A mohácsi csata után Szulejman császár rövid látogatást tett Budán, a királyi palota kincseit leküldte Sztambulba, azután összetereltette a budai zsidókat és magával vitte őket. Ugy vélte, hogy szüksége van rájuk és hogy birodalmának hasznára lesznek. Az erőszakkal áttelepitett zsidók közül két fivér – Dávid és József – Baja tájékán átszökött a laza gyűrűn, amelyet a szultán lovas katonái vontak éjszakára a zsidók tábora köré, és eljutott a Dunáig. A két fivér itt szerzett egy rozzant ladikot és néhány napig a Duna mocsarai között lappangott, azután visszament Budára. Budán a városi tanács a zsidók házait ekkorra a várnagy engedelmével kiosztotta már a város lakósai között; a két fivér tehát egy éjjel kiásta azokat a drágaságokat, amelyeket nemrégen elhunyt apjuk rejtett el egy utcai zendülés idején a háza pincéjében, azután elment Tatára, onnan Sopronba és onnan Pozsonyba. Ezekben a városokban azonban a zsidók szorongattatva éltek, hajlott hátuak és nyomott lelküek voltak, és a két fivérnek nem támadt kedve a maradásra. József Olaszországba vágyódott, ahol mind a ketten eltöltöttek egy-egy évet a páduai főiskolán, Dávid azonban azt mondta, hogy Olaszországból is mindig visszakivánkoznék Magyarországba, épen úgy, mint ahogy Törökországból visszakivánkozott volna, ha tehát József azt akarja, hogy ő ne veszitse el a lelke nyugalmát, telepedjenek le Magyarországon valahol. Ugy határoztak, hogy ellátogatnak Kassára, ahol elégedetten élt egy Izsák nevü rokonuk, akit néhány évvel ezelőtt Lajos király nevezett ki az ottani pénzverő műhely vezetésére; Kassa felé való útjukon azonban nem jutottak túl az első állomáson. Reggel indultak el Pozsonyból, déltájban betértek Bazinban az ottani kis zsidó község előljárójához, Mihályhoz, akit ott Szappanos Mihálynak neveztek, mert nagy szappankészítő műhelye volt. Itt megismerkedtek ennek a Szappanos Mihálynak a két lányával, Eszterrel és Judittal; és Dávidnak úgy megtetszett Eszter, hogy nem akart tovább menni, hanem ott maradt és nemsokára feleségül is vette. A tizenhét éves Eszternek mély, meleg, barna szeme volt; finom, kis orra; puha, szép szája; szelidség, melegség, barna sugárzás és csendes hüség volt az egész lány. Ilyen maradt asszonykorában is. Judit más volt. Hófehér az arca és kékes fekete a haja; finoman metszett, hajlott orra volt és keskeny, hideg, szép szája. Nagy szeme mindig olyan volt, mintha kérdezne valamit, vagy olyan volt, mintha nagyon messzire nézne. Józseftől mindenki azt várta, hogy vegye el Juditot, mint a bátyja Esztert; ő maga is ezt várta magától; néha hosszu órákig beszélgetett Judittal, de nem tudta rászánni magát, hogy megkérje. Érezte, hogy Judit sem akarná őt. Az én szemem is olyan, gondolta sokszor, mint az övé: mindig kérdez és sohase felel; és ha együtt vagyunk, ahelyett, hogy egymásra néznénk, valami reménytelen messzeségbe nézünk. József így az öregedő Márton nagy bosszuságára nem vette el Juditot, hanem a bátyja házánál élt magányosan. Ami ennél még nagyobb baj volt, Juditot nem lehetett férjhez adni, mert ha az apja a házhoz hozott valakit akiről azt sejtette, hogy a férjéül szántak, mély ájulásba esett és néha hosszu órákig feküdt mozdulatlanul.
Három év mulva, május elején egy napon Dávid Trientből jött haza, ahova lovakat és prémeket vitt le. Kora délután jött meg; József egész délután nem zavarta; az esti istentisztelet előtt azonban bekopogtatott hozzá. Dávid ránézett és látta, hogy rossz hírt hoz. Eleresztette az Eszter kezét, amelyet eddig a kezében tartott. Boldogságtól napfényes arca elborult egy kissé. Mi ujság? – kérdezte fanyarul.
– A pozsonyi purgerek, – mondotta József nyugodtan, – küldöttségben jártak a grófnál, hogy tiltsa el nekünk a posztóval és a lovakkal való kereskedést, amint a pozsonyi zsidóknak el van tiltva.
– Hogyne. – szólt Dávid a haragtól elpirulva, – csak rongyokkal legyen szabad kereskednünk!
– Igen, – mondta József nyugodtan, – csak rongyokkal.
– És a gróf? – kérdezte Dávid visszafojtott lélegzettel.
– A gróf megigérte nekik.
Dávid szótlanul harapott bele az ajkába, és az arca lassan elsápadt a tehetetlen dühtől. Eszter rátette a karjára a kezét, Dávid lassan elháritotta magától ezt a csendes csillapitást és szótlan, keserű rágódásba merült. József csendes részvéttel nézte kínlódó bátyját és nyugodtan mondta:
– Ha a grófnak nem tagadtuk volna meg azt az ötszáz aranyat, amelyet az elutazásod előtt kért, akkor a jó pozsonyi polgárok négykézláb hagyták volna el a bazini várat. Sőt azt gondolom, be se merészkedtek volna a várba; és bizonyosra veszem, hogy a gróf Gregorovius mesterrel megüzentette nekik, hogy olyan kedvében van, hogy a zsidók ellen mindent lehet kérni tőle. A bazini grófok pártfogása hatalmas pártfogás, de előbb-utóbb koldussá teszi az embert.
– Én azt hittem, – szólt halkan Eszter, – hogy csak Tamás gróf gyűlöl bennünket.
– Ferenc nem is gyülöl, – válaszolta József. Csak pénzt akar.
Mindahárman hallgattak. Eszter néha aggódva pillantott Dávidra, József pedig elgondolkozva és figyelmesen nézte mindakettőjüket. Dávid végre felállott és elment Józseffel az esti istentiszteletre. Az istentiszteletre összegyűltek a bazini zsidó férfiak mind: összesen tizenketten. Istentisztelet előtt Mihály, a hitközség előljárója tanácskozást tartott velük. Ferdinánd király tárnokmestere újra kivetette a zsidó-adót a hitközségre; az új adó kétszerese volt annak, amit az elmult évben fizettek. Most arról volt szó, hogyan rójják ki egymás között a fizetendő összegeket. Mihály azt ajánlotta, hogy fizesse mindenki a kétszeresét annak, amit tavaly fizetett. Ez ellen a szegényebbek hevesen tiltakoztak, A tiltakozók közt a legelkeseredettebb volt Jakab, egy magas, sovány, hajlott hátu ember, aki batyuval a hátán járta a környékbeli falvakat és aki csak a parasztokkal kereskedett.
– Fizessenek azok, – mondotta szikrázó szemmel, – akik olasz bársonyruhában járnak. Ha az adót idén megkettőzték, jövőre majd megtizszerezik, hiszen látják, hogy bazini zsidók között milyen mágnások vannak.
Sámuel, a gazdag öreg borkereskedő hallgatva nézte Dávidot. Ábrahám és Izsák, akik szegény emberek voltak, lázasan helyeseltek Jakabnak. Dávid összeszoritott szájjal hallgatott. Mihály közbelépett.
– Azt gondolom, – mondta nyugodtan, – hogy az adót azért emelték fel, mert a budai hitközség megszünt, Budán nincs zsidó prefektus, a király nem is lakik Budán…
– János király ott lakott – szólt közbe Simon, aki kardcsiszár és páncélkovács volt és fiatalkorában Szapolyay nádor szolgálatában állott.
Erre haragos felzúdulás támadt. Ruben, egy hunyorgó szemü, csepüszakállu, hajlott orru kis szabó magánkivül rikácsolt:
– Mi közünk nekünk az ő tusakodásaikhoz? Mi közünk nekünk hozzá, hogy a tisztátlanok közül kit neveznek királynak? Nekünk mindegy, hogy kit fizetünk meg azért, hogy disznóból ne legyen ragadozó farkassá. És az a trón, amely felé mi nézünk, messze van innen.
Eleazár, a község jegyzője és templomszolgája megszólalt. Rajongó szemét felfelé emelte és a hangja reszketett a felindulástól.
– De a király, – mondta éneklő, zengő, ujjongó hangon, – már utban van, hogy a trónt elfoglalja. Hallom a lépéseit; és érzem a jövése drága illatát. Cion reszket a várakozástól, mint a szerelmes asszony; és az arkangyalok emelik már ajkukhoz a harsonát. Készitsétek a lelketeket és figyeljetek, hogy készen legyetek, amikor a kürt szava végighasit a földnek egyik végétől a földnek másik végéig.
Összekulcsolta a kezét és lihegve hallgatott. A gyülekezetben elfogódott csend támadt. A világ az utóbbi időben megint tele volt nyugtalansággal; a lelkek hánykolódtak uj gondolatok sarkantyujától és régi megszokások zablájától; a zsidók között pedig északon és délen újra meg újra végigfutott egy lázas suttogás, hogy most… most telik be az idő! – útban van már, közeledik már, jön már ama megváltó király, a Messiás. A magyarországi zsidók között a régi hit olyanná lett, mint egy távoli és halvány emlék, de az északról idevándorolt, sápadt, vézna Eleázár a gyengéden szkeptikus megszokást mostanában mind sűrübben felrázta extatikus vizióival. Jön… érezni a jövése drága illatát… Hátha? – minden egeknek mindenható ura, hátha? A bazini zsidók megborzongva meredtek maguk elé, csak a József szelid, barna tekintete siklott jóindulatu kiváncsisággal egyikről a másikra.
A beszélgetés ezután halkabban és szelidebben indult meg, de hamarosan megint izzó vitává lett. Jakabnak a husát sorvasztotta el az az emésztő vágy, hogy a gyerekeinek némi vagyont szerezzen; de korlátolt elme volt és nem tudott a pénzszerzésre más módot találni, mint azt, hogy a parasztokkal kereskedik. A Dávid és a József felsőbbsége és nyugodt előkelősége az első perctől fogva ingerelte őt, az a mód pedig, ahogyan pénzt kerestek és pénzt költöttek, felszított benne minden keserű dühöt.
– Lovas karavánnal végigvonulni a városon! – mondta gőzölögve. Bársony ujjasban fesziteni! Tollas kalapot a fejre, flórenci selyemruhát az asszonyra, – azután mi fizessünk! Azután mi szenvedjünk érte! Vagy van a községnek előljárója, vagy nincs!
Mihály tudta, hogy a vejének milyen rossz néven veszik a szokásait, az életmódját, az öltözködését. Tudta, hogy még Sámuelnek, a gazdag borkereskedőnek is az a meggyőződése, hogy zsidó ember csak kopottan és alázatosan mutatkozzék mások előtt, a háza is legyen kivülről rongyos és piszkos, – belül ragyoghat, ahogy tud; és a ház ura otthon fejedelem lehet, ha tud. Most Dávid felé hajolt és nyugodtan mondta:
– Dávid, a szerénység még senkit sem tett kisebbé. Én legjobban szeretek abban a bőrkötényben járni, amelyet a műhelyben hordok, de mindenkire ráhagyom, járjon, ahogy tud és ahogy jónak látja. Neked azonban most meg kell gondolnod, hogy ha zsidó ember hibát követ el, mindig a testvérei rovására is követi el. És meg kell gondolnod, hogy zsidótól hiba lehet olyasmi is, ami másoknál nem hiba. Te tulságosan sok pénzt keresel és tulságosan sok pénzt költesz. Te nagyon is fent hordod a fejedet ott, ahol be kellene húznunk a fejünket a nyakunk közé; és hangos lódobogással haladsz el ott, ahol lábujjhegyen kellene járnunk. Veszedelmet hozhatsz ránk Dávid, ezt gondold meg; ez az, amire kérünk.
– Mit kérünk! – kiáltotta Jakab. Követeljük! A község parancsolja meg.
Halk helyeslés támadt. Dávid talpra ugrott. Lehajtott fejét felemelte és égő szemmel nézett farkasszemet a többiekkel.
– Az én nagyapám, – mondta az izgalomtól akadozva, – húsz lovas élén lovagolt Ulászló király mögött a koronázáskor. Az én dédapám talpig bársonyban és karddal az oldalán lovagolt ki a fehérvári kapun, amikor Mátyás király Beatrix királynét hozta Székesfehérvárról Budára. Én pedig… ha Isten úgy akarja… még különb helyen fogok lovagolni… ha majd az egész ország hódolatát fogadja… János király oldalán.
Simon, az öreg kardcsiszár elégedetten nézett fel Dávidra, a többiek azonban felháborodott zúgásba törtek ki. Jakab rikácsolva követelte, hogy Dávid felett itélkezzenek az előljárók, és Mihály gyorsan kihírdette azt a határozatot, hogy a község előljárói valamelyik környékbeli tudós rabbi bevonásával az itélőszékük elé fogják idézni Dávidot. Azután mindnyájan bementek az istentiszteletre. Bement Dávid is. Mozdulatlanul űlt a helyén, és József látta, hogy két ajka holtan záródik össze az egész istentisztelet alatt. Istentisztelet után szótlanul mentek hazafelé. Hazaérve Dávid kiszólt az istállóba és meghagyta, hogy hajnalra nyergeljék fel a legjobb hátaslovát. József várakozóan nézett rá. Dávid nem szólt.
– Hova mégy? – kérdezte ekkor József.
– Győrbe.
József felemelte a fejét, azután lassu bólintással szótlanul lehajtotta, mint aki egy mélyértelmü szót hallott és belőle mindent megértett. Azután bementek a házba, ahol Eszter odaadástól ragyogó és szerelemtől alázatos mosolygással jött Dávid elé.
Másnap délben Győr város mosoni kapujánál szállt le Dávid a lováról. Bement egy fogadóba, a lovat beállította az istállóba és ő maga letisztogatta a port a ruhájáról. A fogadó előtt egy buggyos ujjasu német zsoldos beszélgetett néhány borozó fuvarossal. Hangosan káromkodva szidta az égieket, amiért azt a gondolatot sugallták neki, hogy Magyarországra jöjjön. Ő azt hitte, hogy itt lesz most legnagyobb kelete a jó katonának; – erre nem tud gazdát találni. Kincset hord a zsebében; és itt senki nincs, aki megvenné. Egy elefántcsontból faragott, arasznyi Diana szobrot halászott ki a tasakjából. A fuvarosok zsírosan nevettek a szobor meztelenségén, és az egyik tréfásan azt tanácsolta a katonának, hogy ajánlja a kincsét megvételre Dávidnak, ő talán megveszi. A katona rögtön elindult Dávid felé, és a fuvarosok nevetve várták, hogyan fog a beszélgetés lefolyni. A katona közeledett Dávidhoz.
– Hé zsidó! – mondta hányiveti hangon.
Dávid készen volt a ruhája leporolásával és kiegyenesedett. A tekintetétől a katonának a torkán akadt a szó. Meglepetve nézte végig Dávidot, azután szinte alázatosan folytatta:
– Nem venné-e meg az ur ezt itt e?
Dávid elutasitó mozdulatot tett és indulni készült kifelé. Egyszerre azonban rátévedt a pillantása a kis szoborra és megállott. Vizsgálódó tekintettel nézte végig a katonát.
– Te ugye a Bourbon connétable hadseregében szolgáltál? – kérdezte lassan.
– No már látom, hogy az úr ért a dologhoz. Rómából hoztam én ezt el egy kardinális palotájából, – csupa ilyen meztelenség volt ott, – de ami ezüstből, aranyból volt, mind eladtam, – hanem az ur tudhatja, hogy Olaszországban, meg Franciaországban több aranyat kaphat ezért is, mint amennyit nyom.
– Adok érte egy aranyat, – mondta Dávid.
A katona, aki a negyedrészét sem várta az egy aranynak, boldogan fogadta el a pénzt, és csak amikor Dávid messze járt már, kezdte a fuvarosoknak szidni a zsidót, aki rútul becsapta és aki az élete legjobb üzletét fogja csinálni az elefántcsont szoborral. Dávid ekkor már a püspöki palota előtt volt. A főkaput elkerülte és egy kerti kapun ment be az udvarra. Egy inas, akinek pénzt nyomott a kezébe, gyorsan bejelentette a püspök titkáránál. A titkár barátságosan fogadta, és Dávid nemsokára bejutott a püspök elé. A püspök félretette Ovidiust, amelyet csendes örömmel szürcsölt eddig. Derü és jóindulat volt a szemében. Kinyujtotta a balkezét Dávid felé és Dávid olyan mélyen hajolt a kezére, mintha megcsókolta volna.
– No, mi jót hoztál Dávid? Királyi névrokonod finom költő volt, de ha az én izlésemet kérdezed, ez itt közelebb áll a szivemhez.
Jobb kezének gyürüs mutatóujjával rákopogtatott a vörös-arany bársonytáblás kódexre és jóindulatu, kissé felsőbbségesen kötekedő mosolygással nézett Dávidra. Dávid hallgatott, hátha a püspöknek kedve van Ovidiust még tovább összehasonlitgatni a zsoltáros Dáviddal.
– No, mi jót hoztál Dávid?
– Egy előkelő hölgyet hoztam, kegyelmes nagy uram, akit igen méltatlan fogságból szabaditottam ki.
A püspök tréfás megütközéssel nézett Dávidra. Dávid kivette a zsebéből a kis elefántcsont szobrot és egy meghajlással átnyujtotta a püspöknek.
– Me Hercule, – mondta a püspök, – igazad van. Ennél előkelőbb hölgyet valóban nem hozhattál volna. Nézd feje tartásának a méltóságát; nézd az ölének azt a szűzi gráciáját; nézd a csipői nemes hullámvonalát, amely egyszerre tud simaságot mutatni, mint amilyen a selyemé és erőt, mint amilyen az acélé. – Tudod, hogy ez remekmü, Dávid? Hol tettél szert rá?
– Egy német zsoldos tisztátlan kezéből váltottam át, aki két évvel ezelőtt jutott hozzá, mikor a Bourbon connétable csapatai Rómát kifosztották. Azt mondja, egy kardinális palotájából hozta el.
A püspök gyöngéd kézzel simogatta a szobrocskát és jókedvűen mondta:
– Én pedig azt mondom, hogy ez remekmü, akárhonnan hozta. Az alkotója elsőrangu mester, akárki volt. Jól tetted, hogy kiszabaditottad a börtöntartója piszkos kezéből. Mit fizessek érte neked?
A Dávid arca feszült lett az izgalomtól és megmerevedett a figyelemtől. Óvatosan rakta egymás mellé a szavakat.
– Arra kérem kegyelmességedet, fogadja el kegyesen tőlem: jelképeként annak, hogy nagylelküségére és kegyességére bizakodva számithat az, aki a védelmét keresi és a nyájába kivánkozik.
A püspök tágra nyilt szemmel nézett Dávidra, mint aki nem akarja elhinni, amit hall. Dávid meghajtotta a fejét hogy ez a szótlan meghajlás oszlassa el a kételkedést. A püspök letette a szobrocskát az Ovidius-kódexre, felállott és két kezét rátette a Dávid vállára.
– Dávid fiam, – mondta felsugárzó jókedvvel, – látod, ez aztán derék dolog. Én már kezdtem attól tartani, hogy a néped ősi nyakassága, amelyről már a próféták annyit panaszkodtak, benned is erősebb lesz, mint az a szép okosság és azok a kiváló tehetségek, amelyekkel az istenek megajándékoztak. De látod, most annál nagyobb az örömöm… Hát akkor átköltözöl ide hozzám Győrbe? Mikor? Minél előbb! Egyedül? A feleségeddel?
– Még nem beszéltem vele, de hiszem, hogy igen.
– Hát csak vigyázz. Aszonyok nagyon makacsok tudnak lenni a tévelygésben. – Én magam készitelek elő benneteket. Én magam keresztellek meg benneteket. Mikor? Pünkösd után. A kerti házamat neked ajándékozom. Már holnap költözködhetel. – A fiadat magaddal hozod?
– Igen, kegyelmes uram. És a fivéremet.
– József is! No, derék, nagyon derék. Hát belátta ő is?
– Ő már régen kegyelmes uram! Ő azt tartja, hogy minden vallás csak jelképe egy örökkévaló ideának, és az értéke attól függ, meg tudjuk-e a kereteit tiszta erkölccsel tölteni.
A püspök mosolygó bosszusággal nézett Dávidra.
– Hiszen ez rosszabb eretnekség, mint zsidónak lenni. Ezt nem kell mondani fiam. A filozófia nemes tudomány, de csak odáig szabad mennie, a hol isteni kinyilatkoztatások megszabták a határait. Tudod: a teológia cselédlánya. Majd én most már vigyázok rátok, – csakhogy egyszer ráléptetek a helyes útra. Ülj le fiam. Ugy! És mondd el nekem, hol jártál mostanában; és mondd el, mit tervezel, ha ideköltözöl hozzám. Azt tudod, ugye, hogy most már sok munka vár rád, mert rád bizom majd a pénzügyeim intézését. Hogyne! – tudom, hogy te mindent jobban intézel majd ezentul, mint ahogy eddig intézték. Hja, eddig mégse lehetett. Rossz példa lett volna. No, mondd el, hol jártál mostanában, mit láttál?
– Trientben jártam, kegyelmes uram. És azt láttam, hogy a Fuggerek palotát épitenek maguknak ott is, pedig micsoda nekik Trient? Pihenőhely a karavánjaiknak. Határállomás Olaszország felé.
A püspök elnevette magát.
– Dávid, Dávid! – mondta jóindulatu tréfás hangon, – ideje, hogy átköltözködj hozzám, mert különben belebetegednél a Fuggerekbe. Láz gyullad ki a szemedben, ha a Fugger-nevet kimondod. No, majd nálam megmutathatod, hogy igazán versenyre tudsz-e kelni velük. Sok pénzre van szükségem, Dávid.
Dávid meghajtotta a fejét. Ha a püspöknek sok pénzre van szüksége, ő majd sok pénzt csinál. A homlokát azonban egy más gondolat, egy sasszárnyu, merész, új, nagy gondolat felhőzte be, és egész testében minden izom megfeszült attól az elszánt akarattól, hogy a püspököt megnyerje nagy, uj gondolata számára.
– Kegyelmes uram, – mondotta, – mikor én Trientben megláttam a Fuggerek uj palotáját, nagyon elgondolkoztam. Azután volt időm gondolkozni Trienttől Pozsonyig.
– És mire jöttél rá Dávid? – kérdezte a püspök, halk és jóindulatu felsőséggel.
– Arra, hogy a Fuggerek rosszul csinálják a dolgukat.
– No, Dávid, ezt nem lehet mondani.
– Rosszul csinálják. Ahova a Fuggerek lépnek, ott nem nő többé fű. Igy pénzt teremteni könnyü dolog, csak ravaszság és erőszakosság kell hozzá.
– Hogyan akarnál te pénzt teremteni, Dávid?
– Ugy, kegyelmes uram, hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Ez az, amire rájöttem Trienttől Pozsonyig. Ha egyszer kegyelmességed akaratából kicsavarjuk a Fuggerek kezéből a bányáikat, az erdőiket, a földjeiket, a jogosítványaikat: ott, ahová mi betesszük a lábunkat, ott mindenkinek örülnie kell. Ott áldásnak kell fakadnia. A városi polgárokat segiteni kell, és a parasztból nem szabad kisajtolni a velőt. A magyar paraszt olyan állapotban van az Ulászló király korabeli lázadás óta, mint a barom. Nem csoda, ha fele annyit sem termel, mint az olasz paraszt. Mindent ott kell kezdeni, hogy fel kell segiteni a parasztot.
– Lehet, Dávid, lehet… bár én nem sokat bízom a paraszt alacsony értelmében. De mit szólnak majd ehhez az urak?
– Erős király kell nekik, aki kényszeritse őket, – mondta Dávid visszafojtott lélegzettel.
A püspök ránézett, azután olyan mozdulatot tett, mint aki leleplezi a másiknak a gondolatát.
– Te, úgy látom, csakugyan át akarsz engem téríteni János király hüségére, – mondta mosolygó fenyegetéssel.
Dávid megrezzent az örömtől, hogy a püspök ilyen derülten fogadta a javaslatát. Felindultan mondta:
– Ha kegyelmességed János király mellé állna, akkor okossággal és ügyességgel, jó szóval és pénzzel, igérettel és hatalommal melléje lehetne téríteni az egész országot. Kegyelmességed lenne… az első ember a király után az országban. Megint lenne egy erős akarat, amely uralkodik; – lenne, aki parancsol, tehát lenne rend és lenne pénz; – lenne pénz, tehát lenne hadsereg; – könnyü szerrel és véres fejjel kergetnénk vissza a törököt.
– Azt hiszed, a török újra jön?
– Bizonyosra veszem. A velencei tanácsnak jelentette is már a konstantinápolyi követe.
– Akkor annál inkább Ferdinánd király mellé kell állnunk. Általa megkapjuk a császár segítségét.
– De nem, kegyelmes uram, – mondta Dávid türelmetlenül, a meggyőződése hevétől elragadtatva, – ez az óriási tévedés. A császár el van foglalva a francia királlyal. El lesz még sok évig, sok évtizedig foglalva, – mit tudom én, hány száz évig. A császár nem törődik Magyarországgal; és Ferdinánd királynak csak arra kell Magyarország, hogy Ausztriát és Stiriát védje. Magyarországnak magát kell megvédenie. És ha János király uralkodik rajta, könnyü is lesz megvédenie magát. Békés szomszédságban is élhet Szulejmán császárral; mert a magyar királyt eltűri a szomszédságában a török, de a német császárt soha.
A püspök töprengve nézett maga elé. Az ország sorsára gondolt, és egyszerre az esztergomi székesegyház hatalmas kupolája jelent meg a szeme előtt. János király mellé állni: ez az esztergomi érsekséget jelentené. Esztergomi érseknek lenni, egy könnyen vezethető király mellett az ország első emberének lenni, parasztok felett és urak felett úrnak lenni: szép hatalom és nagy feladat. Lehet, hogy a török ujra visszajön; egy ember bátorságán, okosságán és erején múlhatik akkor, hogy egy sötét sorstól megmenekül-e az ország. Néhány másodpercre az egész lelkét eltöltötte a vezetésnek, az emberirányításnak a kemény vágya, azután éles és eleven vizióként egyszerre arcokat és tekinteteket látott maga előtt. Dölyfös fejeket és kemény nyakakat: ezeket meg kellene hajlítani. Gúnyos tekinteteket és sziszegve csúfolódó szájakat: ezeket meg kellene szégyeníteni. Urakat, papokat, éhségeket, büszkeségeket, gonoszságokat, konokságokat, – milyen fáradságos, hálátlan, keserves, nehéz küzdelem lenne.
– Óh Dávid, – mondta a hirtelen bágyadtságtól elszürkülő arccal, – együgyű barbár vagy te is, hogy ilyen dolgokon töröd a fejed, ahelyett, hogy rábeszélnél: költözzem el végre a fagyos Duna mellől oda, ahol Egeria nimfa adott tanácsokat Numa Pompilius királynak. Palotát épittetnék a Coeliuson, és neked egyéb dolgod nem lenne, mint hogy szép szobrokat vásárolj nekem; és nekem egyéb dolgom nem lenne, mint hogy a tudatlan néptől és az erőszakos uraktól távol, finom szellemekkel társalogjak: a szépség világában a bölcseség nyelvén.
Felállott, töprengő és szórakozott arccal járt fel és le a teremben, azután legyintett egyet.
– Majd meglátjuk, no majd meglátjuk Dávid.
Dávid még egy kisérletet tett, hogy a püspököt jobb kedvre derítse. Megkérdezte, nem lehetne-e része abban az örömben, hogy a Pannónia megtérítéséről szóló hősköltemény ujabb verseit meghallhatja. A püspök évek óta dolgozott egy latin nyelvü époszon, amelynek a hőse Szent István volt, és néha kedve tellett benne, hogy uj hexametereit Dávidnak felolvassa. Most azonban erre sem volt kedve. Majd máskor, mondta szórakozottan. Reméli azonban, szólt erre Dávid, hogy a munka elég jól megy; a legutóbbi ének – a lázadó Koppány táborba szállása Lucifer ösztönzésére – mintegy füllel hallhatóvá és kézzel tapinthatóvá tette a harci lármát és az egész tábort. A munka elég jól megy, felelte röviden a püspök. Dávid erre elhallgatott, és mikor a püspök tovább folytatta töprengő sétáját, csendesen felállott. A püspök elmélyedve járkált még egy ideig, azután a gondolataiból felébredve odafordult Dávidhoz:
– Hát eredj, fiam, haza. És gyere minél előbb ide; itt már vár rád majd a házad. – A grófok eleresztenek, mi? Nem tartozol nekik semmivel?
– Inkább Ferenc gróf tartozik nekem ezer arannyal.
– No, és?
Dávid a vállát vonogatta és olyan mozdulatot tett, mint aki nem tud elháritani egy veszteséget. A püspök felélénkült.
– De már olyan bolond dolgot ne csinálj, hogy ezer jó aranyat csak egyszerűen ott hagysz a szenteket ócsárló Ferencnél. Tudod, hogy ha egyszer megkereszteltelek, ezt a pénzt nem követelheted soha többé.
– Hogyne tudnám, kegyelmes uram. Akit a keresztviz ért, az az egyház törvénye szerint neofita; és újszülöttnek se követelései, se tartozásai nem lehetnek.
– Jól tudod. Csak épen ugy kellett volna mondanod: a szent keresztviz. No, majd megtanulod ezt is. De ha te ilyen jól ismered a kánonjogot, akkor…
Elmosolyodott.
– Inkább azt kellene csinálnod, hogy adósságokat csinálsz, ahol tudsz és sietve felveszel minden pénzt, amit fel tudsz venni. De most komolyan: illetlen és helytelen dolog lenne, hogy te a szent keresztség által károsodjál. Menj el ahhoz az istentagadó és pazarló Ferenchez és követeld tőle a pénzedet. És ha nem akarja megfizetni, mondd meg neki, hogy a pénzt nekem igérted és hogy én Ferdinánd király kancellárját kértem meg rá, hogy hajtsa be számomra. A kancellár halálosan gyűlöli Ferencet, és Ferenc tudja, hogy Ferdinánd király udvarában nem nagyon szeretik a zabolátlan, istenkáromló szája miatt. – Hogy a kancellárhoz fordultam: ezt fogod neki mondani, – értetted?
– Igen, kegyelmes uram.
– No, most menj fiam. És térj vissza minél előbb – családostul. Vale bene.
A kezét nyujtotta. Dávid ráhajolt a kezére és kiment. Sietett a fogadóhoz, felnyergelte a lovát és sebesen indult hazafelé. A gyors ügetés jól esett annak az izgalomnak, mely forró lángokkal lobogott az egész testében. Cselekedni szeretett volna, munkához látni; legszivesebben mindjárt verekedni azokkal, akik az utjába akarnak állni. Milyen lassan megy minden, milyen soká tart minden, – miért nem lehet percek alatt elvégezni mindent, ami ahhoz kell, hogy ráléphessen az új útra! Áthozni Győrbe Esztert, a gyereküket, Józsefet, a holmijukat, ráadásul az ezer aranyat is a gróftól, megkeresztelkedni azután munkához látni: most máris, rögtön! Mennyi teendője van: rendbehozni a püspök pénzügyeit előbb. Azután áttériteni a püspököt János király hűségére. Azután jönnek a Fuggerek: kicsavarni a kezükből a bányáikat, a földjeiket, a jogositványaikat. Azután erős hadsereget állitani: a fejére ütni annak, aki az urak közül hánykolódik, és fejére ütni a töröknek is, ha kell. Olaszországban van egy ágyuöntő, azt ide kell hozatni; Mohácsnál ágyuval győzött Szulejman császár, ágyuval lehet legyőzni, – csak legyen ágyuja az embernek. Kinek van ágyuja? Akinek pénze van. A püspök nem méltányolta eléggé az ő nagy gondolatát; azt, amelyet Trient és Pozsony között kigondolt: úgy kell pénzt teremteni, hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Miért olyan gazdagok az olasz polgárok? Mert védett városokban laknak és szabadon kereskedhetnek. Meg kell védeni a magyar városokat is; nagy kereskedő utakat kell megnyitni déltől északra és nyugatról keletre; és fel kell szabadítani a parasztot. Persze erős király kell, aki a hánykolódó urakra zablát rak. Lesz-e János király elég erős? Mátyás király elég erős volt. Mátyás király… Hm! Mátyás király alatt a pécsi érsek: Ernuszt Zsigmond megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Csáktornya várura: Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt a zágrábi érsek: Thuz Oszvald megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Túróc főispánja ifjabb Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Horvátország bánja: Thuz János megkeresztelt zsidó volt. János király azzá lehetne, ami Mátyás király volt. Mi lesz akkor abból az emberből, aki a királynak karja és kardja lett, aki visszahóditja neki azt, amit elvesztett, leveri azokat, akik ellene feltámadnak és gazdaggá teszi az országot? Gazdaggá tenni az országot: ez a legfőbb feladat. A besztercei hegyekben egy felhagyott ezüstbányát ujra meg kell nyitni; a máramarosi sót Csehországba kell szállitani; Olaszországnak búza kell és ló; a németeknek hús; – minden várost gazdaggá lehet tenni ebben az országban és minden parasztot jól lehet lakatni. És ezt ő fogja véghez vinni, Dávid, Péter fia, véghez fogja vinni, ha minden oktalanság és rosszindulat, minden tunyaság és ostobaság össze is esküszik ellene. Az agya zugva őrölte a gondolatokat; mindig ujabb és ujabb feladatok, ujabb és ujabb lehetőségek jutottak eszébe; és alig vette észre, hogy besötétedett körülötte. Szeretettel elnézett a sötét mezők felett, amelyek láthatatlan messzeségekbe vesztek az út jobb oldalán és baloldalán, fáradtan ügető lovát lépésre fogta, megveregette a nyakát, azután ismét lázas álmodozásba merült. Késő este ért haza. Eszter ébren várta, azután leült vele az asztalhoz és csendesen és derülten nézte, amint kiéhezetten enni kezd. Dávid jóétvággyal evett, de halk feszültség nyugtalankodott a lelkében. Az ezer feladat közül, amely rá vár, most jön az első; nem a legkönnyebb; talán a legnehezebb: meg kell mondania Eszternek… rá kell beszélnie Esztert. Szűkszavuan felelgetett az Eszter kérdéseire; várt, amig lefekszenek. Akkor karjai közé vette az asszonyt, magához ölelte és megcsókolta. Eszter hálásan símult hozzá és boldogan adta át magát az ölelésnek. Ekkor a sötétségben, mialatt a felesége szíve a mellén dobogott, összeszedte minden erejét:
– Eszter, – sugta halkan, – szeretsz?
Eszter egy szorosabb öleléssel és egy halk sóhajtással felelt:
– Eszter, – kérdezte tovább, – én elmegyek innen lakni. Velem jössz?
– Veled.
– Akárhová?
– Akárhová.
Ekkor mind a két karjával átölelte, hogy az asszony a karjai között olyan lett, mint egy gyerek, akit felemelhet és elvihet, magához szorította, mintha a testét és a lelkét át akarná olvasztani a maga testébe és a maga lelkébe, és a fülébe súgta:
– Győrbe költözöm. A püspök védelme alá.
A két karja még szoritotta az asszony drága testét, de érezte, hogy a két kar mindjárt bágyadtan fog lehullani. Mert az Eszter teste a két karja között egyszerre megmerevedett. Nem állt ellent, csak meghidegedett. A melegsége kialudt. Elhalt. Dávid érezte, hogy hiába lenne minden erőfeszítése, ezt a melegséget most nem tudja többé felgyujtani. Lassan kieresztette a karjai közűl az asszonyt.
– Hát mit akarsz? – mondta kétségbeesve. Nem bírom tovább.
Az asszony hallgatott.
– Eszter! – szólt halkan Dávid.
– Igen, – hallatszott az asszony elfakult hangja a sötétségből.
– Csak nem hiszed azokat az ostobaságokat, amiket ezek az őrültek összefecsegnek? Hogy holnap jön a Messiás? – Csak nem hiszed, hogy Istennek valami különös célja van velünk és hogy ellene vétünk, ha keresztvíz hull a fejünkre? – Mért nem felelsz? Mondd! Hiszed?
– Nem, – jött az asszony vonakodó, bágyadt hangja.
– Hát akkor miért ne tegyem?
– Ne tedd! – szakadt fel az asszony forró, könyörgő suttogó hangja.
– De miért? Miért? Miért? Miért?
Eszter hallgatott. Miért? Ha azt úgy meg lehetne mondani. Az ősi hit ő bennük régen kialudt. Régen nem érezték többé, hogy az igéret, a kegyelem és az igazság csak nekik adatott, és régen nem érezték azt, ami az öregek között derült nyugalmu meggyőződés volt, hogy amit ők hisznek és megtartanak, az Istentől való örök igazság, amit mások hisznek és megtartanak, az babona és hazugság. Lehet, hogy babona az egyik, akkor babona a másik is, és egyiknek sincs több joga a másiknál. Miért ragaszkodtak mégis eddig a maguk öröklött vallásához? Mert szorongatták őket érte; mert igazságtalanságokat kellett érte elszenvedniök; mert gonosznak érezték az erőszakot, amely hitet akart rájuk kényszeriteni, mert ha az ősi hit bennük kialudt is, égőnek és elevennek érezték azt a jogot, hogy vallást tegyenek róla akár ők, akik nem ragaszkodnak hozzá többé, akár a testvéreik, akik még ragaszkodnak hozzá. És most átmenni az elnyomóhoz? Most átpártolni az üldözőhöz? Most igazat adni az erőszaknak, – a gonoszságnak, amely nem szűnik meg hajszolni őket, az ostobaságnak, amely soha nem pihen meg a csúfolásukban, a gyűlöletnek, amely nem akarja látni az embervoltukat, az ártatlanságukat és a tisztaságukat? Kiszolgáltatni a testvéreiket? Árulóvá lenni?
Eszter egy kétségbeesett öleléssel kapaszkodott hozzá Dávidhoz.
– Ne tedd, – jajdult fel sírva, – ne tedd.
– De miért?
– Nem tudom, – zokogta Eszter, – nem tudom… Nem szabad elhagyni az ártatlanokat.
– De mi közöm nekem hozzájuk, Eszter? Akit szeretek közülük, azt szeretni fogom ezentúl is. És meg fogom védeni majd, ha igazságtalanul bántani akarnák. De a többiekhez: mi közöm? – mi közöm? – mi közöm?
– Bántják őket.
– Hát védjék meg magukat, ahogy tudják, Ugy lenézik a mások babonáit. Hát ne ragaszkodjanak a magukéhoz se. Miért legyek én áldozata az ő makacsságuknak és az ő babonáiknak?
– Miért?
– Igen, miért? Ha olyan okot tudsz mondani, amelyet el lehet fogadni, engem meggyőzhetsz. Miért?
Az asszony nem tudott felelni, amint soha nem tudott előtte és soha nem tudott utána zsidó ember felelni akkor, amikor egy zsidó ember nyugodtan felvetette azt a kérdést, hogy miféle ok tarthatná őt vissza a józan ész és a hideg értelem nevében attól, hogy megkeresztelkedjék.
– Miért dacoljak én, miért álljak én ellent? Miért tartsak én ki egy olyan ügy mellett, amelyben nem hiszek? Miért különítsem én el magam attól az egész országtól, amelyben élek és amelyben meg akarok halni? Ahol élt és ahol el van temetve az apám és a nagyapám és a dédapám? Jeruzsálem! Én nem akarok Jeruzsálembe menni, még ha az arkangyal trombitája hina, akkor sem. Hát mit várjak én akkor? Mit tiltakozzam én? Mit álljak én itt örökös kihivásként, – meddőn magamnak és meddőn nekik? Én dolgozni akarok, cselekedni akarok, segíteni akarok; – cserébe azért, hogy engednek, miért ne tenném meg, hogy a szép győri székesegyházba járok a sötét és rút kis bazini zsinagóga helyett? Istennek mindegy. Isten azt akarja, hogy dolgozzam, és mindegy neki, hogyan imádkozom hozzá. Nem hiszed, hogy mindegy? Felelj: nem hiszed?
– De igen.
– Hát akkor miért ne tegyem meg?
– Ne tedd.
Dávid fáradt dühvel vetette magát neki újra a meggyőzés munkájának. Kért és könyörgött; új és ellenállhatatlan érveket halmozott egymásra; Eszter nem tudott ellentmondani, de mikor arra a kérdésre kellett felelnie, meg van-e győzve és arra a kérdésre kellett felelnie, helyesli-e tehát, hogy Dávid megkeresztelkedjék, megrendíthétetlen makacssággal elsóhajtotta vagy elzokogta kétségbeesett „ne tedd“-jét. Dávidot lassanként egészen kihozta a sodrából ez a konok ellenállás. Félóra eltelt félóra után; a hangja egyre hevesebb lett, a beszéde ingerült és sértő, az ajkáról végre haragos és sebző szavak záporoztak az asszonyra és a két keze felindultan szorította az asszony vállát. Eszter csendesen sírt. Dávidra mély szégyenkezés és kínos lehűlés jött rá. Eleresztette az asszonyt és sokáig hallgatott.
– Eszter! – szólalt meg azután halkan a sötétben.
– Igen…
– Én… elmegyek Győrbe. Te… tehát nem akarsz velem jönni?
Hosszu hallgatás következett. Dávid feszülten meredt bele a sötétségbe; a sötétség nehéz csendje és súlyos mozdulatlansága tele volt számára az asszony néma vivódásával. Mit fog mondani? Mi lesz erősebb a lelkében? A sötétség súlya kezdett elviselhetetlenné lenni. Az ólomleplet végre félrelebbentette egy leheletnél könnyebb hang: két ajak kettényílása a megszólalás előtt. Dávidnak összeszorult a szive.
– Én… jött az asszony haldoklóan halk hangja, – veled megyek, akárhova mégy. De…
Dávidnak az öröm forróságával telt el a teste. Átölelte az asszonyt és egy lázas csókkal szakította félbe az ajkán a mondatot. Tudta, hogy ez jönne: de ne tedd. De ő megteszi; és az asszonyt magával ragadja; és Eszter is látni fogja majd, hogy így volt jó és okos és szép; látni fogja, mert hiszen mindennél jobban szereti. Ha semmivel nem tudta Esztert meggyőzni, a szerelmükkel meg tudta győzni. Az asszony teste azonban mereven feküdt a karjai között. Dávid kétségbeesetten erőlködött, hogy magához melegitse, de minden forró erőfeszitése hiábavaló volt. A könyörgő csókjai meddőek maradtak, az asszony fagyosan és elhaltan feküdt a karjai között.
Dávid másnap reggel fanyar kedvvel és halálos fáradtan ébredt. Eszter már talpon volt, a reggeli készen állott, és a kis fiuk vidáman játszott a harmadik szobában Józseffel. Dávid egy ideig mozdulatlanul hevert az ágyban és az az érzése volt, hogy semmiért a világon nem érdemes az embernek megerőltetnie magát. De azután eszébe jutottak azok a gondolatok, amelyek tegnap, hazafelé jövet foglalkoztatták, a fantáziája kigyulladt, és egyszerre megint forró hullámként ömlött végig a testén a cselekvés vágya. Kiugrott az ágyból, gyorsan felöltözködött és bement Józsefhez és a fiához. A fiát az ölébe vette és Józsefnek röviden elmondta, mit beszélt a püspökkel. József nyugodtan bólogatott, Eszter fakó arccal járt kelt körülöttük. Dávid látta rajta, hogy Józseffel már beszélt a dologról. Sietett megreggelizni, hogy egyedül hagyhassa őket. A József csendes okosságától és nyájas bölcseségétől várta, hogy meggyőzi majd az asszonyt; hiszen József tanitotta meg mindakettőjüket arra, hogy minden vallás csak jelképe egy felfoghatatlan ideának és hogy őseik vallásának nincs különb rangja más vallásoknál. Felállott.
– Hová mégy? – kérdezte József.
– A grófhoz, – felelte Dávid.
– Azt gondolom, – mondotta csendesen József, – hogy azért nem kell erőltetni a dolgot. Ferdinánd király kancellárja lehet, hogy gyülöli a grófot, de a kancellár messze van, Győr is messze van, a gróf pedig közel van.
Dávid igent intett, azután elment. A lelke tele volt dacos haraggal és keserü elszántsággal. A gróf közel van? Nagyon is közel volt három hosszu évig és a közelsége gyakran fojtogatóvá lett. Amikor idejöttek, Ferenc gróf a hálának és az elragadtatásnak forró indulatát gyujtotta fel a szivében. Ferenc gróf akkoriban egyre-másra magához hivatta őt, vagy Józsefet, leültette őket és órák hosszat elbeszélgetett velük olasz és latin irókról, német tudósokról, és spanyol tengeri utazásokról, Magyarországról, a világról, életről, halálról. De időről-időre a grófnak furcsa kedve támadt, szidta az égieket és összetörte a drága szobrokat, amelyeket pár hete vásárolt, a feleségét hazaküldte néhány hétre a szüleihez, kalandos nőszemélyeket csőditett a várba, és ilyenkor estétől reggelig és reggeltől estig folyt a bor, és senkinek nem volt jó a gróf közelébe kerülni. Ezek voltak azok az időszakok is, amikor pénzre volt szüksége, mert ilyenkor szórta a pénzt; és ilyenkor nem volt tanácsos megtagadni tőle azt, amit kivánt. Dávidon három év sok megaláztatásának minden keserüsége végigborzongott. Oh, ha a gróf urral ő egyszer még szembenállhatna ugy, hogy a fejét magasra emelheti; nem is ugy, hogy ő erősebb és hatalmasabb legyen, csak úgy, hogy a feltételek egyenlők legyenek: ember ember ellen, ököl ököl ellen, fegyver fegyver ellen. Lázas fantáziája egyetlen villanással elébe is rajzolt már egy ilyen helyzetet. Igen, József mosolyogni szokott az efféle forró vágyban nyögő bosszuálmokon; József azt mondja, hogy a tiszta erkölcs világában élő lélek nem törekedhetik megtorlásra, mert a megaláztatás, amely érte, nem is juthatott közelébe gondolatai független birodalmának. Józsefnek két élete van: az egyik, amelyet kifelé él, a másik amelyet az ideák világában él. De neki, Dávidnak, a megaláztatások a bőrén égnek, mintha sebek volnának, és a lelkén égnek, mintha a lelke hus és vér volna. Ő szembe akar egyszer kerülni a kinzójával; – ha például János király jön, hogy visszavegye az országot; és Ferenc gróf a Ferdinánd pártján lesz; a két sereg közeledik egymás felé; akkor ő, Dávid, messziről meg fogja ismerni a bazini grófok sólymos lobogóját… Remegő lélekkel merült bele lázas álmának a részleteibe.
– Jóreggelt szomszéd, – szólt rá egy derülten dörmögő hang.
Dávid hideg zökkenéssel felébredt. Pongrác András szólította meg, a városbiró, termetes, hatalmas, jókedvű ur.
– Jó reggelt városbiró úr, – felelte lehülten.
Dávid ránézett a városbiró husos fejére, a vidám kis szemre, mely a bozontos szemöldök alatt hunyorgott és a széles szájra, a vastag bajusz alatt. Egy másodpercig még habozott. Jó lesz-e igy? Azután lassan felelte:
– Egyetlen egy ujságot tudok, városbiró ur: hogy ha még mindig kedve van rá, a házam most eladó.
A városbiró kis szeme felgyulladva fordult a ház felé és a házon tul a kertek felé.
– Hogy adná szomszéd?
– A ház a kerttel, szöllővel, felszereléssel, állatokkal együtt kétezerötszáz magyar forint. De azért ilyen olcsó, mert ezt az árat egy héten belül készpénzben le kell fizetni.
– Hó… szomszéd, ki tud ennyi pénzt egy héten belül lefizetni?
– Ha városbiró ur nem, akkor talán Neuperger János.
– No, megálljunk csak. Hát elköltözik tölünk szomszéd? Hová megy? Csak nem az uj Indiákba? Mert oda lenne jó. Azt mondják, hogy Károly császár spanyol katonái olyan országokat találtak ott, ahol lapátolják az aranyat, mint nálunk a homokot.
A városbirónak ez volt a szerelme: messzi országokról hireket hallani és a csodálatos hireket nyugalmasan megbeszélni. De Dávidnak most nem volt kedve Károly császár spanyoljainak tengerentuli felfedezéséről beszélgetni.
– Hát ha városbiró ur nem akarja…?
– Megálljunk csak. A gróf eleresztette-e már magukat?
– Most megyek hozzá.
– Hát ha végzett vele, nézzen be hozzám a városházára.
– Igen.
Dávid köszönt és tovább ment. Mikor a vár közelébe ért, dobogni kezdett a szive. Megalázottnak érezte magát ezért a szivdobogásért. Összeszoritotta a fogát és ökölbe szoritotta a kezét. A várkapuban a grófnak néhány huszárja sütkérezett. Szó nélkül beeresztették Dávidot. Dávid áthaladt a várudvaron és egy csigalépcsőn felment Gregorovius magiszterhez, a gróf titkárához. Gregorovius rosszkedvüen soványan, rövidlátóan hajolt az irásai fölé és fanyar közömbösséggel fogadta Dávidot.
Dávid jelentette neki, hogy szeretne a gróf elé jutni.
– Most kelt fel, – mondta Gregorovius, – most még én se tartom tanácsosnak, hogy elébe kerüljek. Ülj le és várj.
Dávid leült. Gregorovius az irásai fölé hajolt, azután felnézett Dávidra.
– Hallottad, – kérdezte fanyarul, – hogy egy portugál hajós elindult a hajójával kelet felé és nyugatról jött vissza?
– Hallottam, – felelte Dávid.
– Tehát a föld gömbalakú. Én ezt megmondtam már negyven évvel ezelőtt, amikor a száját se nyitotta ki senki azok közül, akik most hires emberek, mert ők előre tudták. Én megmondom most előre azt is, mit fognak találni azok, akik a földet északról délre akarják megkerűlni: mély örvényeket fognak találni, melyeken a viz folyton áramlik, a föld belsején át, északról dél felé és délről észak felé a hold különbőző szakai szerint. Ez az áramlás a föld testén át: ez tartja egyensulyban a földet, ez táplálja a forrásokat és ez okozza a földrengéseket. Én ezt megmondom előre. De ha majd bebizonyosodik, hogy igazam volt, akkor a doktorok, filozófusok, fizikusok, egyetemi tudósok, akik az egész világon összetartanak és támogatják egymást, megint fel fogják fedezni, hogy ő kőzülük mondta meg valaki elöszőr; és a nemzetközi gonosz összetartás megint hiressé tesz valakit, ki az én gondolatomat lopta el és csinált rendszert belőle. Nekik rendszer kell; és aki nem az ő tolvajnyelvükön beszél, az nem igazi tudós nekik. A te József testvéred is ezt mondta, amikor átadtam neki a nagy filozófiai munkámat, amelyben megdönthetetlen érvekkel bizonyitom be, hogy az univerzum lényege a nedvesség és szárazság, vagyis: akarat és erő. Azt mondta, hogy nem adhatja át és nem ajánlhatja annak a páduai Pontecorvo nevű zsidó könyvnyomtatónak, mert az filozófiai könyveket szokott nyomatni és az én munkámnak nincs az a filozófiai terminológiája, amelyhez ez a Pontecorvo hozzá van szokva. Megértettem. Nem akarja, hogy a munkám napvilágra kerüljön. Mert ti zsidók is országról országra össze vagytok esküdve. El akarjátok takarni a nemzetek elől az univerzum lényegének a megismerését, hogy ti lehessetek urrá minden nemzet felett. Én ismerlek benneteket, és József fivéred hiába vágott nekem udvarias arcokat, én láttam: mi a véleménye a nagy munkámról. Csakhogy nem soká fog diadalmaskodni, mert Tamás gróf segitségével én most Bécsújhelyen kinyomatom egy másik munkámat, amelyben bebizonyitom, hogy a Szentirásban igenis benne van, hogy a föld gömbalakú, de másrészt az egyház ellenségei hazudnak, amikor azt próbálják elhitetni a tudatlan tömeggel, hogy a föld forog a nap körül.
Dávid szórakozottan hallgatta Gregorovius mestert. Nagyon jól ismerte már a tudományát és sokszor hallotta, amint arról panaszkodott, hogy másoknak jut ki a hir és a tudós dicsőség, holott ő volt az, aki egy hosszú és immár alkonyodó élet folyamán mindent elsőként és előre mondott meg. A gróf szobái felől nemsokára zeneszó hangzott fel; Gregorovius mester sokáig beszélt még; azután egy keserű mozdulattal elhallgatott és görnyedt háttal kiment. Amikor visszajött, szótlanul intett Dávidnak, hogy mehet befelé. Dávid lassan bement a reggeliző terembe. A terem alsó végén olasz zenészek voltak. A terem felső végén ott állott a dúsan megteritett asztal. Az asztalfőn Ferenc gróf ült; jobbra és balra tőle egy-egy nő. Dávid ismerte ezt a látványt. Az asztal másik végén azonban tetőtől talpig fekete ruhában, mozdulatlan, sötét arccal, összeráncolt homlokkal most ott ült Tamás gróf.
– A szentek meghallgatták az imámat, – kiáltotta Ferenc gróf Dávid felé. Tudod-e hogy miért imádkoztam?
– Nem tudom, nagyságos gróf úr, – felelte Dávid.
– Hát azt tudod-e, hogy a trieri érsek micsoda szent kincseket állitott ki a hallei székesegyházban?
– Nem tudom, nagyságos gróf úr.
– Nem közönséges relikviák voltak ott, szép öcsém, nem holmi korhadt csontok, – hanem voltak ott elköltözött szentek egész kadáverei. Volt ott Izsák ősapa testének egy hiteles darabja. Volt ott maradék abból a mannából, amely a pusztában hullott. Voltak ott ágak Mózes égő csipkebokrából. Volt ott egy kancsó a kánai mennyegzőből, sőt némi maradék abból a borból is, amelyet Jézus vizből változtatott borrá. Voltak ott tövisek Jézus töviskoszorújából és volt ott egy öklömnyi kő, amely azok közűl a kövek közűl volt, amelyekkel Szent Stephanust halálra kövezték. Tudod hány ezer ilyen relikvia volt ott? Kilencezer összesen. Tudod, mit hirdettetett ki a trieri érsek – a római kuria kardinálisa, a német birodalom választófejedelme – valamennyi templomában? Hogy aki elzarándokol Halle városába, ott a szent kincsek felmutatását áhitatos lélekkel végigszemléli; azután derekasan belenyúl a bugyellárisába és kiguberálja az érsek úr számára a pénzt, az kiváló bűnbocsánatot kap minden vétkeért. Ezt tette Albrecht herceg ő eminenciája, de felkopott az álla, mert a hallei szent kincseket kevesen bámulták meg, és a végén a goromba, bolond wittenbergi barát, az uj Husz János olyan mérgesen rámordult, hogy mind a kilencezer szent kincsét ijedten dugta el az éléskamrába. De amit ő ilyen kevés dicsőséggel kezdett, azt én teljes dicsőséggel fogom folytatni. Ügyetlen kontár volt a trieri érsek. Izsák ősapa testének egy darabja! Mi az? Ha én szent kiállitást rendezek, még a spanyolok is idehurcolják mindazt az aranyat, amelyet az uj Indiákon összerabolnak. Mert én nálam látható lesz maga az a felséges fenék, amelyet Mózes csak röptében láthatott. Én nálam látható lesz az a legfelségesebb anyaméh, amelyben szüzen fogantatott meg a mi…
Egy dördülés hallatszott. Tamás gróf egyenesedett ki és kemény ököllel rávágott az asztalra. Szép aszkéta arca sápadt volt, csak mélyen ülő szeme tüzelt fivére felé. Szótlanul állott az asztal alsó végén.
– Óh, bocsánat, – mondta Ferenc gróf, – nem akarom az érzelmeidet sérteni. Foglalj helyet, látod, Psziche, itt a balomon, mert azelőtt egyszerü tót parasztlány volt, egészen elsápadt a haragodtól, bár Asztarte itt a jobbomon, aki azt állitja magáról, hogy a török szultán háreméből szűzen szökött meg, a tekintetével arra csiklandoz, hogy folytassam a lázadozásomat ellened, akiben Mihály arkangyal képviselőjét látja. De foglalj helyet, igyunk rá egyet és folytassuk úgy, hogy neked is kedved teljék benne.
Dávidhoz fordult.
– Mondd megátalkodott Krisztus-tagadó, tudod, miért imádkoztam volt minden szentekhez?
– Nem tudom, nagyságos gróf úr.
– Azért imádkoztam, hogy hozzanak téged gyorsan elém, mert szentet akarok csinálni belőled is. Egy hét óta tartom itt magamnál a selmecbányai hóhért, hogy megértsétek: milyen illetlen, helytelen és botrányos dolog, hogy nektek, a megfeszített Jézus tagadóinak olyan ötszáz aranyatok van, amely után én, akinek igényem van minden malasztra és a túlvilági üdvösségre, hiába vágyódom. Felelj hát nekem Beliál fia és Mammon imádója, megkapom-e az ötszáz aranyat, vagy olajba főzesselek meg, nyárson forgassalak, kóccal tömesselek ki, egyszóval olyan szentet csináljak belőled, hogy, ha a gyüjteményemben kiállitalak, a trieri érsek sírva fakad szégyenletében. Felelj tisztátlan, hitetlen, szentségtagadó zsidó.
Csend volt. Dávidnak a belei is reszkettek a lázadó haragtól. Eszébe jutott a József figyelmeztetése, de tajtékzó dühe minden meggondolást elsodort.
– Nagyságos gróf ur, – mondta dacos alázattal, – arra kérem, sziveskedjék visszafizetni nekem azt az ezer aranyat, amelynek a visszafizetését már tavaly megigérte.
– Mit? Miiit?
Ferenc gróf előrehajolt és álmélkodva bámult rá Dávidra. Nem akart hinni a fülének. Dávidnak az egész belsejét rázta már a dacos harag.
– Elköltözöm a győri püspök úr védelme alá…
Ferenc gróf hátravetette magát a székében és elkezdett nevetni. Harsányan, hosszan nevetett, és a nevetése olyan hosszúra nyúlt és olyan görcsössé lett, hogy a két nő előbb ijedten fordult hozzá, azután egyszerre feléje hajolt. Ferenc gróf hirtelen szétütött közöttük, a nevetést abbahagyta, és az arcára olyan fájdalmas komorság űlt rá, mintha nagy kinokat szenvedne.
– Elköltözöl a györi püspök úr védelme alá? És nemcsak, hogy nem akarsz itthagyni nekem ötszáz aranyat, hanem meg én fizessek neked ezret? Valószinűleg sürgősen is? Azonnal, mi?
– Azonnal, mert a győri püspök urnak megigértem, hogy ezt a pénzt magammal viszem.
Ferenc gróf dölyftől rekedt hangon mondta:
– Hát menj, és mondd meg a győri szoknyás embernek, hogy jöjjőn ő és próbálja behajtani ezt a pénzt, ha ugy szereti a pénzt. Mondd meg neki, hogy akkor összekötözöm a szakállát a szakálladdal és együtt korbácsoltatlak ki benneteket Magyarországból, és minden csuhással összekötözök egy-egy zsidót, és ahány csuhás és ahány zsidó van Magyarországon, mindet egyszerre hajtom ki innen.
Dávid nem mozdult. A torka száraz volt a felindulástól. Egy másodpercig habozott, azután lassan, mint aki biztosan tudja, hogy a döfése találni fog, megszólalt:
– A győri püspök úr nem maga akarja behajtani ezt a pénzt, mert a behajtásra már megkérte Ferdinánd király kancellárját.
Ferenc gróf elsápadt. Lassan felállott és mereven nézett Dávidra. Dávid összeszedte minden erejét, hogy farkasszemet tudjon nézni vele, de a gróf szeme vak tekintettel meredt rá. Nem is ránézett tulajdonképen, hanem messze, túl rajta, a győri püspököt kereste. Ezt merészelte vele tenni a szoknyás ember? A vargaivadék? Ezt üzenni? – egy zsidóval? – neki? Nehány hosszú, nehéz lélekzetet vett, azután a szeme ujra meglátta Dávidot. Legyintett.
– Menj! – mondta halkan.
Dávid elment. Ferenc gróf sápadtan és szótlanúl nézett utána egy ideig, azután intett a két nőnek, kotródjanak ki. A két nő kiment. Ferenc gróf járkálni kezdett a teremben. Rágódva és kinlódva járkált sokáig.
Tamás gróf szótlanúl nézte a bátyja gyötrődését, végre megszólalt.
– Ferenc, – mondta halkan és gyöngéden, – most megaláztatás ért és a lelked nem talál olyan gondolatra, amely megenyhitené. És ezentúl sorra jönnek a megaláztatások, és a lelked soha meg nem találja a nyugalmát, ha csak vissza nem térsz arra az utra, amelyet bűnös könnyűséggel elhagytál. Te most olyan vagy, mint aki eladta a lelkét, és ha szólásra nyitod a szájadat, minden szavadból az örök kisértő beszél. Most még felszabadithatod magad; most még visszafordulhatsz; most még megpróbálhatsz világosan látni. Gondold csak meg, egyszerű és józan ésszel: hogyan érhetett téged ez a megaláztatás? Nem ugy-e, hogy a zsidókat, akik valóban a megfeszitett Jézus ellenségei és akiknek hivő keresztényekkel való együttélését megengedni botrányos dolog és akiket Pozsony és Sopron és minden keresztény nemzet törekszik kiűzni a maga kebeléből, hogy a hitetlen, konok zsidókat te ide befogadtad és a védelmed alá vetted? Nem igy történt-e? Mert befogadtad őket: azért ért ez a megaláztatás. De te többet tettél: te őket gyakran az asztalodhoz ültetted, és olyan kérdésekről beszéltél velük, amilyenekről keresztény embernek csak lelkipásztorával szabad beszélnie, ha megnyugvást, vagy utbaigazitást keres. Nem érzed te, hogy ezek a beszélgetések készitették elő a lelkedet az örök kisértő számára? Nem látod te, hogy igy támad fel benned a bujaság, a pénzszomjuság, és mind a hét főbűn? Nem világos előtted, hogy az első megaláztatás után még sok és egyre sulyosabb és egyre nagyobb megaláztatásnak kell jönnie? Most megint a nagy megkisértés korszaka jött el a világra. A luteránus pestis már ide is átharapózik. Tegnap Szentgyörgy faluban egy bibliát találtam, amelyet ide becsempésztek és amelyből az oktalan parasztok maguk próbálták kiolvasni az igazságot. De én azt mondom neked: hogy ha maga a császár is gyengének bizonyult a wormsi gyűlésen a sátán bérencével, a wittenbergi árúlóval szemben, aki százszorosan rászolgált a Husz János sorsára, kell, hogy legyenek, akik nem bizonyulnak gyengének. Én meg fogom tenni azt, amit Isten és a Boldogságos Szűz szolgálatában megtenni kötelességem. Én ezentúl nem mozdulok el itthonról. De a legelső kötelességem itthon az, hogy téged megmentselek. Meg foglak menteni… rábeszéléssel vagy erőhatalommal… egyelőre ülök az asztalodnál és várok. De a Boldogságos Szűz segitségével meg foglak menteni.
Ferenc gróf eleinte állva hallgatta a fivérét, azután csendesen leült. Tamás valamikor szerzetes akart volt lenni, de feladta ezt a tervét, mert a magyarországi szerzetes-rendek közűl egyet sem talált elég hitbuzgónak. Most a legforróbb vágya az, bárcsak indulna meg már a luteránusok ellen való harc és bárcsak ő megszerezhetné ebben a harcban a mártirkoronát. Tamás… milyen kedves, szőke fiú volt; most milyen rajongó aszkéta-arca van. Miket beszél össze… milyen furcsa keverék ez a beszéd… közbe kellene szólni, ha nem valami harsogó blaszfemiával, akkor néhány hideg és józan érvvel… De hiszen nem használna… és igazán szeretetből történik az egész… de milyen furcsa, hogy valaki a keresztény eget ilyen komolyan veszi, holott az Olimpuszt se lehet komolyan venni, pedig az mennyivel szebb ég volt… milyen csodálatos szükséglete az embernek ez az örökös kisérletezés azzal, hogy egy elfogadható eget gondoljon ki.
Tamás tovább beszélt; Ferenc pedig félrehajtott fejjel, elgondolkozva hallgatta.
Dávid lement a várból, felment a városházára és hosszu tárgyalás után szerződést kötött a városbiróval, hogy eladja neki a házát, kertjét és szőllőjét kétezerötszáz magyar forintért és hogy a városbiró tartozik neki ezt az összeget egy héten belül megfizetni. Azután hazament és elmondta Józsefnek, mi történt. József szelíd figyelemmel hallgatta végig, azután így szólt:
– Ha rám hallgatsz, azonnal lóra ülünk és vágtatunk Győr felé.
– És az ezer arany?
– Itt hagyjuk.
– És a kétezerötszáz forint.
– Majd kitalálunk valamit. És ha nem, legfeljebb az is elveszett.
Dávid habozott egy másodpercig, azután elöntötte a harag.
– Oh nem, – mondta fogcsikorgatva, – azt nem. Mitől féljek? A gróf tudja, hogy a győri püspök védelme alatt vagyok. Tudja, hogy ha eljön az én időm, akkor a bosszum… oh, nem félek tőle.
József csendesen belenyugodott abba, hogy maradjanak, és aznap nem is történt semmi különös dolog.
Másnap déltájban Mihályhoz, a zsidó hitközség előljárójához betért Zakariás, a hires pozsonyi orvos. Lovon jött Trencsénből, ahová azért hívták, hogy gyógyitsa meg a trencséni hercegnőnek egy beteg unokahugát. Pozsonyig ekkor már meg sem akart állni, de az erősen tűző napban olyan gyengeség vett rajta erőt, hogy ágyba kivánkozott. Nyolcvan éves volt már és Mihálynak, aki vigyázva és gyöngéden fektette ágyba, bágyadt mosollyal mondta: „Lejárt az időm Mihály. Ha itt halnék meg nálad, bocsáss meg érte.“ Néhány órai fekvés után azonban annyira megüdűlt, hogy fel is kelt. Mihály örömmel mondta neki, hogy ime mégse járt le az ideje, de Zakariás derülten rázta meg hófehér fejét és azt felelte, hogy legfeljebb még napokról lehet szó. Az ideje lejárt. Ma hadd maradjon még itt, azután holnap hazamegy Pozsonyba meghalni. Később azonban olyan jókedvűen beszélgetett Mihálylyal, hogy Mihály két kérést terjesztett eléje. Az első az volt, hogy nem tudná-e meggyógyitani az ő Judit lányát, aki mindig mély ájúlásba esik, ha kérő jön a házhoz, a másik az volt, hogy nem vezetné-e a tanácskozást valamelyik környékbeli rabbi helyett, amikor a község előljárói itélkeznek Dávid felett. Zakariás elgondolkozott.
– Az ösapákról, – mondta csendesen, – meg van írva, hogy hosszú élet után elteltek az élettel, azután meghaltak. Én nekem most a halálra kellene készülnöm, és talán bűnös telhetetlenség tölem, hogy még mindig nem tudtam eltelni az élettel. De fiatal lányok szenvedése, fiatal férfiak dacos ágaskodása, minden, ami élet, engem még most is mindennél jobban érdekel. És igy, ha Isten hozzád vezérelt, én szivesen segitek nektek igazságot tenni a vőd ügyében, és megpróbálom, hátha meg tudom gyógyitani a lányodat.
Megállapodtak abban, hogy Dávid felett másnap fognak itélkezni, azután Mihály behivta a feleségét – Gunda asszonyt – és ketten elmondtak neki Juditról mindent, amit el tudtak mondani. Gunda asszony panaszosan mondta végűl, hogy ő azt hiszi, ezt a lányt szemmel verte meg valaki, mire Mihály ráförmedt, ne legyen olyan együgyü, hogy elhiszi a parasztok babonáit; tudhatná, hogy minden betegség abból ered, hogy a test nedvei valamilyen ok következtében megromlottak. Zakariás hallgatva nézett rájuk, azután megkérdezte, Judit volt-e az, akit az előbb énekelni hallott. Amikor megtudta, hogy ő volt, kérte, hogy küldjék be hozzá Juditot, de ne mondják neki azt, hogy ő meg akarja gyógyitani. Judit nemsokára bejött a szobába. Az öreg Zakariás az asztalnál űlt egy karosszékben, előtte bor volt – Mihály legjobb bora – amelyből néha ivott egy-egy kortyot. Leültette magával szembe Juditot és meleg örömérzés járta át öreg testét. Milyen szép, hogy ilyen rejtelmes sötét szépség van a világon. Mégis szép volt ez az élet. Milyen kár volna ennek a bóditó virágzásnak meddőn elhullnia. Beszélgetni kezdett Judittal. Judit tartózkodva felelgetett. De az öreg Zakariás azután ezt mondta: „Nagyon szépen énekelsz Judit. Olyan szép hangot, mint a tiéd, nem hallottam azóta, mióta Milanóban jártam. Ott a herceg udvarában szinjátékot játszottak, és egy szinjátékban az éj királynőjeként lépett fel egy csodálatos hangú és rendkivüli szépségű asszony.“ Judit ekkor kitáguló szemmel nézett Zakariásra és nemsokára mohó beszélgetésbe merült vele. Estefelé Zakariás azt mondta Mihálynak: „Még nem tudom Mihály, mi baja a lányodnak, de tartok tőle, hogy ha a gyógyúlását akarod, el kell küldened magadtól valahová idegenbe.“
Kint ragyogó májusi alkonyat volt. A nap vonakodva ereszkedett le a nyugati hegyek mögé, az árnyékok hosszúra nőttek már, de a világ még tele volt kicsorduló fényességgel és olyan hömpölygő jó szaggal, amelyet mintha óriási, mennyei tömjénhintők hintettek volna el. Földek páráztak, fűvek zsendültek, akácfák illatoztak; és a bazini várból lassan és rosszkedvüen lefelé indúlt a városba a selmecbányai hóhér. Tetőtől talpig bőrbe volt öltözve. Szulejmán császár ázsiai katonáin látta, milyen félelmes az ilyen sötét bőrpáncél. A selmecbányai hóhér szerette, ha félnek tőle; ez a félelem az előize volt annak az örömnek, amelyet akkor érzett, ha vért látott kicsordulni a kezére adott emberi testből. Vaszilinak hitták. Görögországi cigány-félvér volt; és gyerekkorában végignézte egyszer, hogy török katonák hogyan kinozták sorra a faluja embereit, mert az emberek nem akarták bevallani, hová ásták el a pénzöket. Ezt a látványt nem tudta többé elfelejteni; nemsokára elszökött otthonról és beállt azok közé a gyülevész csapatok közé, amelyek a szultán rendes katonaságát kiegészitették. Mikor a törökök Magyarországon jártak, el kellett szöknie a szultán hadseregéből, mert megölt néhány foglyot, akit nem lett volna szabad megölnie. Selmecbányán felfogadták hóhérnak. Nemrégiben Pozsony város kölcsönkérte néhány napra. Amikor megint utban volt hazafelé, a bazini gróf itt fogta azzal, hogy dolgot ad majd neki: nehány zsidót kell a maga módján rábeszélnie, hogy ne ragaszkodjék olyan bűnösen a pénzéhez. Napok teltek el és még mindig tétlenűl sétált. A torkában száraz görcs támadt már és a hátán hideg bizsergések futottak végig a vágytól, ha arra gondolt, milyen az, mikor a kés alatt kicsordul a vér vagy a hüvelykszoritó szoritása alatt ropog a csont és szakad a hús.
A selmecbányai hóhér lassan ment le a város felé. Az út szélén sűrű galagonyabokrok voltak. A hóhér megállt és hallgatózott. A bokrokon túl két különös hang veszekedő, rikácsoló és siró párbeszédét hallotta. Átbújt a bokrokon. Az út mellett, az árkon túl piszkos vityiló állott; a vityiló előtt egy rút öregasszony hajolgatott a föld felé, köveket szedett fel és a köveket rikácsolva hajigálta egy kilencéves fiú felé. A fiú sirva ugrált el a kövek elől és sirva kiabálta az öreg asszonynak, adja vissza a pénzt, amelyet elvett tőle. A hóhér egy ideig szótlanúl hallgatta a kiabálást, azután átugrott az árkon és megállott az öregasszony és a kisfiú között. Az öreg asszony ijedten pislogott fel a hóhérra és egyszerre remegni kezdett. A fiú bátorságra kapott. Elmondta, hogy délben a Szent Floriánhoz cimzett fogadóba – az a város másik végén van, Szered felé – küldte az apja két ezüstpénzért, amellyel a fogadós tartozott neki. Ez az asszony – mindenki tudja róla, hogy boszorkány – elcsalta tőle a pénzt, azzal, hogy azt mondta, olyan madarat mutat neki, amilyent még sohse látott. Mig ő a madárra várt, kicsavarta a kezéből a pénzt, azután eltünt. De ő tudta, hogy a boszorkány hol lakik. A pénz nélkűl nem mert hazamenni, hanem itt várt mostanig, a boszorkány most hazajött, s ő követeli vissza a pénzét.