Vagyis: Ceresz, midőn magának istenasszonyként tiszteletet tétetett, buzájáért disznót kivánt és e kártékony állat vérével fizettetett. Ezért tiltotta el az Ur akkor a disznóhús evését. De már most: meddig tartott ez a tilalom? A zsidók erősködve állitják, hogy tart ma is. De én őket saját mestereik tanitásával sújtom le… Mert itt van ama sötét babonákkal és esztelen tévelygésekkel teli talmud, amelyet ők szentnek tartanak és amelyben benne van – a midrás nevü részben – hogy maguk a rabbinusok is ugy vélekednek, hogy midőn a Messiás el fog jönni, szabad lesz enni azokat az állatokat, amelyek azelőtt tiltva voltak.

Gregorovius mester kiválasztott egy könyvet a többi közül, felvette és igy szólt:

– Azt mondja itt a midrás: „miért hivatik a disznó zsidóúl chazir-nak? Azért, mert eredetet veszi ettől a szótól: chazar, azaz visszajövés. Mert eljő még az idő, melyben szabad lesz a disznóhúst megenni.“

Gregorovius mester letette a könyvet, és lassan, de egyre emelkedő hangon folytatta:

– A zsidók mestereinek tanitásaiból is kitetszik tehát, hogy a Messiás eljővetele után a tiltott állatok fogyasztása is szabad lesz. Mi keresztények azonban tudjuk, hogy a Messiás már eljött ezelőtt ezerötszázhuszonkilenc évvel. Tehát: az ami az ó szövetségben nem törvény, hanem csupán ceremónia, azaz szertartás, az eltöröltetett. Tehát: a miénk az igazság és a világosság, a zsidóké pedig a tévelygés és a vakoskodás.

A biróság tagjai elégedetten bólogattak. A zsidók fanyarúl hallgattak. Ruben reszketve nyelte a mérget és újra meg ujra nekikészűlt, hogy feleljen, a többiek azonban rángattak a ruháját és kérve suttogták neki, hogy hallgasson. A Gregorovius mester döntő érveire veszedelmes dolog lett volna felelni. Gregorovius mester azonban folytatni akarta a vitát. Ismét felszólitotta a zsidókat, álljanak elő a mondanivalójukkal, ha van mondanivalójuk, azután nekilendülten csúfolta őket, amiért most a szájukat se tudják kinyitni. A zsidók komoran hallgattak és lesütötték a szemüket. József azonban nagy érdeklődéssel nézte Gregoroviust, és amikor a magiszter tovább szónokolt, csendesen elmosolyodott. Furcsának találta ezt a tudós embert, aki ilyen győzelmeket akar aratni. Gregorovius mester észrevette a József futó mosolygását és még jobban felhevűlt. Egyenesen Józsefhez fordult, csúfolódott azon, hogy József nagy bölcs filozofusnak tartja magát és felszólitotta, hogy álljon hát ő elő azzal, amit tud, ha tud valamit. József csendesen megrázta a fejét. Nem! Ekkor azonban a városbiró is rászólt, hogy álljon elő vele, ha tud valamit, és József egyszerre látta, hogy ezeket az embereket érdekli az ilyenféle vita, amely őt untatja és amely a többi zsidók számára kinos szorongás. A Gregorovius mester ujabb felszólitására tehát előlépett és rámutatott a könyves asztalra:

– Itt van ezek között az új testamentum? – kérdezte nyugodtan.

A zsidók szorongva nézték, mit akar; a biróság tagjai kiváncsian várakoztak, Gregorovius mester igent intett és átadta Józsefnek az új testamentumot. A latin forditás volt.

József lapozgatott benne, azután igy szólt:

– Itt vannak, – mondta csendesen, – az Apostolok Cselekedetei. Itt irva van, hogy Jeruzsálemben összegyültek az apostolok és a vének és elküldötték Antiochiába Barnabást és Pált, Judást és Silást a következő üzenettel: tetszett a Szent Léleknek és nekünk, hogy több terhet rátok ne rakjunk ezeken a szükséges dolgokon kivűl: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, továbbá a vértől, a fulva holt állattól és a paráznaságtól.

Becsukta a könyvet és visszatette az asztalra. Mindenki nagy figyelemmel nézett Gregorovius mesterre. Gregorovius mester összevont szemöldökkel hajolt József felé.

– Vagyis azt akarod mondani, – szólt megfontoltan, mintha sulyos töprengésre lenne szüksége, – hogy az evangélium predikáltatása után is tiltva van az, ami azelőtt volt? Tehát csak azt lenne szabad ennünk, amit a zsidók is esznek? Tehát ugy kellene az állatokat levágatnunk, amint a zsidó metszők vágják?

József halk derűvel bólintott: Gregorovius mester hirtelen kiegyenesedett és a hangja magasra felcsapott:

– Megfelelek én erre az ellenvetésedre is hamis tudományodba belebódult zsidó, és megmagyarázom neked Mózes törvényének hármas végét és határát, tudniillik: a Törvénynek eleven, holt és halálthozó állapotát. Az élő vagy eleven Törvénynek ideje és állapota tartott Mózestől fogva és kötelezte a zsidókat a Krisztusnak haláláig. A holt Törvény attól a szempillantástól fogva, amelyben Krisztus a keresztfán lelkét kiadta, mondván: beteljesedett, – az evangeliumok elégséges kihirdetéséig tartott. Végre a halált hozó Törvény az evangeliumnak kihirdetésétől tartani fog világ végeztéig. Már most: miért rendelték a szent apostolok ama megtartóztatást? Nagy fontos okból: az evangélium kiterjedése végett, – hogy szép egyező békességgel lennének meg egymás között a zsidóságból és a pogányságból megtért hivek abban az időben, amelyben az ó törvény, noha immár meghalt, de halált hozó még nem volt. Mert lehetetlen lett volna az anyaszentegyházat plántálni, ha az apostolok ezt az alkalmas módot ki nem gondolják. Mert ha látták volna a zsidók és mások, akik velük tartottak, hogy az ujonnan megtértek azt eszik, amit a pogányok, méltán gyanakodhattak volna, hogy talán a bálványozásban is velük tartanak. Miért adatott tehát az utasitás? A pogányok miatt adatott. Van-e azonban ma már pogányság és bálványimádás? Isten irgalmasságából teljeséggel megszünt. Kötelesek vagyunk tehát igenis kerülni azt, ami Isten és a természet törvényei által tiltatik, mint például a paráznaság, de nem tartozunk elkerülni és megvetni azt, ami hajdan csak azért tiltatott, mert a pogányság jelensége és bélyege volt, mint példáúl a fojtott állat evése. Igy világosodik ki számunkra a Szentirás igaz értelme, amelyet a zsidó konokság és a rabbinusi megátalkodottság el akar csavarni a maga kedvére.

A biróság tagjai megint elégedetten bólogattak, és Gregorovius mester azzal a kérdéssel fordult Józsefhez, tud-e és merészel-e még valamit felhozni tévelygése védelmére. József habozott egy kicsit, azután derülten mondta, hogy nem tud. Gregorovius mester ekkor ismét felszólitotta őt és a zsidókat mind, álljanak elő bármely állitással vagy tétellel, Mózes öt könyvéből vagy a prófétákból vagy bárhonnan, amivel szokásaikat, szertartásaikat, egész vallásukat igazolni próbálják és ő vállalkozik rá, hogy mint Dávid a parittyával, ő az igazság fegyverével kezében egy szempillantás alatt leteriti tévelygéseik Góliátját. A szidók hallgattak. Ruben azonban, aki percek óta dühtől elborulva mormogott és kutyánál piszkosabb ebnek, tisztátlan, mocskos bálványimadónak és még rosszabbnak szidta magában Gregorovius mestert, hirtelen kitépte magát a többiek kezéből és lángoló arccal odatoppant Gregorovius mester elé:

– Te hazugságoknak piszkos zsákja, – mondta neki a felindúlástól hörögve, – felelj meg hát arra, mi igértetett az igazi Messiás eljöveteléről?

– Hol? – kiáltotta Gregorovius mester, – hol? Mondd meg csak a helyet, dühöngő zsidó, és megfelelek neked.

– Mózes ötödik könyvében, hazugságokat csaholó, rühes kutya. „Ha az ég szélére volnál is taszitva, onnét is összegyüjt téged az Úr, a te Istened és onnét is felvesz téged. És elhoz az Úr, a te Istened arra a földre, melyet birtak a te atyáid.“ Hol van ennek a beteljesedése? Hol van az igazi Messiás?

Gregorovius mester mélyen elgondolkozva nézett a rikácsoló Rubenre. Lehajtotta a fejét, mint aki fájdalmasan töprengeni kénytelen. A biróság tagjai most feszűlt érdeklődéssel és némi agodalommal néztek rá. Ruben lihegve állott előtte és haragosan verte el magától a zsidókat, akik vissza akartak őt húzni maguk közé. Gregorovius mester lassan felemelte a fejét és halkan megszólalt:

– Hol van az igazi Messiás, azt kérdezi a mérgesen üvöltő zsidó, holott mikor a nazaréti Jézus eljött, nemcsak össze nem gyüjttettek a zsidók, hanem épen akkor széleszttettek el az egész világra? Meg tudunk-e felelni a zsidó hányivetiségnak erre a követelésére? – Kérdezzük csak meg először: igaz-e, hogy a Messiás eljövetelekor össze kellett gyüjtetniök a zsidóknak az egész világból? Vegyük a kezünkbe Hoseás profétát.

Felemelt egy könyvet, lapozott benne és igy szólt:

– Azt mondja Hoseás proféta: „Az ő találmányoknak gonoszságáért az én házamból kivetem őket: és nem cselekszem többé, hogy szeressem őket; gyümölcsöt semmiképen nem teremnek: hogyha nemzenek is, megölöm az ő méhüknek legszerelmesebbit.“ Ezt jövendölte felőlük Hoseás próféta. Hol van itt az, hogy a zsidóknak össze kell gyüjtetniök? Bizonyára épen az ellenkezője áll itt, amint azt akárki megértheti.

Gregorovius mester szünetet tartott, végignézett a biróság tagjain, azután folytatta:

– De nézzük meg, mit mond Jeremiás proféta? „Térjetek meg eltévedt fiak, ugymond az Úr… és én magamhoz veszlek benneteket, egyet a Városból, kettőt a Nemzetségből, és beviszlek Sionba.“ Hogy értsük Jeremiás profétának ezt a jóslatát? Maguk a zsidók is megütődtek rajta, és babonaságokkal és csüréssel-csavarással teli talmudjuk nem tehetett mást, mint hogy igy magyarázza: valamiképen az igéretföldjére is a hatszázezerből csak ketten mentek be (ugymint Jósue és Kaleb) akként leszen a Messiás eljövetelekor is. Magához vesz Isten egyet a Városból és kettőt a Nemzetségből. Azaz keveset. De ha már maguk a vakoskodó zsidók is kénytelenek beletörni magukat ebbe a beismerésbe, akkor mi, akiket égi világosság kalauzol, ne ismernénk fel, mi az értelme Jeremiás próféta jóslatának? Egyet a Városból! Ki az? Gondolkozzunk csak. Bizony megvilágosittatott és befogadtatott a Krisztus eljövetelekor a Tarsus városából való Saulus, aki nem volt más, mint Szent Pál apostol. És bizony megvilágittatott és befogadtatott kettő a Nemzetségből: két egy testvér-atyafi: Péter és András, Jakab és János. A jóslat tehát betelt és, bizony, dühöngő zsidók, igaz következtetéssel mondhatjuk, hogy Krisztus az igazi Messiás és nagy oktalan esztelenség rajta kivül más valakit Messiás gyanánt várni.

A tanács tagjai elégedetten és felderülten helyeseltek. A reszkető Rubent Ábrahám acélszoritású ököllel huzta hátra a zsidók közé. Ott rárivalltak, hogy fogja be a száját.

– Próbáljátok csak felemelni a fejeteket, – szólt Gregorovius mester. Elvágom az inatokat és agyonsujtlak benneteket Malakiás prófétával, Ezekiél profétával, Jeremiás profétával, Dániel profétával, Ezsajás profétával, Zakariás profétával, a héber szöveggel és a kaldeai szöveggel, a grammatikával, a teólogiával és az egyszerű józan ésszel, a Szentirással és az istentelenségeknek és esztelenségeknek azzal a gyüjteményével, amely a talmud. Be fogom bizonyitani, hogy minden hivalkodástok hazug, be fogom bizonyitani, hogy tele vagytok babonákkal és bübájosságokkal, be fogom bizonyitani, hogy még a Mózes parancsolatait se tartjátok be, hanem hozzátesztek és elvesztek belőle, kicsavarjátok az értelmét és meghamisitjátok.

Ruben tehetetlenül vonaglott az Ábrahám karjainak a szoritásában. Ábrahám befogta a száját, de az Ábrahám rettenetes tenyerén is áttört a tajtékzó dühének egy felhördülése.

– Sziszegsz kigyó? – kérdezte Gregorovius mester. Azt állitottam, nagytekintetű biróság, hogy ezek az elveteműlt tévelygők hozzátesznek még Mózes parancsához is. Bizonyitom… Feleljetek nekem, ti zsidók, igaz-e, hogy zavaros és rendtartás nélkül való imáitok között van ez az ima is, amelyet kezetek mosása után szoktatok elmondani: „áldott légy te Isten, a mi Istenünk, a Világ Királya, aki a te parancsolataiddal megszenteltél minket és megparancsoltad nekünk, hogy megmossuk tisztán kezeinket?“ Feleljetek. Szoktátok-e ezt imádkozni, igen vagy nem?

A zsidók hallgattak. A városbiró rájuk szólt:

– Feleljetek. Szoktátok? – Sámuel!

– Szoktuk, – mondta halkan Sámuel.

– Tehát szokták, – kiáltott Gregorovius. De kérlek és kényszeritlek, mondjátok meg nekem, hol parancsolta meg ezt az Isten? Melyik részében található ez a Szentirásnak? Én megmondom nektek. Sehol. – Esztelen és izetlen koholmány ez is, mint talmudjuk, kabalájuk, imaszijjaik, imaköpenyegük, minden ünnepük és egész szertartásuk. Mit szóljunk hozzá, nagytekintetű biróság, ha esztelen talmudjukban azt olvassuk, hogy maga az Isten is imaszijjat és imaköpenyt visel? Ha azt olvassuk, hogy az Isten a leviatánnal játszadozik? Ha azt olvassuk, hogy rabbinusokkal vitatkozik és a rabbinusok rábeszéléseinek enged? Mit várjunk a kereszténységgel szemben ilyen elvakultaktól, akik az Uristenről nem átallanak eféle esztelen költeményeket költeni?

A terem hátsó részében megjelent néhány városi szolga, aki ételeket hozott. Gregorovius mester megfékezte a maga patakzó ékesszólását, habozott egy kicsit, azután a birósághoz fordult és igy szólt:

– Eresszük el most nyomorultakat, nagytekintetű biróság, hadd töltsék meg bendőjüket. De vegyük eszünkbe, hogy nincs a rabbinusi esztelenségnek és a zsidó babonaságnak határa. Mert hinné-e valaki, hogy ha majd hasukat kiüresiteni akarják, szegény bolondok, még ez sem megy babonaság nélkül? Látom, nagytekintetű biróság, senki sem akarja hinni. Hát itt van Németországban nyomtatott ritualéjuk; ez mindjárt a harmadik levélen azt tanitja, hogy amikor négy ölnyire vannak attól a helytől, ahol amaz alkalmatlan terhet lerakni akarják, akkor állapodjanak meg. Miért? Bizony nem másért hanem mert a bolondos, babonás zsidónak épen itt, ezen a furcsa helyen könyörgést kell elmondania: visszatekintvén az öriző Angyalokra. Azt mondja ilyenkor a zsidó: „Oh dicsőséges angyalok, a felséges Istennek szolgái, őrizzetek meg engem, segitsetek meg engem, várjatok meg engem, mig bemegyek és visszajövök.“ Mi a könyörgés oka? Elhitetik magukkal esztelenűl babonás együgyűek, hogy ama tiszta Lelkek, az Angyalok nem mehetnek be olyan tisztátlan helyre. Azt hiszi a zsidó, hogy mialatt a természet elhalaszthatatlan közrobotját elvégzi, kint várnak rá az angyalok a házikó előtt.

A biróság tagjai harsogva nevettek. Gregorovius mester várt, azután igy szólt:

– Megmutattam őket igaz mivoltukban, nagytekintetű biróság. És most hadd menjenek bendőjüket megtölteni.

A városbiró intett a zsidóknak, hogy mehetnek. A zsidók a keserű szégyentől halálfáradtan indultak lefelé. A darabontok lekisérték őket a pincébe, ahol szabad volt enniök. A biróság tagjai felélénkülten üdvözölték Gregorovius mestert, azután elmentek uzsonnázni és uzsonna közben sokat nevettek a zsidókon, különösen akkor, amikor Gregorovius mester ujabb részleteket beszélt el a zsidók ritualéjából és talmudjából.

Tamás gróf ezalatt egyedűl és töprengve sétált a városháza előtt. Mikor a biróság ismét összeűlt, és a zsidókat behajtották a terembe, a tekintete akaratlanul is a nőkre siklott és megpihent Juditon. Ez a gyengeség már a tárgyalás első felében is megzavarta; most mély megszégyenűlést érzett miatta és kiadta az parancsot, hogy a gyerekeket és a nőket, akik zajongásukkal csak hátráltatják a tárgyalást, vigyék vissza a pincébe. A nőket és a gyerekeket erre visszavitték a pincébe és csak a férfiak maradtak a biróság előtt.

– Bazini zsidók, – szólt azután a városbiró, – hallottátok: rettenetes bűn vádjával terhelten álltok itt előttünk. Figyelmeztetlek benneteket: szálljatok magatokba, adjátok fel ősi nyakasságtokat, mert az igazság ugy is ki fog derűlni és csak a töredelmes bűnbánat enyhitheti bűnötök megitélését. Azzal vádoltattok, hogy Meylinger György kilenc éves János fiát kegyetlenül megöltétek, bűnös babonából vérét vettétek, a vért cudar bűbájosságaitokra egyrészt magatok használtátok, másrészt idegen zsidóknak tovább adtátok. – Erre a vádra kell felelnetek.

A zsidók kis csoportja megremegett a felindulástól. Közülök azonban ismét Mihály lépett elő.

– Én, mint ennek a községnek az előljárója, erre a rettenetes vádra azt felelem, hogy mi a meggyilkolt fiút nem is láttuk, a megöletéséről addig, amig bennünket ide be nem hoztak, nem is hallottunk, hogy mi az egy igaz Isten szine előtt hajlandók vagyunk megesküdni, hogy… Az Úr szine előtt esküszöm rá, hogy ártatlanok vagyunk.

Mihály elveszitette a nyugalmát és reszketve kiáltotta esküjét felfelé, a nagy terem boltozatán túlra, valahova a magasságba. A zsidókból kibuggyant a reszkető izgalom és a Mihály szavai után egy harsanó dühorditás csapott fel remegő csoportjukból, bizonykodás, eskü, könyörgés, fenyegetőzés, az ártatlanságuk felüvöltő, siró erősitése. A biróság tagjai, a bazini polgárok és a többiek megrázottan ültek a helyükön és megütödve néztek a zsidókra. Pongrác András zavarodottan kereste, mit mondjon. Gregorovius mester azonban előrehajolt és igy szólt:

– Nem gondoljátok azt zsidók, magatok is, hogy felette gyanus dolog, hogy ilyen nagy ingerültséggel tiltakoztok a vád ellen?

Mihály magából kikelve toppantt Gregorovius mester elé.

– Ha pedig nem tiltakoznánk felindultan, te zagyva fecsegő, – orditotta, – akkor azt mondanád, az a gyanus, hogy nem tiltakozunk felindultan.

A városbiró ekkor megtalálta, mit kell mondania és szigoruan rendreutasitotta Mihályt. Gregorovius mester a biróság tagjaihoz fordult és igy szólt:

– Lám, az agyafurt zsidónak mindenre meg van a felelete. De én majd megmutatom nekik, hogy az igazságot nem lehet sem eltakarni, sem eltüntetni, sem meggyilkolni, sem eltemetni.

Mihály bocsánatot kért, amiért elragadtatta magát. Őszintén bánta is a hirtelenkedését. Hozzá volt szokva, hogy mindenki egy bizonyos megbecsüléssel beszél vele. Műhelyi bőrkötényében szokott volt járni; a testi munka szerény méltósága szokta védeni; amióta börtönben volt, külön is elhatározta és a többieket parancsolóan rábeszélte, hogy a tárgyaláson nyugodtan viselkedjenek. És most ő ragadtatta el magát elsőnek. Hogyan kell helyrehozni ezt a hibát?

– Nagyságos gróf úr! Nagytekintetű biróság! – mondta a felindulásával küzködve. Negyedik Béla király törvénye és szabadságlevele szerint, amelyet számos királyunk, legutóbb második Ulászló és második Lajos király megerősitett, a magyarországi zsidók felett főbenjáró ügyekben a nádor vagy a tárnokmester, helyettük a budai királyi várnagy itélkezik. Minthogy itt főbenjáró váddal vádoltatunk, alázattal kérem, méltóztassék intézkedni, hogy illetékes biránk elé kerüljünk.

Tamás gróf szótlanul intett Gregoroviusnak.

– Negyedik Béla király zsidótörvénye, – mondta Gregorovius mester szárazon, – nem országos törvény, hanem kegyelmi cselekedet. Maguk a zsidók sem állitják, hogy dicsőségesen uralkodó Ferdinánd királyunk ezt a szabadságlevelet, ezt a királyi kegyelmi cselekedetet megerősitette volna, amint például második Lajos király megerősitette. Ebből az következik a jogtudomány álláspontja szerint, hogy a zsidók minden jogukat elvesztették, a teljes jogtalanság állapotában vannak, nem hivatkozhatnak tehát semmiféle privilégiumra, és peres eljárásban egyáltalán nem kivánhatnak és nem követelhetnek semmit.

A biróság tagjai komoly fejhajtással erősitették meg a vélemény helyességét.

– Ha ez igy, van – mondta Mihály nehéz lélekzetvétellel, – akkor a jogtalanná vált zsidók felett érvénybe lép a római császár tulajdonjoga. A jogtudomány tanitása az, hogy mivel Zsidóországot a római császárok győzték le, a zsidók a római császárok utódainak birtokába jutottak. A római császárok utóda a német nemzet szent római birodalmának dicsőségesen uralkodó császára: Károly császár. A zsidók a császári kamara tulajdonai. Kamaraszolgák. Alázattal kérem tehát, hogy bennünket a római császár itélőszéke elé méltóztassék utalni.

– Világos, – szólt erre Gregorovius mester, – hogy ennek a kivánságnak a teljesitése már az egyszerü józan észbe is beleütköznék. Károly császár őfelsége messze van. Ha a zsidókat az itélőszéke elé akarnánk juttatni, az nemcsak az időnek, hanem az igazságnak is felesleges elvesztegetésével járna, mert mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a zsidó pénz felhasználná ezt a halasztást az igazság elhomályositására, a vádlottak kiszabaditására, a bűnösök megmentésére. Károly császárt egyébként Ferdinánd király képviseli. Ferdinánd királyt a bazini grófok ő nagyságaik. Ők a zsidók felett itélkezni nem óhajtanak. Minthogy az elkövetett szörnyü bűn azonban megtorlatlanúl nem maradhat és valakinek itélkeznie kell, megalakúlt ez a biróság, melynek az itélkezést a bazini gróf urak átengedik. Népitélet fogja eldönteni, mi történjék a szörnyü bünnel vádolt zsidókkal. Ennek az eljárásnak a helyessége bibliai példákkal, számos egyházatyának és tudós doktornak a véleményével igazolható. És amikor a zsidók semmis ürügyek alatt a császár elé vagy koholt jogcimen a nádor elé kivánkoznak, megsértik ezt a biróságot, mert eleve azt vetik az arcába, hogy nem biznak a szigoru igazságszeretetében és tiszta itélethozatalában.

Mihály halkan sóhajtott egyet, azután azt a kérést terjesztette elő, legyen szabad jogvédőt fogadniok, aki érdekeiket képviseli és segit nekik az igazság kideritésében. A biróság tagjai várakozva néztek Gregorovius mesterre. Gregorovius mester most felugrott.

– Jogvédőt kivánnak a zsidók? – kiáltotta haragosan, – mert azt semmiféle vádlottól nem szokás megtagadni? Azt kérdezem én erre: volt-e jogvédő a szerencsétlen és boldogtalan Meylinger János mellett, amikor irgalom nélkül meggyilkolták? De továbbmegyek és azt kérdezem: van-e itt valaki, aki Meylinger Jánost, vagy gyászbaborult, örökre megszomoritott, reménységes, szép fiuktól megfosztott szüleit képviseli? Nincs. Maguk a zsidók sem mondhatják, hogy van. Ez nem olyan per, ahol előterjesztésekkel, felebbezésekkel, halasztásokkal, replikákkal, duplikákkal, csürésekkel-csavarásokkal lehet dolgozni. Itt a biróság minden tagja egyre törekszik: az igazság kideritésére és a bűnösök megbüntetésére. Ha tehát a zsidók nem akarják magukat eleve bünöseknek elismerni, azt ajánlom, ne próbáljanak tovább csűrni és csavarni, hanem éljenek azzal a joggal, amelyet a biróság megad nekik: védjék magukat a szörnyű vád ellen, amely terheli őket. Ha ártatlanok: megvédhetik magukat. Ha nem akarnak védekezni: beismerték a bűnösségüket.

A városbiró erre komolyan megintette a zsidókat, ne akarjanak kibúvókkal élni és ne sértegessék oktalan kérelmeikkel a biróságot, azután ismét Gregorovius mesternek adta meg a szót, aki röviden elmondta a biróságnak a gyilkosság történetét.

– A biróság tagjai, – szólt egyebek között, – látták a szerencsétlen áldozat holttestét. Nem feltünő-e az a gonosz szakértelem, amellyel a számos sebet ejtették rajta és amellyel ereit felnyitották? Nos, pénteken szokatlan vendégük érkezett a bazini zsidóknak: Zakariás zsidó orvos és seborvos. Miért jött ide Bazinba, ahol semmi keresnivalója nem volt? Amikor megérkezett – tanu van rá – azt mondta Mihálynak, a zsidók előljárójának, hogy valakinek meg kell halnia. Kinek kell meghalnia? Miért kell meghalnia? Azok után, amik történtek, nem kételkedünk benne, hogy ebben az évben a bazini zsidókra volt kiróva az a kötelesség, hogy keresztény vért szerezzenek és hogy Zakariás azért jött, hogy a bazini zsidókkal együtt elvégezze azt, amit halaszthatatlan kötelességként rótt ki rájuk a minden országhatáron át szövetkezett zsidóság. Délután látták már megbizható tanuk, hogy egy zsidó csalogatta a kis Meylinger Jánost. Később egy zsidó nagy csomagot vitt be a Mihály pincéjébe. Oda, vagy a zsinagógájukba később összegyülekezett az egész zsidóság, és ekkor történt meg a mindennél kegyetlenebb gyilkosság. Aki kétségbe vonná, hogy a gyilkosságnak a vérvétel volt a célja, annak azt felelem: mondja meg, hová lett akkor a vér. Sem a pincében, sem a zsinagógában semmi nyoma. Tehát gondosan felfogták. Tehát elvitték valahová. Nemcsak gyilkosság történt, hanem zsidó vérgyilkosság.

A zsidók haragtól és kintól reszketve hallgatták a Gregorovius mester szavait és néha egy-egy felhördüléssel félbeszakitották. A városbiró megintette őket, maradjanak csendben, azután felszólitotta Zakariást, lépjen a biróság elé. Zakariás eddig Józsefre és Ábrahámra támaszkodott és most halkan azt felelte, hogy ha a biróság ki akarja őt hallgatni, engedjék leülni, mert az aggkor gyengesége miatt nem tud a lábán állni. A városbiró Tamás grófnak egy legyintésére elrendelte, hogy Zakariásnak hozzanak széket. Zakariás leült. A biróság tagjai kényelmetlenül nézegették. Zavarta őket a nagy öregsége, zavarta őket a hófehér haj, amelyre megszoktak bizonyos tisztelettel tekinteni. Zakariás ezután elmondta, hogy Bazinba ugy került, hogy Trencsénből igyekezett haza Pozsonyba és az uton nagy gyengeség fogta el. Hogy éppen Mihályhoz tért be, annak az a természetes oka, hogy Mihály az itteni zsidók előljárója; feltételezhette, hogy Mihály szivesen befogadja; nem tételezhette fel ellenben, hogy például Gregorovius mester szivesen látná.

– Ami továbbá azt illeti, hogy én Mihálynak azt mondtam, hogy valakinek meg kell halnia, – valóban ezt mondtam; és bizonyára meg is kell halnia valakinek. Nekem kell meghalnom, tisztelt urak; – nagy kort éltem és legfeljebb nehány napom van még. Ezt mondtam Mihálynak, ezt mondom most is, Ennyi az igazság abból, amit a magiszter ur elmondott. Minden egyéb: mese, kitalálás, álomlátás, fecsegés. Én mindezt könnyen vehetném, és ha csak magamról lenne szó, arra se szedném össze hanyatló erőmet, hogy bár egy szóval is feleljek rájuk. Én tőlem a nagytekintetü biróság és akármilyen földi hatalom már csak egy pár rövid napot vehet el. De rajtam kivül vannak itt mások is. Ezért azt mondom: én sok évtizeden át nappal és éjjel abban fáradtam, hogy szerény tudásommal mások bajain segitsek; akiket ingyen gyógyitottam azok között volt zsidó is, de sokkal több volt keresztény, amint azt talán az egész vidéken tudják, de amint a pozsonyi urak, gondolom, megerősitik.

A két pozsonyi kiküldött szótlanul bólintott.

– Az elmult hosszu évekre és évtizedekre hivatkozom, amikor azt kérdezem: elgondolható-e, elképzelhető-e, feltételezhető-e, hogy én egy ilyen élet után az öregségemet, az életem végét, az utolsó napjaimat egy ilyen oktalan, esztelen, ostoba bünnel szennyezzem be? De a multon kivül van jövő is. A zsidók hite épen ugy azt tartja, mint a keresztényeké, hogy ha az ember meghal, akkor egy magasabb biróság előtt kell számot adnia a tetteiről. Én nemsokára ez elé a magasabb biróság elé lépek. És abban a tudatban, hogy ott kell számot adnom róla, esküszöm mindenre, ami nekünk vagy másoknak szent: a bazini zsidók ártatlanok abban a bünben, amelyel vádolják őket.

Nagy csend volt. A zsidók csoportjában egy fojtott hang hallatszott, mintha valaki felzokogott volna. Tamás gróf komor feszültséggel bámult Zakariásra. A biróság tagjai lesütötték a szemüket, ide-oda mozogtak a helyükön, keresgéltek valamit az asztalon vagy igazitottak valamit a ruhájukon. Gregorovius mester azonban kiegyenesedett, mint aki harcba akar szállni és nyugodtan megszólalt:

– A zsidó eskü értékét mindnyájan ismerjük. Nagyon jól tudjuk, hogy a szidó rabbinusok tanitása szerint, érdemet szerez magának az, aki a keresztényt hamis eskűvel becsapja.

– Nem igaz, – szólt nyugodtan Zakariás.

– Majd erről egyébként még beszélünk. Most ami ezt a fennen dicsekedve emlegetett multat illeti: nagy gyengesége, fogyatkozása és hibája a kereszténységnek, hogy a zsidó doktorokat keresztény betegek közelébe engedi. Hogy is lehet feltételezni, hogy egy zsidó segiteni akarjon egy keresztényen? Bünt követ el az a keresztény, aki a zsidó orvost házába ereszti.

– Tudja-e magiszter úr, hogy ő szentségének, Kelemen pápának kicsoda az orvosa? – kérdezte Zakariás.

– Nem tudom.

– De én igen: egy Mortara nevü zsidó. És nemcsak őszentsége bizta rá egészsége gondozását zsidó orvosra, hanem zsidó orvosa volt tizedik Leó pápának, második Gyula pápának és hatodik Sándor pápának is.

A biróság tagjai meglepetve néztek Gregorovius mesterre. Gregorovius mester felugrott. Kopott pergamenszinü arca tűzben égett; kis szeme szikrázott.

– Mindnyájan tudjuk, – mondta felhevülten, – hogy emberi gyengeségek, könnyelmű mulasztások és bűnös elnézések következtében veszedelembe jutott maga az egyház is és hogy az egész kereszténységet kárhozatos hitromlás fenyegeti. Ütött az utolsó óra, hogy magunkhoz térjünk. Ébredjünk fel, és lássuk meg, hogy minden eretnekségnek, hitszakadásnak és az örök igazságok ellen való lázadozásnak az eredete az, hogy megtürjük magunk között még azokat is, akik a megfeszitett Krisztus nyilvánságos ellenségei. Ha erre egyszer ráébredtünk: vessük fel csak egyszerű józan ésszel azt a kérdést, mi az oka annak, hogy a zsidók olyan nagyon törekszenek az orvosi mesterségre, holott ravasz és kegyetlen természetük sokkal inkább a kereskedésre és az uzsorára vonzza őket?

Zakariás elmosolyodott. Szomorú mosolygással ingatta fehér fejét, azután melankolikus öngúnnyal csendesen odavetette Gregorovius mesternek:

– Dat Galenus opes.

– Igen, – szólt Gregorovius mester, – kincsekre is vágyódik a zsidó, amelyeket adhat Galenus, vagyis az orvosi tudomány, de minden kincsnél jobban vágyodik arra, amit az orvos legkönnyebben szerezhet meg: keresztény vérre. Ez a zsidónak a legnagyobb, legforróbb, legégetőbb vágya.

– Szamár! – mondta Zakariás megfékezhetetlen, mély megvetéssel.

Gregorovius mester egy mozdulattal elhallgattatta a városbirót, aki közbe akart szólni.

– Majd megfelelek én a mérges zsidónak, aki dühösen emelgeti már a szarvát, mert érzi, hogy kezemben a tudomány taglója. – Miért vágyódik keresztény vérre a zsidó? Egyrészt a keresztények elleni gyülöletből, másrészt azért, mert elvakult, istentelen tudatlanságában azt hiszi, hogy lelki üdvösségének használ, ha a keresztény vérnek bár egy cseppjét elfogyasztja. Meritek tagadni, ti zsidók, hogy gyűlölitek a kereszténységet? Meritek tagadni, hogy keresztény vérre vágyakoztok?

A zsidók remegve figyelő csoportja felmorajlott, Zakariás pedig igy szólt:

– Nagytekintetű biróság, kérem, méltóztassék meggondolni, hogy a mi szent könyveinkben, amelyekre a kereszténység is épült, nekünk még az állati vér fogyasztása is tiltva van; és ez a vértilalom olyan szigoru volt a zsidóságban, hogy, amint az előbb láttuk, még az Uj Testamentomba is átment egy időre. Hogyan lehetne tehát olyan rettenetességet elképzelni, hogy akik még az állati vértől is undorodva elfordulnak, embervér után vágyódjanak?

– Megmondom én, – kiáltotta Gregorovius mester. A zsidók, mikor bajba jutnak, azt szokták mondogatni, hogy ők csak Mózes könyveihez ragaszkodnak. De igaz-e ez nagytekintetü biróság? Hiszen én minden szem számára láthatóan és minden fül számára hallhatóan megmutattam ezen a helyen, hogy a zsidók nem ragaszkodnak Mózes törvényeihez. Belőle elvesznek. Hozzá hozzáadnak. Az Isten igaz ismeretétől elpártolt zsidóság nem Mózes törvényei szerint él, hanem a rabbinusok esztelen, izetlen, gonosz és alávaló kitalálásai szerint. Nem az Ó Testamentum az ő szent könyvük, hanem a talmud. Ennek engedelmeskednek elvakúlt nyomorúltak. A talmud pedig igenis, megparancsolja nekik, hogy a keresztényt öljék meg, ahol érik.

– Nem igaz, – mondta Zakariás.

– Nem igaz, – zudultak fel hangosan a zsidók.

– Lesujthatnálak benneteket felmorduló zsidók, – szólt Gregorovius mester, – magával a talmuddal Idézhetném azt, amit a talmudban Eleázár rabbi mond, idézhetném azt, amit Majmunidesz rabbi tanit, de akkor módot adnék nektek arra, hogy csürjetek és csavarjatok, tagadjatok és hamisitsatok. Másképen világitok hát én rá sötétségben lappangó utatokra. Miért kivánkozik keresztény vérre a zsidó, nagytekintetü biróság? Rettentő oka van, de nagyon egyszerü. A zsidók megtagadták volt Jézust és tovább vártak az igazi Messiásra. De amikor telt az idő, – irja a tudós Teofilusz barát, aki maga is megtért zsidó – feltámadt bennük az a félelem, hogy hátha a nazaréti Jézus, Mária fia mégis az a Megváltó, akire apáik vártak. Az istentelen rabbik jól tudták, hogy ő volt az, de a kevélységük és szivük keménysége nem engedte, hogy ezt beismerjék. A zsidók azonban egyre jobban rettegtek az örök kárhozattól. Tudjuk, hogy a legnyomorultabb lélek is sóvárog a megváltásra. Mit gondoltak ki tehát az istentelen és esztelen rabbik, hogy a zsidókat visszatartsák a kereszténységtől, de az üdvösségben megis részeltessék? Nagyon jól ismerték ők Szent Pál tanitását, aki megmagyarázza, hogy minden keresztény egy szellemi testnek a tagja, a test feje Krisztus és a test a Krisztus testével az Oltáriszentségben tápláltatik. „Egy test vagyunk mindnyájan, akik egy kenyérben részesülünk,“ – úgymond Szent Pál a korintusiakhoz és efezusiakhoz irott levelében. Tudták ők azt, hogy – mint az Úr megmondta – éltető erő hatja át a főt és a tagokat, miként a szőllőtőt és a szőllővesszőt. Mit gondoltak már most ki az elvetemedett rabbinusok? Ha nem lehetünk részesek Krisztus engesztelő vérében, vegyünk akkor egy keresztényt és az ő vére által, nekünk is részünk lesz a megváltásban. Rettentő gondolat nagytekintetü biróság, de rettentő a zsidó gyülölet és a zsidó konokság is. Ha ezt tudjuk: megértjük-e akkor, hogy a legyilkolt áldozat vérének semmi nyoma nincs? Bizony megértjük. De ha tudjuk, hogy a keresztény vér erre kell nekik saluti animarum ipsorum judeorum, akkor kezdjük megérteni azt is, hogy egy öreg ember, aki gőgösködve emlegeti közeli halálát, miért tesz meg nagy utazást és miért teszi ki magát még a legnagyobb veszedelemnek is azért, hogy mielőtt meghalna, mégegyszer keresztény vérhez jusson. Közeledik számára a nagy itélet. Retteg; és be akarja lopni magát az üdvözülésbe. És bizonyára bejut érte az örök kárhozatba. – Ezt felelem a szenteskedő, alakoskodó, tévelygő, örők kárhozatra méltó öreg zsidónak.

Zakariás elnevette magát. Előbb türelmesen hallgatta Gregorovius mestert, az utolsó mondatainál lehajtotta a fejét a mellére és most halkan nevetett. A biróság tagjai megütődve néztek rá, a városbiró pedig felszólitotta, hogy viselkedjék értelmes emberhez méltóan.

– Bocsánatot kérek, tisztelt urak, – mondta Zakariás derülten, – de a tudós magiszter olyan ludszárnyon bukdácsoló együgyűségeket eregetett itt fel, hogy nem tudtam nevetés nélkül megállani.

– Azt nem lehet mondani, hogy ezek olyan együgyüségek volnának, Zakariás, – mondta a városbiró komolyan.

– Már bocsánatot kérek, vagy hiszek abban, hogy Jézus a Messiás, vagy nem.

– Hiszel benne? kérdezte a városbiró.

– Nem hiszek. De akkor hogyan hihetném azt, hogy egy keresztény fiu vérének néhány cseppje elég az üdvözülésemhez?

– Tele vagytok ti zsidók mindenféle babonával és esztelen bübájoskodással, – mondta habozva a városbiró.

– Lehet, hogy vannak babonáink. Ilyen babonánk nincs.

A biróság tagjai mozgolódtak. Az egyik pozsonyi kiküldött megszólalt:

– De azt nem tagadhatjátok ti zsidók, hogy gyűlölitek a Krisztust?

A zsidók mereven figyelő csoportja megremegett. Ábrahám rátapasztotta a tenyerét a vonagló Ruben szájára, hogy a dacos kiabálását elfojtsa. Zakariás lassan válaszolt:

– Nem gyülöljük, csak nem hiszünk benne.

– Aki nem hisz benne, az gyülöli. Akkor pedig gyűlölitek az egész kereszténységet, amely maga a Krisztus. És a keresztények elleni gyűlöletből akkor minden kitelik tőletek.

– Nagytekintetű biróság, mondta Zakariás, – érzem, hogy fogynak az erőim és hamarosan már igy ülve sem tudom tartani magamat. Amig még erőm van a szólásra: arra kérem az urakat, ne higyjenek annak az esztelen vádnak, amely ellenünk emeltetett, ne terheljék meg a lelküket avval, hogy ártatlanokat elitélnek. Gondolják meg, hogy a kereszténység is a zsidóságból keletkezett és hogy latin irók tanusága szerint a pogány Rómában a keresztények ellen is emeltek ilyen tudatlanságból és rosszindulatból keletkezett szörnyű vádakat. A főtisztelendő úrhoz fordulok, erősitse meg, amit mondok.

A bazini plébános szótlanúl intett igent.

– Épen ezért, – mondta Zakariás, – maga az egyház volt az, amely a zsidókat az eféle vádak ellen többször védelmébe vette. Ince pápa és Gergely pápa ebben a bölcs nagylelkűségben annyira ment, hogy különböző időkben pápai bullákat bocsájtottak ki, amelyekben eltiltották, hogy a zsidók a vérvétel vádjával illettessenek.

A városbiró meglepetve fordúlt a plébánoshoz.

– Igaz ez, főtisztelendő ur?

– Igaz, – felelte a plébános.

A biróság tagjai nagyon meg voltak lepetve. Némelyek sietve cserélték ki szomszédaikkal az észrevételeiket, mások áthajoltak az asztalon, általános mozgolódás és felzsongó beszélgetés támadt. Gregorovius mester az asztal bal végén, székében hátradűlve ült és fénylő diadalmosollyal szemlélte az általános mozgolódást. Egy ideig várt, azután lassan felállott. A beszélgetés erre elhallgatott. A csendességben Gregorovius mester még mindig várt. Mikor a városbiró feléje hajolt, azzal, hogy megkérdezi, mi mondanivalója van, akkor hirtelen megszólalt:

– Most a kezemben tartalak, álnok zsidó, – mondta emelt hangon. Magad adtad magad a kezemre, mert elvakultságodban és szemtelenségedben merészeltél az egyházra hivatkozni. Ha te kérdeztél, majd én is kérdezek. Kérdem, főtisztelendő úr, benne van-e a római mártirologiában Szent Vilmos neve? Kérdezem, benne van-e Szent Werner neve?

– Benne van, – felelte halkan a plébános.

– Bizony benne van, – szólt Gregorovius mester. És én most a tudomány fáklyájával kezemben meg fogom világitani a multat ugy, hogy fény derűljön a jelenre is.

Könyveket rakott maga elé az asztalra, felvett közülök egyet és igy folytatta:

– Monsa Róbert krónikás jelenti, hogy 1100-ban husvét ünnepén Bloisban több zsidó Krisztus elleni gyülöletből megölt egy gyermeket. A gyilkosokat Theobald, Chartres grófja tűzhalálra itélte.

Másik könyvet vett fel és lapozott benne.

– Az angolországi Norwichban történt, 1144-ben, hogy zsidók halálra kinozták Szent Vilmost. – Franciaországban történt 1179-ben, hogy a zsidók Pontoise kastélyában megöltek egy fiút, akit a párisi nép utóbb Szent Richard néven tisztelt. – Lincolnban történt 1225-ben, hogy az akkor éppen kilenc éves Szent Hugót a zsidók Joppinus rabbi házában megölték. – A németországi Bacharachban történt 1287-ben husvét táján, hogy a zsidók a tizennégy éves Szent Wernert megölték; tüskebokrok közé dobták; ott találták meg Isten rendeléséből arrajáró katonák, akiket csodálatos fényesség és páratlan illat vonzott a holttest felé.

Gregorovius mester letette a könyvet.

– Elég ez? – kérdezte nyugodtan. Mert felsorolhatnék még sok más mártirt, akik mind a zsidók keze által pusztultak el. De áttérek a mi korunkra, amikor az emberi nem haladása szemmel látható és amikor a tudomány fénye elterjedt az egész világon.

Ujabb könyvet vett fel.

– Tirol tartományában Rinn faluban 1462-ik évben a zsidók megölték a három éves Oxner Andrást. – De lépjünk még közelebb korunkhoz. A Németország és Olaszország határán levő Trientben 1475. nagyhetében a zsidók megölték a húsz hónapos Gerber Simont. Ennek a pernek minden irata meg van. Meg vannak a zsidók vallomásai, és belőlük tudjuk, miért kell a zsidóknak a vér és hogyan használják fel. – De tudunk mást is. Tegyünk még egy lépést, és időben és térben ugyszólván megérkeztünk a bazini zsidók bűnéhez.

Lassan felvette az utolsó könyvet, a bal kezével felemelte és a jobbkeze kifeszitett mutatóujjával rámutatott.

– Itt van, – mondta, – a tudós Bonfinius könyve. Hol történt az a gyilkosság, amelyet leir? Nem másutt: Nagyszombat városában. Mikor? Az 1494-ik esztendőben. Tizenkét zsidó férfi és két zsidó asszony egy nemes ifjat ölt meg ott. A zsidókat bünükért elégették (megerősithetik a nagyszombati urak, akik szájhagyomány utján hallhatták.)

A két nagyszombati küldött igent intett.

– Mit vallottak ki a zsidók Nagyszombatban, amikor kinok között kérdésre vonattak? Miért szomjuhozzák annyira a keresztény vért? Azt mondja Bonfinius: „Négy okát adták és vallották ennek: 1. Hogy régi hagyomány légyen az őnáluk, hogy a keresztény vér igen hasznos a környülmetéléskor a zsidó gyermek vérének megállitására és a sebnek gyógyulására. 2. Ha a keresztény vérrel összveelegyitett pogácsából a zsidó eszik és abból más személynek is ad, azt a maga szerelmére gerjeszti. 3. Mivelhogy a zsidóknál valamint az asszonyok, ugy a férfiak is havi vérfolyást szenvednek, nagy orvosság e nyavalyában a keresztény vérnek megivása. 4. Régi, de titkos törvényük szerint tartoznak a zsidók esztendőnként egy keresztényt megölni és annak vérével az Istennek áldozni; ez a sors ebben az esztendőben a nagyszombati zsidókra szállott.“ Ki mondja ezt nagytekintetü biróság? Én mondom talán? Bizony, nem én, hanem a tudós Bonfinius. Ki vallotta ezt? A zsidók ellenségei talán? Nem, maguk a zsidók. Régi, de titkos törvényük szerint tartoznak a zsidók esztendőnként egy keresztényt megölni. Ki végzi el e rettentő hóhérlást? Egyszer ez a község, máskor a másik. Egyezernégyszázhetvenötben Trient. Éppen az a város, amelyből ez a konokul hallgató Dávid-zsidó nemrégiben visszaérkezett. Ezernégyszázkilencvennégyben Nagyszombat: az a város, amely felől a tettető, öreg Zakariás ide érkezik. És ezerötszázhuszonkilencben? – Dávid meghozta a parancsot Bazinba. Zakariás megsürgette a parancs végrehajtását, mert öreg, reszket a haláltól és minden áron be akarja lopni magát az üdvözülésbe. A vért kiontották. Egy részét maguk fogyasztották el, más részét tovább küldték, hogy a rabbinusok osszák ki a zsidóságban. Akinek szeme van, az lásson. Aki nem akar látni, az kössön mindjárt szerződést a zsidókkal, hogy évenként elad nekik lemészárlásra egy keresztény gyermeket. Én az én keresztény testvéreim vérét pénzen el nem adom. Én állitom, vallom és hirdetem: ezerötszázhuszonkilencben a bazini zsidók gyilkoltak és bizonyára méltók éppen ugy a halálra, mint a nagyszombatiak, vagy a trientiek.

Leült. A biróság tagjai feszült figyelemmel hallgattak; most elkomolyodva mérlegelték azt, amit hallottak. Egy-egy halk megjegyzést váltottak, és pillantásuk időről-időre idegenkedően, kérdően, felelősségrevonóan tért vissza a zsidókra. A városbiró megkérdezte Zakariást, mit tud felelni arra, amit most hallottak. Zakariás összeroskadtan ült a székén. A nehéz bágyadtság, amely ellen eddig még nagy erőfeszitéssel tudott védekezni, most egészen megrohanta. A két kezével belekapaszkodott a szék karfájába, hogy le ne essen. A szemét becsukta. A városbiró kérdésére csak egy szótlan fejrázással tudott felelni.

Kint alkonyodott. A városbiró összenézett a biróság tagjaival és készült rá, hogy a tárgyalást mára berekeszti és a zsidókat visszaküldi a börtönbe. Ekkor hirtelen előlépett Dávid. Eddig hallgatott. Komoran nyelte fel-feltajtékzó dühét és sebesnek és összetörtnek érezte az egész testét attól a gyötrelmes erőfeszitéstől, a mellyel nyugalmat kényszeritett magára. Most nem birta tovább. Igy végződjék ez az első nap? Igy menjenek vissza a sokszoros tehetetlenségbe, a tehetetlenségnek abba a poklába, amely ez a pincebörtön itt alattuk? Odatoppant a hosszu asztal elé és felemelt fejjel kiáltotta:

– Városbiró úr! Főtisztelendő úr! Választ kérek erre a kérdésre: hihető-e hogy egy zsidó épen akkor kövessen el ilyen bünt, amikor amugy is meg akart keresztelkedni?

Kis szünet támadt. Nagy csendesség.

– Nem hihető, – mondta azután habozva a városbiró.

– Semmiképen se hihető, – mondta felélénkülve a bazini plébános.

– Akkor kérem a biróságot, hallgassa ki tanuként a győri püspök őkegyelmességét. Én áldozócsütörtök előtt nála jártam. Neki bejelentettem, hogy meg akarok keresztelkedni. Ő megigérte, hogy maga készit elő a keresztségre és maga keresztel meg a győri székesegyházban.

A teremben mérhetetlen elálmélkodás támadt. Dávid szavai keményen pattogtak szerteszét, mint a puskagolyó, és amikor elhallgatott, mindenki úgy ült vagy állt a teremben, mintha puskagolyó érte volna. Tamás gróf hirtelen mozdulattal előrehajolt és előrehajolva bámult bele a Dávid arcába. A biróság tagjai mintha mind fel akartak volna ugrani a helyükről. A zsidók eltorzuló arccal néztek össze, és mindegyiknek egy-egy felkiáltás fagyott meg az ajkán. Zakáriás is, nehezen és lassan, felemelte fáradtan lehanyatló fejét és csodálkozva nézett Dávidra. Nagy csendesség volt. A városbiró végre Tamás gróf felé fordult, mint aki utbaigazitást keres. Tamás gróf komoran elgondolkodva hajtotta le a fejét. Ekkor egyszerre rekedten kiáltó hang hallatszott. Gregorovius mester, aki előbb megsebzett álmélkodással lendült hátra a székén, most felugrott.

– Meg akarsz keresztelkedni, azt mondod? – kérdezte kiáltva.

Dávid összevont szemöldökkel, szótlanul fordult feléje. Gregorovius mester egész testével előre hajolt és jobbkeze kinyujtott mutatóujját Dávidra szegezte.

– Mondd ezt utánam: Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egy fiában, ki fogantaték Szent Lélektől, születék Szüz Máriától…! Mondd! No mondd!

Dávid megremegett. Fuldokló lélekzetet vett. Szólásra nyitotta a száját, és alsó ajka reszketve vált el a felső ajkától. Tamás gróf megint előrehajolt és feszült figyelemmel meredt az ajkára. A biróság tagjai visszafojtották a lélekzetüket, Dávid egy szédülő pillantással végignézett rajtuk és minden arcot egyszerre látott, és az egész testében érezte azt a feszültséget, amely a szemekből feléje sugárzik. De a háta mögött ott voltak a zsidók. És a jelenlétüket és tekintetüket és a gondolataikat még jobban érezte; érezte a hátgerincében és az egész testében: hidegségként, megláncoltságként, tőrdöfésként. Dideregve zárta ujra össze szólásra nyitott ajkát. Összeszedte minden erejét;

– A győri püspök úr előtt akarom, – szólt dadogva, – elmondani mindazt, ami…

Harsogó, győzelmi kacagás hangzott fel. Gregorovius mester feszült előrehajlottságából kiegyenesedett.

– Nem tudta kimondani! – kiáltott a biróság felé. Ismerem én minden ravaszságtokat, cselszövő zsidók! – Tudni kell, nagytekintetű biróság, hogy szabad ám a zsidónak a rabbinusok tanitásai szerint meg is keresztelkednie. A feltétel csak az, hogy a megtérése ne legyen őszinte és hogy tovább is kárositani és megrontani törekedjék a keresztényeket. Ha ezt tudjuk, kell-e akkor csodálkoznunk azon, hogy ez a ravasz Dávid néhány nappal ezelőtt a győri püspök úrnak bejelentette, hogy meg akar keresztelkedni? Vajjon miért jelentette be? Trientből jött ő akkor. Tudta ő már nagyon jól, hogy a bazini zsidók nem halaszthatják tovább a rájuk rótt véradó megfizetését. Hát majd megfizetjük – gondolta ravaszul magában – de én jó előre gondoskodom róla, hogy büntetlenül maradjak.

Dávidnak elöntötte a vér az arcát. A düh ugy lobbant fel benne, mint a puskapor. Süket lett; az egész testét, mint valami elviselhetetlen feszültség, egy örjöngő kérdés töltötte el: meddig fogja ez az átkozott paprikajancsi kinozni őt a hangjával, a bölcsen kanyargó mondataival, az egész létével. Egy dühorditással nekiugrott Gregorovius mesternek és torkon ragadta. A teremben nagy riadalom támadt. A biróság tagjai felugráltak, a városbiró a darabontok után kiáltott. Gregorovius mester a Dávid keze szoritásában hörögve fuldokolt, amig Ábrahám oda nem ment és ki nem szabaditotta. A városbiró szólni akart, de Gregorovius mester nem engedte szóhoz jutni. Felállott és még levegő után kapkodva, kezét fájó torkára szoritva, boldogan mondta:

– Letéptem róla a jámbor katechumen álarcát. Mindenki megláthatta, mi van mögötte.

Tamás gróf hirtelen felállott, odalépett a lihegő Dávidhoz és halkan az arcába mondta:

– Csaló zsidó.

Aztán megfordult és kiment. Kint besötétedett. A városbiró keményen összeszidta Dávidot, aztán a tárgyalást mára berekesztettnek nyilvánitotta és elrendelte, hogy a darabontok vigyék vissza a zsidókat a börtönbe.

A zsidók mentek vissza a sötét lépcsőkön át a börtönbe. Lehajtott fejjel vonszolták magukat, és lehajtott, kábult fejjel ment közöttük Dávid is. Mikor a pántos ajtóhoz értek, eszébe jutott, hogy a sötét lépcső fordulói és kanyarulatai között megszökhetett volna. Vissza akart fordulni, de akkor már késő volt. A darabontok betuszkolták az ajtón. Dühös kétségbeeséssel állt meg a bezáruló ajtó előtt és haragosan marcangolta magát azzal a váddal, hogy egyik ostobaságot a másik után követi el. Ekkor ráütött valaki a vállára. Megfordult és szembenállott a hosszu, sovány, szegénységtől és epekedéstől kiszáradt Jakabbal.

– Te kutya, – mondta Jakab magánkivül, – neked köszönhetjük az egész szerencsétlenségünket. Én megmondtam előre; pedig még nem is tudtam, hogy a győri székesegyházba vágyódol. Kövekkel kellett volna agyonvernünk, mint egy kutyát…

– Elég! – szólt Dávid.

Egy megvető legyintéssel utat akart nyitni magának.

– Elég? – orditott fel akkor Ruben; – minden átok a fejeden.

Dávid felé köpött és ütésre emelte fel a kezét. Dávid megragadta a csuklóját, de ekkor más kezek ütései érték. Nem tudta, kik voltak. Izsák? Simon? Elkeseredett haraggal dulakodott velük, József a segitségére sietett, de Mihály és Ábrahám ekkor már szétválasztotta a dulakodókat. A többiek mind ott álltak körülöttük. Dávid lihegve fordult hozzájuk és mondani akart valamit. Az öreg Sámuel azonban felemelte a kezét és elhallgattatta.

– Menj, Dávid, – mondta. Semmi dolgunk egymással.

Dávid körülnézett közöttük. A pincében egy homályos mécses égett. Látta, hogy Mihály, az apósa sem akar a szemébe nézni, lesüti a szemét és elforditja a fejét. Erre ő is magasra emelte a fejét és összeszoritott, gőgös szájjal elindult a másik pincenyilásba. Megkereste Esztert, megfogta a kezét és elvitte a pincenyilás legszélső zugába. Eszter, a gyerekével a karján, szótlanul ment vele és mereven engedelmeskedett neki. A legszélső zugban letelepedtek. Egyedül voltak ott, a többiek közösségéből kizártan, közöttük és a többiek között szabadon maradt egy kis terület, de ezen a területen senki nem jött át. Ők sem beszéltek a többiekkel és velük sem beszélt senki. Később József is hozzájuk csatlakozott, miután segitett az öreg Zakariásnak lefeküdni. Mindahárman hallgattak és mozdulatlanul ültek, csak Eszter hajolt néha ölében alvó fia fölé.

A két mécsest a porkolábtól kapták a zsidók. Mikor Mihály először kért volt éjszakára valami világosságot, a porkoláb kinevette és azt mondta, hogy nagyon drága az olaj. Mihály pénzt igért neki. A porkoláb erre elhozta a két mécsest és meglepetve nézegette a pénzt, amelyet Mihály a kezébe nyomott. Mihály erre beszélgetni kezdett vele és megkérdezte, nem tudna-e nekik irószert és papirost szerezni. A porkoláb megigérte, hogy szerez és estére be is hozta az irószert és a papirost. Átvette érte a pénzt és várakozott. Mihály erre óvatosan azt kérdezte tőle, nem lenne-e e lehetséges, hogy ők leveleket küldjenek Pozsonyba és Bécsbe. De bizony az nagyon lehetséges, felelte a porkoláb. Tudna e olyan megbizható embereket találni, akik a leveleket elviszik? – kérdezte Mihály. Ha az embereket jól megfizetik, akkor a levelek bizonyosan eljutnak oda, ahova el kell jutniok, – felelte a porkoláb. A zsidók erre felindultan nekiültek a levelek megirásának. A porkoláb jött és közölte, hogy az emberek már megvannak. Mihály maga szeretett volna az emberekkel beszélni, de a porkoláb azt mondta, hogy az emberek Tamás gróftól való féltükben nem mernek idejönni. De csak bizzák őrá a leveleket, ő majd átadja őket azoknak a megbizható embereknek. Mihály igy nem tudott mást tenni, mint hogy a leveleket és a pénzt átadta a porkolábnak. A porkoláb odakint a leveleket eltépte, a pénzt megtartotta. Félt Tamás gróftól, aki megfenyegette azzal, hogy leütteti a fejét, ha a zsidókkal megvesztegetteti magát, de viszont azt gondolta, hogy kár lenne a pénzt a zsidóknál hagyni. Derült lélek volt, vidám borivó, aki nem szerette a kinos összeütközéseket és az elkeseredett harcokat. Azt a megoldást, amelyet választott, minden lehető megoldások között a legkitünőbbnek találta, sokkal kitünőbbnek annál, mint ha megtagadná a zsidók kérését, vagy mint ha Tamás grófnak adná át a leveleiket. Igy a következő napokban még több üzenetet, levelet és megbizást vett át a zsidóktól és ugy érezte, hogy nemcsak a törvénynek nincs nála lelkesebb szolgája, hanem a nyomorult zsidóknak sincs nála nagyobb jótevője.

Zakariás végigfeküdt a földön és ugy érezte, hogy az az ájulás, amely fenyegeti, most már maga a halál lesz. Rövid fekvés után azonban ismét magához tért, és amikor evett is valamit, egészen felüdült. Józsefet ekkor elküldte Dávidhoz, hogy Dávid ne legyen teljesen egyedül, ő pedig odahivta maga mellé Juditot. A férfiak ekkor Sámuelt és Mihályt vették körül, akik a leveleket irták, Zakariás pedig csendesen beszélgetett Judittal. Eleinte óvatosan kerülték a Dávid nevét, de azután Judit megérezte, hogy Zakariás nem haragszik Dávidra azért, mert a győri székesegyházban meg akart keresztelkedni. Erről halkan elbeszélgettek előbb, aztán mindketten elhallgattak.

– Gyerekkoromban, – mondta hirtelen Judit, – én sokszor voltam keresztény templomban.

– Hogyan, Judit? – kérdezte Zakariás.

– Egyszer elmentem az apácák temploma mellett és hallottam az apácákat énekelni. És nem tudtam a vágyódásnak ellentállni és belopóztam a templomba, hogy az éneket jobban halljam…

– Azután mi történt Judit? Kikergettek?

– Egyszer parasztgyerekek ki akartak kergetni, de az apácák észrevettek.

– És?

– És bevittek oda, ahol, egy rács mögött, ők énekeltek, és oda szabad volt mindennap elmennem.

– És?

– Én akkor azt hittem, hogy az apácák asszonyok. De ők elmondták nekem, hogy ők Krisztus menyasszonyai és hogy nincs nagyobb gyönyörűség mint Krisztus menyasszonyának lenni.

Zakariás a könyökére támaszkodva előrehajolt és felindultan nézett a Judit arcába. Judit a földön ült, a két kezével átkulcsolta a térdét, a fejét majdnem a térdére támasztotta és elgondolkozva nézett maga elé. A mécses bágyadt fényében Zakariás csak az arca és a homloka élesen metszett, tiszta vonalát látta. Mi van ennek a lánynak a szép homloka mögött? Szemmel verte meg valaki: mondta az anyja. Minden betegség attól ered, hogy a test nedvei megromlanak: mondta az apja. Lássuk csak.

– És benned, Judit, feltámadt az a vágy, hogy te is Krisztus menyasszonya legyél.

– Nem, nem. Én csak énekelni szerettem volna.

– És miért nem jártál tovább oda az apácák templomába?

– Az apácák azt akarták, hogy a gyóntató papjuk kereszteljen meg, és én nem mertem többé odamenni.

– Hanem?

Judit megrezzent, mintha álomból ébredt volna fel, zavartan elmosolyodott és legyintett.

– Semmi – Jobb lesz, ha megyek anyámhoz lefeküdni.

Zakariás azonban nem engedte. Mi a titka ennek a bezárt szirmu léleknek, mi a titka ennek a sötét szépségü szűznek, aki elájul, ha kérők jönnek az apja házához? Gyöngéd kérdéseket tett fel, a kitérő válaszokkal nem elégedett meg, egy-egy véletlenül kiejtett szót felragadott, és a Judit zárkózott lelke lassan kezdett megnyilni. Zakariás szeretettel biztatta és gyöngéden támogatta. Judit sokáig ellentállott, de végre egészen közel hajolt Zakariáshoz a félhomályban és halkan a fülébe sugta:

– Volt akkor egy régi cselédünk, vasmegyei öreg parasztasszony, aki engem nagyon szeretett. Annak elmondtam, hogy nem merek többé az apácákhoz menni, és ő sokáig könyörgött, hogy csak menjek megint. Én nem mentem. De nemsokára nagy beteg lettem. Az öreg asszony azt mondta, hogy ez Isten büntetése, és egyszer, amikor az anyám kiment a szobából, ő titokban bejött és…

– És?

– És megkeresztelt. Szentelt vizet hozott volt a templomból, a vizet a fejemre hintette és az Atyának, a Fiunak, a Szentlélek Istennek nevében megkeresztelt.

– És?

– Én lázas voltam és alig tudtam, mi történik velem, de amikor meggyógyúltam, és az öreg asszony boldog volt és azt mondotta, hogy ime a szent keresztviz csodát müvelt, akkor nagyon megrettentem. Rövid idővel azelőtt hallottam egy történetet; – hogy Rómában ugyanigy megkereszteltek egy zsidó fiut és mikor a dolog kitudódott, maga a pápa küldte el érte a katonáit, hogy vegyék el a szüleitől. – Sirva könyörögtem az öreg asszonynak, hogy ne szóljon senkinek; és megeskettem rá, hogy hallgatni fog. De…

– De?

– De cserébe nekem is meg kellett esküdnöm…

– Mire?

– Hogy legkésőbb tiz év mulva, mire husz éves leszek, elmegyek vagy a pápához, vagy az esztergomi érsekhez, vagy ha egyikhez sem lehet, akkor egy püspökhöz vagy egy apáthoz és elmondom neki a dolgot. Akkor a pápa, vagy az érsek, vagy a püspök, vagy az apát kioktat majd a keresztény hitről, és akkor elhatározhatom majd, kivánom-e, hogy ő – a pápa vagy az apát – ujra megkereszteljen.

– És te Judit, – kérdezte lassan Zakariás, – nagyon vágyódtál rá, hogy a… a pápa vagy az apát megkereszteljen?

– N… em, – felelte Judit elgondolkozva. Én… másra vágyódtam.

– Mire?

– Én, – mondta Judit zavart mosolygással, – énekelni szerettem volna.

– Hogyan Judit? Hogyan függ ez össze a megkereszteléssel? Apáca szerettél volna lenni?

– Nem, nem, – felelte Judit határozottan. Hanem egy kereskedő, aki Olaszországból jött, sokat beszélt arról, hogy ott szinpadok vannak, amelyeken szinjátékokat játszanak és amelyeken énekelnek is; és hogy a szinészek előre megtanulják a szerepüket; hogy nők is játszanak és énekelnek.

– És?

– És én sohase láttam szinpadot. De az apácák templomában egyszer láttam egy ünnepi misét. Több pap volt ott, aranyos ruhában mozogtak az oltár körül, az apácák énekeltek, – én ennél szebbet sohase láttam; és ugy képzeltem, hogy egy szinjáték ilyen lehet. Mert hiszen… de ez ostobaság.

– Mi az Judit? Mit akartál mondani?

– Azt, hogy hiszen a papok is megtanulják előre, amit mondaniok kell, és én, ha a papokra gondoltam, egész gyerekkoromban sohase neveztem őket papoknak, hanem magamban igy neveztem őket: a jó Isten szinészei. – Ezek olyan gyerekes csacsiságok.

– Hm! És igy… az egész idő alatt… arra vágyódtál, hogy…?

– Magam se tudom, mire. Énekelni! Énekelni! Isten dicsőségére! Hogy az emberek örüljenek neki!

– Úgy? Hm! – Hány éves is vagy te Judit?

– A jövö hónapban leszek húsz.

– Igen, fiam… nézd csak… késő van már… menj most aludni.

Judit engedelmesen felkelt, átment az anyjához és lefeküdt melléje a földre. Zakariás a kezét az arcára szoritotta, hogy minden hangot a szájába fojtson. A szeméből azonban feltartóztathatatlanul ömlöttek a könnyek, és a homályban hangtalanul megint sokáig sirt. A két pincenyilásban ekkor kezdtek a beszélgetések elcsendesedni. Nemsokára mindenki aludt, csak Dávid volt ébren. Sorvasztó dühvel bolyongott ide-oda a két pincenyilásban az alvók között: nem talál-e a földben, vagy a falban vagy az ajtón valami lehetőséget arra, hogy kijusson. Időről-időre őrjöngő vágyódással nézett fel az ablakokra; visszafojtott lélegzettel figyelt, hogy nem hall-e valami hangot. Nem jön-e Tóbiás, vagy másvalaki; nem hoz-e valami hirt; nem hoz-e egy ráspolyt legalább. És a győri püspök lovas katonáinak a patkói nem csattognak-e végre odakint a kövecses bazini utcán? Az egyik emésztő óra eltelt a másik után, mig végre kint hajnalodni kezdett. Dávid ekkor összezuzottan leroskadt a merev testtel alvó Eszter mellé; és ráereszkedett a halálos fáradtság nehéz álma.

Másnap, hétfőn, reggel Pongrác András, a városbiró Gregorovius mesterrel együtt haladt a városháza felé. Szép, napos májusi reggel volt. A főutcán kint állott a ház előtt az utcán és süttette magát a nappal Neuperger János, a gazdag szücs.

– No vallanak e a zsidók, városbiró ur? – kérdezte, amikor odaértek hozzá.

A városbiró Gregorovius mesterrel együtt megállott és a kérdésre Gregorovius mester felelt:

– Még nem vallottak, konok megátálkodottak.

– Hát én nem is hiszem, hogy ők tették, – mondta Neuperger János. Ismerem őket.

Gregorovius mester heves magyarázatba fogott arról, hogy senki nem ismerhette a zsidók babonáit és bübájosságait, amelyeket azonban ő a biróságnak már leleplezett. De ezeket a babonákat és bübájosságokat nemsokára meg fogja ismerni az egész világ, mert ő könyvet ir róluk, és a könyvet a gróf ki fogja nyomattatni. Neuperger János kétkedően felelgetett Gregorovius mesternek; egy-két járókelő megállott; nemsokára nagy kör vette őket körül és figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Gregorovius mester azt magyarázta, milyen végtelen kárára van a kereszténységnek, hogy a zsidókat eddig megtürte a maga kebelében.

– Bazin városának csak hasznára voltak, – mondta Neuperger János makacsul.

– Azt mondja Neuperger uram, – kiáltotta Gregorovius mester, hogy a zsidók hasznára voltak Bazin városának és hogy kára lenne Bazin városának, ha egy igazságos itélet őket innen kiirtaná. Hát azt kérdezem én először, hogy a lelki haszon, amely az igazságos kiirtásukból származnék, nem kárpótolná-e ezt a nemes, keresztény várost minden világi kárért? A lélek felette áll a testnek; és csak hitükben ingatag emberek kivánhatják, hogy a hitvány haszonért a zsidókat a lelkek általános romlására itten tovább is megtürjük.

Körülnézett. A hallgatóság szótlanul várakozott.

– De ha már csak a világi hasznot nézzük is, – szólt erre Gregorovius mester megujult buzgalommal, – hát elhiheti akárki, hogy nagyobb haszon lenne a városra a zsidók kiirtása, mint a további bünös megtürése.

– No, már azt nem hiszem, – mondta Neuperger János. Dávid éntőlem nagyobb áron vásárolta a prémeket, mint akárki más. Mihály is, Simon is, Sámuel is külső országokból hoztak be ide pénzt.

– Hát én pedig bizonyitom, amit mondtam; mert én, mint a tudományok világában élő ember szokva vagyok hozzá, hogy semmit se állitsak bizonyitás nélkül. – Nézzük csak. Ha a zsidókat az elkövetett bünért méltó büntetésként halálra itélik, akkor a törvény értelmében elveszitik minden vagyonukat is. Mi történik a házaikkal, mühelyeikkel, szölleikkel, áruikkal és prémeikkel? Tamás gróf, akit minden cselekedetében a tiszta igazságszeretet vezérel, ki fogja ezt az egész szidó vagyont osztani Bazin város lakósai között, kárpótlásul azokért a veszteségekért, amelyeket a zsidó ravaszság és gonoszság által szenvedtek. Nem lesz ez nagyobb haszon a városra? Hát Neuperger urnak nem lenne jobb, ha az agyafúrt Dávid zsidó helyett mindjárt maga szállitaná le a prémeket Olaszországba?

Neuperger János elgondolkozott, azután lassan vállatvont. A megszaporodott hallgatóságból azonban elkiáltotta magát valaki.

– Máglyára a zsidókkal.

– Majd ha vallanak, – szólt Gregorovius mester csittitóan.

– Égjenek: akár vallanak, akár nem, – kiáltotta egy másik ember.

Gregorovius mester rosszalóan csóválta meg a fejét és intően emelte fel a kezét:

– Nem, barátom, ilyet nem szabad mondani. Senkit sem szabad máglyára küldeni, csak aki bűnösnek bizonyult és a kit a biróság elitélt. A biróságnak pedig még a zsidók felett is igazságosan kell itéletet mondania. Mi nem vagyunk se törökök, se tatárok, itten jog és törvény uralkodik.

Néhány ember helyeselt és Gregorovius mester elégedetten indult Pongrác Andrással a városháza felé. A városbiró szótlanul ment Gregorovius mester oldalán. Sulyos gondolatok foglalkoztatták.

– Magiszter uram, mondta végre, – feleljen meg nekem, mint jogtudós, egy kérdésre.

Gregorovius mester megállott és komoly készséggel fordult a városbiró felé.