Egész nap nem látta Grószbergéket. Napnyugta felé megint átment hozzájuk szappanért. Éppen akkor jött haza az asszony. Oly későn, hogy mindjárt sábesz lett, a mi azt jelenti, hogy nemsokára feljött a csillag.

A férj azzal fogadta a feleségét:

– Hol voltál ily sokáig? Azt hittem, már a Tiszába fuladtál!

– Nem tudtam a nagyfalui fűzesnél a ruhát átadni, le kellett mennem a löki fűzeshez.

– Megmondtad-e, hogy felöltöztessék a holttestet? És hogy miként kössék kezére a föstékes kendőt?

– Megmondtam!

E beszélgetést hallotta Cseres Andrásné. Igy adja elő legalább.

Ez volt a vallomás tartalma.

A községbiró rögtön futott Cseres Andrásnéval a szolgabiróhoz, a ki már jó előre értesitve, ott volt éppen Tisza-Eszláron. A szolgabiró jegyzőkönyvet vett fel s azt gyorsfutár által beküldte Nyiregyházára az alispánhoz, az alispán pedig még ugyane napon déltájban értesitette a törvényszéki elnököt s áttette hozzá az iratokat.

Már junius 19-ike óta folytattuk naponként a nagy per nyilvános tárgyalását. E napon is ülés volt reggeli nyolcz órától délutáni két vagy három óráig.

Az elnöknek a törvények szerint az lett volna kötelessége, hogy e közbejött esetről nyilt ülésen értesitse a törvényszéket, a vádhatóságot, a védőket s a vádlottakat. Nem ezt tette. Hanem azt tette, hogy nyomban felhivta Bary aljegyzőt, mint vizsgálóbirót, menjen Tisza-Eszlárra s hallgassa ki Cseres Andrásnét. Bary aljegyző pedig nyomban végzést hozott, elrendelte saját uri személyének Eszlárra utazását, s erről irásban értesitette még a törvényszék nyilt ülésén a közvádló királyi főügyészi helyettest. Hogy ez is utazzék vele, ha akar, Eszlárra. Ha nem akar, azzal se törődik.

Ilyen gyorsaságot nem ismert eddig Európa.

Tisza-Eszlár és Nyiregyháza között se vasut, se táviró, se távbeszélő, a távolság pedig 20–22 kilométernyi a használt utakon s Eszlárhoz Tisza-Lök is vagy 7–8 kilométernyi út.

Cseresné jelentkezik a községi birónál reggeli 8 órakor. Elbeszélgetnek, ha nagyon sietnek is, legalább egy óra folyásáig. Ha a szolgabirót lóhalálában értesitik is, s az sebten Eszlárra jön is: eltelik másfél óra. A jegyzőkönyv felvétele legalább egy órai munka s ez alatt a jelentést is meg kell irni s levélboritékba tenni az alispánhoz. Délelőtt tizenegyre jár az idő, mikor a lovas legény a levéllel elindul Nyiregyházára. Odaér déli 12 órára, az alispán már bizonyosan várja. A levelet átveszi, feltöri, elolvassa, iktatóba küldi, a törvényszéki elnökhöz szóló átiratot megfogalmazza, leiratja s a kiadóhivatal különös gyorsaságával elküldi. A törvényszéki elnök tárgyaláson van. Mindegy. A küldeményt beviszik hozzá, elolvassa, elnöki iktatójába bevezetteti, s az utasitást megfogalmazza, leiratja s aláirja a vizsgálóbiróhoz. A vizsgálóbiró is elolvas mindent s végzést hoz, azt leiratja és egy példányban a végzést már délután egy s két óra közt a közvádlónak kezébe juttatja, a ki szintén a tárgyaláson van elfoglalva.

No hát ez a munka nem rendes munka. Ha császárt gyilkolnak meg, vagy ha Szent Péter temploma gyulad ki: még akkor se fejtenek ki ekkora gyorsaságot az aluszékony, vagy fejükvesztett hatóságok. Szentül meg voltunk győződve, hogy az egész Cseresné-féle dolgot Farkas Gábor községbiró jó gondosan már az előző napokban elcsinálta, s rendbehozta s junius 23-án csak a külső alakot adták meg neki.

Az asszony nyelves, bátor és fontoskodó. Ha ő az 1882. évi április 1-e és 2-ika közti éjszakán látta volna az összesereglett idegen zsidókat, a hogy képzelete szerint Solymosi Eszter holttestét Grószbergék kertjében elásták: vajjon várt volna-e ennek elmondásával 15 hónapig? El lehet-e azt gondolni, hogy erről se férjének, se másnak, se a hatóságnak soha egyetlen szót se mondott volna?

És azután Grószberg és felesége jól tudták, hogy Cseres Andrásné tökéletesen érti és beszéli a falusi zsidók nyelvét. Velük rendszerint zsidóul beszélt, ha a boltba valamiért betért, vagy mosni, kapálni náluk napszámban volt. Vajjon elképzelhető-e, hogy előtte és jelenlétében beszélgettek volna junius 16-án arról, hogy a zsidó asszony vigye el a tutajosok számára Solymosi Eszter ruháját, hogy abba az idegen holttestet felöltöztessék?

Cseres Andrásné azt beszéli a biróság előtt, hogy a nép gyakran zúgott Tisza-Eszláron a zsidók ellen. Ez igaz lehet. De legjobban zugott 1882. évi május és junius hónapokban. És épen akkor beszélt volna előtte a két zsidó nyiltan a legnagyobb és legveszélyesebb titokról: Eszter ruhájáról.

Bolondság!

Ha van hamis tanu a világon: Cseres Andrásné hamis tanu. S hamis tanuságának tartalmát is durva parasztos furfanggal gondolták ki.

Hiszen csak parányi birói ész mellett is Grószbergék kertjét meg kellett volna vizsgálni, vajjon hát ott porladnak-e az eltünt lányka csontjai? S azután tovább kellett volna nyomozni, vajjon ki az a Jakab, a kinél Eszter ruhái vannak? Ha pedig csakugyan ott voltak valamelyik Jakabnál: hát miért nem szállithatta az a Jakab azt a ruhát Herskóhoz és Matejhoz s miért kellett volna ebbe Grószbergéket is és Cseres Andrásnét is beavatni?

A titkos tanács gyanut akart a tömegben a zsidók ellen támasztani s a gyanut meggyökereztetni s terjeszteni akarta oly módon, melylyel a tömeg agyához legkönnyebben oda lehet férkőzni. Erre szolgált a ruhaátadás ötlete is.

Ám Herskó minden ijedtsége és gyávasága daczára se merte Grószbergnét egyenesen és határozottan gyanusitani. Csak annyit mondott, hogy némileg ő hasonlit ahhoz a nőhöz, a ki a ruhát a Tiszán át a ladányi partra vitte. E rávallás semmivé tételére elég volt a különben is bátor Grószbergnének határozott, kemény tagadása s megdöbbentő szembeállása. Nem birt ő vele még Cseres Andrásné se.

Valami más terhelő jelenséget is kellett tehát Herskó ingadozó nyilatkozatán Gószbergné ellen keresni. Ez a más jelenség Cseres Andrásné tanusága lett volna, ha beválik.

Grószbergnét gondosan kikérdeztük: mi birhatta Cseres Andrásnét a terhelő vallomásra?

Azt felelte, hogy Cseresnével mint szomszédok mindig jó viszonyban voltak, de 1883-ban ő márcziusi csirkéket költött és nevelt, de csirkéit Cseres Andrásné disznaja mind fölfalta. E miatt ő a községi biró előtt megperelte, kinek szavára akként egyeztek ki, hogy Cseres Andrásné a kárt napszámmal leszolgálja. De nem tartotta meg az egyezséget s e miatt is viszálykodtak s később mindennapos lett köztük a viszály a miatt is, hogy Cseresné malaczai az ő burgonyáját a földből kiturták. Igy lett haragosa Cseresné.

S vajjon ő biró elé merte volna-e idéztetni Cseresnét merte volna-e holmi csirke és burgonya miatt biróilag zaklatni, ha Cseresné ily borzasztó titkokat tudott volna ő róla? Inkább tyukkal, kalácscsal, pénzzel, jó szóval tartja éveken át, semmint okot és alkalmat adjon Cseresnének a nagy titok elárulására.

Ez az ok a leghevesebb zsidó-gyülölőt is lefegyverezte. Az emberek lelkiállapota is a természet törvényeinek tárgyias nyilatkozása. E törvényeket pedig agyonfeleselni nem lehet, a mikor ilyen világosak.

Különös gondot forditottunk arra is, miként és mikor határozta el magát Cseres Andrásné erre a vallomásra? Miként tudja érthetővé tenni késlekedését s több mint egy éven át való hallgatását? A hamis tanu, ha eszes, nagyon vigyáz ugyan minden szavára, de nyilvánvaló volt, hogy a menyecske bőbeszédü, nagyon szeret fecsegni, bizton reméltük, hogy nyujt valami felvilágositást.

Nyujtott is.

Azt mondta: folyt már néhány napon át Nyiregyházán a nagy per tárgyalása, mikor Tisza-Eszláron az a hir terjedt el, hogy a perben a zsidók nyernek, a keresztyének pedig vesztenek. Ez ösztönözte arra, hogy tanuskodjék. Azt gondolta, pokolra jut különben a lelke.

Azt kérdeztem:

– Mit ért az alatt, hogy a keresztyén veszit, a zsidó pedig nyer?

Szójátékkal felelt:

– Azt értem, hogy a keresztyénség veszitette el Esztert, pedig a zsidók vesztették el s most mégis a keresztyéneket nyomják.

– Honnan tudja, hogy a zsidók vesztették el őt?

– Csak a zsidóknak kellett elveszteni. Hallottam én ezt.

A magyar népnyelv a birói kivégzés helyét vesztőhelynek nevezi. Ez a szó: elveszteni, – két jelentésü. Ha valakinek rossz üzletben kárba megy a pénze, vagy valakinek meghal a felesége vagy fia, igy mondják: elvesztette pénzét, elvesztette feleségét, elvesztette fiát. – Ez a szó egyik jelentése. Ez értelemben mondja Cseres Andrásné, hogy a keresztyénség elvesztette Solymosi Esztert.

De elveszteni azt is jelenti: valakit életétől szándékosan megfosztani. Méreggel, fegyverrel, éheztetéssel, kinzással vagy egyéb tudatos erőszakkal kioltani az életet. Elvesztés az is, a mikor birói itélet alapján valakit akasztófán vagy nyaktilón kivégeznek. Igy értette Cseres Andrásné, mikor azt mondta, hogy a zsidóknak kellett elveszteni Solymosi Esztert.

Nem hittem ugyan, hogy csupán a babonás hit birta rá Cseres Andrásnét a hamis tanuskodásra, hiszen a nyilvános tárgyalás folyamán a titkos tanács tetemes számu hasonló tanut állitott a biróság elé, valamennyit pedig nem vezette a babonás hit, de azért beszédéből mégis kitünt, hogy a vérvád babonája mélyen gyökeredzik a lelkében.

A lelkekben ma is dolgozik még a babona. Nem annyira, mint a boszorkányhivés elmult korszakában, de azért a felfogásra, gondolkozásra, képzelődésre, sőt még a tanuskodásra is van hatása. Kivált ha vallási vagy felekezeti indulattal tud szövetkezni.

Cseres Andrásné érzései s ösztönei közé befurakodott a vallási és felekezeti indulat is. Bizonyitja ezt az a kijelentése, hogy őt a tanuságtételre a zsidók győzelmétől s a keresztyének bukásától való félelem birta. Eszes asszony volt. Könnyü szerrel rá nem tudták venni a tanuskodásra. Ha a tanuskodás könnyen állt volna nála: nem várt volna azzal tizennégy hónapnál tovább. Csakis azzal birták rá, hogy ő mentheti meg a keresztyénséget.

Az ő tanuskodása egyébiránt a tisza-löki titkok közé szorosan véve nem tartozik. Csak azért ismertettem itt, mert az ő beszéde Grószberg Leóné tanuskodásával függ össze, – az pedig csakugyan a tisza-löki titkok egyike, a hogy’ Grószberg Leónét a mesebeli áltetem felöltöztetésébe belekeverték.

VI.

(A foglyok éjjeli behajtása Nyiregyházára. – Vajjon valósággal megtörténtek-e a gyötrő, sanyargató vallatások? – Matej, Csepkanics és Herskó panasza a kinzatások miatt. – Matej csodálatos visszaesése. – Bünös tagadása. – Mit ér az eskü?)

Ezzel a tisza-löki titkos vallatások története véget is ért.

E vallatások kisebb-nagyobb megszakitással julius 5-étől 21-ig tartottak. Kisebb részük Tisza-Eszláron, nagyobb részük Tisza-Lökön.

Csepkanics szilárdul ellentállt minden kinzásnak. Nem vallott. Hasonló szilárdságot tanusitott Fógel, Grósz, Klein és Grószberg Leóné. Grószberg Leónét különben nem is gyötörték, Tisza-Lökre se vitték.

Vallott azonban Matej, Herskó és Smilovics. Az ő vallomásuk valószinüvé tette a holttestusztatás szövevényes meséjét. Vallomásuk részleteit nyomban szétkürtölte a sajtó. Országszerte, világszerte mindenki elhitte a mesét. Maguk a zsidók is hitték. Még maga Smilovics is szentül hitte időnként, pedig ő már jól tudta, hogy a mesének az a része, mely tőle ered, csakugyan valótlan. Szentül hitték a titkos tanács tagjai is, noha ők is jól tudták, hogy Matej, Herskó és Smilovics vallomása minő kinzások, gyötörtetések és megfélemlitések szüleménye.

Csepkanics, Grósz, Klein, Fógel és Grószbergné vallomásait gondosan titokban tartották. Ezeket nem közölték a hirlapokkal. A nagyközönségnek nem akartak módot nyujtani arra, hogy a mesét megbirálhassa s annak valósága vagy valótlansága fölött komoly megfontolással dönthessen.

Julius 21-én este inditották utnak Tisza-Eszlárról az összes foglyokat Nyiregyháza felé, hogy őket a börtönben elhelyezzék.

A foglyok vonulása szomoru látvány volt. A vizsgálóbiró és a királyi alügyész nem is akarták, hogy a közönség ezt megláthassa. Elhatározták, hogy éjjel történjék a vonulás.

Sokan voltak. Egy irnok, Karanczai és Cséplő János fogházőr, Róka Sándor pandur ló nélkül, két pandur lóháton: ezekből állott a kiséret. Smilovics, Herskó, Csepkanics, Fógel, Grósz, Klein: ezek voltak a foglyok.

Nem egy módon bántak a foglyokkal. Herskó iránt elnéző volt a titkos tanács, mert ő vallott. Smilovics Jankel különös kedvenczczé vált, mert ő nagy ügyességgel vallott. Kapott is pálinkát, szivart, dohányt eleget. S jó szót is, dicséretet, elismerést.

Ehhez képest rendelkezett a vizsgálóbiró és a királyi alügyész.

Szereztek egy talyigát és egy szekeret. A talyiga kétüléses, a szekér négyüléses.

A szekérbe ült a vizsgálóbiró irnoka, a kocsis, Cséplő és Karanczai fogházőr és Herskó. Kényelmesen mentek.

A talyigába ült Róka Sándor pandur és Smilovics Jankel. Smilovics jól evett-ivott s az uton kedvére dohányzott. A többi fogolynak gyalog kellett mennie a két, lovon ülő pandur előtt. E két pandur Juhász János és Kazimir József volt.

Ámde Grósz és Klein helybeli családos ember s mindegyiknek lova, talyigája volt. Miért kell nekik éjszaka és gyalogszerrel menniök a két lovon ülő pandur előtt? Egyik se elitélt, egyik se rab. Mind a kettő bizton tudja, hogy ártatlan.

Kérték, hogy engedje meg a vizsgálóbiróság, hadd töltsék nyugodtan az éjszakát, hadd alhassák ki magukat, a tisza-löki kinzás nagyon elgyötörte őket, az éjszaka ugyis nyugalomra való s nekik joguk van az alváshoz.

Megtagadták.

Grósz Márton indulatos ember. A törvénysértő határozat daczra ingerli. Most már nem kéri, hanem törvényesen joga szerint követeli, hogy mind ő, mind Klein saját lovukon, talyigájukon mehessenek Nyiregyházára. Ő nem bűnös, nem elitélt.

Durván utasitották el e követelését. Előre, gyalog, a ló orra előtt.

Grósz erősebb ember volt, mint a többi. Csepkanics öreg. Klein gyönge. Fógel beteg. Mind a három kegyetlenül megnyaggatva. Napok óta nem ettek, nem ittak, nem aludtak rendesen. Az éjszakákat disznóólban, tyukólban, pinczében, vagy vallatás közt töltötték. Fógel állni is alig tudott lábain.

Nyiregyházáig vagy 24 kilométer az út. Egészséges, erős embernek is gyalogszerrel öt-hat óráig tartó nappali út. Miként végzi ezt éjjel az az elcsigázott sereg?

Mindegy, csak előre!

Esti 9 óra után, már a teljes alkonyatban indultak. A pusztákon, a dülő utakon át, éjfél felé értek ki a tokaj-nyiregyházi állami útra, a varju-laposi csárda körül. Fógel saját erejével nem tudott menni. Annak megengedték, hogy a szekér saroglyáiba kapaszkodjék kezeivel, a szekér majd elvonszolja.

A királytelki tanyák körül meg kellett pihenni. A foglyok félórára lefekhettek a meztelen földre a csillagos ég árnyékában.

Ámde világossal nem volt szabad Nyiregyházára bemenni. A város közönsége meglátta volna a szánalmas csoportot. Sietni kellett, hogy hajnal előtt ott legyenek.

– Előre!

Könnyü ez annak, a kinek van jártányi ereje. De mit csináljon a szerencsétlen Fógel?

Grósz Márton káromkodott, mint a jégeső. Beleveszett Karanczai fogházőrbe, a ki legjobban erőltette a kegyetlen utazást. Fógel Amsel egy szót se szólt, csak nyögött. Nagy beteg volt. Föltápászkodni még föltudott a parancsszóra, de menni már nem volt képes, feje lenyaklott.

– Mit csináljanak vele?

Ott nem hagyhatják. A parancs az, hogy gyalog kell neki mennie. De hát lófarkára kössék vagy kezét a lőcshöz hurkolják?

Szerencsére van szive a pandurnak is. Róka Sándor megkönyörült a nyomorulton. A vörös Smilovicsot lelökte maga mellől a talyigáról s helyébe odaültette Fógelt. Igy aztán mire világosodni kezdett: szerencsésen beértek Nyiregyházára s eljutottak a börtön fenekére.

Fógel nagy beteg lett, sokáig nyomta az ágyat.

Grósz Mártont felelősségre vonták házsártosságáért, melyet utközben követett el. Hogy’ merészelte Karanczai fogházőrt összeszidni? Kapott büntetésként tizennégy napi sötét odut és magánosat.

– Majd megbolondultam. Tizennégy napig se eget, se földet, se embert nem láttam.

Igy panaszolta el sorsát 1883-ik évi julius 5-én a törvényszék nyilvános ülésén.

*

Most már az a kérdés tolul elénk, vajjon igaz volt-e mindez? Vajjon nem tulzás és elfogultság vezette-e a tollat, mely a tisza-löki titkok történetét leirta?

Magyarország elvégre is mivelt ország. A magyar nemzet szabadságért és igazságért s a haladás nagy vivmányaiért tenger vért ontott századok óta. Népe mivelt, értelmes, szelid és munkás. Alkotmánya különösen becses és gazdag s törvényei olyanok, mint a mivelt nagy nemzetek törvényei. Biróságai jók, birái tanult és mivelt férfiak. Hősei, költői, tudósai, törvény alkotói jelentőséggel birnak az emberiség egyetemes fejlődésében.

Vajjon megtörténhettek-e a tisza-löki dolgok? Vajjon el lehet-e hinni, hogy ott tyukólba, disznóólba s pinczébe zárták el az embereket s vizitatással gyötörték, meztelenre vetkőztetéssel rémitgették s hüvelykszoritó gyürüvel kinozták és vallatták a gyanuba vett tanukat és vádlottakat? Vajjon a rég multnak sirjából föltámadhatott-e egy pillanatra a középkor a maga sötét babonáival, erőszakos tisztviselőivel, kinzó vallatásával és ostoba boszorkány-pöreivel?

Nincs nemzet, a mely biztos lenne arról, hogy egy szempillantásig különös izgatottság nem vesz rajta erőt s agya a józan gondolatot s az itélet tisztaságát rövid időre el nem veszti. A lelkeknek ma is vannak még sötét rejtekeik. Vallási tulbuzgóság, vérvád, faji és felekezeti gyülölet ma is lappang még ama rejtekekben. Jöhet idő, a mikor ezek egyike, vagy másika kipattan, lángra gyul, erőre kap s muló napokig elárasztja a társadalmat s urrá lesz az elmék és szivek fölött.

Ilyen idő volt a vérvád szaka Magyarországon. Ez ugyan semmit se ment ki, de sokat megmagyaráz. De azért mégis meg kell vizsgálnunk, ha röviden is, a tisza-löki titkok valóságának bizonyitékait.

Mindazok, a kik Tisza-Lökön szenvedtek, panaszukkal a törvényszék nyilt ülésén előállottak. Herskó, Smilovics, Fógel, Klein és Grósz részletesen elmondották a vallatás minden részletét. S panaszukat különösen Bary József aljegyző, Egressi Nagy László királyi alügyész s főleg Vay György csendbiztos ellen irányozták, de terhelték Karanczai József fogházőrt is.

Bary Józsefet és Egressi Nagy Lászlót a törvényszék nyilt ülésében e vádakra nem hallgatták ki. A védők ugyan több alkalommal jól indokolt előterjesztést tettek kihallgatásuk iránt, de a törvényszék ezt nem rendelte el. A vizsgálóbiró és az alügyész a panaszokról s a védők előterjesztéseiről részint közvetlenül, részint a sajtó utján nyomban értesültek, de azért se a törvényszék előtt, se a sajtóban a dologról nem nyilatkoztak.

Hallgattak.

Ez a hallgatás gyanús volt. Eleve is azt a gyanút ébresztette bennünk, hogy eljárásukat, a mikor már lehult róla a lepel, maguk se tartották okosnak és törvényesnek. Ha nem ekként lett volna: könnyü szerrel találnak arra módot, hogy az itélőbiróság előtt irásban vagy szóval nyilatkozzanak.

Igaz, hogy joguk volt hallgatni.

Köztisztviselő, biró, vizsgálatvezető királyi ügyész nem köteles a vádlottakkal és tanukkal feleselni. Nyilatkozni csak birói felhivásra vagy csak fegyelmi hatósága előtt tartozik. A hallgatást tehát külső okból kárhoztatni nem lehet.

De hallgatásuk mégis jellemző.

Ha a vádlottak panaszában nem lett volna igazság, ha az a panasz léha és alaptalan mentegetődzés lett volna: a vizsgálóbiró és a királyi alügyész a panasz alaptalanságát könnyedén be tudta volna bizonyitani. S ez ujabb és pedig sulyos jelenség lett volna a zsidók ellen. S ama két birósági egyén oly nagy buzgalommal törekedett kezdettől fogva a zsidókat megterhelni s buzgalmában annyi ridegséget, s mondhatni gyülöletet is tanusitott ellenük szakadatlan, hogy bizonyára egyik se hallgatja el, egyik se hagyja czáfolatlanul a kinzási panasz alaptalanságát.

Hiszen előre lehetett látni, mi lesz hallgatásuk jogi következése.

Smilovics és Herskó vallomása nélkül halomra dül az egész holttestusztatás és áltetem-csempészet. Ha pedig ez halomra dül s ha e szerint kétségtelenné válik, hogy a csonka-fűzesi holttestet nem a tutajosok csempészték: akkor az is nyomban kétségtelenné válik, hogy az a holttest Solymosi Eszter holtteste; minthogy pedig nyaka nincs elvágva, vére nincs kiontva, tehát a vérvád is menten szomoru és utálatos koholmánynyá alakul át.

Ezt meggátolni Bary Józsefnek és Egressi Nagy Lászlónak önmaguk iránt is erkölcsi kötelességük lett volna. Az ő vizsgálati eljárásuk fujta föl a vérvádat. De ha Smilovics és Herskó ellenmondás nélkül bebizonyithatják, hogy vallomásuk a tisza-löki kinzások eredménye: akkor a két férfiu számára teljes erkölcsi mentséget találni nem lehet. Jogi és birói mentségük csonkitatlan lehet, de erkölcsi mentségük nincs. Hihették ugyan, hitték is a vérvádat s ez a vizsgálat törvényes alakiságaiért menti őket, de a tisza-löki vallatásokért még ez se menti.

Mégis némák maradtak a panaszokra. Ez a némaságuk bizonyitja, hogy volt igazság a panaszokban.

Van e panaszoknak külön történetük is, melyre már föntebb távolról rámutattam s melyet most részletesebben kell ismertetnem.

Csepkanics Györgyöt és tutajos társait csakhamar szabadlábra helyezték s ők hazamentek Szeklenczére. Közülök hárman nyomban fölkerekedtek, elmentek a községi biróhoz s ott elmondták sérelmüket. Csepkanics György, Matej Ignácz és Herskó Dávid voltak a panaszkodók.

Augusztus 22-én vett föl jegyzőkönyvet panaszukról a községi jegyző a birónak s egy hites előljárónak jelenlétében. Elmondták szomoru esetüket, tutaj-utjuk megszakitását, tutajuknak Szolnokon lett föltartóztatását, valamint azt is, miként kisérték őket két hónap előtt Nyiregyházára.

Elmondták, hogy először Nyiregyházán hallgatták ki őket s ott mind a hárman egyezőleg az igazat vallották. Onnan pandurok kivitték őket Tisza-Lökre s ott a csendbiztos veréssel kényszeritette ujabb s egészen más vallomásra mindnyájukat. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték őket, mig csak be nem vallották azt, a mit a csendbiztos rájuk tukmált. A mi abból állott, hogy Smilovics Jankel azzal az utasitással adott át nekik egy holttetemet, hogy azt bizonyos helyre, Tisza-Eszláron alul fekvőre tutajozzák el.

Elmondták végül, hogy Matej és Herskó kijelentették, hogy ily körülmények közt apjukra is rávallanának s valósággal meg is tették a kényszerü vallomást. Csepkanics azonban minden kinzás daczára, megmaradt nyiregyházi első vallomása mellett.

Ebből állott panaszuk.

A jegyzőkönyvet a községi jegyző beküldte a huszti járás főszolgabirájához, ez meg augusztus 26-án a máramarosi-szigeti királyi ügyészhez tette át. Ennek javaslata értelmében a máramaros-szigeti királyi törvényszék az iratokat a nyiregyházi királyi törvényszékhez küldötte, ki a további teendőkre nézve a mellette levő királyi ügyésztől kért javaslatot.

Ekkor már nem Egressi Nagy László alügyész vezette itt az ügyet, hanem az egyenes és szigoru gondolkozásu Havass Imre budapesti királyi ügyész, ki a legszigorubb és lehető gyors vizsgálat teljesitését javasolta.

Ezután az iratok visszakerültek a máramaros-szigeti királyi törvényszékhez, melynek vizsgálóbirája Csepkánicsot és társait szeptember 26-án hallgatta ki. A csiga lassuságával ment tehát előre a panaszos ügy.

Valahogy azonban mégis csak ment.

Csepkanics György ekkorra meggondolta a dolgot. Elállott panaszától. Kijelentette, hogy ellene se Nyiregyházán, se Tisza-Lökön semmi kényszert nem alkalmaztak s ő az első panasz jegyzőkönyvet csak a szeklenczei biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.

Matej Ignácz változatlanul fentartotta kinzás miatti panaszát. Sőt ujabb részleteket is beszélt el. Őt két hajdu s egy lovas pandur kisérte Tisza-Lökre. Ott a csendbiztos először rárivallt, azután botjával fejbe vágta s egyuttal megfenyegette, hogy szétszaggatja őt, ha úgy nem beszél, a mint kivánják. Ezután késznek nyilatkozott úgy beszélni. Akkor bejött a szobába a vizsgálóbiró s fölvette uj vallomásáról a jegyzőkönyvet. E vallomását a törvényszéki hitelesitéskor azért hagyta helyben, mert a vizsgálóbiró ott is jelen volt.

Herskó Dávid szintén fentartja a kinzás miatt panaszát. Határozottan emlékszik, hogy öklével a csendbiztos fejbeütötte, azután botjával végighuzott rajta s botjával oldalba is döfte, majd másfél liter meleg vizet is itatott vele. Tanui a pandurok és fogházőrök, – más tanui nincsenek. Orvosi látleletet sérelmeiről azért nem szerzett, mert a fogházban nem lehetett. Mikor vallomásának törvényszéki hitelesitésére került a sor: előzőleg a vizsgálóbiró magához hivatta s azt mondta neki, hogy ha tisza-löki vallomását a törvényszék előtt helybenhagyja, akkor nyomban visszaadja szabadságát. Ő ezért hagyta helyben, de azért is, mert a hitelesitésnél jelen volt a vizsgálóbiró is.

A máramaros-szigeti fogházorvos, Szilágyi orvostudor ez alkalommal megvizsgálta mind a három panaszost, de sértésnyomokat egyiken se talált. Több mint két hónap után nem is találhatott.

Mindez nagyon egyszerünek látszik.

Ámde a mikor valamely ügyben nagy erők mérkőznek, a mikor szenvedély, elfogultság, hatalom, törvény, emberek joga és igazsága százféle bonyodalomban viaskodik egymással s egymást le akarja birni minden áron: akkor semmi se egyszerü, akkor szövevényessé válik minden s ideig-óráig, néha véglegesen is leplet boritanak az igazságra, habár az a lepel gyakran képzelődésből vagy koholmányból áll is.

Ime a szeklenczei tutajosok mind a tizenöten elbeszélik Nyiregyházán a vizsgálóbiró előtt utjuk történetét s a csonka-fűzesi holttest felbukkanásának esetét. Egybehangzik mind a tizenötnek a vallomása. Oly tisztán, oly természetesen, oly szokott módon folyik utjuk s találják meg és jelentik be a hatóságnak, s temetik el a holttestet, hogy ellenük még árnyéka se támadhat a tetemusztatási mese gyanujának. Lehetetlen, hogy vétkes legyen köztük valaki.

Rendes időben, rendes viszonyok közt e kihallgatással az ügy be van fejezve s a tutajosok mehetnek nyugodtan utjokra.

Ámde az idő nem rendes s a viszonyok különösek.

Csepkanicsot, Herskót, Matejt kihurczolják Tisza-Lökre s ott vallatják s vallatás közben nyaggatják őket. Most azután mi történik?

Csepkanicsot legjobban megkinozzák, de ő megmarad első igaz vallomása mellett. Ha Herskó és Matej is megmarad: megint egyszerü az ügy s az erőszakos vallatás nem okoz bonyodalmat, nem árnyékozza be az igazság tiszta képét.

Ámde Herskó és Matej lelke megrokkan, nem állja ki a bántalmak és rémitések rohamát s e két ember elkezd mesélni Smilovicsról, idegen holttestről, tetemusztatásról és ezekkel összefüggő érdekes és regényes részletekről.

Jól van. Meséjük igaz lehet s vallomásuk őszinte. Ez esetben Csepkanics a gonosz tagadó, a most is vétkes hazug ember s Herskó és Matej a töredelmes valló.

Még mindig egyszerü a dolog még ily alakban is.

Azonban hazamennek Szeklenczére s nyomban elpanaszolják kinzatásuk szomoru történetét. Mind a hárman egyezőleg panaszolják el, mind a hárman a községi előljáróság s huszti főszolgabiróság elé terjesztik panaszukat s mind a hárman kijelentik, hogy nyiregyházi első vallomásuk tartalmazza az igazságot, tiszalöki vallomásuk pedig hamis és csupán akaratuk ellenére erőszakolták ki tőlük.

Ime megint helyreáll az igazság egyszerü tiszta képe, s ugy látszik, nem is borulhat el többé. A három tutajos egyezőleg beszél önmaga közt is, de a többi tizenkét tutajossal is. Szavukban kételkedni többé alig lehet.

Hiu reménység!

Ime Csepkanics, a szilárd és hajthatatlan lélek, a máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája előtt szeptember 26-án kijelenti, hogy őt Tisza-Lökön semmi bántás, semmi erőszak nem érte, őt senki sem kinozta s panaszát a szeklenczei előljáróság alaptalanul vette jegyzőkönyvbe s a jegyzőkönyvet a biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.

Ugyanezt jelentette ki a nagy per nyilvános tárgyalása alatt is a törvényszék előtt 1883. évi julius 4-én és 16-án.

Mi ez? Mit jelent ez? Mi történhetett időközben ez erős idegű s egyenes gondolkozásu férfiuval? Hiszen kétségtelen, hogy őt megkinozták, sőt hogy éppen őt és Fógelt kinozták meg legjobban; – azt se lehet könnyedén elhinni, hogy a szeklenczei előljáróság vele hamis jegyzőkönyvet iratott volna alá; a tutajokra s a holttest felbukkanására vonatkozó vallomása is utolsó szóig helyes és igaz: vajjon miért vonta hát vissza a községi előljáróság előtt tett panaszát és vallomását?

Ne kutassuk. Talán beszélt vele valaki. Talán mint öreg, tapasztalt ember elgondolta, hogy a kiállott szenvedés most már ugy is rajta szárad s elégtételt közhatóság ellen földhöz ragadt szegény embernek kapni ugy se lehet s ha panaszát fentartja, csak huzzák-vonják, idézgetik Nyiregyházára, az utazgatásra pedig se ideje, se pénze, se kenyere, még utóbb ő kerülhet ujabb bajba: – legjobb a tehetetlen napszámosnak türni, hallgatni s a mit látott, érzett, szenvedett, még azt is eltagadni.

Meglehet, igy gondolkozott. Nem tudom. Sohase nyomoztam ki, miért változtatta meg első elhatározását. Sokkal inkább ki kellett volna nyomoznom azt az okot, a mely Matej Ignáczot birta uj elhatározásra.

Ez a Matej ugyanis nagy meglepetésben részesitette a világot.

Ő nyiregyházi vallomásában a tutajosok utjáról s a holttest felbukkanásáról a tiszta igazságot beszélte el éppen ugy, mint mind a tizennégy társa. A tetemusztatási mesét csak Tisza-Lökön fogadta el, Karanczai és a csendbiztos szavai után és pedig akkor, a mikor Csepkanics gyötörtetését tapasztalta.

Ám mind a szeklenczei, mind a máramaros-szigeti kihallgatása alkalmával bátran, részletesen s nyugodtan adta elő, miként bántották s rémitették Tisza-Lökön s ezért tisza-löki vallomásában nincs is igazság. Csak az az igaz, a mit Nyiregyházán vallott, társaival egyezőleg.

Ezt az ismételten megerősitett vallomását vártuk tőle a nagy pör nyilvános tárgyalásán is, hol 1883 julius 3-án, 4-én és 16-án került rá a sor.

De éppen ellenkezőleg vallott.

Kijelentette, hogy őt Tisza-Lökön se nem bántotta, se nem ijesztgette, se nem biztatta, se ki nem tanitotta senki, hanem önként és jó szántából, legjobb tudása és lelkiismerete szerint vallott.

Kijelentette s mindenkinek szemébe is mondta, hogy Smilovics Tárkánynál holttestet adott át, azt ő és Herskó a tutaj alá kötötték, Ladánynál Solymosi Eszter ruhájába felöltöztették, Csonka-Fűzesig igy szállitották s ott tudatosan és czélzatosan eleresztették.

Kijelentette, hogy nyiregyházi első vallomása valótlan s hogy tutajos társainak nincs igazuk, csupán ő beszéli az igazságot.

Végül kijelentette s mindenkinek szemébe mondotta, hogy ő se Szeklenczén a községi előljáróság előtt, se Máramaros-Szigeten a királyi törvényszék vizsgálóbirója előtt soha egyetlen szóval se mondta, hogy őt Tisza-Lökön bántották s hogy tisza-löki vallomását erőszakkal és ijesztgetéssel vették ki belőle pandur, börtönőr, csendbiztos és vizsgálóbiró.

Elbámultunk ez emberen. Hiszen ez vagy vakmerő, vagy hülye. Vagy talán mind a kettő együttesen. Minden esetre rosszlelkű és hamis tanu.

Otthonában nem ismertük. Lelkének redőibe bele nem nézhettünk. A törvényszék nyilt ülésén kivül nem beszéltem vele. Nem is akartam vele beszélni. Hogy ki és mi birhatta ily vallomásra, el nem tudtam gondolni.

Közönséges orosz paraszt és napszámos létére elég eszes embernek látszott. Csak két dolog tünt fel előttem. Ha beszélt, sohase a kérdezőre vagy a törvényszéki elnökre nézett, hanem mindig maga elé a földre. A másik, a mi feltünt nála, az, hogy mindig ötven-hatvan szóval mondta el, a mit öt-hat szóval is elmondhatott volna. Mind a két tünet a hazug és fecsegő embert jellemzi.

Két dolog eleve is tisztán állott előttünk.

Az egyik az, hogy feltétlenül bizonyos volt, hogy nyiregyházi vallomása homlokegyenest ellenkezik tiszalöki vallomásával és hogy mig a tisza-lökivel magánosan áll s abban semmi körülmény s egyetlen tanu se támogatja, addig nyiregyházi vallomását tőle függetlenül mind a tizennégy tutajostársa megerősiti. Ha tehát őt Tisza-Lökön nem bántották: akkor a kettő közül egyik vallomása feltétlenül hamis.

A másik dolog, a mit tisztán láttunk, az, hogy ő mind Szeklenczén, mind Máramaros-Szigeten önkéntesen és saját elhatározásából tett panaszt s beszélte el a tisza-löki erőszakolást s hogy se egyik, se másik helyütt hamis jegyzőkönyvet vele fel nem vettek.

E két körülmény fontosságát teljesen látta és érezte az itélőbiróság is s azért Matej tetemusztató meséjére nem is adott semmit. De a vérvád koholói s a zsidógyülölet szítói másként vélekedtek, hirlapi tárogatóikon más dalt fujtak. Ők azt hirdették, hogy Matejnak az a vallomása igaz, melyben a tetemusztatást beszéli el.

Fel kellett tehát deritenünk: minő körülmények között s miként tette meg szeklenczei és máramarosszigeti vallomását. A vérvádkoholók kezében fegyvert nem hagyhattunk.

Matej szeklenczei vallomásáról Mónics Feodor községi jegyző s Kerner Máté segédjegyző készitették a jegyzőkönyvet. Jelen volt a kihallgatásnál Kopánszky György községi biró s Mónics Ferencz hites előljáró. Kifogástalan emberek mind. A nagy per tárgyalására beidéztük őket s 1883. évi julius 16-án nyilatkoztak a törvényszék előtt eskü alatt.

Érdekes részleteket tudtak Matejről.

Mind a négyen egyenlő módon adták elő, hogy Matej, Herskó és Csepkanics önként és készséggel irták alá a jegyzőkönyvet s hogy ennek tartalmát mind a jegyző, mind a hites előljáró előbb gondosan megmagyarázta nekik. Pedig valami nagy magyarázatra nem is volt szükség, minthogy a magyar nyelvet mindegyik értette annyira, hogy a jegyzőkönyv tartalmát tisztán felfogja.

A faluban már előbb elterjedt a hir arról, hogy a tutajosok utjának miként lett vége s Matejt, Herskót és Csepkanicsot miként kinozták Tisza-Lökön. A hir terjesztésében Matej volt a legserényebb. Ő beszélt a dolgokról legtöbbet. S ő külön is felkereste mind a birót, mind az előljárót s nagy részletességgel beszélte el ismételten fogságának s tisza-löki vallatásának történetét.

Mikor a panaszukat a községi előljáróságnál augusztus 22-én irásba foglaltatták, ott is Matej volt a szóvivő, ott is ő adta elő bőven a kinzás részleteit s nyomatékosan jelentette ki ő is, hogy első vallomása igaz, melyet Nyiregyházán tett, ellenben tisza-löki vallomása, melyben a tetemusztatásról beszél, minden szavában valótlan és hamis s ezt ugy erőszakolták ki tőle pandurok és csendbiztosok.

Hozzájárult ehhez s megerősitette e vallomást Csepkanics is, a ki különben is keveset beszélt.

A kinzást nem is tagadhatta volna Csepkanics, hiszen ő szenvedett legtöbbet, sulyosan meg is betegedett bele s még otthon is, még akkor is beteg volt, a mikor a községi előljáróságnál társaival együtt panaszt tett. Alig tudott beszélni és járni, a kihallgatás alatt is a lóczán feküdt, a mig pedig a jegyzőkönyvet irták, a pitvarban a földön feküdt. Állni, ülni nehezére esett.

Mindezt tagadja Matej, – hiába mondta szemébe a biró, jegyző, segédjegyző és hites előljáró. Hiába mutatták neki aláirását is. Kereken tagadott mindent.

Tovább kellett tehát mennünk s meg kellett tudnunk, miként tette máramaros-szigeti vallomását.

Veréczy Gyula volt a törvényszék vizsgálóbirája s ő vette föl a jegyzőkönyvet. Az ő eljárásának tisztaságában semmi okunk se volt kételkedni. Kifogástalan biró volt. Matej ő előtte is teljes határozottsággal adta elő tisza-löki vallatásának történetét. A jegyzőkönyvet Matej készséggel irta alá. Az ügy alakilag is, tartalmilag is tiszta volt.

Azonban a vizsgálóbirót valami különös ösztön vezette s a jegyzőkönyv aláirásához odahivott két törvényszéki jegyzőt is. Erre nem volt szükség. A törvény ezt nem parancsolja, de ő megtette. Mintha csak előre tudta volna, hogy Matej például egykor el fog tagadni mindent.

A két odahivott törvényszéki jegyző Mihályi Gábor és Szaplonczay József volt, a vármegye előkelő családjainak tekintélyes sarjadékai s a biróság jeles tagjai. Őket is megkérdeztük a nagy per nyilvános tárgyalásán julius 16-án.

Hogy Matej miként adta elő a vizsgálóbiró előtt a tisza-löki kinzás és vallatás esetét, azt nem tudták. Ők csak a jegyzőkönyv aláirásánál voltak jelen. De mielőtt Matej aláirta volna a jegyzőkönyvet, előtte a vizsgálóbiró felolvasta s szóról-szóra megmagyarázta. Ezt bizonyitotta a jegyzőkönyv birósági záradéka s ezenkivül a két jellemes előkelő férfiu.

Matej ezekkel szemtől-szemben is eltagadott mindent s valótlannak jelentette ki az általa aláirt jegyzőkönyv tartalmát. De tagadásának okát adni nem tudta, sőt meg se kisértette.

Ezzel azután végleg tisztába jöttünk az ő tanuskodásának érdekével.

Hogy Csepkanicscsal, Herskóval és Smilovicscsal s ezeken kivül még tizenhárom tutajos társával ellentétbe keveredett, még ez se oly sulyos dolog, mint az, hogy mind a négy szeklenczei előljárót s mind a három máramaros-szigeti királyi birót hamis jegyzőkönyvkészitéssel gyanusitotta a törvényszék előtt. Ha a tisza-löki titkos eljárás már maga is el nem rontaná tetemusztató meséjének hihetőségét, ha minden illetékes tanuval szemben nem egyedül állana is e meséhez való ragaszkodásában, még akkor se vehette volna figyelembe őt semmiféle biróság, mert kétségtelenül bebizonyult, hogy lényeges dolgokban tudatosan és vakmerően nyilt valótlanságokat eskü alatt állitott.

Az eskü több ezer éves jogi és társadalmi szokás, sőt valóságos intézmény. Beszél róla már a szentirás is. A hamis eskü a népek őskorában is gyakori volt már. Jézus is jól tudta ezt, s azért tanitásaiban erősen birálta az eskü intézményét. Vannak keresztyén felekezetek, melyek az esküt megtagadják. Nemcsak a zsidók és keresztyének ismerték az esküt, hanem az Ázsia belsejében kóborló pogány népek is. Attila hunjai, Baján avarjai s Árpád magyarjai egyaránt használták az esküt, noha se zsidók, se keresztyének, se mohamedánok nem voltak. Az eskü – ugy látszik – eredetileg önelátkozás volt az esetre, ha az esküvő nem igazat mond, vagy igéretét, fogadását, kötését meg nem tartja. A keresztyén miveltség az önelátkozás gondolatain szeliditett valamit s az esküvő csupán isten beavatkozását kérte ki maga ellen az esetre, ha hamisságba keverednék. A középkor a házassági, papi, közjogi és perjogi intézmények közé sorozta s a legtöbb mivelt állam mindmáig fentartotta az esküt.

Mit ér az eskü?

Becsületes, művelt lelkü és eszes embernek nincs rá szüksége. Eskü nélkül annyit ér szava és elhatározása, mint eskü alatt.

Vallásos embernél, ha azonkivül eszes és becsületes is, sokat ér ott, a hol még mindig perjogi intézmény. A vallásos ember lelkén a vallás hatalmának egész erejével uralkodik. Nem vét ellene tudatosan és készakarva soha.

Amaz osztályok, melyek szakadatlan jólétben vagy szüntelen való nyomorban élnek, nem sokat törődnek az esküvel. Csak annyit adnak rá, mint a vallás külsőségeire. A dúslakodóknak nem árt, a nyomorgónak nem használ. Ugy vannak vele, mint a vad népek apróbb bálványaikkal.

Magyarország észak-keleti vidékén, épen Máramaros vármegyében is százan meg százan vannak a nyomorgó és furfangos szegények közt, a kik az esküre, mint perjogi intézményre se adnak semmit, a kik kenyérkeresetet látnak a tanuskodásban, s a kiket csekély dijért mindenre meg lehet kapni tanunak. Keresztyének és zsidók felesen. Lelkiismeretlen üzérkedők s könnyelmü ügyvédek rendszeresen felhasználják őket pöreikben.

Hogy Matej ezek közül való volt-e, nem tudom. Hogy őt valaki megfizette volna hamis tanuskodásáért, ezt nem tudom, de nem is hiszem. Első hamis tanuságát a tisza löki kényszerités idézte elő. Ettől ugyan önkényt elállott, sőt a kinzás miatt ismételve panaszt is tett, de a végtárgyaláson ehhez ismét visszatért s megmaradt mellette konokul.

Vajjon miért?

Ok nélkül senki sem csinál hamis tanuságot. Nyilvánvaló okot nem találtam. A tanukkal a védelem szándékosan nem akart közvetlenül érintkezni. Nekem s védőtársaimnak jogunk lett volna ehhez, sőt sok esetben kötelességünkben is állott volna, de fontosabbnak tartottuk a tartózkodást, hogy a gyanusitásra semmiféle ürügy ne támadhasson. Matejnál épen ki kellett volna nyomoznunk, mi birta őt a hamis vallomásra. De ha akartuk volna, se férhettünk hozzá. Mikor s miként jött Nyiregyházára a nyilvános tárgyalásra: nem tudtuk. Nyiregyházán a görög katholikus paplakon nyert elhelyezést és ellátást s ott volt éjjel-nappal, csupán a törvényszéki ülésen láthattuk. Ez a nagy elzárkózás támasztotta bennem azt a gyanut, hogy bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja vagy ügynöke birta arra, hogy annyiszor megtagadott tisza-löki valótlan vallomására ismét visszatérjen. Egyéni jelleméhez, a mennyire megismerhettük, hozzáfért ez a gyanu. A szeklenczei előljáróság egyik tagja ugy jellemezte, hogy büntetve ugyan még nem volt, de a falubeliek silány embernek ismerik. Mikor mint ujoncznak a katonasághoz be kellett vonulnia, annyira félt, hogy négy pandurnak kellett őt bekisérni. Igaz, hogy Tisza-Lökön is inkább ijesztés, mint kinzás folytán adta fejét a holttestusztató mesére.

VII.

(A vádlottak gyakran védik magukat tagadással. – Gyakran panaszkodnak, hogy kinozták őket. – Van-e joguk a tagadáshoz? – Meddig terjed önvédelmi joguk? – Karanczai fogházőr, Róka és Kazimir pandurok eskü alatt bizonyitják a tisza-löki sanyargatások valóságát. – Vay György csendbiztos tagadja. – A bizonyságok mérlege.)

Mindent átgondolva azonban se Csepkanics, se Matej vallomását arra nézve, hogy Tisza-Lökön embertelen erőszakosságokat követtek el a tanuk és vádlottak ellen, készségtelen bizonyságnak tekinteni nem lehet. Csepkanics elhallgatta, Matej eltagadta.

Herskó, Fógel, Grósz, Klein és Smilovics részletesen elpanaszolták a törvényszék előtt tisza-löki kinzatásukat. Sőt Vay György csendbiztosnak egyenesen szemébe is mondták.

Vay Györgyöt mint tanut s nem mint vádlottat hallgatta ki a törvényszék 1883. évi julius 18-án. Egyenesen a kinzás miatt támasztott panaszokra hallgatta ki.

Határozottan eltagadott mindent. Öt vádlott egymásután teljes nyiltsággal s nyugodt bátorsággal mondta el vele szemben a tisza-löki erőszakoskodások történetét, de ő mind az ötnek szemébe mondta, hogy valótlant állit.

Vajjon kinek higyjünk?

Mind az öt zsidó vádlott volt, vádolva a tetemusztatás elkövetésével. Birónak és közönségnek szokott felfogása, hogy a vádlott azért panaszkodik, hogy a saját bőrét mentse, panaszát tehát már ennélfogva is gyanuval kell fogadni.

A ki az igazság birói kimérésének titkait ismeri, az jól tudja, hogy a vádlottak túlnyomó nagy része a rendőri és a vizsgálóbirói kihallgatás alkalmával több-kevesebb vonakodás után szépen beismeri s elbeszéli azt a bűnös cselekményt, melyet elkövetett. De azért azok közül, a kik igy beismerték tettüket, a nyilvános tárgyaláson igen sokan visszavonják vallomásukat s megkisérlik konok tagadással a védekezést.

Gyakori tünet ez, s okát is ismeri minden beavatott ember.

Az első kihallgatástól a nyilvános tárgyalásig s az itéletig hosszabb idő szokott eltelni. Ime a nagy perben is több mint egész esztendő telt el, pedig erre az egész mivelt világ szeme nézett. Ez idő alatt a vádlott sokat tünődik, sok emberrel beszél, sok tanácsot hall. Ha le van tartóztatva: fogolytársaival; – ha szabadon van: mindenkivel tanácskozik s rend szerint védőügyvédével is eszmét cserél.

Ha még oly bűnbánó is a vádlott, időközben eszébe jut, vagy juttatják, hogy a büntetéstől jó lenne megmenekedni. Védje tehát magát, a hogy tudja. Védje magát még akkor is, ha a rendőr vagy a vizsgálóbiró előtt beismerte is bűnös tettét. Az itélő biró más, mint amazok, az itélő biró előtt mulhatatlanul védekezzék.

Az önvédelem legelső, legtermészetesebb s legegyszerübb művelete a tagadás.

– Nem vagyok bűnös. Tagadom a vád alaposságát. Valótlant mondanak, a kik ellenem vallanak.

Ime az önvédelem tiszta alakja. És igen régi alakja. Talán egyidős a legősibb emberi intézményekkel. Gúny is, de valóság is az a jelszó, melyet már a hajdankor is ismert: »si fecisti, nega«, magyarul: »tagadd el, ha elkövetted«.

Van-e ehhez joga a bűnös embernek?

A középkor ugy gondolkodott: nincs joga. Ez a gondolkozás csaknem ma is fennáll. A vármegyék felfogása szerint a büntetés megszabásánál a bűnbánó beismerést enyhitő körülménynek, a konok tagadást sulyositó körülménynek tekintették. A konok tagadót legalább tizedrészben sulyosabban, a bűnbánó beismerőt ugyanannyival enyhébben büntették. Valósággal ma is igy van a gyakorlatban. E szerint a tagadás a magasabb erkölcsi felfogás szerint nem volna jogosult s voltaképen igaza volna a középkornak.

Bölcsek, jogászok és lélekbuvárok komoly vitájára méltó ez a kérdés.

Végre is a bűntett nagyságához s a bűnösség fokához kell szabni a büntetés mértékét. A bűntett nagyságát meghatározni nem könnyü dolog. A törvényekben meg van határozva, de sok ezer év tapasztalása s komoly bölcselkedése, de a biróságok ezernyi tévedése is kellett ahhoz, hogy a meghatározásban a korszakok műveltségének megfelelő igazságot meg lehessen közeliteni. Ama körülmények, melyekből a bűntett nagyságát meg lehet határozni, köztudatban élnek. Mekkora kárt okozott a cselekmény? Mennyi fájdalomnak tette ki áldozatát a gonosztévő? Mekkora felháborodást idézett elő az emberek nemes érzésében a bűntett? Minő számitás, vagy kegyetlen indulat vezérelte a tettest? Mekkora aránytalanság volt a támadó és védekező erő között?

Van még több is.

De bizonyos az, hogy a mikor a bűnös cselekmény tünete tiszta és kétségtelen s a mikor minden tünet a vádlottnak személyéhez kapcsolódik s a vádlott mégis mindent konokul tagad: akkor gúnynak vagy oktalan dacznak látszik a konok tagadás s felháboritja az emberek nemes érzését s akkor szinte kimaradhatatlan a sulyosabb itélet. Valamint akkor is, ha a konok tagadás ellentéte áll elő: a bűnös tettel való vakmerő dicsekvés.

Ez a kérdés egyik oldala.

De a másik oldala is ép oly jogosult.

A mi felfogásunk szerint erkölcsileg senki se köteles önként rohanni a büntetésbe. Az önvédelem föltétlenül jogosult még az állam s annak biróságai ellen is, mert hiszen ezek is tévedhetnek. Minden bűnösnek meg kell tehát engedni, hogy a vád készséges beismerése elől elzárkózzék s legalább önmaga ne nyujtson segitséget a terhelő körülmények földeritésére. A tagadásnak jogosultsága ezen alapszik.

Nem a törvények mondják ki, hanem a mindennapi élet gyakorlata szentesiti, hogy a vádlottnak jogában áll a tagadás. Ámde, ha ő a vizsgálat folyamán már beismerte a bűnös cselekményt s a nyilvános tárgyaláson mégis határozottan tagad: az itélő birónak az a természetes és közvetlen kérdése:

– Ha most tagadod: miért ismerted be a vizsgálóbiró előtt? Ha pedig ott beismerted, miért tagadod most?

A vádlott felel s akár őszintén, akár hamisan azt mondja, hogy azért ismerte be, mert erőltették, sanyargatták, kinozták.

S bizony gyakran megtörtént a multban az erőltetés és sanyargatás, tehát gyakran igaza volt a vádlottnak. De az is gyakran megtörtént, hogy erre a kifogásra csak a rosszindulatu fogolytársak vagy az időközi tanácsadók oktatták ki a vádlottat, a ki tehát ily esetben, hogy a tagadás jogával élhessen, alaptalanul vádolta a rendőrséget, a vizsgálóbirót s általában a nyomozó hatóságokat.

Herskó és Smilovics és Matej a vizsgálat folyamán beismerték a tetemszállitást. Ha most a nyilvános tárgyaláson minden állitásukat visszavonták, beismerésüket hamisnak jelentették ki, a vádbeli tényeket mereven tagadták s ellenmondásukat csupán a tisza-löki kinzással igazolták: bizony gondosan meg kellett vizsgálnunk, vajjon csakugyan megtörtént-e tehát a tisza-löki kinzás? S vizsgálatunkra annyival nagyobb volt a szükség, mert hiszen Matej a nyilvános tárgyaláson is erősen ragaszkodott a holttest-csempészés meséjének minden részletéhez.

De Vay György csendbiztos merev tagadása se menekülhetett a komoly és benső kétségektől. Hiszen, ha beismeri a kinzásokat: elveszti állását és kenyerét, büntető pörbe keveredik, hasonló természetü pörei most is folynak, a sulyos büntetést ki nem kerülheti. Életkérdés volt rá nézve a kinzások határozott tagadása.

Azonban a vádlott tutajosok jóhiszemüségén nem volt szabad hagynunk semmi árnyékot. S nagy felelősséggel járó szerepünkkel össze nem fért, hogy a kinzások sulyos vétsége iránt elnézők legyünk. Mindent meg kellett kisértenünk, hogy a teljes igazság kiderüljön. Mindenkit ki kellett hallgatni, a ki a kinzásoknak látója, hallója, tudója volt.

A vizsgálóbirót s a királyi alügyészt nem tudtuk a nyilvános tárgyalásra beidéztetni.

Ott volt még azonban Karanczai József fogházőr s Róka Sándor és Kazimir József pandur. Ezeknek mindent kellett tudniok s különösen Karanczainak. Volt okunk hinni, hogy Karanczai mindent hiven elbeszél.

Ez a fogházőr eredetileg czipővarga volt Nyiregyházán. Mikor már a vizsgálat a vérvád miatt javában folyt, 1882. évi julius 1-én nyerte el a fogházőri állást. Hitvány fizetéssel járt ez állás, de azért jobban tetszett neki, mint a kézművesség.

A vizsgálóbiró őt tolmácsként használta. A vizsgálat minden titkába be volt avatva julius elseje óta. Nem volt jó természetü, lelkiismeretes ember. A nagy bizalom, melylyel a vizsgálóbiró és királyi alügyész elhalmozta, csakhamar megzavarta fejét. Hatalmaskodó, gőgös és pökhendi lett társai fölött is. Nem volt kellő figyelemmel még a szigoru Havass Imre királyi ügyész iránt sem. Engedetlenkedett, ivott, kocsmázott, társait bántalmazta s e kihágásai miatt fegyelmileg ismételve megbüntették. Egyszer négy napi, másszor tizennégy napi elzárásra itélték.

Mikor Hreskó és társai Szeklenczén és Máramaros-Szigeten a tisza-löki kinzások miatt panaszt emeltek: Havass királyi ügyész jegyzőkönyvileg kihallgatta őt. Hüségesen elbeszélt mindent, a mi Tisza-Lökön és Eszláron történt. A tutajosok kinzását, a levetkőztetést, a hüvelykszoritást, a vizitatást, a veréseket, a tyuk- és disznóólat, az éjszakai hajszát, mindent pontosan földeritett. Semmi tulzás nem volt szavaiban. A vizsgálóbirót, a királyi alügyészt és a csendbiztost nem akarta különösen terhelni, de az igazság rovására nem is mentegette őket.

Önként vallott. Senki és semmiben nem kényszeritette. A mit Havass Imre királyi ügyész előtt vallott: ugyanazt megvallotta közvetlen főnöke Korény fogházfelügyelő előtt is. Sőt később önként elbeszélte Soós Kálmán királyi ügyész előtt is.

S a mit igy önként és ismételve elbeszélt, mindaz teljesen összevágott nemcsak az öt meggyötört vádlottnak, hanem Róka és Kazimir panduroknak vallomásával is. Holott Karanczai közt s a vádlottak és a pandurok közt semmi összebeszélés nem történt.

Karanczai vallomása tehát éppen ez oknál fogva föltétlenül bizonyitja a kinzások megtörtént voltát.

Ez a fogházőr egyébiránt 1883. évi február 28-án elvesztette állomását. Elment dőzsölni, makacsul elmaradt a szolgálatból s azért fegyelmileg rövid uton elkergették. A nyilvános tárgyalás elején már nem volt közszolgálatban.

Mindezek után bizonyosnak tartottuk, hogy ő a tisza-löki titokról a nyilvános tárgyaláson lerántja a leplet.

Megcsalódtunk.

A nyilvános tárgyalás előtt néhány héttel valami állást kapott a vasutnál. Jobbat, kényelmesebbet, mint a fogházőrség. Valakinek nagyon szivén feküdt, hogy érdemetlenül nyerjen olyan állást, melyhez semmit nem értett. Hiszen se mint czipővarga, se mint fogházőr a vasuti szolgálatot meg nem tanulhatta. Mégis biztos kenyérhez jutott.

Sokat beszéltek nekem erről s előre figyelmeztettek, hogy minden eddigi vallomását visszavonja; ez lesz a vasuti állás ára.

A nyilvános tárgyaláson vissza is vont mindent s határozottan tagadta, hogy Tisza-Lökön csak egy hangos szót intéztek volna is a vádlottakhoz. Hiába vallott szemébe Fógel és minden társa, hiába a két pandur is, tagadott mindent. De hogy Havass királyi ügyész előtt hivatalosan s Soós királyi ügyész s Korény fogházfelügyelő előtt saját készségéből miért vallotta be a kinzásokat s vallomásának minden részlete miként vághat össze az öt vádlott és a két pandur előadásával, holott ezekkel össze nem beszélt: ezekre nézve semmi komoly indokot föl nem hozott.

Nem is vette komolyan törvényszéki vallomását senki. Nyilvánvaló volt, hogy a vakmerő tagadásra azért birták, hogy a vizsgálóbirót s a csendbiztost meg lehessen védelmezni.

A két pandur, a ki szemtanu s részben közreműködő volt a kinzásoknál, őszintén elmondott mindent.

Róka Sándor pandur különösen Klein Ignácz gyötörtetését tudja közvetlenül, valamint a foglyoknak Nyiregyházára éjjel történt hajszolását. Ott volt Fógel vallatásánál is, de a szobán kivül; ennek részleteit leginkább Karanczai közléseiből ismeri.

Kazimir József pandur különösen Csepkanics György vallatását észlelte közvetlenül. Megdöbbentők azok a részletek, melyeket e tutajos meggyötörtetéséről elmondott a törvényszék előtt.

Mind a két pandur nyiltan és határozottan beszélt s Vay György csendbiztos szemébe is bátran elmondott mindent. A csendbiztos tagadott s a pandurok vallomását akként magyarázta, hogy ezek neki ellenségei, minthogy ő kergette el őket a szolgálatból.

Ime ezek a körülmények, melyekből megitélhető, vajjon Tisza-Lökön gyakoroltak-e kényszeritést, erőszakot, megfélemlitést a tutajosok ellen?

Állitsuk csak össze a törvényszéki nyilvános tárgyalás jogi eredményeit.

Minden tutajos, minden tanu és vádlott Nyiregyházán gondos elkülönités daczára összhangzó módon beszéli el a tutajútnak s a csonkafűzesi holttest felbukkanásának és eltemetésének történetét. Egyik se tud semmit idegen holttestről, tetemszállitásról s a halottnak ladányi öltöztetéséről. S e vallomás mellett Csepkanics, Fógel, Grósz és Klein a Tisza-Lökre való kihurczoltatás s az ottani vallatás daczára is megmarad.

Ám Nyiregyházán törvényes módon történt a kihallgatás.

Tisza-Lökön Matej, Herskó és Smilovics tengernyi regényes részlettel mesélik el a holttestcsempészet történetét. Ha e történet igaz volna s ha ezt önként akarták volna elbeszélni: ezt megtehették volna Nyiregyházán is. Ha tehát ott meg nem tették, ellenben Tisza-Lökön megtették: valamely nagy oknak kellett közbejönni, a melynél fogva magukat erre elhatározták.

Ez a nagy ok a megfélemlités és erőszakos vallatás volt.

Maga a történet puszta koholmány.

Bizonyitja ezt az, hogy az idegen holttest eredetéről senki sem tudott semmit. Ezt se a titkos tanács puszta képzelődésből ki nem találhatta, se Karanczai a tutajozók szájába nem adhatta. Ezt a vizsgálóbiró nem is merte, nem is akarta egyenesen nyomozni. Erre jó oka volt. Hiszen Matej, Herskó és Smilovics, ha már minden egyebet bevallott, azt is csak bevallotta volna, honnan került elő az idegen holttest? Ámde akkor nyomban kitünt volna, hogy az idegen holttest nem volt sehol, nem került sehonnan s igy usztatásának története koholmány.

Kitünik ez másként is.

Matej és Herskó azt mondták: Ime, itt s ekkor adta át a holttestet Smilovics. Smilovics pedig azt mondta: Ime, itt s ekkor kaptam a holttestet Grósztól és Kleintól. Ez a tiszalöki vallomás.

Ám Grósz és Klein nyomban bebizonyitották, hogy ők a Smilovics által megjelölt helyen és időben nem lehettek, mert ők akkor Tisza-Eszláron s nem Tisza-Szent-Mártonban voltak, tehát Smilovicscsal ott és akkor nem találkozhattak.

De Smilovics is, mikor hamis vallomását 1883. évi januárban visszavonta, nyomban bebizonyitotta, hogy ő a mondott napon Tisza-Szent-Mártonban nem lehetett, mert ő akkor onnan távol eső helyen tutaját terhelte, tehát neki Grósz és Klein ott és akkor holttestet át nem adhatott.

Ime a tiszta eredmény.

Az pedig megint feltétlenül bizonyos, hogy a zsidók nagy ok nélkül puszta koholmányt magukra nem vallottak, súlyos bűnt magukra és a zsidókra nem vállaltak s a vérvádat meg nem erősitették.

De mi lehetett ama nagy ok, mely erre birta őket?

Más nem, mint az erőszak, a kinzás, a megfélemlités.

S valósággal ezt adja okul mindenki, a kit csak Tisza-Lökön kihallgattak.

Csepkanics György és Fógel Amsel sulyosan megbetegedtek a Tisza-Lökre való kihurczoltatás után. Javakorabeli egészséges ember ok nélkül rögtönösen fájdalmas betegségbe nem esik. A vizsgálat e betegségnél se tud más okot felhozni, csak a tisza-löki gyötörtetést.

Csepkanics és Matej visszavonták a kinzásról szóló vallomásukat. De egyik se tudta indokolni, miért vonták vissza. Matej ugyan megkisértette, de nyers, vakmerő és világos hazudozást bizonyitottak rá a szeklenczei előljárók s a máramaros-szigeti törvényszéki birák.

Bary József a jegyző és Egressi Nagy László királyi alügyész szó nélkül, minden megjegyzés nélkül türték el az erőszakos vallatás vádjait. Vajjon miért nem nyilatkoztak? Miként lehet hallgatásukat megérteni, ha Tisza-Lökön csakugyan törvényes módon folyt a kihallgatás? Hiszen a vizsgálat tisztasága érdekében is kötelességük lett volna fölszólalni.

Vay György csendbiztos tagadja a kinzást és erőszakot. Ám az ő egyénisége s közszolgálati multja meg nem engedi, hogy tagadását komolyan lehessen venni. Hiszen már máskor is volt ellene hasonló panasz, máskor is elitélték erőszakos vallatások miatt s éppen most is folyt ellene bűnpör azért, mert a vádlottakat durván bántalmazta. S ha tehát máskor is gyakran igy cselekedett: most is megtehette.

S hogy megtette: ezt bátran és részletesen szemébe mondta Herskó, Smilovics, Fógel, Grósz és Klein.

Ledér felfogással azt mondhatnák: ezek zsidók, mentették bőrüket, azért vallottak igy.

Ám ott a két pandur s a fogházőr, – ezek se nem zsidók, se nem vádlottak s im ezek is nyiltan elmondják a tisza-löki erőszakosságok történetét. Sőt a két pandur bátran szemébe mondja a csendbiztosnak is.

S mindezen túl még nagy bizonyság van arra, hogy az utálatos erőszakosság kétségtelenül megtörtént. A legsulyosabb bizonyság, melyet erőtlenné tenni vagy meggyöngiteni se lehet. Az a kétségtelen tény ez, hogy a tanukat és vádlottakat kihurczolták Tisza-Lökre s éjszakai vallatásra átengedték a csendbiztosnak.

Ez nyilt törvénytelenség. Ellenkezik a világos törvénynyel, a vádlottak alkotmányos jogával, de a tisztességgel is.

Jól tudta ezt a vizsgálóbiró is, a királyi alügyész is. S bizonyos, hogy a biróság e két tagja különös ok nélkül efféle vakmerőségre nem szánja el magát. Hogy ők nappal a hajnalosi pusztán vadászgassanak, éjjel pedig a szolgabiró kerti lakában a csendbiztos keze alatt a vádlottak sirása és jajgatása töltse be a levegőt erre különös oknak kellett lenni.

Volt is.

A biróság e két tagja arra törekedett, hogy valaki a tutajosok vagy zsidók közül minden áron vállalja el a holttestusztatást.

Minden áron!

A hogy van zsidó tanu, habár éretlen gyerek is, a ki látta, miként vágták el az eltünt lányka nyakát: ugy legyen zsidó tanu, vagy akármilyen tanu, a ki látta a tetemusztatást.

Igy lesz kerek alakja a vérvád meséjének.