. Láttam, hogy megbánta, a mit elejtett; de hiába, már késő volt. Én ugyan igyekeztem a gonosz szókat elfelejteni, s aludtam rájok egyet, de hasztalanul védekeztem ellenök, a méreg már hatott.
Mondja, kérem, mi ütközött önhöz?
Vallja meg őszintén, olyan bőkezüen, olyan pazarul szórta az elkedvetlenitő, a lesujtó, az agyonbiráló, a a megsemmisitő észrevételeket, hogy az méltán zokon eshetett az ön legalázatosabbik tanitványának is.
Mi jutott eszébe?
Ön tudja, hogy igaz lelkesedés él bennem, már akármit érek. És hogy ha koronkint magam is úgy beszélek, mintha kisérletezésem csak egy elkényeztetett kamasz leány ideig-óráig tartó szeszélye volna: ez nem a művészetnek, hanem magamnak a kicsinylése. Nem könnyelműség, hanem szemérem.
Tudja azt is, hogy nem képzelődöm, hogy már majdnem elvesztettem minden bátorságomat.
Miért tesz hát úgy, mintha valami nérói hiúság volna bennem, mintha elkapatott volna a tömjén, s mintha a »szárnyaim«-at meg kellene nyirbálni a tulajdon érdekemben?!
Ó, tudom én, hogy az én szárnyaim csak strucczszárnyak. Nem arra valók, hogy repüljek, hanem csak, hogy koczogjak velök!
S ön mégis úgy beszél, mintha engem a hiúság megvakitott volna, mintha én egy hülyén elbizakodott, félbolond kis teremtés volnék, a kit néha-néha nem árt egy kis jeges zuhanynyal leönteni.
De, istenem, ha jót akarunk valakinek, s látjuk, hogy: no mindjárt belefúl a vizbe, azzal nem mentjük meg, ha a mentőhorgonyt a fejéhez vágjuk.
Tudom, hogy a mit eddig »alkottam«, nem sokat ér. De ezek a tanulmányok vannak olyanok, mint az X-é, Y-é és Z-é.
Végre is, mindössze négy esztendeje, hogy festek, három, hogy faragok. Biz ez nagy idő, de még sem annyi, hogy már le kellene mondani rólam.
Talán nagyot vétettem, hogy kétfélét próbáltam; de nem felfuvalkodottságból, hanem magam iránt való bizalmatlanságból történt.
Nem találja ön, hogy olyan valakit, a ki csupa jóakarat, csupa lelkesedés és csupa vágy, így vágni fejbe: »A mit ön csinál, az semmi!« – majdnem embertelenség?
És éppen ez az, a mi elvette a kedvemet a kirándulástól.
Ne igyekezzék félreérteni. Legyen jóhiszemű.
Nem egy hiúságában sértődött kis leány hitvány boszucskája ez, mely, iszonyúan szomjazva a megtorlást, a művészben a férfit igyekszik megboszantani. Nem; ez egy kis kiábrándulás – az emberből. Én annyira imádom az ön tehetségét, hogy önnek, a művésznek, a szava kinyilatkoztatás előttem, még akkor is, mikor ez a szó rám nézve megsemmisitő. De eléggé leány vagyok még arra, hogy a művészt az embertől ne tudjam teljesen külön választani.
S úgy találom, hogy önnek, a művésznek, bizonyára igaza van, de ön, az ember, kegyelmesebb lehetett volna.
És tudja-e, hogy én önt a szép óráiban, ha másokról, az egész világról, a szegényekről, a gyermekekről, a vétkező asszonyokról, s az elbukottak nagy, szomorú seregéről volt szó, tudja-e, hogy én önt kivételesen, eszményien jó embernek képzeltem?!
… Pedig én a jóságnál nem ismerek nagyobb tulajdonságot…
De, fájdalom, önnek nemcsak szép órái vannak, hanem megérthetetlen, gonosz perczei is.
És, hogy egészen megmondjam a gondolatomat, tudja-e, kire emlékeztet engem ezekben a rossz perczeiben?
Arra a gonosz iskolamesterre, a kinek beteges szenvedélye az volt, hogy a kisleány-tanitványainak a testét gombostűkkel szúrkálta tele, a mig az egyik bele nem halt ebbe a nem éppen szelid szadizmusba.
És tegnap este jobban emlékeztetett rá, mint valaha.
Ime, ez az én kiábrándulásom.
Ó, azért nem veszünk össze! Mi soha se fogunk összeveszni.
Mert, bár ön, elég kegyetlenül, megtagad tőlem minden tehetséget, nagyon jól tudja, hogy így vagy úgy, azért én mégis: a legbecsületesebb és a legnemesebb lélek vagyok a világon. Vagy talán nem igaz?
Nagyon jól tudja, hogy nem törődöm azokkal, a kik nem értenek meg, s hogy azok, a kikkel törődöm: megértenek.
Összeveszni ilyen derék, jó kis leánynyal! Remélem, nem jut eszébe.
A mi pedig engem illet, én ezentúl is imádom az ön tehetségét s ezentúl is tiszteletben tartom nagy számú, jeles tulajdonságát. (Ezek az erények kissé ridegek ugyan, de annál tiszteletreméltóbbak.)
Mért vesznénk tehát össze?!
Csak nem leszünk azok, a kik eddig voltunk.
Tisztelettel értesitem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.
Isten önnel, vagy a viszontlátásra, a hogy önnek tetszik.
Kedves Helénem!
A legnagyobb felháborodásban irom önnek ezeket a sorokat.
Ó, ez már mégis sok! Ez már túlmegy minden határon!
Tudja, hogy mennyire megvetettem az egész bandát. Ezt a kedves Viktort, a ki a kormányt ostromló hatalmas beszédeitől meg egyéb szónoklati remekeitől nem ér rá a körtét puhitgatni, hanem a kedves mamáját oda állitja csősznek a körtefa alá; és ezt a Volumniát, a ki Coriolanusának érdekében ilyen szép szerepre vállalkozik… meg a többieket.
Gyűlöltem őket mindig, mint a bűnömet. De ekkora gyalázatosságot még se vártam tőlük.
Tudja-e, mit találtak ki?
Még most is arczomba szökik minden vérem, mikor már csak le akarom irni a dolgot.
De hideg akarok lenni, mert különben meg nem értetem magamat soha.
Tehát, hallgassa csak.
Vagy két hét óta, a délelőtti órákban, nagyokat szoktam kószálni, Lenke czimborámmal. Mióta a szerencsétlen Birulovnak haza kellett utaznia, ez az egyetlen mulatságom.
Ábrándozással teljes kirándulásainkról csak a reggelire szoktunk visszatérni; pontban egykor állitunk be, előbb nem is várnak.
Ma, véletlenül, korábban jöttünk haza. Odakint észrevettem, hogy Lenke nagyon rosszúl érzi magát – ez a szegény leány egyre jobban hervad Makó ózonos levegője híján – mit volt mit tennem, visszafordultam vele.
Alisz néném éppen öltözködött, mikor haza értünk; a lányok odabenn voltak a szobájában. És igy, kis négeremen kivül, senki se vette észre, hogy megjöttünk.
Lefektettem a beteg honleányt – a kinek egyébként már semmi baja – aztán visszahuzódtam a szobámba, s elővettem a regényemet.
Szerencsésen el is aludtam rajta.
Arra ébredtem fel, hogy a szomszédos teremben két ember beszélget.
Lakosztályainkat ez a terem választja el egymástól. A pamlag, a melyen feküdtem, mindjárt ott áll az ajtó közelében, s az ajtó nyitva volt. Minden szót meg kellett hallanom.
Nem volt ellenemre, hogy a dolog igy történt. A beszélgetők érdekeltek.
Eleinte nem akartam hinni a fülemnek. Mit keres itt Biró Jenő úr?
Ó, bizonyára nem a szive sugallatának engedelmeskedett, mikor a vén Aliszt meglátogatta. Ha jött, akkor hívták. S ha hívták, ugyan miért?…
Igazán nem értem, hogy a férfiak a hallgatózást olyan szigorúan itélik meg. A kinek titka van, óvja meg a hallgatózók elől. Ha mi magunk nem ügyelünk eléggé a titkunkra, nem követelhetjük egy idegen személytől, hogy ő ügyeljen rá mi helyettünk is.
Szóval, hallgatóztam, a mint nem is tehettem máskép. Ha megmozdulok, vége a beszélgetésnek.
Ó, egy cseppet se bántam meg ezt a szobalányos cselekedetet! Mindezt jó volt tudni, és mindezt másként nem tudtam volna meg soha.
Undor fog el a gondolatra, hogy papirra tegyem ezt a beszélgetést, mely különben nem állt egyébből, mint Alisz néném legválasztékosabb aljasságaiból. A másik csak azért szólt közbe, hogy útját egyengesse a minél gyorsabb menekülésnek.
A részletek érdektelenek. A különböző aljasságokat csak ismertetni fogom, mint egy ügyész; hidegen és utálattal.
Bevezetés. Bocsánatkérés, hogy a tisztelt urat fárasztotta, de a dolog komoly, stb. A tisztelt úr kijelenti, hogy rendelkezésére áll ő méltóságának.
Következett a tisztelt úr felmagasztaltatása. A szegény ember elhárit magától minden megtiszteltetést, s a hangján megérzik, hogy kezdi rosszul érezni magát.
A művészről az emberre kerül a sor. Az a nagy vélemény, melylyel a tisztelt úr nemes jelleme iránt viseltetik, arra inditja a beszélőt, hogy egészen nyiltan szóljon vele, s ne hallgasson el előtte semmit, még azt sem, a mi a család legfájdalmasabb titkai közé tartozik.
Amaz nem kiváncsi ezekre a titkokra; én annál inkább.
– A vonzalom – szólt amaz – melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, kötelességemmé tette, hogy ezeket a titkolt sebeket…
– Bocsánat, grófné…
A szegény fiú tiltakozik kézzel-lábbal. Ilyen vonzalom nem létezik; azt ő jobban tudja.
Egyszerűen, meggyőződéssel, egyenesen beszél, de hiába.
– Kérem önt – sziszeg a vipera – ne tegye szomorú feladatomat még terhesebbé és még kínosabbá. Én méltánylom az ön lovagiasságát s nagyon is értem, ha oly tekintetekből, melyeket a társadalmi megegyezés tulságosan fontosaknak talál…
Emberünk türelmetlenkedni kezd.
– Kedves asszonyom – szól – ha csak ezért volt kegyes hivatni, akkor már tisztában vagyunk. Én becsületszavamra mondom önnek, hogy hamis nyomon jár. Mária grófnő, mély sajnálatomra, még azt a, közös érdeklődésünknél fogva barátságos viszonyt is megszakitotta velem, a melylyel azelőtt megtisztelt, és igy…
Megérzett a hangján, hogy ha a szive szerint beszélne, igy szólana:
– Hagyjanak már egyszer békében, mert únom az egész tisztelt úri társaságot. Lehet tőlem az a hölgy a szépséges georgiai királykisasszony, semmi közöm hozzá. Egyáltalában nem törődöm semmiféle asszonynépséggel, se a vénekkel, se a fiatalokkal.
Aztán, úgy látszik, fölemelkedett, és vette a kalapját.
– Engedelmet… számitok rá, hogy végig fog hallgatni. Nem olyannak képzelem önt, a ki a gyanú elől egyszerüen ki szokott térni, hanem olyannak, a ki szembe száll vele.
Nem értette a dolgot; én sem.
De csakugyan nem szokott kitérni a gyanú elől; kijelentette, hogy kész meghallgatni ő méltóságát.
S ő méltósága folytatta:
– A vonzalom tehát, melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, fájdalmas kötelességemmé teszi, hogy családunk titkolt sebeit föltárjam ön előtt. Ez a vonzalom, a mily heves, épp oly kevéssé megtisztelő önre nézve.
Olyan ostoba voltam, hogy még most se találtam ki, mit akar mondani. Lángoló arczczal hallgattam; tudtam, hogy valami hallatlan gyalázatosság rejtőzik a szavai mögött, de nem, ezt nem tudtam elképzelni.
Kegyed, a szent, soha se tudna rájönni, micsoda alávalóságot eszelt ki ez a némber.
Azt eszelte ki, hogy őrült vagyok.
Ha őrültséget mondok, csak szép szóval akarok kifejezni egy rettentő csunyaságot. Azt találta ki, hogy Charcot egy betege vagyok, a kinek… a kinek őrültsége a szerelem. Hivatkozott idegességemre, szeszélyeimre, művészi hajlandóságaimra, azt hazudta, hogy a legnagyobb gonddal kell ügyelni rám, s nem átallotta beszennyezni szegény édes anyám emlékét, nem átallotta rágalmazni apámat, a kinek a jótéteményeiből élt ő is, meg egész aljas fajtája!…
Az első gondolatom az volt, hogy oda rohanok hozzá, s megkorbácsolom, vagy legalább is kidobatom a házamból, mint egy alávaló cselédet.
De fölemelt karomat visszarántotta a félelem.
Hisz ezek az emberek mindenre képesek!
Ki biztosit róla, hogy nem használják-e fel ellenem ezt a kitörésemet? Ki tudja, nem bizonyitják-e rám ezen az alapon, hogy dühöngő bolond vagyok? Mert hogy ezek, ha máskép czélt nem érnek, készek becsukatni az ön szegény tanitványát az őrültek házába, arról bizonyos vagyok.
Mondja, édesem, van-e arra mód, hogy egy ép eszü és szerencsétlenségére gazdag leányt, csak azért, mert nem akar feleségül menni egy úrhoz, a kit utál, bezárhassanak a gyógyíthatatlan őrültek közé? Én azt hiszem, van. Olvastam efféle történeteket.
De a félelmen kívül volt még egyéb is, a mi visszatartott, s végig hallgattatta velem ezeket az aljasságokat.
A boszú gondolata.
Mert boszút fogok állani rajta és kedves csemetéjén. Meg fogom torolni azt az aljasságát, hogy beszennyezte szüleim emlékét, és boszúm az lesz, mely nekik a legjobban fog fájni.
Tovább hallgattam tehát a kigyó-sziszegést, és erőt vettem magamon. Behunytam a szememet, nyugalmat erőltettem az arczomra; ha itt talál a pamlagon, hadd marja a kétség: vajjon aludtam-e, vagy hallottam mindent?
A beszélgetés vége már nem érdekelt. A többit kitalálhattam.
– Meg voltam és meg vagyok győződve, – folytatta a rettenetes vén személy – hogy ön nem az az ember, a ki képes volna hasznot húzni egy családi szerencsétlenségből s visszaélni egy beteg vonzalommal, hogy ekkép vagyont szerezzen magának. De kötelességem volt önt figyelmeztetni, úgy az ön érdekében, mint a miénkben. Végre is, a mint én tudom, ön nem gazdag ember, s a szegénységhez a gyanú hamarább hozzáférkőzik, mint a… de beszéljünk a másik nagy érdekről. Másrészt, meg fogja érteni, hogy szerencsétlen húgomat nemcsak a kalandoroktól kell megvédelmeznem, hanem azoktól a jóhiszemü Lauzunöktől is, a kik szerelmi kalandot keresnek ott, a hol…
Fuj!
Nem birok az utálatommal.
Az a másik szegény ember, a ki úgy került bele ebbe a csunya históriába, mint Pilátus a krédóba, olyanformán érezhetett, mint én, mert valami affélét felelt a viperának, hogy:
– Kedves asszonyom, úgy látom, hogy ebben a házban mindenki bolond, de a legnagyobb bolond én volnék, ha még tovább is igénybe venném az idejét. Soha se féltse tőlem a húgát; csak egyszer kinn legyek az ajtón, esküszöm, vissza se nézek többet.
Udvariasabban mondta, de az értelme körülbelül ez volt. Megcsókoltam volna, olyan goromba volt.
S ha meggondolom, hogy csak egy semmiségen mult, s ezt a gyalázatosságot nem tudtam volna meg soha!… Vajjon hogy nézett volna rám ez az ember, ha véletlenül találkozom vele?!…
Ó, most már lesz gondom rá, hogy még egyszer találkozzam vele, s hogy ekkor zavarodás nélkül nézhessek a szemébe!…
Nos, aranyosom, mit szól ehhez a kis történethez?
Ha elmondom a befejezését is, azt hiszem, meg lesz elégedve velem.
Mozdulatlanul vártam meg, vajjon kedvelt rokonunk benéz-e a szobámba? Nem, nem is álmodta, hogy kihallgattam. A hogy Biró elment, nyugodt lelkiismerettel tért vissza a fészkébe.
Kiosontam, figyelmeztettem Lenkét, hogy hallgasson, megértettem Roland-Árpáddal, hogy nem látott se jönni, se menni, aztán nagy énekszóval vonultam be, mint a ki most érkezett haza.
És egész nap igen nyájas voltam hőn szeretett nénémmel. Ó, nem záratom magam az őrültek házába!
Nyugodtnak látszom, olyan nyugodtnak, mint egy tengerszem felszine. De kegyed előtt nem titkolom el, hogy nemcsak felháborodás, undor és gyűlölet az, a mit érzek; hanem egy kicsit meg is vagyok szeppenve.
Istenem, majdnem egészen a hatalmukban vagyok! Ha mindenre készek, könnyen elbánhatnak velem. Pedig, úgy látszik, nem igen vannak lelkiismeretbeli aggodalmaik.
Bizony, nem jó egyedül lenni; kezdem belátni, hogy a bibliának ebben is igaza van. De mit tegyek? Férjhez menjek, csak azért, hogy nyugodtan alhassam? Ez talán mégis szokatlan neme volna a személy-biztonsági intézkedéseknek.
Ha Birulov ma itt van, csakugyan nem tudom, hogy ijedtemben nem ejtem-e ki azt az igent, melyet oly régen vár. Lám; igaza volt. Végre ütött az ő órája is. De – hogy átkozná magát, ha tudna a dologról! – ma talán ismét Pertofkában ül; szegénynek nincsen szerencséje.
A titkos óhajtásom az, hogy az ön nyakába varrjam magamat. Ugy-e, nem űz el magától, kedvesem?! Meglátja, jó leánya leszek a mamájának, és Emilkének se lesz ellenem semmi kifogása.
Ha semmi se jön közbe – és mi jöhetne?! – tiz nap vagy két hét mulva indulunk. Pesten aztán egyszerüen megszököm borzasztó őrömtől; addig pedig óvatos leszek, s nem árulom el magam.
Mindenesetre kérem a válaszát: oda menekülhetek-e kegyedhez? Irja meg azt is, mit mond kis elbeszélésemhez?
Ugy hiszem, egyetért velem abban, hogy akármilyen otromba volt is maga a cselszövés, attól a vakmerő gazságtól, melylyel Alisz néném a tervet végrehajtotta, lehetetlen megtagadni a csodálatunkat.
Kezét csókolja
Masa.
Bocsássa meg a hiúságomnak ezt a gyöngeséget.
Bizonyára szemérmetesebb volna hallgatnom. De nem tudom megállani, hogy hallgassak.
Én nem akarom, hogy ön, a kivel aligha találkozom többé, vagy más, akárki, a kivel valaha három szót váltottam – beszennyezett emléket vigyen magával rólam. Rólam, erről az imádni való, ragyogó kis teremtésről, a kit ma egész nap siratok…
Igen, eltalálta. Azt a bizalmas közlést nem csak ön hallotta, hallottam én is; és nem volt bennem elég lelkierő, hogy a gyalázatos teremtést megfojtsam érte.
Gyáva vagyok; nem tagadom.
De… bár a régi barátságnak vége, fellázit az a gondolat, hogy ön hitelt adhat ennek a rettenetességnek.
És azért – egy utolsó kérést.
Legyen irántam kegyelmes és ne gyanúsitsa meghalt kis érzéseimet. Ha valaha eszébe jutnak, gondoljon rájok részvéttel és szégyenkezés nélkül.
Egészen becsületes kis érzések voltak azok; egészen becsületesek és egészen ostobák.
Isten önnel.
U. i. Ha a napokban még találkoznék börtönőrömmel, nem árul el. Gyáva vagyok, félek; nem akarok az őrültek házába kerülni. Az élet oly szép.
Kivánom, hogy boldog legyen, és mindig szépeket álmodjék.
Szombat.
Ha mához egy hétre, esti kilencz órakor kisétál a központi pályaudvarba: valaki a nyakába fog borulni, és megkéri, adjon neki szállást az éjszakára.
Az ismeretlen tudniillik szökését annak ürügye alatt késziti elő, hogy önt két-három napra meg akarja látogatni.
Nem megyek. Levélben bővebben. Kedves sorait nagyon köszöni s kezét csókolja
Masa.
Hogy mért nem megyek?!…
Tegnap reggel kimentem a hegyek közé, hogy elbúcsúzzam a kedves tanyámtól.
Ha sokat voltunk valahol egyedül, az ismerős Robinzon-tanya utóljára második otthonunkká válik, a melyet búcsú nélkül hagyni el szinte lelketlenség volna.
Ugy tetszik, mintha az álmainkból is ott hagynánk valamit. És ki tudja?! Vajjon visszatérnek-e valaha a tegnapi álmok?
Nem tudtam volna elindulni innen, a nélkül, hogy a helynek, melyet megszerettem, s melynek eleven, zöld díszlete bizonyára imádóim sorába szegődött, istenhozzádot ne mondjak.
Hisz örökkön egyedül voltam itt. A szegény Lenke oly kevéssé számit!
És egy idő óta nagyon érzelgős vagyok. A rendesnél is érzelgősebb.
Tehát: magam mellé vettem udvarhölgyemet, és megindultam vele búcsúlátogatásomra.
Jóreggelt kiáltottam a madaraknak és igyekeztem vigasztalni őket. Azt csicseregték vissza, hogy Biarritz örökre vigasztalhatatlan lesz.
Pedig nem igaz; van itt egy úr, a ki könnyen vigasztalódnék, hogy ha nem látna többé.
Világos, hogy találkoznom kellett vele. Ott bukkantam rá, a hol először volt szerencsém ő komorságához.
Csakhogy most nyájasabban nézett rám, mint akkor, (úgy hiszem, sajnál egy kicsit), s a hogy meglátott, előmbe jött. Mintha várt volna.
De lehet, hogy eszeágában se voltam. Mindegy.
– Velem jön? – kérdeztem. – Nem fél tőlem?
Nevetett és azt mondta:
– Természetesen. Hisz máskép sohase találna haza!
Azt hittem, csúfolódik. Nem, csak jobb kedvü volt, mint máskor.
Mikor a medvék nevetnek, az ember azt hinné, hogy dörmögést hall.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Ó, nagyot sétálunk! – feleltem. – Meglátogatjuk Zuritát.
– De tudja-e, hogy a Zurita kocsmája még jó messze van?
– Soha se féltsen! A mint meggyőződhetett róla, vállalkozó szellemű vagyok.
A szél kifútta az arczomat. Átkozottul csinos lehettem.
Lenke oly kiméletlenül tartózkodó volt, hogy szégyenemre vált.
Ilyen körülmények közt persze nem beszélhettünk másról, mint irodalomról és művészetről.
– Mit visz magával? – kérdezte, rámutatva a könyvemre.
(Tehát, egy kicsit mégis kiváncsi rá, hogy mi lakik bennem.)
Megmutattam neki Baudelairet. Nem szólt semmit, de láttam az arczán, hogy semmi jót se gondol az olyan kisasszonyokról, a kik Baudelairet olvassák.
Én pedig semmiféle népnevelő kedvéért se fogom cserben hagyni a kedveseimet.
S elkezdtem magasztalni a költőmet. Mikor láttam, hogy szeretné összeránczolni a homlokát, föltettem magamban, hogy megboszantom.
– Hát van szebb vers a Semper eademnél?! Én nem ismerek, és nincs nap, hogy eszembe ne jusson:
Ön nem találja ezt gyönyörűnek?
Rám nézett. Észrevette a gonoszságomat, hogy az ő »tristesse étrange«-ára czélzok, s egyszerüen annyit felelt, hogy:
– Nem.
De ez a kis nézeteltérés csak bárányfelhő volt.
Különben ezt a délelőttöt éltem legszebb estéjének kell neveznem – mint a komoly Viktor mondaná.
Soha sem ettem jobb izü reggelit, mint Zuritánál. Szereti ön a kecsketejet? Mondhatom, felséges.
A lovagom majdnem vidám volt. Láttam, erősen igyekezett, hogy kedves legyen hozzám; de végre is, sikerült neki.
Nem mintha valami nagyon olvadozott volna. De a hangja melegebben csengett, mint rendesen, s olyan barátságosan, olyan szeliden nézett rám, mint eddig még soha. És az őszi reggelek oly szépek Biarritzban!
A szellő is enyhébbnek, édesebbnek tetszett, mint máskor. Nem tudom, de úgy képzelem, ilyen idő lehet az, melyben a baraczkfák másodszor virágzanak.
A lugasban terittettünk reggelire, s a hogy letettem a poharamat, két égő, éhes fekete szemet vettem észre, melyek oly mereven voltak rám függesztve, mint két tőr az alvó zsarnokra.
Valami kóbor czigánygyerek volt, a ki ekképpen megcsodált. Egy tambour de basque-ot tartott a kezében, s ez az ütött-kopott hangszer, mely nyilván az erszényhez s nem a szívhez szokott szólani, meg az inkább festői, mint czélszerü öltözék, melyet a Don Caesar-ivadék kellő önérzettel viselt, ékesszólóan bizonyitották, hogy a kis csavargó a kéregetés független, szabad mesterségét folytatja.
El akarták kergetni, de én szeretem a független embereket, s pártját fogtam. Oda hívattam hozzánk, adtam neki pénzt, s megengedtem, hogy bemutassa a művészetét.
A czigánygyerek megzörgette hangszerét s elkezdett énekelni:
Akár hiszi, akár nem, kedvesem, ennél szebb zenét nem hallottam soha.
A Zurita korcsmája nem mondható feltünően előkelő helynek. A Café Anglaisban és Bignonnál mindenesetre több a kényelem. De nekem úgy tetszett mintha egy gyönyörű vig operának a díszlete környezne. Még a tyúkokban is átöltözött kis balletlányokat láttam.
Valami áldott béke ült az egész tájékon. Édes fényben fürdött az udvar, az országút… de maga ezt nem méltányolja. Majd egyszer lefestem az egész jelenetet.
Elég az hozzá, mikor megindultunk visszafelé, elfelejtkeztem Baudelaireről, a kit Lenkének kellett pártfogásába vennie, és folyton Musset járt a fejemben: