– Én ezzel a Dávid zsidóval, – szólt a városbiró, – áldozó csütörtök után való pénteken szerződést kötöttem, hogy megveszem tőle házát, kertjét, szőllejét, lovait, árúit most pénteken fizetendő kétezerötszáz magyar forinton. Már most, ha ez a Dávid a gyilkosságban bünösnek találtatik, akkor először: érvényes-e ez a szerződés, másodszor: kinek tartozom én a kétezerötszáz magyar forintot lefizetni?

Gregorovius mester elgondolkozott, azután igy szólt:

– A jogtudomány tanitásai szerint a helyzet egészen világos. Pro primo: a szerződés érvényes, mert semmi ok nincs rá, hogy egy jóhiszemű szerződő félnek kára legyen belőle, ha a zsidók egy szörnyü bünt követtek el.

– Nem gondolja, magiszter uram, hogy a gróf a házat és a többit oda találja itélni… példáúl Neuperger Jánosnak?

– Nem teheti, mert a szerződés: szerződés. A ház városbiró uramé. Nem is teszi, mert a gróf sohasem cselekszik jogtalan dolgot és a jogtudomány kérdéseiben mindig az én tanácsaim szerint jár el. Ez világos. Pro secundo: kinek kell megfizetnie a kétezerötszáz magyar forintot? A felelet erre a kérdésre attól függ, hogy a fizetés kitüzött határidején tehát pénteken, Dávid még életben van-e. Ha életben van: neki. Ha nincs életben, illetőleg ha főbenjáró bűnért halálra itéltetett és az itélet végre is hajtatott, akkor senkinek. Minthogy a halálraitélt nemcsak életét vesziti el, hanem egész vagyonát és minden jogát is, a követelései maguktól megszünnek, épen úgy, mintha például királyi kegyelem engedte volna őket el.

Pongrácz András megköszönte a felvilágositást, azután továbbment Gregorovius mesterrel a városháza felé. Az előbb nagyon megrettentette az a gondolat, hogy a gróf Neuperger Jánosnak ajándékozhatná a Dávid házát és most nyugodt és édes örömet érzett arra a gondolatra, hogy a ház, a szöllő és minden egyéb elvitathatatlanul az övé, akármi történik a zsidókkal.

A kétezerötszáz magyar forintja minden esetre együtt lesz. De ha ezt a pénzt nem kellene kifizetnie, akkor ujabb földet vásárolna érte. Vagy még jobb lesz, ha ő csinálja azt, amit Gregorovius mester Neuperger Jánosnak ajánlott: Dávid helyett ő szállit prémeket és lovakat Olaszországba. Olasz aranyak csillantak meg a szeme előtt. Ha sok olasz aranya lesz, akkor eljön az ideje annak is, hogy Ferdinánd király kancelláriájában kiállitsák számára végre azt a nemesi levelet, amelynek a cimerrajza tiz esztendő óta ragyogó arannyal és tűzvörös karminnal annyiszor jelent meg lelki szemei előtt. Közben odaértek a városházához és amikor a boltajtásos kapu alá bementek, Pongrác Andrásnak eszébejutott, hogy a zsidók nemsokára ismét előtte fognak állani és hogy idővel itéletet kell felettük mondania. Eszébe jutott, hogyan riadt itt rá Tamás gróf azzal a gyanusitással, hogy a zsidókkal meg akarja vesztegettetni magát. Azután arra gondolt, hogy a zsidók elitéltetése neki hasznot hozhatna. Erre elhatározta, hogy nem néz se jobbra, se balra, hanem részrehajlás nélkül és rendithetetlenül igazságos lesz.

A biróság tagjai mind összegyültek, megérkezett Tamás gróf is és a városi darabontok nemsokára behajtották a zsidókat a terembe. Zakariásnak meg kellett engedni, hogy leüljön, mert nem tudott a lábán állni. A zsidók köréje csoportosultak és mindnyájan elhúzódtak egy kissé Dávidtól és Józseftől. A délelőtt tanukihallgatásra volt szánva. Elsőnek egy ijedt kis cselédet hallgattak ki, aki azt vallotta, hogy Zakariás a megérkezése után azt mondta Mihály nak, hogy valakinek meg kell halnia. Zakariás melankólikusan ingatta a fejét:

– Még egy-két napom van rá, hogy ismételjem: nekem kell meghalnom.

Azután egy reszkető fejű, folyós szemű öreg ember lépett a biróság elé aki azt vallotta, hogy ő korán délután látta, amint egy zsidó a kis Meylinger Jánost csalogatta.

– Melyik volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg ezeket a zsidókat, – megismeri-e közöttük azt, aki a szegény áldozatot csalogatta?

Az öreg ember reszkető fejjel fordult a zsidók felé és vörös szegélyü, vizes szeme zavarodottan siklott egyikről a másikra.

– No, melyik volt az? – kérdezte a városbiró.

Az öreg ember zavartan mozgatta fogatlan ajkát, mintha rágna valamit.

– Hát megismeri, vagy nem ismeri meg? – kiáltott rá a városbiró.

Az öreg ember ekkor kinyujtotta jobbkeze bütykös mutatóujját és rámutatott Dávidra, aki hozzá legközelebb állott, kissé eltávolodva a többi zsidóktól.

– Az volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg jól. Vigyázzon arra, amit mond. Hát az volt?

– Az volt.

Dávid bosszusan vállat vont.

– Nagytekintetü biróság, – mondta, – én tiz tanuval tudom bizonyitani, hogy pénteken egész délután ki nem mozdultam otthonról.

– Milyen tanukkal? – kérdezte Gregorovius mester.

– Például Vidra Gergellyel, a lovászommal.

– Igen. Ezeknek a tanuknak az értékéröl majd szó lesz még, – mondotta Gregorovius mester.

A városbiró keményen lelkére kiabált az öreg embernek, hogy gondolja meg, pontosan emlékszik-e rá, hogy ez volt az a zsidó. Az öreg ember a szigoru hangtól nagyon megijedt és egyre buzgóbban mondta, hogy bizonyosan ez volt. Ezt a tanut erre elbocsájtottak, és a következő tanu – Mihálynak egy legénye – azt vallotta, hogy délután négy óra tájban egy zsidó, akit Izsákban meg is jelölt, gyanus külsejű zsákot hozott a Mihály házába és rohant le vele a pincébe. Izsák, akit előszólitottak, erre azt mondta, hogy az, amit ő vitt, nem zsák volt, hanem olajos tömlő, és ő azért sietett le vele a pincébe, mert közeledőben volt a szombat előestéje, amikor a zsidóknak nem szabad többé dolgozniok. A városbiró megkérdezte a tanut, olyan külseje volt-e annak a zsáknak vagy tömlőnek, mintha csakugyan olaj lett volna benne. A tanu azt felelte, hogy nem volt olyan külseje. Erre Mihály előlépett és azt mondta, hogy a tömlő alighanem még mindig ott lesz a pincében, mert aznap már nem használhatták fel – beállván a szombat – vasárnap pedig a zsidók már börtönbe kerültek. Erre Gregorovius mester állott fel és kijelentette, hogy ő maga kutatta át igen alaposan a pincét, de ott olajos tömlőnek semmi nyomát nem találta. A tanú – fiatal legény – erre egyszerre elsápadt, mert eszébe jutott, hogy a szomszédok a pincéből minden könnyen elmozditható holmit elvittek, még mielőtt a bazini várnagy a pincét lepecsételte volna. Azon habozott, szóljon-e, amikor a városbiró azt kérdezte tőle, nem látta-e, hogy abban a zsákban, vagy tömlőben vajjon mozog-e valami. Erre megnyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy teljes határozottsággal azt mondta, hogy a zsákban vagy tömlőben nem mozgott semmi.

Ezután különböző tanuk jelentek meg, akik mind azt vallották, hogy szombaton hajnaltájban mindenféle, gyanús, zsidókülsejű embereket láttak a vár felé vivő országuton mozogni. Hogy a jelenlevő zsidók közül melyek voltak a lopózkodók, azt nem tudták megmondani. A kutyák nagyon ugattak; a hold épen lemenőben volt; ők csak épen álmosan kinéztek az ablakon, hiszen nem gondolhatták, hogy a lopózkodó zsidók ilyen rettentő dolgot követtek el. Ezután még egy-két tanu jött, aki azt vallotta, hogy éjszaka valami sikoltást hallott a zsinagóga felől, végűl Gregorovius mester félelmes külsejű késeket mutatott be a biróságnak. A kések egy részéről Mihály azt vallotta, hogy nála szokták vele a szappant vágni, a többi késről Eleazár nem tagadhatta, hogy azok az ő metszőkései.

A városbiró ekkor azt a felszólitást intézte a zsidókhoz, szálljanak végre magukba és könnyitsenek töredelmes vallomással a lelkükön és a helyzetükön. A zsidók fáradtan hallgattak egy másodpercig, aztán Mihály előlépett.

– Az állittatik, – mondta, – hogy a szerencsétlen meggyilkoltat délután négy óra tájban valami tömlőben vagy zsákban behozták az én pincémbe. Kérem a negytekintetű biróságot, hallgassa ki a kis Kárász gyereket, aki alkonyattájban még beszélt a kis Meylinger fiúval a vár felé vezető uton, és aki el fogja mondani, hogy a kis Meylinger fiú arról panaszkodott, hogy valami öreg asszony kicsalt tőle két ezüst huszast.

– Figyelmet érdemel, nagytekintetű biróság, – szólt erre Gregorovius mester, – hogy az egyetlen mentőtanu, akire a zsidók hivatkoznak, egy tiz éves gyerek. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, milyen könnyű gyerekeket irányitani és kitanitani, és mit ér gyerekek vallomása. Jó okaim vannak rá, hogy azt ajánljam, hogy erről és minden egyébről döntsön a biróság a zsidók jelenléte nélkűl.

A városbiró erre megparancsolta, hogy a zsidókat vigyek vissza a börtönbe Mihály azonban nem mozdult. Rángatódzó, fehér ajakkal keresett szavakat. Azután még egy lépést tett előre, ugy, hogy egészen a biróság asztalánál állott, és remegő hangon megszólalt:

– Nagytekintetű urak, – mondta, – még egyszer hadd helyezzem lábuk elé azt a könyörgést, ne higyjék el könnyű lélekkel azt a vádat, amely ellenünk emeltetett. Ismernek bennüket régóta; egyikünket-másikunkat gyerekkora óta. Vannak közöttünk, akiknek itt élt és itt halt meg az apja, a nagyapja és a dédapja is. A törvényt tiszteltük; senkit nem bántottunk; dolgoztunk, ahogy tudtunk…

– Csaltunk, ahogy tudtunk, – szólt közbe Gregorovius mester.

Mihály dühtől fehérre vált arccal fordult feléje, aztán lihegve gyürte le a haragját.

– Akármivel vádolnak bennünket, zsidókat, – mondta, – azzal nem szokás bennünket vádolni, hogy ostobák volnánk. Hogyan lehet tehát feltételezni rólunk, hogy ha elkövettünk volna egy ilyen borzasztó gyilkosságot, akkor a holttestet nem igyekszünk eltüntetni, eltemetni, elégetni, hanem odatesszük az országut mellé, hogy az első járó-kelő megtalálja.

– Mert a sátán bujtogat benneteket, – kiáltott Gregorovius. Nagyon jól tudjuk, hogy a gonosz lélek tulajdonságai között első helyen van a kérkedő és kevély kihivás. Nemcsak meg akarja gyalázni, hanem meg is akarja alázni a hivő lelkeket. Láttuk, hogy Bacharachban is tüskebokrok közé rejtették a szerencsétlen áldozatot. Épen erről van szó: van-e elég akaratunk, erőnk, bátorságunk és hitünk, hogy a gonosznak erre a kihivására keresztényi, erős lélekkel megfeleljünk?

A városbiró ujra felszólitotta a zsidókat, hogy menjenek vissza a börtönbe. A biróság most mindent fontolóra fog venni és igazságosan fog dönteni. Mihály egy halk sóhajtással elindult. Ekkor azonban Dávid lépett a biróság asztala elé.

– Én, – mondta halk, fanyar gőggel, amely inkább szólt a zsidóknak, mint a biróság tagjainak, – én meg akarok keresztelkedni. A biróság sziveskedjék értesiteni a győri püspök ő kegyelmességét: én alázattal kéretem, hogy igérete szerint kereszteljen meg.

A biróság tagjai megint idegesen kezdtek mozgolódni. A városbiró zavarodottan pillantott Tamás gróf felé, Gregorovius mester azonban gyorsan azt ajánlotta, hogy erről a kérelemről is a zsidók távollétében döntsenek. A városbiró igy a zsidóknak most már teljes határozottsággal megparancsolta, hogy minden további halogatás nélkül menjenek vissza a börtönbe. A darabontok körülvették őket, és a zsidók lehajtott fejjel, lassan indultak kifelé. Dávid Józseffel együtt a többiektől különváltan ment a darabontok között.

Amikor a zsidók kimentek, a teremben élénk és hangos vita indult meg. A vitát Gregorovius mester irányitotta; és lassanként beleszólt a biróság minden tagja. A gondolkodásuk nagyjában egyforma volt. A fallal körülkeritett város fiai voltak mind; és mint az apáik, ők is a szük város valamelyik szoros céhében élték le az életüket. A lelkük céh-lélek volt, amelynek megvolt a nyugodt felelete a földi és a földöntúli élet minden kérdésére. Ennek a léleknek a polgári nyugalma, egyensulyozottsága és megbizhatósága annál ingerültebb gyűlölettel fordult a nyugtalan, a hánykódó lelkű, a mindig utrakészülődőnek látszó zsidók ellen, minél nehezebbé lett az élet és minél jobban csökkent az a biztosságérzés, amelyet a céh a tagjai testi és lelki szükségleteinek adott. A zsidók szokásai, imái, ünnepei irritálták őket; a zsidók egész léte, amely állandóan kivüle maradt azoknak a pontosan megszabott formáknak, amelyekben a falak közé szoritott város leélte a maga életét, nyugtalanitotta őket; a zsidók versenye pedig, amely azonnal lázas munkába fogott és rögtön veszedelmessé lett, mihelyt a legkisebb lehetőséghez jutott, felbőszitette őket. Nem tudták elismerni a szombatot ünneplő, zsinagógába járó, Krisztustagadó zsidónak semmiféle jogát arra, hogy versenyével megnehezitse az ő életüket; őszintén és mélyen meg voltak róla győzödve, hogy Istennek tetsző és embernek hasznos cselekedet, ha a zsidókat kiűzik a városaikból, és ahol a királyok vagy a grófok engedelmet adtak rá, ott hamarosan ki is űzték őket. Amikor összeültek a bazini zsidók felett biráskodni, meg volt bennük az a meggyőződés, hogy a zsidók minden esetre bűnösek, ha nem ebben a bűnben, akkor száz másban, mindenekelőtt a megfeszitett Krisztus konok tagadásában, de azután valószinüleg a szentelt ostya megyalázásában, a szentek ócsárlásában és sok egyéb bűnben. A tudományt és a tudomány embereit áhitatosan tisztelték, és Gregorovius mester rendkivüli tudománya, latin és héber idézetei, a szent könyvekben való járatossága, előttük diadalmasan megvivott hitvitája, mélységesen hatott rájuk és tudós könyvekből szedett bizonyitékaival együtt csaknem teljesen meggyőzte őket arról, hogy a zsidók ezt a bünt is elkövették. De az is hatott rájuk, amit Zakariás és Mihály elmondott; a Dávid bejelentése pedig – hogy meg akar keresztelkedni – egészen megzavarta őket; a tanuk vallomásai sem voltak egészen meggyőzőek számukra; és igy nem tudtak könnyen megegyezni abban, hogy hogyan kelljen már most a pert folytatni.

Az első kérdés az volt, teljesiteni kell-e a Dávid kérését és értesiteni kell-e a győri püspököt. Igaz, hogy Dávid nem tudta tegnap habozás nélkül utána mondani Gregorovius mesternek az apostoli hitvallás szavait, de viszont meg kell gondolni, hogy még nincs is előkészitve a megkeresztelkedésre. És igaz lehet, hogy a rabbinusok gonosz tanácsokat adnak a keresztség után törekvő zsidóknak, – de hátha ebben az esetben a megkeresztelkedés vágya és akarata őszinte? És nagyon felelősséges dolog az, hogy amikor olyan szokatlan és rendkivűli dolog történik, hogy egy zsidó meg akar keresztelkedni, hogy akkor ezt az óhajtását ne közöljék rögtön azzal a püspökkel, aki már meg is igérte neki, hogy meg fogja keresztelni. Gregorovius mester élénk részt vett a vitában és végül igy szólt:

– Vannak, akik azt mondják: nem kell értesiteni a győri püspök urat. Vannak, akik azt mondják: értesiteni kell. Magam is azon a nézeten vagyok, hogy értesiteni kell. Igaza van a főtisztelendő urnak: nem szabad utjába állani annak, ha egy zsidó óhajtja a szent keresztséget. A kérdés az: mikor kell értesiteni a győri püspök urat? Nyilvánvaló, hogy illetlen és botrányos dolog lenne, ha a szent keresztség arra szolgálna, hogy egy épen folyamatban levő rettentő bünperben az igazság elhomályosittassék. Hiszen az igaz hit ellenségei azt mondhatnák, hogy ez a Dávid csak a jogos büntetés elől menekűlt a kereszténység védelme alá, és ez kárára lenne magának az egyháznak is. Ellenben: ha az itélet úgy szólna, hogy ártatlan volt, milyen haszon és milyen dicsőség lenne akkor a megtérése. De viszont ha bűnösnek itéltetnék, azért akkor még mindig kivánkozhatik a keresztség után. Megkeresztelkedhetik. És akkor azután igazságosan el lehet dönteni, hogy a megtérésére való tekintettel hogyan kell enyhiteni a büntetését. Előbb tehát le kell tárgyalni a pert, azután értesiteni kell a győri püspök urat.

A biróság tagjait a Gregorovius mester szavai teljesen meggyőzték, és a Gregorovius mester álláspontját mindenki elfogadta. De azután megint heves vita indult meg. Arról a kérdésről kellett dönteni: bizonyitottnak tekinthető-e a zsidók bünössége és térjen-e át a biróság az itélethozatalra, vagy pedig szükség van-e még további tárgyalásra és az itélethozatalt egyelőre el kell-e halasztani. Voltak, akik ugy vélekedtek, hogy a zsidók bünössége a tanuvallomásokból, a büncselekmény körülményeiböl és különösen a tudomány által szolgáltatott adatokból olyan világosan kiderült, hogy nincs más hátra, mint itéletet mondani róluk. Ezzel a vélekedéssel többen szembeszálltak; különös nyomatékkal esett latba a bazini plébános szava, aki teljes határozottsággal kimondotta, hogy az eddigi adatok alapján ő nem hajlandó a zsidók felett itéletet mondani. Erre Pongrác András is felemelte a fejét és hangosan igy szólt:

– A zsidók bünösségét nem látom eléggé bizonyitottnak, folytatni kell a tárgyalást.

Ebbe igy mindenki belenyugodott és Pongrác András feltette a következő kérdést:

– Mi módon vezessük tovább a pert és hogyan folytassuk a tárgyalást?

A bazini plébános azt inditványozta, hogy a biróság igyekezzék jobban kideriteni a büncselekmény körülményeit, hallgasson ki ujabb tanukat és hallgassa ki azokat a tanukat is, akikre a zsidók hivatkoznak. Gregorovius mester, aki hosszabb idő óta hallgatott, most lassan megszólalt:

– A főtisztelendő ur azt kivánja, hallgassunk ki tanukat. De kérdezem: hol állunk meg, ha egyszer elkezdtünk tanukat válogatás nélkül kihallgatni? Péter-Pálkor is itt ülhetünk még és hallgathatjuk tanulatlan emberek zagyva fecsegését. De nagyon jól tudjuk azt is, hogy a tanukihallgatások csak arra jók, hogy elhomályositsák az igazságot. Miért keresgéljünk tehát értelmetlen és tudatlan tanukat? Miért engedjük húzni és halasztani ezt a pert és miért engedjük, hogy veszedelembe jusson az igazság? Én magam is azt mondom: itéletet még nem lehet mondani, mert a zsidók még nem vallottak. De kérdezem: ha százezer tanut hallgatunk is ki, fognak e a zsidók vallani? Soha. Miért futkossunk tehát korlátolt értelmű tanuk után, amikor a zsidók itt vannak kéznél. Itéletet még nem lehet hozni, de igenis lehet és kell tanuk keresgélése helyett a zsidókat, amint szokásos és jogos, további vallatóra fogni, s velük szemben a szigorú vallatást alkalmazni.

A biróság tagjai közül néhányan helyeseltek. A bazini plébános nyugtalanul mozgolódott a helyén. Csendesen elhizó, békességes, szelid ember volt és Gregorovius mester inditványa nagyon megrettentette, bár az első perctől fogva érezte, hogy előbb-utóbb rákerűl a sor.

– Alaposan meg kell fontolnunk, – mondta nyugtalanul, – hogy mi a leghelyesebb eljárás.

– A leghelyesebb eljárás: gyorsan határozni, – szólt Gregorovius mester.

– Vannak egyházi tekintélyek, akik azt tartják, hogy a zsidókat nem szabad a vérvétel vádjával illetni.

– Milyen egyházi tekintélyek? – kérdezte Gregorovius mester hevesen.

– Például az Ince pápa és a Gergely pápa bullája.

Gregorovius mester kis szeme győzelmesen villant fel.

– Jó, hogy a furfangos öreg zsidó után a tisztelendő ur megemliti ezt. Mert főtisztelendő ur hihetőleg tudta, hogy ezek a bullák először is nem hitelesek, másodszor pedig bennük csak az foglaltatik, hogy a zsidókat nem szabad igazságtalanul üldözni. Hát kérdezem én, igazságtalanúl üldözzük-e mi a zsidókat, amikor egy rettenetes bünért felelősségre vonjuk őket?

– Nem! nem! – kiáltott a biróság néhány tagja. Kinpadra velük.

Tamás gróf, aki eddig karosszékében hátradőlve, szótlanúl hallgatta a vitát, most felkelt, lassan az asztal elé ment és a plébánossal szembe fordulva megállott. A bazini plébánosnak nagyon kinos volt ez a néma elébeállás, de összeszedte minden erejét és igy szólt:

– Egyházi és világi tekintélyek egyaránt azon a véleményen vannak, hogy a kinzó vallatást akkor kell elrendelni, ha a bűnösség egészen bizonyitottnak látszik és ha feltételezhető, hogy a vádlott csak megátalkodott makacsságból vonakodik a bünét bevallani.

– De hát nem épen igy van-e a zsidók esetében? Vannak-e megátalkodottabb és makacsabb bűnösök a zsidóknál? – kérdezte Gregorovius mester.

A bazini plébános szólni akart. Gregorovius mester felállott és ünnepi komolysággal folytatta:

– Látom, nagytekintetű biróság, hogy még mindig vannak olyanok, akik eltakarják a szemüket, hogy ne lássanak és befogják a fülüket, hogy ne halljanak. Elérkezettnek látom tehát az időt arra, hogy nagyságos uram, Tamás gróf ur engedelmével döntő fontosságú közlést tegyek. – Két tanúra hivatkoztak itt előttünk a zsidók. Az egyik egy tiz éves gyerek volt. Már most: nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy egy gyereket könnyű szerrel, nehány botütéssel, vagy némi édességgel rá tudok venni arra, hogy azt vallja, amit akarok. A másik tanú volt Vidra Gergely. Ki ez a Vidra Gergely? Ez a Vidra Gergely a Dávid zsidó szolgálatában állott és ezt a Vidra Gergelyt maga Tamás gróf ur kapta rajta, amint másodmagával idelopózkodott a börtönhöz, hogy segitségükre legyen a nagy bűnükért bajba jutott zsidóknak. Ezt a Vidra Gergelyt annyira elvakitotta a zsidó pénz és annyira megrontotta a zsidó szellem, hogy semmi bűnbánatot nem mutatott őszinte vallomást nem tett és még azt sem akarta megfogadni, hogy vétkes segitőkisérleteit ezentúl abba fogja hagyni. Társa, Lindwurm Tóbiás, Mihály zsidó legénye azonban a komoly megintésre magába szállott és a következőket vallotta: először: a zsidók azt igérték neki, hogy ha segitségükre lesz, műhelyt vásárolnak neki és azonkivül fizetnek neki ötven magyar forintot; másodszor: a zsidók arra kérték, keressen más legényeket is, akik segitenének nekik, ha ők jól megfizetnék a segitséget; harmadszor: a zsidók arra kérték őt, hogy vagy ő, vagy valamelyik segitőtársa csempésszen be ráspolyokat a börtönbe, hogy a zsidók az ablakrács elreszelése után megszökhessenek; negyedszer: a zsidók arra kérték őt, hogy ha ezt elvégezte, haladéktalanúl induljon Bécsbe, menjen el a bécsi zsidók előljárójához és kérjen tőle segitséget a bajbajutott bazini zsidók számára. Ezt vallotta a tettenért, de bűnbánó Lindwurm Tóbiás magának Tamás gróf őnagyságának.

A birói asztal körül ülő polgárok megdöbbenve csóválták a fejüket és végűl óvatosan kérdő pillantásokkal fordultak Tamás grófhoz. Tamás gróf egy intéssel megerősitette Gregorovius mester közléseit.

– Ezek után pedig, – szólt Gregorovius mester, – én nekem csak néhány kérdésem van. Kérdezem: hova vezetnének már most a tanukihallgatások? Kérdezem: miért akartak a zsidók megszökni a börtönből, ha ártatlanoknak érezték magukat? Kérdezem: miért kértek a zsidók segitséget a bécsi zsidoktól, ha nem bűnösek? A feleletet adja meg ezekre a kérdésekre a biróság lelkiismerete.

Csend volt. A biróság tagjai elkomolyodva néztek maguk elé. Érezték azt a nagy felelősséget, amely a szive megkeményitésére kötelezi a birót. A bazini plébánosnak hevesen dobogott a szive az izgalomtól, de összeszedte magát és megszólalt:

– Nekünk keresztényi irgalmat és szeretetet kell gyakorolnunk a legkonokabb bünösökkel szemben is és…

Gregorovius mester hevesen dobbantott a lábával.

– Én azonban, – kiáltotta felindultan, – irgalmat kérek a meggyilkolt szegény áldozat számára. Én szeretet kérek nem a kereszténység ellenségei, hanem a kereszténység számára. És bizony mondom, nem az ellenségei döntik bajba, viszik veszedelembe, ragadják hitszakadásba a kereszténységet, hanem a lanyha keresztények, akik, Szent Pállal szólva, nem akarják megharcolni a hitnek szép harcát, akiknél, Szent Pállal szólva, megvan a kegyességnek látszata, de akik megtagadják annak erejét.

A bazini plébánosnak kiütött a homlokán a veriték. Ott állott vele szemben Tamás gróf, és ő tudta, hogy Tamás gróf lanyha lelkipásztornak tartja őt, akinek a hanyagsága és gyengesége tette, hogy a luteránus pestis már-már elharapózott a nyájában. Végigsimitotta verejtékező homlokát és bizonytalan tekintettel odafordult Tamás gróf felé. Amikor a Tamás gróf sötét pillantásu szemébe belenézett, mégegyszer összeszedte magát.

– A kinvallatás, – mondta, – nagy megpróbáltatás a nyomorúlt emberi testnek. A bünös és az ártatlan egyformán szabadulni akar tőle.

– Ugy értsük ezt főtisztelendő ur, – kérdezte Gregorovius mester élesen, – hogy Isten megengedhetné, hogy ártatlanokat itéljünk el?

A bazini plébános lesütötte a szemét és nem felelt. Gregorovius mester várt egy ideig. Azután ég felé forditotta a szemét.

– Ha ártatlanok, – mondta ünnepiesen, – Isten erőt fog nekik adni, hogy elviseljék.

Senki sem szólt. Pongrác András megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Senkinek nem volt ellenvetése, és Pongrác András a biróság egyértelemmel hozott határozataként kimondotta, hogy a zsidókat az igazság kideritése végett kinzó vallatás alá fogják venni.

A porkoláb kinyitotta a pántos ajtót és bekiáltott, hogy Dávid jöjjön a biróság elé. Ő egyedűl. Dávid meglepetve állott fel a földről, ahol Eszter mellett ült és habozó reménységgel és ideges nyugtalansággal indult kifelé. Mi történt? Mégis értesitenék a püspököt? Vagy a püspök üzent volna? Vagy ő maga jött volna el végre? Amikor a biróság elé lépett, rögtön látta, hogy a nyugtalanságának volt igaza és nem a reménységének. A Tamás gróf széke üres volt; és hiányzott a bazini plébános is, aki mikor délben hazament, betegnek érezte magát és ágyba feküdt. A biróság tagjai egyébként teljes számmal itt voltak. Dávid végignézett rajtuk és úgy érezte, hogy kőarcok merednek rá. A szive fájdalmas nagyot dobbant és az arca lassan elfehéredett.

– Utóljára szólitalak fel Dávid zsidó, – szólt Pongrác András, – hogy töredelmes vallomással enyhitsd a bűnöd sulyát.

Dávid még egyszer körülnézett a birái között. Kőarcok.

– Én pedig ujra felszólitalak benneteket, – mondta szédűlve a gondolatai száguldásától, – értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.

A kőarcok megmozdultak. Ezt még mindig nem tudták nyugodtan hallgatni.

– A megtérésed szándékának őszinteségét mutasd meg azzal, – szólt hirtelen Gregorovius mester, – hogy töredelmes vallomást teszel.

– Értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.

– A vallató szobába vele, – kiáltotta Gregorovius mester.

– Hogy merészlitek? – csattant fel Dávid. A fejeteket ütteti le a győri püspök. Üzenjetek a győri püspöknek, hogy meg akarok keresztelkedni.

– Darabontok! – kiáltotta Gregorovius mester.

A darabontok körülvették Dávidot. Dávid kitépte az egyiknek a kezéből az alabárdot, egy másikat fejbe ütött vele, de a darabontok azután leteperték, megkötözték és vitték le a vallató szobába. Gregorovius mester a biróság néhány tagjával utána ment. A vallató szobában ott volt már a selmecbányai hóhér két legénnyel, akik vállalkoztak rá, hogy segiteni fognak neki. Átvették Dávidot és rákötözték egy alacsony padra. Gregorovius mester megintette Dávidot, hogy valljon. Dávid, aki még mindig nem adta meg magát, hanem tajtékozva vergődött a kötelek között, amelyekkel lekötötték, felelet helyett az arcába köpött. Gregorovius mester intett a selmecbányai hóhérnak, hogy fogjon munkához, egy nagyszombati esküdt azonban megindultságtól remegő hangon ismét a lelkére beszélt Dávidnak, adja fel ezt a megátalkodott makacsságot, ne kényszeritse őket arra, hogy az igazság kideritése végett szivük ellenére kemény eszközöket alkalmazzanak.

– Te ájtatos barom, – mondta Dávid fuldokolva. Én ártatlan vagyok.

A nagyszombati esküdt szomoruan lépett hátra néhányat, és a selmecbányai hóhér munkához látott. Dávidot hátrakötözött kezénél fogva felhuzták egy csigára; a két lába is össze volt kötözve, és a két lábát egy másik csigán át lefelé huzták. Egy modori esküdt megintette Dávidot, hogy valljon.

– A győri püspök, majd eljön… és majd kiszabadit, – mondotta Dávid hörögve, – akkor szijjat hasitok a hátatokból… piszkos bugrisok.

Gregorovius mester megmozdult.

– Valld be! – mondta.

– Neked pedig… kopasz vén szamár, – lihegte Dávid, – lehuzom a fejedtől a bokádig… az egész tetves bőrödet.

A biróság tagjai nyugtalanul mozgolódtak. Gregorovius mester intett, és a selmecbányai hóhér csendesen csavart egyet a csigákon. Dávid halkan nyögött. A selmecbányai hóhér tovább dolgozott. Dávid ajkán ekkor a dühnek és a fájdalomnak egy hosszu, kinban vonagló, rettenetes dühü orditása tört ki. Az irtózatos orditás áttört a falak vastag kőkockáin; kijutott az utcára, és az utcán ijedten álltak meg, akik hallották; átfuródott a pincéig; a pincében elsápadtak tőle a feszült aggodalomban várakozó zsidók, Eszter pedig levetette magát a földre és őrjöngve szoritotta a kezét a fülére, hogy ne hallja.

Dávid elájult. A selmecbányai hóhér gondosan és hozzáértően locsolta vizzel, amig magához tért. Ekkor ujra felszólitották, hogy adja fel megátalkodott makacsságát és vallja be a bünét. Dávid most nem káromkodott és nem szitkozódott többé. Zavarodott sötét tekintettel nézett körül, mintha keresett volna valamit, aztán komoran megrázta a fejét.

– Ártatlan vagyok, – mondta.

A selmecbányai hóhér erre a hüvelykszoritót vette elő, és most ropogott a csont, szakadt a hus és kibuggyant a vér. Dávid lihegve vergődött a kötelek között, amelyekkel lekötötték; azután ujra kitört az ajkán a fájdalomnak kinban vonagló, lázadó, hosszu üvöltése és elájult. Mikor magához tért, a nagyszombati esküdt könnyes szemmel könyörgött neki, adja fel végre ezt az átkos makacsságot és tegyen vallomást. Dávid zavaros, sötét szemmel nézett rá és nem felelt. Igy a selmecbányai hóhérnak ujra munkához kellett látnia. A délután haladt előre, kint bágyadtan sütött már a nap; és érezni lehetett, hogy nemsokára jön az alkonyat. Dávidot megint egy ájulásból locsolták fel, és a selmecbányai hóhér ugy vélte, hogy ma már hiábavaló dolog vele foglalkozni, mert vagy mindjárt elájul, vagy bele talál halni. Gregorovius mester vörösre pirult arccal vizsgálta az eszméletre térő Dávidot, aztán föléje hajolt. A Dávid szemén, a bus megvetésen és a kinzott gőgön, amely az ajka körül volt, látta, hogy most sem vall. Odafordult a biróság tagjaihoz, akik zavartan álldogáltak körülötte:

– A sátán ad neki ilyen erőt, – de mi majd legyőzzük a sátánt is.

Megparancsolta, hogy vigyék vissza Dávidot a börtönbe és hozzák ki helyette Jakabot. A darabontok talpra állitották Dávidot. Dávid megpróbált járni, de nem tudott. A darabontok erre elvitték a börtön ajtajáig. A pántos ajtó kinyilott. A zsidók mind ott álltak mögötte és sápadt arccal és égő szemmel várták, mit hoz az ajtó megnyilása. A darabontok megpróbálták Dávidot talpraállitani. Dávid összeesett volna, de ekkor már mellette volt József, aki támogatta, és egy felzokogással térdrehullott előtte és a térdét átkarolta Eszter. Mihály odalépett, hogy segitsen, de Dávid egy mozdulattal elháritotta. Beesett, vérvizes szemmel lassan körülnézett; könnyes szemek néztek vissza rá. Felemelte Esztert és Eszterre és Józsefre támaszkodva lassan elindult. Végigment mindakét pincenyiláson, a legszélső zugig, amelybe elvonultak volt. József le akarta fektetni, ő azonban megállott arccal a falnak, mintha még tovább akart volna menni. A szája mellett a kinnak és a gőgnek két mély vonása húzódott lefelé, szenvedő szemét félig lehunyta, de két véres kezét hirtelen felemelte, mintha a kőkockákkal akarna harcra kelni, és a száján egy lángoló kiáltás tört ki:

– Halljad Izráel, az Örökkévaló, a mi Istenünk: egy.

A kiáltás felvillant a boltivekre és betöltötte izzó harsanásával az egész pincét. A zsidók megremegtek tőle és azután keserves sirásra fakadtak. Dávid leroskadt a földre. Eszter zokogva térdelt melléje és dideregve kereste a sebeit, hogy bekötözze őket.

Jakabot felvitték a biróság elé. Hosszu, sovány teste meggörnyedten reszketett a félemtől.

– Te vagy az a hirhedt, lelketlen uzsorás, – szólitotta meg Gregorovius mester.

– Szegény ember vagyok, – felelte Jakab vacogó foggal.

– Tönkreteszed a tudatlan, jámbor népet a gaz uzsoráskodással. Petneházyék egy jobbágya már tizenkét forintot és egy tehenet fizetett neked egy forintért, amit kölcsönadtál neki.

– Nagy uraim, – mondta Jakab reszketve, – én nekem nincs pénzem. Zaleszky uram megmondhatja, hogy tőle kapom azt a pénzt, amit kölcsönbe kiadok, és neki szolgáltatom be a kamatok háromnegyed részét.

Könyörögve fordult a biróságnak egyik bazini tagja – Zaleszky Szaniszló – felé. A hosszu, ősz szakállát méltósággal hordó Zaleszky elvörösödött és haragosan kiáltott rá Jakabra:

– De én csak azt engedtem meg neked, szemtelen zsidó, hogy törvényes kamatot számits.

– Hiszen csak azt számitottam. Akárki kiszámithatja.

Pongrác András ránézett Gregorovius mesterre és egy csendes pillantással jelezte neki, hogy ennél a tárgynál nem lesz helyes tovább időzni.

– Bűnbe viszitek ti a legjámborabb keresztényt, – mondta Gregorovius mester.

Azután felemelte a hangját.

– Mondd el most nekünk, Jakab zsidó, teljes őszinteséggel, mit tudsz arról a rettentő bünről, amelyet a bazini zsidók elkövettek.

– Magiszter uram, – szólt Jakab reszketve, – hiszen én nem is voltam itthon pénteken. A péntek este Szereden ért, csak szombaton reggel jöttem haza.

– Épp azért kérdezünk téged. Te a kegyetlen gyilkosságban nem vehettél részt. Teneked nincs annyi okod a konok tagadásra; és különösen akkor, ha töredelmes vallomást teszel, kegyelmesebb megitélésre is számithatsz. – Mondd el: miért és hogyan ölték meg a bazini zsidók a kis Meylinger Jánost.

– Nem voltam itthon, nagy uraim.

– Azt mondd el, amit tudsz róla.

– Nem tudok semmit, – felelte Jakab reszketve.

– Darabontok! Le a vallatószobába vele.

Jakab sirva erősitette, hogy nem tud semmit, ájuldozva botorkált előre a darabontok markai között és könyörögve fordult vissza időről-időre a biróság tagjai felé, akik a darabontok mögött jöttek lefelé a lépcsőn.

– Mondd el töredelmesen, amit tudsz, – szólt Gregorovius mester.

– Nem tudok semmit, higyjék el, kegyelmes nagy urak, esküszöm az élő Istenre, nem tudok semmit.

A selmecbányai hóhér átvette Jakabot. Jakab kétségbeesve sirt, és amikor a selmecbányai hóhér munkához látott, jajveszékelve könyörgött kiméletért és irgalomért. A selmecbányai hóhér szorgalmasan dolgozott. Kint alkonyodni kezdett. Jakab könyörgött.

– Holnapig itt fogsz lógni, – kiáltotta Gregorovius mester magánkivül, – ha nem teszel vallomást. – Vaszili! Csavarj egyet azon a csigán.

Ekkor Jakab nem birta tovább. Ugy érezte, hogy az ő ártatlansága még különb ártatlanság, mint a többieké, és hogy neki nemcsak a többiekért, hanem a többiek miatt is kell szenvednie. A Dávid ellen való régi gyűlöletéből még most is parázslott valami a lelkében, és miközben a kinzás gyötrelmeit szenvedte gyenge teste, a lelkén átsajgott annak a gondolatnak az égése, hogy ezt a szenvedést is Dávidnak köszönheti. Ha vallomást tenne, ő megmenthetné az életét. Hogy Dáviddal mi történik, az neki mindegy. A többiekre nézve megnyugtatta magát azzal, hogy valami módon majd megmenekülnek ők is. De mindezek a gondolatok csak kusza felvillanások voltak, az egész lelkét szomjasan és epedve egy gondolat és egy vágy töltötte el: megszabadulni ettől a kinzástól akárhogyan és akármilyen áron.

A jajveszékelése elhallgatott.

– Akarsz töredelmes vallomást tenni? – kiáltott rá Gregorovius mester.

– Akarok.

Levették a kötélről és lefektették egy padra. Gregorovius mester lehivatta a biróságnak a felső teremben maradt tagjait is, hogy időt ne veszitsenek.

– Mikor hallottál először a gyilkosságról?

Jakab fáradtan forgatta a fejét jobbra és balra. Mikor hallott először a gyilkosságról? Itt hallott róla először a börtönben. Belenézett azokba az arcokba, amelyek föléjehajoltak. Keseregve forgatta a fejét ujra jobbra és balra és a biróság tagjai mögött megpillantotta a selmecbányai hóhért.

– Kegyelmes uraim, – mondta sirva, – könyörüljenek…

– Mikor hallottál először a gyilkosságról? – szakitotta félbe Gregorovius mester. – Megint lógni akarsz? – Akkor beszélj. Mikor hallottál először a gyilkosságról?

– Szombaton délelőtt, – felelte Jakab.

– Hol? A zsinagógában?

– Ott.

– Mit mondtak a többiek? Féltek?

– Nagyon féltek.

– Akkor miért követték el a gyilkosságot?

Jakab remegve habozott egy kicsit.

– Ki követelte, hogy a gyilkosság megtörténjék? – kérdezte Gregorovius mester.

– Dávid, – felelte Jakab.

– Ő hozta a parancsot?

– Honnan?

– Trientből.

– Ki csalogatta a kis Meylinger gyereket?

– Dávid.

– Kik vettek részt a kegyetlen ölésben?

– Csak Dávid.

– Menteni akarod a többieket? – Vaszili! – Kik vettek részt az ölésben.

– Nem tudom, magiszter ur. Higyje el. Én nem voltam ott.

– Mi történt a vérrel?

– Nem tudom.

– Vaszili, láss munkához.

Jakab reszketve kapaszkodott a padba, amelyen feküdt.

– A vért… elvitték.

– Hová?

– Pozsony felé… nem tudok mást… hiszen én nem voltam ott.

– Kicsoda?

– Valamelyik gyerek.

– Melyik? Dániel? Benjámin?

– Azt hiszem, Dániel.

– Te mit mondtál, amikor ezt a zsinagógában hallottad?

– Én azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok, Dávid viselje a következményeit annak amit elkövetett.

– Te is kaptál a vérből?

– Én… nem… én… én…

Gregorovius mester egy mozdulatot tett a hóhér felé:

– Én… én későn jöttem, – mondta gyorsan Jakab.

– De azt tudod, hogy a többiek mind kaptak belőle?

– I… gen.

Gregorovius mester kiegyenesedett. Kint leszállt az alkonyat; bent meggyujtottak egy mécsest. Gregorovius mester megrendült, kérdő arccal fordult a pad körül álló birákhoz, mintha azt akarná mondani, hogy bármilyen szomoru, ugye, mindenkinek látnia kell, hogy a zsidók a rettentő gyilkosságot csakugyan elkövették. A többiek szomoru fejcsóválásokkal vagy komoly bólintásokkal feleltek.

– Mára elég volt, – szólt Gregorovius mester. És most már a sátán nyakán van a lábunk.

A biróság tagjai azután elmentek és a városi darabontok Jakabot visszalökdösték a börtönbe.

A pántos ajtó kinyilott és bevánszorgott rajta Jakab. A zsidók rögtön látták az arcán, hogy mi történt. Néhányan szótlanul lehajtották a fejüket. Ruben azonban dühtől rázottan lépett elébe és ráemelte a kezét. Mihály megfogta a felemelt kezet.

– Hagyd! – mondta.

Jakab feljajdult:

– Nem birtam, – mondta, – nem birtam.

Senki se felelt. Jakab a felesége segitségével lefeküdt, a többiek némán álltak egy ideig, azután lassan elszéledtek. Most senkinek se volt mondanivalója a többiek számára. Mindenki számára rettentően világos volt, mit jelent a Jakab gyengesége és a vallomása. Kezdettől fogva érezték, és később egyre tisztábban látták, hogy ha kivülről nem kapnak segitséget, egyetlenegy menekülésük lehet – talán – ha mindnyájan állhatatosak maradnak a kinpadon is, ha közülük egyetlenegy se vallja bűnösnek magát azért, hogy a kinzó vallatástól megszabaduljon. Ez a bágyadt reménység most megszünt. Egyenként leültek a földre, mint a gyászolók és imádkozni kezdtek. Az életük ugyis imádkozó élet volt. Reggel és este mindennap a templomba mentek, az életüknek nem volt olyan kis vagy nagy eseménye, amelyet ima ne kisért volna. De a megszokás imái helyett most fájdalmasan hánykolódó, forrólázas imák fordultak az Örökkévaló felé. Volt, aki csendben megszaggatta a ruháját és halotti imákat mondott; volt, aki még háborgó könyörgésekkel tudta ostromolni az Urat. A gyerekek nemsokára elaludtak, az asszonyok halk sirása elfáradt, de a férfiak a félhomályban tovább mormolták élettel és halállal küzködő, az Urral viaskodó imáikat. Az estéből éjszaka lett; az imák halk mormolása lassan elhallgatott. A fáradt csendbe ekkor egy reszkető kiáltás harsant bele.

– Mit akar tőlünk az Ur? – kérdezte egy kétségbeesett felorditás.

Az alvók felriadtak, a gyerekek sirásra fakadtak, a férfiak közül néhányan talpraugrottak.

– Mit akar tőlünk az Ur? – hangzott fel ujra a siró panasz.

A férfiak elindultak a hang felé. A hang Ábrahámé volt. Ábrahám térdelve dőlt neki a falnak. Óriási öklével a kőkockákat verte, az ökléből kicsordult a vér, az egyik oldalon a felesége könyörgött neki, a másik oldalon Ráchel, a lánya kapaszkodott belé. Mihály szólt hozzá, azután Sámuel, de Ábrahám nem felelt nekik és nem hallgatott rájuk; óriási melléből ujra lihegőbben és egyre harsogóbban szakadt fel ez az egy kiáltás:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A férfiak körülfogták, vigasztalták, Isten kiszámithatatlan rendeléseiről beszéltek neki, azután le akarták fektetni, de Ábrahám lerázta őket magáról. Csak amikor a lánya felállott és könnyes arcát odatette az övéhez, akkor hanyatlott le véres ökle. Engedte, hogy elvonják a faltól, lefeküdt és most már csak csendesen, kétségbeesetten felsóhajtva kérdezte még egyszer:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A két pincenyilásban ujra csend lett. József, aki suttogva beszélgetett volt Zakariással, felülve fülelt az Ábrahám utolsó, sóhajtó szavára, aztán ledőlt a könyökére és csendes melankóliával mondta:

– Izráel örök és örökké meddő kérdése.

Zakariás sokáig hallgatott, azután halkan mondta:

– Te is meg akartál keresztelkedni, József.

– Meg.

– Miért?

– Mert azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy a vallások csak fogyatékos jelképei egy örökkévaló ideának és hogy a jelentőségük tulbecsülése hátráltatja az emberi nem haladását és tökéletesedését.

– Hm! És mi vezesse az emberi nemet a haladás és tökéletesedés utján?

József habozott egy kicsit, aztán csendesen felelte:

– A filozófia.

– Hm… hallottam, hogy te egy uj filozófiai rendszer kidolgozásával foglalkoztál.

József zavarodottan tekintett Zakariásra.

– Igen, – felelte, – én tudom, hogy az ismereteim nagyon hiányosak. De ha Dávid Győrbe költözködött volna, én elmentem volna Olaszországba és egykét év alatt elkészültem volna talán a munka egyrészével.

– És mi volt a terved alapgondolata?

József álmodozva nézett maga elé.

– Nehéz igy megmondani, bár voltak szerencsés napjaim, amikor kristálytisztaságunak és ragyogó fehérségűnek láttam az egészet. – Néhány egyszerü sarktételt akartam lerakni, mint egy nagy templomnak a talapzatát és erre a néhány megmozdithatatlan és kétségbevonhatatlan tételre ráépiteni az egész logikai épületet. Aki az alaptételt elismeri – pedig az alaptételek kétségbevonhatatlan igazságok – kénytelen elismerni a következtetéseket is: az épület lassu és szép emelkedését a magasságba, az égbe, az Istenig. Meg akartam szerkeszteni az egész mindenség logikai értelmezését olyan módon, hogy… ugy mintha… ha veszem például Euklidesz első tételét…

– More geometrico, – szólt közbe Zakariás.

– Igen, – felelte József örömmel. Igy levezetni az etika törvényeit is nehány alaptételből és megértetni az emberekkel, hogy igazi örömet csak erkölcsös cselekedetek adhatnak.

– Szóval az egészet az emberi nem haladására és tökéletesedésére? Nem a magad örömére?

– A magam örömére annyiban, hogy a munka fáradságát magamra vennem erkölcsös cselekedet lenne.

– De hát hiszed te azt, – fakadt ki Zakariás, – hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik?

– Igen, – felelte meghökkenten József.

– Látod: ez Izráel örök kérdése, örök tévedése és örök csalódása. Irva van: nem változtathatod meg a párduc bőrét és nem változtathatod meg az ember lelkét. És mégis: Izráel legnyomorultabb fiában, az ilyen Jakabnak a koldusszegény lelkében is ott pislákol valami kimondhatatlan várakozásnak az ünnepi gyertyácskája. Valami uj földet és uj eget vár. Hus sziveket a kő szivek helyett. – Te azt mondod, hogy a Dávid forró lángokban fellobogó lelke más, mint a tied. Nem más. Ugyanaz. Haladás és tökéletesedés? – Te, aki hust nem ettél, mert élő állat husa volt és aki – Judittól hallom – a szobába tévedt éjszakai bogarat gondosan kivitted a szabad éjszakába, nem sokára mehetsz a máglyára, mert itéletbe hozzák rólad, hogy embervért ittál. Ha ott állasz majd a máglyán és elébed lép valaki és azt kérdezi, mit tökéletesedett és mit haladt az emberi nem ezer év óta és kétezer év óta: mit felelsz neki?

– Ezek, – mondotta habozva József, – ezek visszaesések.

– De nem visszaesések. Törvényszerűségek. Tudod mi ez? Az örök boszorkányper, csak mindig más a neve. Tudod, milyenek a boszorkányperek? A vádlott mindent állithat, és mindent bizonyithat, csak egyetlen egy dolgot nem: hogy boszorkányok nincsenek. Ezért azután hiába is való minden állitása és minden bizonyitása, mert minden ellene fordul. Az emberi nem története: boszorkányperek sorozata. És ha az egyik boszorkányhit elmult, csinál az ember magának másikat. Amig Izráelnak országa volt, addig ott is voltak boszorkányperek. Ha országa lenne, lennének. A próféták nem tudták Izráelt megváltoztatni, mert hiszen lehetetlent akartak. De amióta Izráel elszéledt a világon: átvette és magával hurcolja a prófétáknak ezt a rettenetes örökségét, akarja a lehetetlent, meg akarja változtatni a világot. A helyett, hogy megpihenne, lerakná magáról vélt küldetésének irtózatos terhét és lenne olyan, mint a többi népek, ahelyett meg akarja változtatni a földet és ostromolja az eget és amikor a föld nem változik meg, az ég hallgat, de közben őt máglyára küldik, akkor gyötrődve veri az öklével a kősziklát és azt kérdezi csodálkozva és örjöngve: mit akar tőlünk az Ur? Az Ur kérdezhetné több joggal: mit akartok tőlem, örök békétlenek, akik a teremtés örök rendjét akarjátok megváltoztatni? – Te ne feleld azt nekem, hogy ki akartál menni a zsidóságból és ott akarod hagyni a kiválasztottság szép babonáját és végzetes tévedését. Mert mit ér a kimeneteled, ha magaddal akarod vinni a tévedésnek és babonának a lényegét: azt, hogy az embert meg lehet változtatni? Az embert szeretni lehet, de tökéletesebbé tenni nem. Megjavitani az életet nem, csak csendesen élvezni, ami örömet tud adni. Ah, ez kellene. Ez kellene. De ez az, amire Izráelt nem tudja, nem tudja, nem tudja ezer máglya se megtanitani.

József töprengve bámult a sötétségbe. Zakariás fáradtan hallgatott. Csendes éjszaka lett. Dávid néha felnyögött. Eszter rögtön felébredt és aggódva hajolt fölébe, azután látta, hogy csak álmában nyög, megtörölgette a homlokát és ujra lefeküdt a földre.

Másnap – kedden – a rendes időben összeült a biróság és megkezdte Izsák vallatását. Izsák alacsony, zömök ember volt, szorgalmas egyszerű elméjű dolgozó, aki még mindig nem tudta felfogni azt a szerencsétlenséget, amely rájuk szakadt és aki ugyszólván elálmélkodva kinlódott a selmecbányai hóhér keze között. Egy óra mulva megadta magát és mindent bevallott, amit kivántak tőle. Utána Simon következett. Az öreg kardkovács hosszu ideig némán viaskodott a kinpaddal, azután nem birta tovább, csendes rezignációval vallott be és erősitett meg mindent, amit kivántak tőle. Végül azonban Gregorovius mester azt kérdezte tőle, ő küldte-e el Dánielt a vérrel Pozsony felé. Erre felriadt. Dániel az ő fia volt, tizennégyéves fiu, a legkisebbik, aki itthon volt nála, mialatt felnőtt fiai elszéledtek az országban és a világban. Abban reménykedett, hogy ha neki meg is kell halnia, a fia megmenekülhet. Gregorovius mester kérdésére felkapta a fejét és felemelte a hangját.

– Nem, – mondta kiáltva, – Dánielnek semmi dolga sem volt az egésszel. Neki semmi köze sem volt az egészhez.

– Ugy? – szólt Gregorovius mester. Vissza a vallató szobába.

– Menjünk! – mondta Simon összeszoritott foggal.

Sajgó tagokkal megfordult és dacosan indult kifelé. És ha darabokra tépik, ki fognak-e belőle tépni egyetlen szót is a fia terhére? Gregorovius mester elgondolkozva nézett Simon után és megszólalt:

– Megállj! – Darabontok, vigyétek vissza a börtönbe.

Simon visszament a börtönbe. Lent sietve maga köré gyüjtötte a férfiakat és arra beszélte őket rá, hogy ha a kinzást nem birják és vallanak, valljanak mindent, csak olyant ne, ami a gyerekeket és az asszonyokat terhelné. A pántos ajtó ekkor ujra felnyilott és a porkoláb bekiáltott rajta, hogy Dániel jöjjön a biróság elé. A Simon sápadt, öreg arca ekkor hamuszinű lett. Dániel indulni akart, de az anyja zokogva kapaszkodott beléje. A porkoláb türelmetlenkedett. Simon ekkor odavánszorgott a fiához. Remegve magához szoritotta. A feje lassan lecsuklott, hogy megkeresse a fia fülét, aztán a fia fülébe suttogta:

– Vallj mindent, amit akarnak. Ne kinoztasd magad.

Dániel sápadtan állott a biróság előtt. Gregorovius mester elmondta neki, hogy a megátalkodott bűnös kinzó vallatás alá kerül; elmondotta, milyen rettenetes, de megérdemelt gyötrelem a kinzó vallatás gyötrelme és végül azt a reményét fejezte ki, hogy Dániel, fiatal gyerek lévén, nem lehet olyan megátalkodott bűnös, hogy mindent itt a biróság előtt rögtön be ne vallana és hogy a biróságot rákényszeritené arra, hogy a kinzóvallatás jogos eszközét vele szemben is alkalmazza. Dániel reszketett. Hallotta volt a Dávid kinorditását; látta azokat, akik a kinzóvallatásból visszatértek; mindent bevallott tehát, amit kivántak tőle. Megerősitette, hogy rábiztak egy edényt, amelyben a kis Meylinger János vére volt; megerősitette, hogy az edény ezüstedény volt és héber betűk voltak rajta, és vallotta, hogy az edényt ő elvitte Pozsony felé, ahol az országuton már várt rá egy pozsonyi zsidó.

– Hogy hivják azt a pozsonyi zsidót? – kérdezte Gregorovius mester.

Dániel zavarodottan nézett Gregorovius mesterre és nem felelt.

– Felelj őszintén, ha nem akarsz a vallató szobába kerülni, – mondta Gregorovius mester. – Hogy hivták azt a pozsonyi zsidót?

– Mózesnek, – felelte habozva Dániel.

Gregorovius mester a biróság pozsonyi tagjaihoz fordult és megkérdezte, hogy van-e Pozsonyban egy Mózes nevü zsidó. A pozsonyi polgárok erősitették, hogy van.

– Ime! – szólt Gregorovius mester diadalmasan. A vért azonban hiába keresnők már Pozsonyban. Szétosztották azt már a rabbinusok az egész zsidóságban.

Dánielt ezzel elbocsájtották.

Délután Sámuel vallatására került a sor. Az öreg Sámuel imádkozva vergődött egy ideig a kinpadon, azután bevallott mindent. Utána Ábrahámot hivatta a biróság. Az Ábrahám éjszakai lázongó kétségbeesése ekkorra elmult. Fanyar és dühös jókedvvel lépett a biróság elé és minden kérdésre mérges derültséggel felelt. Gregorovius mester felszólitotta, vallja be, hogy része volt a kegyetlen gyilkosságban.

– Bevallom, – mondta Ábrahám a széles fogait mutogatva. Magam ittam ki az egész vért.

– Ne hazudj. Ez nem igaz.

– Igaz ez. Minden szombaton gyerekvért ittam, attól lettem ilyen erős.

Gregorovius mester intette és szidta, Ábrahám azonban hajthatatlan maradt, dühös mosolygással mondta, hogy gyerekcombokat szokott ebédelni és vigyorogva jelentette ki, hogy egyszer megevett egy pozsonyi tanácsurat. A városbiró elrendelte, hogy vigyék le a vallató szobába, a darabontoknak azonban hosszú küzdelmet kellett vivniok vele, amig megtudták kötözni. Amikor lent volt a vallatószobában és a selmecbányai hóhér munkához látott, Gregorovius mester felszólitotta, hogy tegyen komoly és bünbánó vallomást.

– Mindent bevallok! – kiáltotta erre Ábrahám. – Bevallom, hogy ott volt a magiszter is. – Ő tanitott ki rá, hogyan öljük meg a gyereket. Ő segitett a megölésében.

– Segitett nektek a sátán, – mondta Gregorovius mester felindultan.

– Az is ott volt, – kiáltotta Ábrahám. Két szarva volt, lópatája volt, karonfogva jött Gregorovius mesterrel.

– Hallgass istentelen zsidó! – kiáltotta Gregorovius mester. – Csavard Vaszili!

– A magiszter tette az első vágást, – orditotta Ábrahám. A magiszter itta az első kortyot! A magiszter lett részeg a vértől! A magiszter táncolt egy boszorkánnyal.

A biróság tagjai meghökkenve hallgatták Ábrahámot, Gregorovius mester pedig megparancsolta, hogy tömjék be a száját. Ábrahám Gregorovius mester felé forgatta a szemét és hörgő hangokat küldött még feléje egyideig. Azután elhallgatott, és végül megadta magát és összezúzottan vallott úgy, ahogyan kivánták tőle.

Ábrahám visszavánszorgott a börtönbe. Tul volt mindenen: keserű jókedven, dühös csúfolódáson és fájdalmas megadáson. Egyetlen vágya volt: pihenni. De amikor a pántos ajtó felnyilt előtte és eléberohant a felesége és a lánya, akkor, mint a hirtelen vihar, ugy támadt fel benne egy örjöngő kétségbeesés. A tizenkétéves Ráchel egyetlen gyerekük volt; nyolc évi házasság után született, és Ábrahám Isten kegyelmes ajándékaként mámoros odaadásba vesző lélekkel imádta. Ő maga mindent könnyen vett volna, és megpróbáltatásba és halálba néhány kesernyés tréfával belenyugodott volna, de a lányának a féltése ugy rázta a lelkét, mint a hidegrázás. Az elmult éjjel is a lányára gondolt, amikor véresre verte az öklét a fal kőkockáin, és csak amikor a kinpad kinjai elhatalmasodtak rajta, akkor feledkezett meg róla és mindenről, mert nem maradt más gondolata, csak az, hogy elviselhetetlen gyötrelmeinek legyen már végük. Most megrohanta a lelkifurdalás. Ráborult a lányára és jajgatva és orditva vádolta magát hitványsággal, gyengeséggel, gyávasággal; nyomorultak nyomorultjának jajveszékelte magát, akinek hiába adott az Isten három embernyi erőt, de nincs benne egy gyereknyi lélek se, mert nem tudott állhatatosan tűrni egy kis fájdalmat, hanem hazug vallomással szennyezte be magát, hogy megszabaduljon a kinoktól és a hazug vallomásával veszedelembe döntött másokat.

– Téged Ráchel; szememnek fénye; lelkemnek lelke; akiért le kellett volna darabokban huzatni a bőrt magamról. A szememet vágnám ki érted. És meg tudtam feledkezni rólad. Tapossatok rám. Köpjetek ki előttem. Ráchel! Ráchel! Úristen, Úristen, mit tettem! Mit vétettem én ellened, hogy ezt kellett tennem? Ráchel, Ráchel!

A tizenkét éves Ráchel zokogva vigasztalta. Köréjük gyültek a többi asszonyok és a többi gyerekek is. A zokogás átharapózott rájuk is és keserves jajveszékeléssé kezdett lenni. Sámuel és Mihály ekkor megszólaltak. Az asszonyokra és a gyerekekre ráparancsoltak, hogy hallgassanak és vigasztalni kezdték Ábrahámot. Azt mondták neki, hogy ne gyötörje magát szemrehányásokkal. A kinzást mások se tudták elviselni, de azért nem bűnösek. A test gyenge és erőtlen. Minden az Ur kiszámithatatlan akaratából történik, és bele kell nyugodni az ő végzésébe. Eleázár felült és néma figyelemmel hallgatta őket. Amióta börtönbe kerültek, a szavát alig lehetett hallani. Merev mozdulatlanságban ült, mintha a teste már megszünt volna élni és minden élete tüzzel égő lelkébe menekült volna; néha sötét és vergődő imákba sülyedt. Most felállott. Egy ideig szótlanul hallgatta, amint Sámuel és Mihály vigasztalta Ábrahámot. De az egész teste reszketett és egyszerre kürtharsogásu hangon megszólalt:

– Nem a test gyenge és nem a test erőtlen. Nem a testetek gyengeségével követitek el a bűnt, hanem a lelketek erőtlenségével, bágyadtságával és hitványságával. Mi a test? Semmi. Pornak pora és hamunak hamuja. Mi a lélek? Minden. Benne van a világ, ha akarjátok, befogja a végtelenséget és az örökkévalóságot, ha tudjátok. De nem tudjátok, mert nincs meg bennetek, soha nem volt meg bennetek az akarat és a lángolás. Miért nem jött el még a megváltó király? Mert csak akkor jön el, ha a lelketek nagy hatalmával kényszeriteni fogjátok arra, hogy jőjjön. Mert a mindenség minden titkának a kulcsa benne van a lelketekben, de ti nem tudjátok megfogni a kulcsot és kinyitni a zárat. Korhadt fából van a lelketek, ahelyett, hogy láng volna. Piszkos, szürke jégből van a lelketek, ahelyett, hogy égne. Forditsátok el a szemeteket végre emberektől és dolgoktól, az egész külső világtól, amely olyan, mint a tűnő árnyék a falon. Vonuljatok be a lelketekbe. Gyujtsátok fel a lelketeket, hogy az egész lélek olyanná legyen, mint egyetlen fehér lángolás. A lángoló lélek: minden. A lángoló lélek: ur a föld felett és mestere mindennek, ami a földön tul van. A lángoló lélek: kényszeriteni tudja a mindenséget és a mindenség urát. Hetvenhét gyémántkapu zárja el az eget, de a lángoló léleknek egyetlen sóhajtása ugy üt át rajtuk süvitve, mint a nyil a falevélen. Világok reszketnek meg a mennyek urának szemöldökétől, de a lángoló lélek kézenfogja és engedelmességre kényszeriti őt, mint apa a gyermekét.

– Elég, – kiáltotta Sámuel. – Elég!

– Hallgass! – mondta Mihály. – Egy szót se többet.

Az asszonyokkal és gyerekekkel együtt ők is szótlanul hallgatták eddig Eleázárt, de most bosszúsan közeledtek feléje.

– Gyujtsátok fel a lelketeket, – kiáltotta Eleázár, – és röpitsétek át a vágyát a bezárt gyémántkapukon, és kényszeritsétek őt, aki kényszeritésre vár, hogy elküldje hozzátok a szabaditó királyt…

– Elég, – mondta ujra Sámuel.

Mihály karonfogta Eleázárt és megrázta; és ugy hajolt feléje, mintha rá akarna támadni.

– Hallgass, – mondta neki, vagy befogom a káromlással teli szádat.

– Menj, vonulj el, hallgass, – szólt Sámuel. Nyomoruságok nyomoruságába sülyedtünk, de nem sülyedünk olyan mélyre, hogy meghallgassuk, amint esztelen káromlásokkal sértegeted az Istent.

– Nem értitek a nagy titkot, – lihegte Eleázár, – a mindenség arra vár, hogy a lelketek felgyulladjon és fehéren égő akarata megmozditsa a megmozdithatatlant.

– Menj, bolond, – szólt Sámuel, – ha nem akarod, hogy elhallgattassunk.

A többiekhez fordult.

– Ez a bolond, – mondta, – azt hiszi, – hogy lenyelte a mindenséget minden titkával. De mi tudjuk, hogy a titkok Istennél vannak. Hogy bele kell nyugodnunk az ő akaratába. És hogy nem szabad tűrnünk még itt sem, hogy egy elvakult az ő szent nevét káromolja.

– Ti vagytok a bolondok, – kiáltotta Eleázár. – Hiszen kényszeritésre vár, és ti bolondok nem kényszerititek.

A férfiak egy része erre hevesen rátámadt Eleázárra, hogy hallgasson. Eleázár lázas dühvel felelgetett nekik. Végre megfogták, elvonszolták és ellökdösték egy sarokba és ott lehajitották a földre. Eleázár haragosan viaskodott velük, lázasan szidta őket oktalanoknak, gyáváknak és bolondoknak, aztán a földre roskadtan elhallgatott és sötét és vergődő imákba merült.

Az órák csendesen haladtak előre. A börtön kimerült nyugalmába ekkor egy zugva morajló hang hallatszott be. A városháza előtt a meleg májusi estében összeverődött nehány ember és beszélgetni kezdett a városi darabontokkal. Kérdezősködtek a zsidókról, néhányan vaskos tréfákat eregettek utnak és a többiek harsányan nevettek a tréfákon. Aztán egyre több ember gyült össze a meleg éjszakában, senki sem tudta, hogy voltaképen miért jött, és a tömeg kezdett felizgulni a saját hangjától.

A város eleinte nem sokat törődött volt a zsidók elfogatásával, az egészet inkább a grófok szórakozásának tekintették és azt várták, hogy a zsidókat legfeljebb megkinozzák egy kicsit, megsarcolják egy kicsit, kikergetik a városból, aztán egy-két hónap mulva ujra visszafogadják őket. Abban, hogy a zsidók csakugyan bűnösek, eleinte kevesen hittek. A város kicsi volt; a lakosai között sokan voltak a földmivelők, akikben nem parázslott állandóan és mindig felrobbanásra készen a céheknek a zsidók ellen való gyűlölete. Az a néhány ember azonban, aki gyűlölte a zsidókat, vagy aki rögtön elhitte róluk, hogy gyilkoltak, az első perctől fogva hangosan kiabált. Akik nem gyűlölték őket, vagy nem tartották őket bűnöseknek, vagy hallgattak, vagy néhány langyos szóval jelezték csak a meggyőződésüket. A kiabálók igy egyre hangosabbak lettek és egyre több ember csatlakozott hozzájuk. Hozzájuk csatlakozott a zsidók szomszédainak egy része; és amikor elterjedt a hire annak, hogy a grófok szét fogják osztani a zsidók vagyonát, ha a zsidókat elitéli a biróság, a kiabálók száma ujra megszaporodott. A bazini plébános beteg volt és ágyban feküdt. Neuperger János a vállát vonogatta és azt mondta, rá kell bizni a biróságra, hogy igazságos itéletet hozzon. Lindwurm Tóbiás egyik korcsmából a másikba vándorolt, nekibőszülten ivott és elkeseredetten és sirva kiabálta, hogy a zsidók csak arra valók, hogy válságokba vigyék az igaz ember lelkét. Amikor elterjedt a hire annak, hogy a makacsul tagadó zsidók végre kezdenek vallani, a kétkedőket mindenütt teljesen lekiabálták; lassanként egészen elhallgatott az a vélemény, hogy a zsidók ártatlanok is lehetnek, a kiabálók pedig már azt is ellentmondás nélkül kiabálhatták, hogy a zsidókat akkor is el kell égetni, ha ebben az egy gyilkosságban nem volnának bűnösek; minthogy azonban még ebben a gyilkosságban is bűnösek, annál inkább el kell őket égetni.

Abban a tömegben, amely a városháza előtt összegyült, egy-két ember hamarosan szintén kiabálni kezdett hogy máglyára a zsidókkal. A tömeg, amely a saját céltalan morajlásától amugy is ideges volt, nemsokára felgyulladt ettől a kiabálástól. Nyugodt emberek, akik egyszerűen kiváncsiságból jöttek oda a városháza elé: megnézni, mi végre gyültek ott össze a többiek, váratlanul tomboló kiabálásba törtek ki. A tömegnek egyre jobban tetszett a saját hangja; egyszerre mindenki megértette, miért álldogált eddig itt a városháza előtt, és egyre dagadozóbb és egyre haragosabb üvöltésben áradt a városháza boltozatos kapuja elé az a követelés, hogy a zsidókat máglyára kell vinni. A darabontok ijedten üzentek fel a városbiróért. A városbiró lejött és hangosan kihirdette, hogy a zsidók nem fogják elkerülni méltó büntetésüket, a biróságnak azonban jog és törvény szerint itéletet kell mondania róluk, és mielőtt a biróság itéletet mondana, ő inkább a saját testével védi meg a zsidókat, semhogy eltűrje, hogy bárki egy ujjal hozzájuk nyuljon. Azután becsukatta a városháza kapuját. A tömeg kint álldogált még egy ideig, időről időre felmorajlott még, egy párszor megdöngették a nagy kaput, azután szétoszlottak.

A zsidók elfogódottan figyeltek a börtönben a tömeg zugására, és amikor a zugás egyre erősebb lett, zörögni kezdtek a pántos ajtón. Hosszu és nyugtalan zörgetés után végre kinyilt az ajtó, és a porkoláb derülten és biztatóan mosolygott rájuk.