A hóhér nézett az öregasszonyra. Tekintete alatt az öregasszonynak egészen meggörnyedt a háta és vacogni kezdett fogatlan szája. A hóhér sokáig nézett rá, azután a fiúhoz fordult. „Gyere be,“ mondta neki, „ide a házba, a boszorkány vissza fogja adni a pénzedet.“

Az öreg asszony remegve mutatott utat a piszkos vityilóhoz. Mindahárman bementek. A nap leszállt a nyugati határhegyek mögé. Kint sötét lett és csípő, tavaszi hűvősség támadt.

Másnap szombat volt, hetivásár napja Bazinban, és a vár felől a város felé vivő uton vásárosok igyekeztek befelé. Az egyik kocsit hirtelen megállitották, mert a mezőn a sűrű tövisbozót mellett egy öregasszony jajgatva kezdett kiabálni. A férfiak leszállottak a kocsiról, azután az asszonyok is átmentek a mezőre; azután megállott még néhány kocsi, és a gyalogosok is odagyültek a tövisbozót köre. A tövisbozót alatt egy kisfiú holtteste feküdt. A két lába kötéllel volt összekötözve; a teste tele volt szurások nyomaival, a kezén és a lábán fel voltak az erek vágva. A vásárosok meghökkenve állták körül a kis holttestet és elszörnyedve kérdezték, ki tehette ezt. Vért sehol nem lehetett a közelben látni, a holttestet máshonnan kellett idehozni. Az öreg asszony azt mondta, ő nem tudja ki követte el ezt az istentelenséget; ő nem látott senkit; csak hajnalban látott valamiféle zsidókat erre lopózkodni, de nem tudja, ők tették-e. Az öregasszony azután elment. A vásárosok tanácstalanúl állták körűl a tüskebozótot; a tömeg egyre nagyobb lett; végre valaki azt mondta, hogy a holttestet fel kell tenni egy kocsira és be kell vinni a városházára. Minthogy a holttestet senki nem akarta a kocsijára felvenni, egyelőre nem történt semmi. A tömeg folytonosan nőtt, és egyszerre egy bazini ember megismerte a kis halottat. Ez, – mondta, – a Meylinger György Jancsi fia. Az emberek elálmélkodtak ezen a közlésen és hangosan kiabálták, hogy értesiteni kell Meylinger Györgyöt. Azonban senki se mozdult, a tömeg állt és zúgva beszélgetett. A vár felől jövet ekkor megjelent az országuton Tamás gróf. Le akart menni a hetivásárra, mert rá akart csapni azokra az árúsokra, akik ujabban mindenféle lázitó, luteránus nyomtatványokat adtak el a hetivásáron és ezekkel a nyomtatványokkal megmérgezték a nép lelkét. Mikor a tömeget meglátta, átjött a mezőre. Az emberek elcsendesedtek. Levették a kalapjukat és utat nyitottak neki. Tamás gróf meghökkenve állott meg a holttest előtt.

– Ki tette ezt? – kérdezte haragosan.

A körülötte állók sietve felelték, hogy ők nem tudják, ők a vásárba igyekeztek, a holttest itt feküdt a tövisbozótban, egy öregasszony talált rá, és az emberek azt beszélik, hogy hajnaltájban zsidókat láttak erre lopózkodni. Tamás grófon a mély megrendülés forró borzadása futott végig. Ki tette ezt? A kereszténység ellenségei tették, azok, akiket egy vétkes lanyhaság nagyon is sokáig tűrt a keresztény nemzetek kebelében. Csoda-e, hogy az igaz hit megromlik és mindenütt felemeli fejét a gonosz, ha Krisztus nyilvánságos ellenségeinek ilyen szabadságuk van? A Németországból fenyegető hitrontás ellen a védekezés legelső és legsürgősebb cselekedete, hogy azokkal kell leszámolni, akik nyilt tagadással merészelnek Krisztus ellen támadni. A Boldogságos Szűznek harcosokra van megint szüksége: oh, egy harcosa lesz a Boldogságos Szűznek, aki el nem lanyhul és meg nem pihen a keserű végig. – Összerázkodott és körűlnézett. Az emberek várakozva néztek rá.

– Tegyétek fel, – mondta nekik komoran, – ezt a szegény áldozatot egy kocsira. Be kell vinni a városházára.

A holttestet most feltették a legelső kocsira, Tamás gróf odafordult egy emberhez.

– Menj fel, – mondta, – a várba és mondd meg a várnagynak, hogy tizenöt huszárral azonnal jöjjön le a városházára.

Az ember sietve indult a vár felé, Tamás gróf pedig a kocsi mögött lassan ment befelé a városba. A városban a tömeg, amely követte, még jobban megnőtt. A városháza előtt a kocsi megállott. Tamás gróf lehivatta Pongrác Andrást, a városbirót.

– Városbiró úr, – mondta neki felcsendülő hangon, – ki tette ezt?

A városbiró megütődve nézett a holttestre, azután megzavarodva nézett a grófra.

– Ezt a szegény áldozatot, – mondta Tamás gróf, – a mezőn, egy tövisbozótban találta Isten rendelése szerint egy öregasszony. Elhoztuk ide. Nézze meg; és mondja meg: ki tette ezt?

A városbiró levett süveggel állott a gróf előtt és lassan a homlokához emelte a kezét, hogy letörölje róla az izzadságot. A tömegből, amely eddig hallgatva állta körűl őket, most megszólalt egy hang:

– A zsidók tették.

Egy másik hang:

– Csak a zsidók munkája lehet.

Nehányan helyeseltek, de a tömeg egyébként hallgatott és várt. Tamás gróf összevont szemöldökök alól nézett a városbiróra. A városbiró zavarodottan próbálta kitalálni, hogy mit akar, de az arcáról semmit se tudott leolvasni.

– Ki fogjuk nyomozni a bűnöst, – mondta habozva, – de el fogjuk hallgattatni azt, aki tudatlanságból és ostobaságból ártatlanokat vádol.

Tamás gróf felcsattant:

– Én pedig össze fogom törni azt a birót, aki lanyhaságból vagy megvesztegetettségből futni engedi a bűnösöket.

A városbiró elsápadva nézett rá és nem értette, mit akar.

– A zsidókat azonnal el kell fogatni, – mondta Tamás gróf. Nem tűröm, hogy a zsidó pénz munkába fogjon és megint egyszer elhomályositsa az igazságot.

A tömeg halkan morajlott. A városbiró meghajtotta a fejét és engedelmeskedett. Semmiképen sem volt az az érzése, hogy helyesen cselekszik. De ha a gróf igy akarja? És hiszen az igazság majd kiderűl. Bement a városháza kapuja alá és kiadta a városi darabontoknak azt a parancsot, hogy menjenek és hozzák a városházára a zsidó férfiakat. Tamás gróf a kocsit a holttesttel eközben elküldte Meylinger Györgyhöz és a tömegnek megparancsolta, hogy oszoljon szét. Azután belépett a városháza bolthajtásos kapuja alá. A hat városi darabont indúlóban volt. Tamás gróf megállitotta őket, megkérdezte, milyen parancsot kaptak, azután hideg haraggal fordult a városbiróhoz:

– Ha csak a férfiakat fogatja el, az annyit jelent, hogy a nők kezében szabad utja van a zsidó pénznek arra, hogy birákat vesztegessen meg.

A városbiró most őszinte és becsületes dühbe jött. A gróf harmadszor gyanusitotta meg mások előtt. Káromkodva mondta a darabontoknak, hogy hozzák be, valamennyi zsidó a városban van; az ölbeli csecsemőt is. Tamás gróf rövid fejbólintással vette tudomásúl a parancsot. A darabontok elmentek. Tamás gróf töprengve járkált a kapubejárat alatt. A városbiró mérgelődve várakozott. Tamás gróf megállott előtte:

– Kire tartozik a zsidókon való itélkezés? – kérdezte komoran.

– Negyedik Béla király szabadságlevele szerint, amelyet utóljára második Lajos király is megerősitett, főbenjáró ügyekben felettük a nádor itélkezik, vagy pedig a budai király várnagy.

A Tamás gróf szeme komor lobogással tűzött a városbiróra. A nádor? A budai király várnagy? Elhúzni a vizsgálatot? Nyujtani a pert? A bűnösöket talán még utnak is inditani innen Budára? Közben felvenni a jutalmakat az igazság eltemetéseért? Oh, odakint holtan fekszik egy ártatlan, szegény gyermek; az igazságot, te pénzre éhes biró: azt nem fogod megölni és eltemetni. A városbiró elvörösödött a gróf tekintetétől, amely ujra a gyanusitás ostorcsapásaival verte végig, és keservesen küzdött, hogy bátran és nyugodtan tudjon a gróf szemébe nézni. Kint lódobogás hallatszott. A gróf huszárjai érkeztek meg. Tamás gróf elfordult a városbirótól. Lázas elszántság égett minden csontjában, a cselekvés vágyának kinzó lobogása. Kilépett a kapu elé és gyors parancsokat adott ki huszárjainak.

A bazini zsidók istentisztelet előtt összegyűltek a zsinagógában, hogy Dávid ügyében itélkezzenek, de nem tudták megkezdeni a tanácskozást, mert Dávid és József hiányzott. Előbb vártak rájuk, azután értük küldtek. A küldött még nem jött vissza, amikor a városi darabontok bejöttek a templomba és azt mondták Mihálynak, aki elébük lépett, hogy a zsidók valamennyien tartoznak rögtön a városházára menni. Mihály meghökkenve felelte, hogy épen istentiszteletre készűlnek, és majd istentisztelet után felmennek a városházára; a darabontok azonban erre gorombák lettek, kiabálva követelték, hogy a zsidók azonnal jöjjenek és fenyegetően emelgették az alabárdjaikat. A zsidók felzúdultak és ki akarták szoritani a darabontokat a templomból, Mihály azonban rábeszélte őket arra, hogy engedelmeskedjenek. A zsidók tehát összeszedelőzködtek és a darabontokkal együtt elindultak a városháza felé. Útközben találkoztak Tamás gróf huszárjaival. Négy huszár átvette a zsidókat a darabontoktól, a többi huszár pedig a darabontokkal együtt elment az asszonyokért, a gyerekekért és a hiányzó férfiakért. A zsidók felindultan siettek a városháza felé. A városháza előtt nagy tömeg állott. A tömeg szótlanúl fogadta őket. A zsidók bementek a városháza kapuja alá. A kapu alatt halvány arccal és égő szemmel állott Tamás gróf. A zsidók meg akartak állani előtte, de ő szótlanúl intett, hogy menjenek tovább. A zsidókat felvitték a városbiró elé.

– Városbiró úr, – szólt felindultan Mihály, – mit akarnak tőlünk?

– Az istenfátokat, – fakadt ki Pongrác András, – sok bajom van veletek. Jegyző úr, irja fel a nevüket. Porkoláb! Vegye át ezeket a zsidókat.

– Városbiró úr, – mondta Mihály haragtól reszketve, – azt csak megmondja, hogy miért csuknak be bennünket?

– Majd tudjátok ti már azt! Porkoláb! – le ezekkel a zsidókkal a pincébe.

A zsidók vonakodtak indulni, a huszárok azonban lökdösni kezték őket, azután kardot huztak. A zsidók erre álmélkodva és elhülve lementek a városháza pincéjébe. Ott bezárták őket; magukra maradtak; nemsokára azonban kinyilott az ajtó, és az ajtón behajtották hozzájuk az asszonyokat és a gyerekeket is.

Dávid otthon volt és komor nyugalommal rendezgette az irásait. Várta, hogy érte küldjenek a zsinagógából és fanyar elégtétellel forgatta magában azt a dacos feleletet, melyet a küldöttnek adni fog. József a másik szobában játszott a Dávid fiával, Eszter pedig fakó arccal járt-kelt a házban. A külső ajtót ekkor hirtelen felrántották; a szobákon végigrohant Vidra Gergely, egy tizennyolcéves legény, aki három év óta volt Dávid szolgálatában. Dávid Pestmegyéből hozta el; az apját és az anyját megölték volt a törökök, a házukat felgyújtották, a tizenötéves fiu otthontalanúl bolyongott volt ide-oda.

– Gazdám, – mondta lihegve, – nagy baj van.

Dávid talpra ugrott.

– Mi az? – kérdezte megdobbanó szivvel.

– Azt mondják: a zsidók megöltek egy gyereket. És a gróf huszárjai most minden zsidót összefognak.

Dávid egy ugrással a szekrénynél volt, egy mozdulattal kirántotta és zsebregyűrte azt a pénzt, amely a szekrényben volt, azután egy másik ugrással kint volt a szobából. Csak az istállóig juthasson el, csak lóra ülhessen. Nem érzett aggodalmat azért, hogy Esztert és Józsefet itthagyja. Ha magával akarná őket vinni, egyikük sem menekülhetne; ha azonban ő ki tud siklani, ő megmenti, ő kiszabaditja, ő kivágja Esztert és Józsefet, ha ezer ördögöt kell is letipornia a szabaditásukért. A ház előtt állt, az istálló felé fordúlt és a mellében megakadt a lélegzet. Az istálló előtt ott állott a gróf két huszárja, és az egyik épen kardlappal vágott végig a kocsison, aki nem akart tovább kotródni. Dávid a kert felé fordúlt; a fák között átlátszott néhány ezüstsujtásos kék huszárruha. A kapúban városi darabontok álltak. Dávid villámgyors, lázas munkára kényszeritette az agyvelejét. Mit kell itt tenni? Mit lehet itt tenni? Ekkor meglátta a bazini várnagyot, amint a kapún át jött be, egyenesen őfelé. Erre megfordult és berohant a házba. Maga mögött bezárta az ajtót. A lakáson végigsietett, vissza az asztalhoz, amelynél ült, tollat vett a kezébe és két lázas sort irt a győri püspöknek. A gróf – irta – fogságra veti őt és nyilván el akarja vesziteni; az irgalmas Isten nevében kéri ő kegyelmességét, jöjjön és tegyen igazságot.

A külső ajtón dörömbölni kezdtek.

– Gergely fiam, – mondta Dávid, – én megigértem, hogy telket veszek neked, ha majd megházasodol. Nem telket: ötven holdas birtokot vásárolok neked, ha ezt a levelet elviszed a győri püspöknek. Tedd el, űlj lóra…

József lassan elindult, hogy kinyissa a bezárt ajtót. Dávid Gergelyhez hajolt.

– Bizhatom benned, Gergely? Elviszed a levelet?

– El.

József kinyitotta az ajtót, a gróf huszárjai bejöttek, gyorsan közrefogták Dávidot és Józsefet, azután megparancsolták Eszternek is, hogy álljon oda melléjük. Eszter réműlten szoritotta magához a kisfiát és odaállott Dávid mellé. Dávid megfogta az Eszter karját és haragtól fuldokolva fordult szembe a várnaggyal.

– Vigyétek őket, – mondta derűlten a várnagy, – aki szökni próbál, azt levágjátok.

A huszárok elindultak a foglyokkal; a várnagy ott maradt a házban, gondosan megvizsgált mindent, némi értékes apróságot elvett a maga számára, azután a gróf parancsa szerint lepecsetélte a házat.

A városháza pincéjének pántos ajtaja kinyílt és a porkoláb betolta rajta Dávidot, Józsefet és Esztert a gyerekével. A bazini zsidók mind együtt voltak már a pincében, férfiak, nők és gyerekek, riadt és megzavarodott csapat, amelynek a rémülete még testet se tudott ölteni. A férfiak kérdésekkel rohanták meg Dávidot. Dávid egy türelmetlen mozdulattal elhallgattatta őket.

– Egy ember beszéljen egyszerre. Mivel vádolnak bennünket?

– Mi semmit se tudunk, – felelte Mihály. Az asszonyok azt beszélik, hogy mikor őket behozták, valaki azt kiabálta utánuk, hogy ha husz zsidógyerek ég a máglyán, az se lesz elég az egy Meylinger Jancsiért.

Dávid sötét és merev arccal bólintott.

– Igen, – mondta mozdulatlan arccal, összeszorított foggal és odavetően, – a Meylinger György Jancsi fiát meggyilkoltan találták a vár felé vivő országut mellett a mezőn.

Elhallgatott, mintha folytatást, vagy feleletet várna. De senki sem szólt semmit. Dermedt, nagy csend lett. A bazini zsidókra, mint egy fekete köd, rászállt az iszonyat. A szemek elveszve meredtek egymásba, mintha a másiknak a szeme támasztékot, megpihenést, meleg nyugovást adhatna a rémületnek ebben a jégsivatagában. Az asszonyok sírni kezdtek. A gyerekek velük sírtak.

– Elég, – mondta Dávid fogcsikorgatva. Az asszonyok vigyék el innen a gyerekeket. Eszter, keress helyet magadnak valahol. – Ti pedig mondjátok meg; mit tehetünk.

Az asszonyok sírva elvitték a síró gyerekeket, a férfiak űzött nyugtalansággal tanácskozni kezdtek. Az öreg Zakariás, aki fáradtan dőlt neki a falnak, félbeszakitotta a tanácskozást.

– Bocsássatok meg, – mondta – én nem bírom tovább. Ha valamiben hasznotokra lehetek, majd megmondjátok. Addig is: le akarok pihenni.

Átvezettette magát a bolthajtásos pince másik részébe, az asszonyok közé. Ott néhány köteg szalma volt a földön. Judit sietve szétteregetett egy köteget, segitette Zakariást benne, hogy a szalmára feküdjék, azután leült melléje a földre. Az öreg rámosolygott, és csendesen beszélgetni kezdtek.

A férfiak folytatták a fuldokló sietségű tanácskozást. Dávid komoran hallgatta őket. Mikor a többiek elhallgattak, megszólalt:

– Hogy itt Bazinban lehet-e igazságra számitani, igen vagy nem, arról most nem érdemes beszélni. Most arról kell beszélni, hogyan jussunk segitséghez.

A többiek hallgattak. Dávid folytatta:

– Azok között a tervek között, amelyek felvetődtek, egy van, amelyről beszélni lehet: az a terv, hogy kérjünk segitséget Báthory István nádortól. A magyar zsidóság szerződést kötött a nádorral, és a nádor évi négyszáz forint fizetése ellenében vállalta, hogy a magyar zsidóságot minden igazságos ügyében támogatni fogja. Hogy a nádor most beváltaná-e az igéretét? Lehet, hogy igen, – a jövő évi négyszáz forint kedvéért, – négyszáz forintnál nagyobb pénzek reményében, – ha nem esnék tulságosan terhére. Mindenesetre megmarad az a kérdés: hogyan kérjük a segitséget. Buda messze van. És ki tudja, a nádor Budán van-e.

A zsidók fanyar szájjal hallgattak. Senki sem tudott ellentmondani és senki sem tudott hozzátenni a Dávid szavaihoz semmit.

– Ha általában sikerül valakitől segitséget kérnünk, – folytatta Dávid, – olyanhoz kell fordulnunk, akinek a készségére bizonyosan számíthatunk.

– A pozsonyi zsidók! – szólt közbe Sámuel.

– Ugy van, a pozsonyi zsidók, – felelte Dávid. De minthogy a pozsonyi zsidók maguk is elnyomottak és tehetetlenek, meg kell próbálnunk, hogy mindjárt oda forduljunk, ahova a pozsonyi zsidók is fordulnának: a bécsi zsidókhoz. A bécsi zsidók talán kieszközölhetik Ferdinánd király kancellárjánál – mert a kancellár halálos ellensége a bazini grófoknak – hogy Ferdinánd király vizsgálóbiztost küldjön ki ide. Ezt megpróbálhatjuk. Mást nem. A kérdés az, hogyan adjunk hirt a bécsi zsidóknak.

A meginduló beszélgetést Dávid egy türelmetlen mozdulattal elvágta:

– Csak két lehetőség van, – mondta bosszusan. Az első az, hogy megfizetünk valakit. Én hoztam magammal némi pénzt. Azonkivül, ami gyürü és fülönfüggő itt van, az –.

Kivette a zsebéből a pénzt, lehúzott az ujjáról egy gyűrüt és az egészet átadta Mihálynak. A többiek is megmozdultak.

– A legelső pedig az, hogy mindent elrejtünk itt valahol. Eszükbe juthat, hogy ezt elfelejtették elvenni tőlünk. Olyan helyre kell rejteni, ahonnan gyorsan magunkhoz vehetjük, ha innen máshova vinnének.

Siető kutatás indult meg alkalmas rejtekhely után. Mihály azonban rátette a Dávid vállára a kezét.

– Két lehetőségről beszéltél, – mondta, – és csak egyet mondtál meg. Mi a másik?

Dávid körülnézett. Most megint minden szem feléje fordult Ennek a riadt kis embercsoportnak most, bizony, bizonyosan ő a vezetője. A bánat epekeserüsége öntötte el a lelkét. Szegény vezetettek és szegény vezető. Már belenézett minden szempárba, amely kérdezve és várakozva fordult feléje, és lesütötte a szemét.

– A másik lehetőség, – mondta halkan, – az hogy valaki… hogy én innen megszököm és segitséget hozok.

Nem várt feleletre, hanem elindult, hogy végigjárja a börtönüket. Két nagy bolthajtásos pincehelyiségbe voltak bezárva. Az egyik oldalon volt a pántos ajtó, amelyen bejöttek; a másik oldalon valaha szintén ajtó volt, de az ajtót befalazták. Ha ezt a falat kibontaná az ember? Mögötte valami lépcső van, amely a torony alá vezet. De ott megint ajtó van. Dávid töprengve nézte a falat, azután elfordult az ablakok felé. Az ablakok fent voltak az udvar szintjén, másfél ember-magasságnyira a homokos talajtól. Rajtuk sürü és nehéz vasrácsok. Ha az ember egy ilyen vasrácsot meg tudna lazitani odafent, akkor kijuthatna az udvarba. Az udvarból azután… az udvarból azután kijutna az ember valahogyan… pénzzel, csellel, erőszakkal… csak a legközelebbi lóig, csak egyszer lóháton legyen az ember; Dávidnak fájni kezdett a keze, amint ökölbe szorítva a kezét tehetetlen dühvel és rettenetes vággyal nézett fel ezekre a vasrácsos ablakokra.

– Ábrahám! – kiáltotta türelmetlenűl.

Ábrahám lassan odament hozzá. Negyven éves, derült óriás volt, akit a balszerencse mindig üldözött és akit a jókedv soha el nem hagyott. Féléve, amióta az utolsó szerény vállalkozásával is kudarcot vallott, az öreg Simon szolgálatában volt. Most kiváncsian nézett Dávidra.

– A válladra szeretnék állani, Ábrahám, – mondta Dávid.

Ábrahám készségesen tartotta a vállát.

– Én hordozom most a vállamon, – mondta csendesen, – a bazini zsidók minden reménységét. Olyan is ez a reménység! Ha valaha kitanulom a Simon gazda mesterségét, senki a világon már páncélt nem fog hordani: én vagyok az az ember, aki ha halotti leplekkel kereskedném, a halálangyal nyomban és azonnal beszüntetné a tevékenységét.

Dávid állt az Ábrahám vállán, a két kezével belékapaszkodott a vasrácsba és kinézett az udvarra. Az udvaron néha átment egy-egy ember, de senkisem figyelt a pinceablakokra. Dávid egy kést kért. Feladták neki a kést és ő feszegetni kezdte a kovácsolt vaskosár egyik ágát. A vas azonban kőbe volt eresztve, és a kés gyorsan elpattant. Dávid látta, hogy így sohasem ér el semmit. A kőkockákat kell meglazítani és kifejteni. A kés törött pengéjével feszegetni kezdte az alsó kőkockákat. A kezéről lehorzsolódott a bőr; egy ujját megvágta; véres kézzel és sajgó körömmel vájta és tépte tovább a kőkemény vakolatot a kockák között, amig Ábrahám fel nem szólt neki, hogy jön valaki. Ekkor leugrott és lihegve fordult a másik pincenyilás felé. A pántos ajtó kinyílott, és a porkoláb jött be rajta. Mögötte három legény nagy kosarakat hozott. A porkoláb jókedvüen mosolygott, hatalmas, vörös orra alatt.

– Ebédidő van, – mondta derüsen. Ne mondjátok, hogy rosszul éltek nálunk. Hanem evvel gazdálkodjatok, mert holnap délig elégnek kell lennie.

A három legény letette a kosarakat. Mihály a porkolábhoz lépett. A porkoláb azonban intett a három legénynek, hogy menjenek ki, és maga is kiment utánuk. A pántos ajtó bezárult. A zsidók megnézték, hogy mi van a kosarakban. Kenyér volt bennük és szalonna.

A délután lassan és tompán vonszolta magát előre. A gyerekek éhesek voltak és sírtak. Az öreg Zakariás óvatosan megpenditette azt a gondolatot, nem-e volna helyes legalább a kenyérből adni nekik, de a férfiak nagy része haragos felháborodással fogadta ezt a gondolatot márcsak azért is, mert a kenyerek a szalonnán feküdtek. Mihály néhányadmagával sokáig dörömbölt a pántos ajtón, de a dörömbölésre nem jött felelet. Kint végre alkonyodni kezdett és a pince elsötétedett. A bazini zsidók elhelyezkedtek a két boltiv alatt. Az asszonyoknak és a gyerekeknek jutott némi szalma; a gyerekek gyorsan álomba sirták magukat az anyjuk ölében. A férfiak komor töprengésbe merülten ültek közöttük a földön, meggörnyedt háttal és lehajló fejjel. Egyre sötétebb lett, de a férfiak sokáig ültek még mozdulatlanul, mint a némán borongó gyászolók. A fáradtság végre rájuk sulyosodott, és a fekete árnyékok a sötétségben egyenként végignyultak a földön.

Judit elment aludni az anyja mellé; a helyét Zakariásnál József foglalta el. Mikor a többiek elaludtak, ők ketten suttogva beszélgettek még. A beszélgetésben aztán egyre nagyobb szünetek álltak be. Egy hosszu szünet után József nagyon halkan, nagyon óvatosan, a sőtétségbe belefeszülő figyelemmel megkérdezte Zakariástól, miért hagyta ott délelőtt a tanácskozást. Fáradt volt; igen; de nyilván más oka is volt rá: mi? Zakariás előbb hallgatott, a sötétségben József felé fordult, mintha belenézhetne a szemébe, aztán igen halkan felelte:

– Céltalannak éreztem a tanácskozást.

– Miért? – kérdezte József.

Zakariás ismét várt. Azután reszkető, öreg kézzel kinyúlt József felé, tapogatva megkereste a fejét, lassan és gyöngéden magához vonta és belesuttogta a fülébe:

– Mert itt hiába minden. Mert mi itt mindnyájan meghalunk.

József mozdulatlan maradt úgy, amint lehajolt Zakariáshoz. A fülében érezte még egy ideig az öreg ember lassu, nehéz lélekzetvételét, Zakariás aztán visszahanyatlott a szalmára, József pedig meggörnyedt testtel, borzongva bámult bele a sötétségbe.

– Gondoltam erre én is, – mondta azután halkan és tördelten. De lehetséges az, hogy akadjon biróság, amely tökéletesen ártatlan embereket elitél? Egy olyan bűncselekményért, amelyet álmukban sem követtek el?

Zakariás gyors mozdulattal felkönyökölt. A szalma zizegni kezdett a sötétségben hirtelen mozdulatától és a szájából lihegve hullottak József fülébe a forró szavak.

– Mindnyájan be fogjuk vallani, hogy elkövettük, – suttogta fuldokolva.

József megrázkódott. Hajlott helyzetéből felült. Zakariás visszahanyatlott a földre; és József gyors mozdulattal feléje kapott, mintha számon akarná kérni tőle, amit mondott. Megfékezte magát, hogy a szavai ne legyenek majd sértőek az öreg emberre, de nem szólhatott még, amikor Zakariás kinyújtotta a két karját, mind a két karjával magához ölelte és fiatal arcát ráhuzta ráncos, fehér szakállas öreg arcára, amely nedves volt a könnyektől.

– Fiam, – sugta sírva a József fülébe, – fiam, fiam, te nem tudod, mi a kínvallatás. Hogy az apját megölte az ember az anyjával együtt, azt is bevallja. Nincs olyan erős lélek, amely a húsnak azt a kínját kibírja. Én magamat nem bánom, én meghalok már, ha csak rákötnek a kinpadra, – de benneteket hogy sajnállak, hogy sajnállak! Ennyi fiatal szép élet, – milyen kár, – milyen kár, – milyen kár.

Lassan eleresztette Józsefet és halkan sírt tovább a sötétségben. József dermedten hallgatózott az öreg ember sirására, aztán maga elé meredt a pince súlyos, nagy feketeségébe. A Zakariás halk sirása lassan elhallgatott; akkor elmúlt a József borzongása is. Ez az öreg ember, aki itt fekszik mellette, ez az aggastyán, aki olyan nagyon szereti az életet, talán nem is él már. Ha él, vagy ha meghalt már: élet vagy halál: igazán olyan nagy különbség, amelyért érdemes az embernek a lelkét gyötörnie? József csendesen elgondolkozott még egy ideig, azután lefeküdt aludni. Belehanyatlom a sötétségbe, – mondta magában, – sötétségbe, alvásba, halálba. Nemsokára csendesen aludt.

Dávid macskatalpon járt kelt az alvók között. Eszter merev testtel feküdt a földön és álmában is vigyázva, mozdulatlanul tartotta a karjai között a fiát. Dávid nem birta volt ki tovább a fáradt forgolódást a földön; felugrott és lángoló vérrel és zakatoló aggyal jártkelt az alvók között. Kint feljött a hold és bőséges fényéből beverődött valami a pincébe is. Dávid most már könnyebben ki tudta kerülni az alvókat, és járása siető és űzött bolyongássá lett. Nincs innen út kifelé? Nem lehet áttörni ezen a pántos ajtón? Nem lehet nyílást bontani ennek a sulyos falnak a durva kövei közé? Nincs út innen kifelé? Lihegő makacssággal vizsgálgatta végig újra az ajtót, a falakat, a befalazott ajtót és reménytelen konoksággal bámult fel újra meg újra az ablakok vas rácskosaraira. Néha megállott, szédülve behunyta a szemét, és a képzelete egyszerre rohanó, lobogó képeket bontogatott ki előtte. Gergely megérkezett Győrbe, – átadta a levelet a püspöknek, – a püspök, ime, haragra lobban, – parancsokat ad ki, – az egész püspöki bandérium ott üget már a pozsonyi úton, – a lovak lába itt csattog már a bazini utcákon, körülveszik a városházát, – a püspök felemeli gyűrüs, erős kezét, nyílik a pántos ajtó és… Kinyitotta a szemét és az ajtó felé nézett. Szédülve nyúlt a homlokához és folytatta gyötrődő bolyongását az alvók között. Mi volt ez? Ez nem az alvók ólmos álmának a hangja. Valaki suttog itt… felűlről… a másik pincenyilásban az ablakból. Két ugrással bent volt a másik pincenyilásban. Most világosan hallotta. „Gazdám, gazdám!“ Ez a suttogó hang a Gergelyé. „Igen, – rögtön, Gergely!“ – suttogta vissza elszoruló szivvel. Felkeltette Ábrahámot. Ábrahám dörmögve állott fel és jókedvüen panaszolta, hogy álmában épen szombati ebédhez volt leülőben, és ki tudja, ha ujra elalszik, sikerül-e neki épen szombati ebédet álmodnia megint. Dávid felkapaszkodott a vállára, megfogta a vasrácsot, a rácshoz szorította az arcát. A rács előtt a földön feküdt Gergely. Az arcuk majdnem összeért, csak a vasrács választotta el.

– Mi az Gergely? – kérdezte Dávid el-elakadó szívdobogással.

– Baj van, gazdám. Én rögtön indultam Győrbe, de a város minden kijáratát a gróf huszárjai őrízték már. Elvették tőlem a levelet, elvették a lovat, halállal fenyegettek, ha ki merek mozdulni a városból. Most nem tudom mit csináljak.

Dávid úgy markolta a vasrácsot, hogy megint fájt a keze tőle, és a cselekvés vágyának olyan görcse rohanta meg, hogy minden tagja reszketett. De a feje egy másodperc mulva ismét hideg lett, és a gondolatai pontosan kapcsolódtak egymásba.

– Félsz tőlük Gergely? – kérdezte nyugodtan.

– Nem félek én. De nem tudok olvasni, nem tudom, mi volt a levélbe írva.

– Szerezz egy másik lovat. Ha nem tudnál: indulj el gyalog. Menj a püspök úrhoz, mondd el neki azt, ami itt történt. Mondd el neki, hogy én a börtönből az irgalmas Isten szerelmére kérem, jöjjön ide ő maga és tegyen ő maga itt igazságot. Megértettél?

– Meg.

– Menj, lovon vagy gyalog, a kertek alatt ki a trencséni útra, onnan vágj át Szered felé és valamelyik kompon kelj át a Dunán. – Menj. – Várj. Mit beszélnek a városban az emberek? Hiszik, hogy mi öltük meg a Meylinger gyereket?

– Nem igen hiszi senki. Mostanáig hallgattam a városi darabontok beszélgetését, nem tudtam eddig tőlük bejutni, csak most aludtak el, – azok is nevetnek rajta. Azt mondják, Ferenc grófnak pénzre van szüksége.

– Ki ölte meg? Nem hallottad?

– Azt nem hallottam. De a Karasz Péter Gyuri fia alkonyatban látta még a vár felé vivő uton. A gyerek sírt, mert – azt mondta – egy öreg boszorkány elcsalt tőle két ezüst huszast, és a pénz nélkül nem mert hazamenni.

Dávid töprengve nézett a Gergely arcába. Most itt van még meleg közelségben hozzá ez a hüséges arc, ez a becsületes két szem: – most kell neki megmondani mindent, most kell kérni tőle mindent, ami megmentést hozhat.

– Gazdám, – szólt ekkor Gergely, – én elhoztam magammal Lindwurm Tóbiást, a Mihály gazda legényét is…

A Dávid ajkán halk felkiáltásban tört ki a felbuggyanó örömujjongás. Ez, – ezt akarta kérni, – még valakit, akire számitani lehet, – még valakit, aki segíthet. Az ujjait kidugta a rácson, hogy megsímogassa a Gergely arcát.

– Köszönöm Gergely fiam, – mondta. Sohase, sohase fogom neked elfelejteni, – Hol van Tóbiás?

Gergely intett és halkan füttyentett egyet, és a fal mellett, az árnyékban odacsúszott az ablak mellé Tóbiás.

– Tóbiás, – mondta neki Dávid halkan, – te derék ember vagy! – Hiszed te azt, hogy a gyilkosságot mi követtük el?

– Dehogy hiszem, – felelte Tóbiás halk, dörmögő, mély hangon. Hiszem azt, hogy Tamás gróf dühöngő farkas, aki minden igaz evangélikus keresztényt is máglyára akarna hurcolni. Én pedig az vagyok. Luther Márton hűséges követője. Én olvastam már a bibliát, ahogy Luther Márton leforditotta és…

Dávid félbeszakította.

– Köszönöm Tóbiás. Derék ember vagy. Ide figyelj: én itt, Gergely legyen a tanu rá, megesküszöm, hogy ha te az igazságos Isten nevében segitesz nekünk, hogy ebből a szorongattatásból kiszabaduljunk, én teneked itt, vagy ahol akarod, vásárolok egy műhelyt és adok neked azonkivül ötven magyar forintot.

– Köszönöm. De nem azért teszem.

– Tudom. De tudod: jó tettért jót várj.

– Igen. Mit csináljak?

– Két dolgot. Az egyik: keress még egy-két embert – talán a Mihály gazda legényei közül, vagy a Simon gazda legényei közül, aki hajlandó nekünk az igazság nevében, vagy jó pénzért segíteni. Mondd meg nekik, próbálják kikutatni, ki ölte meg a Meylinger gyereket és mondd meg nekik, hogy éjszakánként, ugy mint ti most, jöjjenek el ide, elmondani, amit tudnak, és meghallgatni, amit mi kérünk. A legelső az legyen, hogy két erős ráspolyt hozzanak nekem. Minden jó tettért és minden jó szolgálatért arannyal fizetek. Ez az egyik. A másik: ha ezzel megvagy, ha van már egy-két embered itt, akiben megbizhatol, rögtön indulj útnak és eredj el Bécsbe. Keresd fel az ottani zsidók előljáróját. Mondd el neki azt, ami itt történt, és mondd meg neki, hogy a bazini zsidók a börtönből kiáltanak hozzá, hogy az irgalmas Isten nevében segitsen rajtuk. Megértetted Tóbiás?

– Meg.

– Bizhatom benned?

– Ha pápista volnék azt felelném, hogy…

Gergely félbeszakitotta:

– Jó lesz most innen iszkolni, – mondta halkan. Kint lódobogást hallottam; és most beszélgetést. Istennek ajánlom, gazdám.

– Isten áldjon meg. Ne feledkezzetek meg rólunk.

A két legény eltűnt a fal árnyékában. Dávid fájó szemmel meredt utánuk. Azután leereszkedett a sötét pincébe. Azután egy pillantást vetett fel a holdos, szabad éjszakába.

A zsidók közül néhányan felébredtek volt és didergő csoportban fogták körül a fáradt Ábrahámot. Dávid a lázas kérdésekre válaszul elmondta nekik, amit a két legénytől hallott és elmondta nekik, hogy milyen megbizásokat adott Tóbiásnak. Arról, hogy Gergelyt a győri püspökhöz küldte, most is hallgatott. Ez az ő titka. Ez az ő titka kell, hogy maradjon addig, amig a püspök lovas katonáinak a patkói itt nem csattognak a városháza körűl és a pántos, nagy ajtó fel nem nyilik a püspök gyűrűs kezének az intésére. A kapkodva felsusogó beszélgetésben nem vett részt. Felkereste a merev testtel alvó Esztert és lefeküdt melléje. Az éjszaka meghidegedett. Dávid vacogó foggal hánykolódott sokáig a fagyos földön, míg végre elaludt.

Tamás gróf délelőtt visszament a várba, felköltötte a bátyját és elmondta neki, mi történt. Ferenc gróf, aki előbb álmosan káromkodott, mert felköltötték, most felült az ágyban, ránézett Tamás grófra és harsányan nevetni kezdett.

– Ez nagyon jó, – mondta hahotázva. Ez jó munka volt. Azt is sejtem, hogy ki csinálta. Mester a maga szakmájában.

– Ki csinálta? Sejted? – szólt Tamás gróf komoran. A zsidók csinálták.

Ferenc gróf már ugy nevetett, hogy a könnyeit törölgette.

– Persze, hogy a zsidók, – mondta nevetve. A városháza pincéjébe dugtad őket? Dávid barátom, azt hiszem, nem sajnálna most tőlem ötszáz aranyat. De ilyen olcsón most nem szabadul meg.

– Semmilyen áron nem szabadul meg, – mondta megvető haraggal Tamás gróf. Én az én keresztény testvérem vérét nem adom el pénzen.

Ferenc gróf nevetett és kikiáltott, hogy jöjjön be hozzá Psziche és Asztarte. A két nő bejött. Tamás gróf megfordult és kiment. Felkereste Gregorovius mestert és hosszasan tanácskozott vele. Gregorovius mester azután levelet írt Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsához a gróf nevében. A levél előadta, milyen kegyetlen és borzasztó gyilkosság történt itt Bazinban és felszólította a tanácsot – Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsát – küldje ki sietve a tanács két tagját ide Bazinba hogy a két becsületes és megvesztegethetetlen küldött itt szemügyre vegye és megvizsgálja, ami történt. Róla majdan tanuságot tegyen, ha kell; és a bűnösökről való itélkezésben bölcseségével és igazságszeretetével támogassa azokat, akik itt itéletet fognak mondani. A három levelet lepecsételték, és pár perc múlva a grófnak egy-egy huszárja nyargalt velük Pozsony, Nagyszombat és Modor felé.

Déltájban elhozták Tamás grófnak a Dávid levelét, amelyet Gergelytől vettek el a huszárjai. Tamás gróf felindultan olvasta el a levelet, azután bevitte a bátyjához.

– Itt van a bizonyitéka, – mondta, – a zsidók bűnösségének. Ha ártatlanok volnának, nem keresnének máris külső segitséget. Bűnösek!

– Persze, hogy bűnösek, – felelte Ferenc gróf, – ők találták ki ezt az ökröknek való vallást, amelybe mint egy járomba, Európa minden nemzete belehajtotta a fejét. Ezért nagyon csekély bünhődés, ha mindannyiukat máglyára rakják. Ami engem illet, én Pszichével és Asztarteval nemsokára elköltözködöm Törökországba, mohamedán leszek és megpróbálom a görög istenek szellemében reformálni a mohamedanizmust. Azt érdemes reformálni; ennek a reformálásához csak egy hájfejü barát foghat hozzá. Ez a Luther Márton büne, fiam, nem az, amit te felrósz neki.

Tamás gróf hiába próbálta félbeszakítani. Mértéktelenül ivott és közben égő blaszfémiákat harsogott minden ellen, ami tiszteletreméltó és szent. Tamás gróf hiába próbálta elmondani neki, hogyan akar a zsidók felett ítélkezni és milyen rendelkezéseket tett eddig, Ferenc gróf minden szavába ujabb káromlásokkal vágott bele. Erre otthagyta és átment Gregorovius mesterhez. A magisztert felhevült munkában találta. Gregorovius mester sovány tagjaiban hevékeny élet lüktetett. Most olyan alkalom nyilt meg számára, amikor felragyoghat páratlan kiterjedésű tudása. Egy csomó vastag könyvet szedett ki a könyvtárból és felhevült szorgalommal készitett jegyzeteket. A Dávid levelét nagy örömmel fogadta. Azután Tamás gróffal együtt lement a városházára, hogy megtudja, mit derített ki a vizsgálat eddig a zsidók bünösségének tisztázására. A városházáról pedig elindult a városba, hogy maga vegyen szemügyre mindent, ami szükséges és ő maga derítsen ki mindent, amit lehet. Tamás gróf elment megnézni a huszárjait és megerősíteni az őrségeket.

Estére Ferenc gróf teljesen belemerült a borba és a boros tombolásba. A zene szólt. Ferenc gróf levetkőztette a két nőt és azt ígérte nekik, hogy zsidó pénzen tetőtől talpig aranybrokátba fogja őket öltöztetni; a két nőnek azután táncolnia kellett és szent cselekedeteket kellett parodizálnia. Mikor Tamás gróf otthagyta a késő éjszakáig felhevülten dolgozó Gregoroviust és bement a bátyjához, a két nő épen azon könyörgött Ferencnek, hogy legyen szabad már felöltözködniök. Ferenc gróf ránézett fivérének elkomorodó arcára és nevetni kezdett.

– Jó, – mondta, – öltözködjetek fel. Ne vigyétek Tamást a kisértésbe.

Tamás leült az asztal végére és szótlanul nézett a bátyjára. Ferenc kötekedve nézett rá vissza és egyszerre elfintorította az arcát.

– Mondd Tamás, – kiáltott bosszusan, – igazán nem látod, hogy ezek a zsidók becsapnak bennünket?

Tamás megütődve nézett a bátyjára. Ferenc haragosan kiáltotta:

– Most Európa lovagjai, királyai és minden nemzetei arra készűlnek, hogy betörik egymás fejét, mert nem tudnak megegyezni azon, hogyan kell magyarázni egy megátalkodott butaságokkal és konokságokkal teli könyvet, amelyet ezek az átkozott zsidók ott Palesztinában azért találtak ki, hogy megbolonditsák vele a világot. Hogy kell magyarázni? Tűzre kell hajitani az egészet. Ki kell hirdetni, amit a bölcs, a legbölcsebb, a kereszténység egyetlen bölcs fejedelme, második Frigyes a sziciliai, a háremtartó megmondott, hogy vegye tudomásúl az egész kereszténység: három nagy világcsaló volt: az egyik Mohamed, a másik Mózes, a harmadik…

Tamás gróf ököllel rávágott az asztalra. Ferenc gróf nem fejezte be a mondatot. Ivott. Azután elfanyarodva hajtotta le a fejét.

– Tamás, – mondta elbúsulva, – hozzál fel nekem egy-két zsidót, hadd vallják ki, hogy csalás volt az egész, és hazugság az egész biblia.

Mértéktelenűl ivott és egyre jobban elkomorodott.

– Ha a zsidók nekem bebizonyitják, hogy nincs Isten, én minden bűnüket és tartozásukat elengedem.

Elsöpörte maga elől a boros kancsókat és boros poharakat, és ráhajtotta fejét az asztalra.

– És ha bebizonyitják nekem, – mondta bele halkan a bortócsákba, amelyek köré lehajtotta a fejét, – hogy van Isten: akkor nekik ajándékozom a bazini várat és az utolsó mentegombomat is.

Tamás mély részvéttel nézett rá. Tudta, hogy most a panaszkodás és a síró vivódás következik. Felállt és kiment. Ha a bűnös zsidókkal Isten segitségével végzett, akkor ezt a tévelygő lelket fogja visszavezetni az igaz hit ösvényére. Le akart feküdni, de tele volt a lelke nyugtalansággal. Nem tudta, mi nyugtalanitja, hirtelen elhatározással lement a várudvarra, lovat nyergeltetett s pár perc mulva sietve ügetett le a hűvös éjszakában a városháza felé. A városi darabontokat alva találta. Összeszidta őket, átkutatta a városháza udvarát és folyosóit és nemsokára megdöbbenve nézett bele a Gergely és Tóbiás ijedt arcába. A darabontok mind a kettőt ismerték, és Tamás grófnak semmi kétsége sem volt arra nézve, hogy ezek éjszakának idején mit kerestek itt a városháza udvarán.

– Nem szégyelled te magadat, – mondta Gergelynek szomorúan, – hogy keresztény ember létedre a hitetlen és bűnös zsidókon akarsz segiteni?

– Az én gazdám ártatlan, – felelte Gergely dacosan.

– Honnan tudod? Ez a következménye annak a botrányos és bűnös dolognak, hogy keresztény emberek zsidók házában élnek. – És te?

Tóbiás nagyon meg volt ijedve, mert félt tőle, hogy a gróf rájön valamiképen, hogy ő a bibliát is olvasta már és hogy Luther Márton hive. Akadozva felelte:

– Én azt gondolom, hogy hátha ártatlanok… akkor segiteni kell nekik az igazság kideritésében.

– Nem a ti dolgotok az igazságot kideriteni.

A két legény hallgatott. A gróf azután vallatóra fogta őket, mit kivántak tőlük a zsidók és mit igértek nekik. Gergely nem vallott semmit, az ijedt Tóbiás azonban mindent elmondott.

– Látjátok, – szólt Tamás gróf, – hogyan akarja a zsidó pénz megölni az igazságot is. Hm! Műhelyt vásárolnak neked? Hiszen ha bűnösök és ha bűnhődni fognak, akkor mindenüket elvesztik, és én akkor a vagyonukat ki fogom osztani a keresztények között, akiket kiuzsoráztak és ezerszer megcsaltak. Te voltál a Mihály zsidó első legénye? A mühelye akkor teneked jut. Miért fogadnál el tehát te bűnös zsidó pénzt? Nem érted meg te azt egyszerű, józan eszeddel is, hogy a zsidóknak bünöseknek kell lenniök, ha téged a bécsi zsidókhoz akarnak küldeni segiségért, még mielőtt a per megindult volna ellenük? Ha nem volnának bűnösek, akkor miért kellene nékik a bécsi zsidóktól segitséget kérniök?

Tóbiásnak úgy tetszett, hogy ez csakugyan igy van. Ha nem bűnösek, – miért kérnek segitséget?

– Esküdjetek meg most, – mondta a gróf, – hogy ezentúl semmit sem tesztek arra, hogy a bűnös zsidóknak segitségére legyetek.

Tóbiás habozva megesküdött. Gergely nem akart esküdni. A gróf Tóbiást elbocsátotta. Elrendelte, hogy a városházát ezentúl gondosabban őrizzék, nehogy bár az udvarra is bejusson valaki. Azután felvitte Gergelyt a várba. A várban átadta a várnagynak. A várnagy huszonöt botot veretett Gergelyre a megátalkodottságáért, azután becsukta a várbörtönbe, ahol bezárva is maradt egészen a bazini zsidók perének a végéig.

Másnap – vasárnap – sorra megérkeztek a modori, a nagyszombati és a pozsonyi küldöttek. A városházáról a bazini tanáccsal együtt elmentek a meggyilkolt fiú holttestét megszemlélni és megállapitották, hogy a gyilkosság csak zsidó munka lehet. Azután misére mentek, azután ebédre a Pongrác András házához. Ebéd után felgyülekeztek a bazini városházára, ahol Tamás gróf parancsai szerint megalakult az a biróság, amely itéletet volt mondandó a zsidók felett. A biróság vezetője lett Pongrác András, tagja a bazini tanács három kiválasztott tagja. Hozzájuk jött a hat kiküldött, továbbá Moravek Gellért a bazini plébános, és végűl Gregorovius Sebestyén mester, aki nagy tudományára való tekintettel úgyszólván a vádat volt hivatva képviselni. A biróság döntéséhez a gróf hozzájárulása volt szükséges, hogy érvényessé váljék, és Tamás gróf egyébként kinyilatkoztatta, hogy az egész tárgyalást elejétől végig nagy gonddal meg fogja hallgatni.

A biróság a bazini városháza tanácstermében foglalt helyet sötét posztóval leteritett asztal mellett. Az asztal bal végén Gregorovius mester ült. Mellette kisebb asztal állott amelyen könyvek voltak felhalmozva. A nagy asztalon gyertyák égtek, és az asztal közepén feszület állott. Tamás gróf számára az asztaltól jobbra szőnyeggel leteritett kis deszkaemelvényen karosszéket állitottak fel. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Pongrác András kiadta azt a parancsot, hogy a városi darabontok vezessék a biróság elé a zsidókat. A terem hátsó ajtaja nemsokára felnyilt, és a városi darabontok behajtották rajta a zsidókat. Összesen ötvenen voltak: férfiak, nők és gyerekek. A biróság tagjai kiváncsian vártak rájuk. A zsidók többnyire habozva és szorongva vonultak előre a biróság asztala felé, és mindnyájan sápadtak és ziláltak voltak: éhségtől, félelemtől, virasztástól, felindulástól. A porkoláb jelentette a városbirónak, hogy a fogoly zsidók mind itt vannak. A városbiró ekkor megszólalt:

– Bazini zsidók! Rettentő bűn vádjával terhelten jelentek meg ez előtt a törvényszék előtt.

Folytatni akarta. Ekkor azonban előlépett a zsidók közül Mihály, meghajolt a gróf felé és igy szólt:

– Nagyságos gróf úr, kegyes engedelmét kérem rá, hogy mindenekelőtt egy kérést terjeszthessek elő.

Tamás gróf, akinek a sötét tekintete komoran kutatva siklott végig a fogoly zsidókon, most ránézett Mihályra, azután alig észrevehető mozdulattal engedelmet adott neki a beszédre.

– Minket, – mondta Mihály, – tegnap délelőtt óta tartanak itten fogva. Ez alatt az idő alatt kétszer adtak ennünk és mind a kétszer disznószalonnát.

– Na, és! – kérdezte Tamás gróf összevont szemöldökkel.

– Arra kérem a nagyságos grófot, kegyeskedjék elrendelni, hogy – ha bennünket tovább is fogva tartanak – a házainkból hozathassunk ott készen álló ételt, mert a mi törvényeink tiltják a disznószalonna elfogyasztását.

Tamás gróf sötét szeme villámlani kezdett.

– Én, – mondta erre Mihály, – ezzel a kérelemmel nem zavartam volna itt a tárgyalás megkezdését, de a gyerekek sirnak az éhségtől és az asszonyok közel vannak az elájúláshoz.

Tamás gróf elpirult a haragtól. Megszólalt és a hangja pengett az indulattól.

– Mert a szivetek átkozott keménysége még a börtön nyomorúságában sem tud megpuhulni. Merészelsz még itt is elém állni és kihivóan kérkedni vele, hogy nektek nem jó az az étel, amely minden keresztény embernek jó? – Nem kaptok mást.

Az asszonyok közül ekkor elájult az egyik. A gyerekek sirni kezdtek. Moravek Gellért, a bazini plébános nyugtalanúl mozgolódott a székén. Szelid, egyszerű, kövér ember volt és nem tudott gyereksirást hallgatni.

– Nagyságos gróf úr, – mondta zavarodottan, – azt kérném, mutassuk meg tévelygő nyomorultaknak, mi az igazi keresztényi irgalom, és azt kérném, hogy engedtessék meg nekik, lakjanak jól, úgy, amint megátalkodott babonáik szerint jóllakni szoktak.

– Nagyságos gróf úr, – mondotta Gregorovius mester, – én ugyancsak ezt kérném, már csak azért is, mert sötétségben vakoskodó esztelenek egyébként nem esznek, és akkor a per tárgyalását ki nem birja elgyengűlő, hitvány testük.

Tamás gróf erre fáradt utálattal megengedte, hogy városi szolgák menjenek el a zsidók házaiba és ottan összeszedjék azokat az ételeket, amelyeket a zsidók megjelölnek. Az asszonyok kezdték elmondani a városi szolgáknak, hogyan és honnan hozzanak el készen álló ételeket; a városbiró pedig kissé megzavarodottan tekintett Tamás grófra, mert nem tudta, folytassák-e már most a tárgyalást. Gregorovius mester kimentette a zavarból. Felállott és igy szólt:

– Addig is, amig bendőtöket megtöltitek, mondjátok meg nekem ti gőgösködő zsidók, miért tartotok ti más asztalt és az evésnek más rendjét, mint a keresztények? Álljatok elő, ha mertek, azzal a tudománnyal, amellyel hivalkodni szoktatok, és lássuk meg, meg tudtok-e állni velem szemben, aki az Anyaszentegyház tanitásaival sujtalak le benneteket. No, ki mer kiállani közületek vitára? – Senki? – Magatok valljátok be ezzel a hallgatással, hogy nincs igazatok. Még azt sem tudjátok megmondani, miért nem eszitek a disznónak jóizű és egészséges húsát?

A zsidók komoran és kedvetlenűl hallgatták a Gregorovius mester felszólitását. Nem szerették a nyilvános hitvitákat, amelyekben idöről időre részük volt és amelyekről tudták, hogy az ellenfél benne szabadon megmondhat mindent, ők ellenben felhördülő haragra, esetleg szitkokra és esetleg ütlegekre számithatnak, ha elmondják azt, amit legerősebb érveiknek tartanak. A Gregorovius mester felszólitására tehát hallgattak. A felhevült magiszter azonban haragosan csúfolta őket, és erre egyszerre megmozdult Ruben, a csepűszakállas kis szabó.

– Amit nem eszünk, – mondta megvetően, – azt azért nem esszük, mert az Úr megtiltotta. Amint az elolvasható Mózes harmadik könyvében, ahol azt parancsolja az úr, hogy válasszuk el a tiszta állatot a tisztátalantól, amint az Úr is elválasztott bennünket más népektől.

– Ezért nem szabad disznóhúst enni?

– Ezért.

Gregorovius mester a biróság tagjai felé fordult és igy szólt:

– Ime, nagytekintetű biróság, most hallottuk Ruben szabót, a zsidók bölcs teologusát.

A tanács tagjai nevettek. Gregorovius mester kiegyenesedett.

– Én pedig, – mondta diadalmasan, – utána az igazi tudás fényével meg fogom világitani a tévelygő zsidó sötétséget. Mert igaz, hogy Isten eltiltotta bizonyos állatok húsának élvezését az ó testamentumban. De miért tiltotta el? Ez a kérdés. Eltiltotta, hogy a zsidókat elválassza a pogányoktól. Miért tiltotta el őket a disznóhús evésétől? Mert az egyptusiak, mint azt bölcs Plutarchos is irja, nagy tiszteletben tartották egyéb barom állatok között a disznót is. Mert Ovidiusban is olvasható: