Ezt a gondolatot csak az mentheti, ha utóbb napvilágra jön, hogy ki volt hát, a mig élt, az idegen tetem?

A vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével mindenre talált feleletet, csak erre a kérdésre nem.

Erre nem lehetett beoktatni se Matejt, se Herskót, se Smilovicsot, se a többi zsidót és nem zsidót, mert erre maguk a vizsgálóbirák, az orvosok, a csendbiztosok és pandurok se tudtak feleletet találni.

Ime a tetemusztatás elméletének egyik nagy hibája.

Van azonban több is. Néhányra rámutatok.

V.

(A hullacsempészet elméleti birálata. – Miért bizták tizenöt tutajosra? – Miért volt a holttest annyi kézen? – A falevéllel bedugott orr érez-e szagot? – Miért biztak mindent véletlenre? – Miként erősitették a holttestet a tutajra?)

Ha a zsidók csakugyan idegen holttestet akartak a biróság elé csempészni: miért kellett azt épen Herskóra bizni, a ki tizennégy keresztyén tutajossal, tehát egész sereg emberrel uszott a Tiszán lefelé? Hiszen ép ugy rábizhatták volna olyan tutajra, melyen csak két vagy három teljesen megbizható czinkos van. Azt csak minden okos és minden oktalan ember elgondolhatta előre, hogy tizennégy be nem avatott tutajos közt sokkal biztosabban kipattan a titok, mint két-három beavatott közt.

Menjünk tovább.

Mendelovics Niszen gondolta ki a tetemusztatást s bizonyára nagy pénzt vagy nagy igéretet kapott erre valakitől. Hát miért nem cselekedte ő maga? Hiszen ő csak olyan sáfárkodó koldus zsidó tutajos volt, mint a többi. Miért adta volna ő a hasznot másnak? Miért bizta ő a foganatositást Fógel Amselra? Hát ez miért bizta Smilovicsra? Hát Smilovics miért bizta Herskóra? Hát Herskó miért bizta csupán csak Matejre? Hiszen a tutajon ott volt Csepkanics is s épen Csepkanics volt a kormánybiró, az idősebb, az okosabb és a figyelmesebb. Azt csak jól tudta Herskó, hogy Csepkanics naponként többször megvizsgálja a tutajt s lehetetlen, hogy hét egész napon át észre ne vegye a holttestet. Ha csirkeészszel fontolta is meg a dolgát: inkább Csepkanicscsal kellett összebeszélnie, mint Matejjel, – a józan ész azonban azt parancsolta, hogy inkább mind a kettővel értsen egyet, mint csupán az egyikkel.

S aztán az is kétségtelen, hogy a titkot őrizniök, a holttestre vigyázniok kellett, hogy el ne legyenek árulva s tervük dugába ne düljön. De hát akkor miért fogadták föl Tokajban épen a tetemusztató tutajra az idegen és ismeretlen Selever János tutajost? És miért fogadták be ugyanarra utazó vendégnek Galsi Istvánt, a törökszentmiklósi magyar embert, a kinek se zsidóval, se oláhval, se oroszszal, se semmiféle tutajossal semmi összeköttetése nem volt s a kinek jó füle, jó szeme s jó orra van s rögtön elbeszél mindent, ha valamit észre talál venni?

Egyik oktalanság a másik után.

A folyam árja Tisza-Lök körül odaüti épen a tetemusztató tutajt a parthoz s a tutaj két-háromfelé szétesik. Épen az esik szét, a melyhez a holttest van erősitve. Ki kell kötniök e miatt Csonkafűzesnél, minden tutajos odasiet segiteni s a megbomlott talpat összeróni. S a holttestet vagy annak szagát nem veszi észre senki. Tizenöt többnyire fiatal ember közül senki.

Képzelhető-e ez?

A vizi holttest szaga nagyon különös és nagyon erős. Ilyen szaghoz nincsenek az emberek hozzászokva. Erősebb és különösebb szag ez, mint a ganéjdombé vagy a kátránygyáré, vagy mint a mocsárgázé. A viz se nyelhette el szagát. Hiszen a tetem a viz szinén uszott s időnként kis része a viz mozgása közben felszinre került. Tehát a szagnak bóditónak kellett lenni. Még se vette észre senki. Holott a mikor a dadai csősz kivonszolta a partra: akkor mindenki észrevette s irtózott tőle.

Az emberek hiszékenységével egyenest játékot üz a vizsgálóbiró a holttest szagának kérdésében.

A jegyzőkönyv papirosán azt jegyzi föl Matej vallomásaként, hogy a mikor a tisza-ladányi oldalon öltöztették a holttestet, minhogy nagyon erős szaga volt, Herskó falevéllel betömte Matej orrlyukjait.

Balgatag beszéd.

Mintha egy 28 éves erős katonaember, mint Matej, mással engedné az orrlyukjait betömetni s ha már épen ezt akarja: ily kényes dolgot nem maga végezne saját orra körül! Hiszen az orrlyukban babrálni kutya, macska s egyéb házi állat se engedi meg.

Aztán falevéllel tömni be! Micsoda vad gondolat ez! Természetesen füzfa vagy rekettyefa leveléről lehetne szó, mivelhogy ott más fa nincs. Herskó pedig bizonyára nem hozott Bustyaházáról egy nyaláb fenyőfalevelet, hogy ezzel utközben tutajosainak orrát betömködje.

Szerencsére se Matej, se a csendbiztos, se a vizsgálóbiró nem tudta, hogy kámforos vagy karbolsav-oldatos pamut is van a világon; – különben bizonyára ezzel tömte volna be Herskó a tutajos orrlyukjait. Jó eleve beszerezte volna a tokaji gyógyszerésznél!

Falevéllel!

Mintha a falevél élő egészséges ember orrába gyömöszölve utját állaná a szaglásnak! Hiszen a szag, az illat, a bűz olyan finom és oszlott anyag, hogy annak tömöttségét a tudomány képtelen meghatározni. Olyan az, mint az üstökös csillag farkának a teste. Akárhogy tömjék be az orr lyukjait falevéllel: keresztül hatol az minden falevélen, mintha az utjába se állana. Csak a megfelelő vastag érczen nem tud a tetemszag áthatolni.

Még ennél is furcsább dolgokat puhatolt ki Bary József vizsgálóbiró.

A két eszlári zsidóval Grószszal és Kleinnal Tisza-Szent-Mártonig viteti a félig meztelen s egyébként is födetlen holttestet két rossz gebén s hitvány fakószekéren. Tisza-Szent-Márton a Tisza folyása mentén mintegy 130 kilométer távolságnyira van Tisza-Eszlártól. Ha itt-ott átló úton ment is a két zsidó: akkor is vagy 100 kilométernyi kocsiutat kellett tennie. A parttól messze nem mehettek, mert hiszen tutajost kellett az útban keresniök. Útjuk tehát igy is, ugy is több napra terjed. Már csak azért is, mert forró juniusi időben nappal az erős rothadásban levő födetlen holttesttel falukon, városokon, népes lakott helyeken át nem botorkálhattak. Nappal utszéli zsidó csárdák ólaiban vagy parti füzesek sürü ligeteiben kellett elbujniok és csak éjszakákon át merészelhettek tovább-tovább haladni. Igy is veszélyes volt kisérletük.

El lehet ezt hinni akárminő tanunak?

Szüksége volt erre annak a két tetemszállitó zsidónak? S kikerülhetlen szükség nélkül vállalkozik-e ilyen bolondságra akárki is, ha csak nem eszeveszett? Sok napon át minden órában a fölfedeztetés veszélye elé állani s ezzel a vérvádterhelte zsidókat ujabb gyanuval terhelni!

S aztán ha már a holttestet hurczolták magukkal: nem vihették volna magukkal Solymosi Eszter ruháját is? Tárkány alatt nem lehetett volna a tetemet ép oly könnyen felöltöztetni, mint Eszlár és Tisza-Ladány között? Ha pedig csak itt volt kényelmes az öltöztetés: a sok napi kóborlás mellőzésével nem lehetett volna magát a tetemet is itt adni át?

S ez még mind semmi!

Véletlenül találkozik Smilovics Fógel Amsellel, tehát véletlenül kapja tőle a holttestcsempészetre a megbizást. Ha ő nem késik annyi ideig Kerecsenyben: nem ér oda tutajával s nem éri őt ott a fejéregyházi Fógel Amsel. S akkor nincs csempészet.

Véletlenül keresi föl adósait: Kesztenbaum Gimplit Kerecsenyben s Rubinstein Májert Szent-Mártonban. Ha nem keresi föl őket, vagy néhány órával később ér a szentmártoni partra: nem találkozik a tetemhurczoló két zsidóval s megint nincs holttestcsempészet.

Véletlenül találkozik Herskóval is Kerecsenynél. Ő a parton áll s ez ki se köt, hanem csak uszik tovább a tutajon. Három szóval végzik el egymásközt az üzletet. Képzelhető ez? Hihető ez? Hogy két máramarosi koldus zsidó ily nagy felelősséggel s esetleg nagy pénzzel, de börtönnel is járó ügyben egy-két percz alatt három szóval végezze dolgát s kösse meg az ügyletet? Nem ugy megy ez ott, mint a tőzsdén szokás. Ez az osztály százszor értekezik egy kis ügyben is, mig meg tud állapodni. S ha már megállapodott: még akkor is visszatér rá tizszer. Természete ez s ősi szokása. S ha véletlenül nem áll a parton az alatt az öt-hat percz alatt, mig Herskó a vizen elvonul: nincs holttestcsempészet akkor se.

De még ennél is czifrább az az ostobaság, melylyel a holttest eleresztését kigondolták.

Matej egyenesen és határozottan azt állitja, hogy ha tutajukat a meder oldalához nem üti a folyam árja: akkor meg se állanak Csonkafűzesnél, hanem mennek tovább s viszik a tetemet magukkal. Akkor nincs »dadai holttest«. És azt is határozottan állitja, hogy ha szél és áradat nem fenyegeti őket: akkor nem állnak meg Tisza-Ladánynál s nem találja ott őket a tisza-eszlári zsidó asszony Solymosi Eszter ruháival.

Tehát ez mind véletlen!

A képtelenségek sorozatának még itt sincs vége.

Smilovics határozottan azt vallja a vizsgálóbiró előtt, hogy ő azt nyerte és Herskónak ő is azt adta utasitásul, hogy a holttestet Tisza-Lökön alul eresszék szabadon s bizzák sorsára. Vigye a viz, a hova akarja. Ez a vallomás teljesen összevág Matej és Herskó beszédével.

Ha ez igaz volna: akkor teljesen oktalan és értelmetlen az egész holttestcsempészeti furfang.

Hiszen mi lehetett ennek czélja?

Az, hogy a holttest a viz szinén maradjon, továbbá, hogy azt kellő helyen és időben észrevegyék s végre, hogy a nyiregyházi biróság szeme elé csempésztessék. Csak igy lehetett elérni, hogy ép nyaku áltetem szerepeljen Solymosi Eszter holtteste gyanánt.

Ámde, ha a holttestet a vizen szabadjára hagyják s azt majd Titelnél veszik észre a Tiszában vagy a Vaskapu-zuhatagoknál a Dunában vagy Várnánál a Fekete-tengeren: akkor hiábavaló az egész mesterkedés. Senki se gondolhat arra, hogy ez az eltünt eszlári lányka álteteme s hogy ezt valahonnan valamikor a zsidók a biróság félrevezetése végett csempészték. S ily hiábavaló és nevetséges dolgokra miként vállalkozhattak volna a zsidók, miért költötték volna a pénzt s miért koczkáztatták volna bőrüket és szabadságukat?

A napfény se világosabb ennél.

Pedig a képtelenség még tovább is tart.

Az enyészetben levő holttest nem mindig uszik a viz felszinén s időnkint nem is sokáig. Ha megtelik rothadási gázzal s ha valami idegen suly vagy akadály a viz fenekén nem tartja: akkor felszinre jön. De mihelyt itt a gáz belőle valami természetes módon, a test nyilásain át kiszabadul, azonnal visszaereszkedik a mélybe. S ha megint megtelt elegendő rothadó léggel: csak akkor bukkanhat fel ismét.

Már most, ha Tisza-Lökön alul szabadjára eresztik a tetemet: ki állhat arról jót, hogy az rögtön el nem merül s az emberek szemei elől örökre el nem tünik? Ki állhat arról jót, hogy ha felbukkan is: ez nappal történik s emberek szeme láttára s nem éjszaka s nem lakatlan és kietlen folyamrészeken, a hol ember észre nem veheti?

A vizsgálóbirónak, a titkos tanácsosnak, a csendbiztosnak s a panduroknak parányi bölcsesége nem terjedt odáig, hogy mindezt elgondolja s a holttestcsempészet tervét ily oktalanságokkal haszontalanná és nevetségessé ne tegye.

Ha volt tetemsikkasztás és holttestcsempészet: ezt bizonyára eszesebb férfiak s nagyobb pénzzel dolgozó emberek tervezték, mint a Mendelovics Niszenek s ennek foganatositását nem bizták volna oly szedett-vedett dibdáb alakokra, mint Amsel, Jankel, Herskó, Matej, Grósz és Klein. Nem biztak volna mindent a véletlenre, a holttestet nem oly pőrén hurczolták volna s nem faluztak volna vele napokon át s nem usztatták volna Tárkánytól Csonkafűzesig hét napon és éjszakán keresztül.

Mindazt, a mit a vizsgálóbiró Matej, Herskó és Smilovics vallomásairól jegyzőkönyvbe vett, durva paraszt észszel gondolták ki. Semmi se bizonyitja ezt jobban, mint az a furcsa ötlet, a mire szorultságukban fanyalodtak, a mely szerint a holttest a tutajhoz volt erősitve.

Miként szállithatták a holttestet a tutajon?

Háromféle módon.

Az egyik mód az, hogy rálökik a tutajra csak ugy pőrén, leplezetlenül, a hogy Smilovics átadta. – Ez lehetetlen volt, hiszen minden tutajos meg tudott volna mindent azonnal. S a holttest szaga elvitte volna a titkot a partokra is.

A másik mód az, hogy a holttestet szekrénybe csomagolják, gondosan elzárják s ugy viszik tova. Ez esetben is felkölti minden tutajos figyelmét nyomban az idegen tárgy s nem nyugszik addig egy se, mig meg nem tudja: mi van a szekrényben. S aztán a szekrénynyel együtt nem lökhetik bele a vizbe. Azzal nem érik el a czélt. A szekrényt föl kell nyitni, a tetemet kiemelni s ugy tenni a vizbe. De ez már szintén feltünő munka.

A harmadik mód az, hogy a tetemet odakötik a a tutaj alá. – Ezt a módot gondolták ki.

De mivel kötik és miként kötik?

Lánczczal, kötéllel, szijjal, terhelővel, lazsnakkal, madzaggal, sodrott vagy sodratlan szalaggal, posztószéllel, zsinórral, vászonnal vagy szines kelmével oda nem köthetik, mivelhogy efféle kötőeszközöket tutajos ember használni nem szokott. Minden efféle kötelék feltünő volna s az unalom által gyötört tutajos nem nyugodnék addig, mig ki nem kutatná, hogy honnan került ez a szokatlan jószág, miért van az a fenyőszálon vagy hevederfán által kötve s mi van arra a tutaj alatt függesztve vagy erősitve? Egy óráig se mehetett volna a tutaj: Csepkanics, Selever vagy Galsi István már észreveszi a különös állapotot s vagy megkérdi, mi az? – vagy pedig szó nélkül addig motoz és turkál körülötte, mig végre is fölfedezi a titkot.

Ez az élet. S az élet igen gyakran egészen más, mint a vizsgálóbirák jegyzőkönyve vagy a szakértők véleménye, avagy a biróságok itélete. Gyakran egyetlen hajszáltól, a ruhának egy lencsenagyságu szennyfoltjától, valamely állat szőrének szinétől vagy egyetlen karczolástól függ, hogy a vádlottat halálra itéljék vagy ártatlanságát elismerjék. Mert e tünetek természeti jelenségek s a természet törvényei szerint keletkeztek. A természet törvényei nem alkusznak. E törvényeket száz tanu esküje se tudja megczáfolni, semmiféle szakértő se tudja elvitatni, a legokosabb biró se tudja megsemmisiteni. Csak az lehet igazság, a mi e törvényekkel megegyezik.

A tutajos guzst szokott kötőeszközül használni. A vizsgálóbiró, csendbiztos és pandur esze tehát jó nyomon járt, mikor készpénzül vette Matej és Herskó ama szavát, hogy a tetemet guzszsal kötötték a tutaj alá.

De a guzst a tetemnek nem a nyakára, nem is a derekára, nem is a lábára illesztették. Hanem a jobb kezének csuklójára.

Ennek is oka van. Itt már a szakértő orvosok esze is belejátszott a dologba.

Ugy találták ugyanis és ugy is volt, hogy a holttest jobb kezén az alkaron a könyöktől a csuklóig a lágy izomrészek hiányoztak s az alkar csontjait a kézfej tövéhez csak az inak és az erek kapcsolták, de bőr és izom már nem.

Ime megvan a megoldás! A jobb kéz csuklójára kötötték a guzst s hat-hét napon át ez a guzs dörzsölte le az alkar bőrét és izomrészeit. Nosza tehát Matej és Herskó: annál inkább ragaszkodjatok a guzshoz!

Azt azonban elfeledték a tudós pandurok és szakértők kigondolni: milyen hosszu volt a guzs.

Többféle nyers vesszőből szokás a guzst csavarni. Mindenféle fa nem alkalmas rá. A vékony guzst rendesen mogyorófavesszőből csavarják. A tutajosok mogyorófaguzst használnak. Határozott nyilatkozatuk szerint a tetemet is mogyorófaguzszsal kötötték a tutaj egyik fenyőszálához. A guzs, mint teljes biztossággal megmondták, három láb hosszu volt. Tehát 90–100 centiméternyi.

No most folyamodjunk a természet törvényéhez s annak mértékével mérjük meg: igaz-e Matej és Herskó beszéde s igy történt-e a dolog?

A guzsból két hurkot kellett csinálni. Az egyik hurok a holttetem kézcsuklójára, a másik hurok a fenyőszálra kellett. S mindegyik hurok bogához legalább 40 czentiméter hosszu guzs kellett, hogy a hajlitásnál se a guzs el ne törjön, se annak boga könnyen ki ne oldódzzék. A két hurok tehát összesen 80 czentiméter. Nagyon finom guzsnak kellett lenni, hogy ennyiből is kikerüljön.

Már most számitsunk tovább.

Husz czentiméter átmérőjünél vékonyabb fenyőszálakból nem csinálnak talpat. A melyik ennél vékonyabb a vastag végén, az már csak födélfaszámba jön. Ámde a hurok karikájának ilyen vastag fenyőszálnál is legalább 65 czentiméter hosszunak kellett lenni. S ha most a két hurok közti függő részre is 15–10 czentiméter hosszuságot veszünk: ime kijön, hogy az a guzs nem három, hanem legalább öt láb hosszuságu volt, ha egyáltalán guzs volt.

Herskó tévedhetett a hosszuság megitélésében, mert ő zsidó és sáfár s guzst csavarni és kötözni nem szokott, de Matej nem tévedhetett. Ő meg tudja itélni a guzsról, hogy az derekáig ér-e, vagy feje tetejéig. A három láb hosszu derekáig ér, az öt láb hosszu a feje tetejéig.

Ime tehát volt azoknak a panduroknak és szakértőknek lángeszük kigondolni a dolgot, de az a lángész csak csonka-béna volt. A természet egész törvényén végig gondolni nem tudott. Se pandur, se Matej, se szakértő soha meg nem kisértette igy kötni holttestet fenyőszálhoz, hát csak ugy félvállról gondolomra sütötték ki a guzs három lábnyi hosszuságát. Azt hitték, a bolondnak a fapénz is elég, a közönségnek igy is jó lesz. Nem is gondoltak arra, hogy munkájukat majd a vádlottak védői észszel, gonddal, figyelemmel meg fogják birálni.

– Ezzel bevégzem a sötétség fejezetét.

A holttestcsempészetről szóló birálatom csak elméleti természetü. Csak azt akartam ezzel bebizonyitani, hogy ez a csempészet ugy, a miként annak részeit és egészét a vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével megalkotta, tele van oktalanságokkal.

Birálatom daczára a csempészet megtörténhetett. Abból, hogy valamit oktalanul csináltak, még nem következik, hogy azt meg nem csinálták. Az orvosszakértők véleménye alapján más megoldás nem lehet, csak egyedül a holttestcsempészet. S valóban Matej, Herskó és Smilovics vallomása igazolja a szakértőket s megdöbbentő valószinüségre emeli az áltetem csempészetének komoly gyanuját. Az igazság uj elemét kell napfényre hozni, hogy bekövetkezzék a világosság.