Ha visszagondolok afrikai katonaéletemre, ugy tetszik, mintha az egész egy gonosz álom lett volna.
Vad, őrületes gondolat volt beállani az idegen légióba s fölesküdni öt esztendőre rabszolgának. Az én kényelmes, elpuhult, egyforma európai életem után ez a bizarr, fárasztó, viharos, izgalmas katonaélet, hol már eddig is a legrendkivülibb dolgoknak szemtanuja voltam, igazán megviselte idegeimet.
Nevetnem kellett, mikor hajnali időben ásóval, kapával a vállamon, a századommal kimentem a határba stratégiai utat csinálni, én, a ki otthon önkéntes koromban rapportra jelentkeztem, mikor egy tiszt egyik kaszárnyafogságom ideje alatt le akart küldeni a kantinba szivarért. A rapporton leendő kardbojtom megsértése cimén bepanaszoltam a tisztet (a kinek külömben megtagadtam a szivarhozatalt, de rendelkezésére bocsátottam a putzmeiszteremet), a minek az lett a vége, hogy egy hónapra ujra becsuktak.
Néha halálos unalom fogott el ebben az irgalmatlan sivatagban, napokig nem szóltam egy szót senkihez, csak jártam-keltem, gondolat, vágy, terv nélkül, mint egy fölhuzott óra, mely hasonlathoz szivem verése szolgáltatta az egyhangu tik-takot.
De bár lelkem gyakran beteg volt, testileg kitünően éreztem magamat. Egykor sápadt arcom barnapiros lett, termetem kiegyenesedett, petyhüdt izmaim megkeményedtek s visszanyertem azt a katonás tartást, ruganyosságot, a mozdulatok könnyüségét, kecsességét (a miben mégis bizonyos tartózkodó, büszke feszesség is nyilvánul), mely annyira jellemzi otthon a huszártiszteket s melyet a bécsi garnizonban igy jeleznek: stramm und fesch. Hétköznap utat csináltunk vagy gyakorlatot végeztünk, kivéve a legforróbb órákat, vasárnap pihentünk. Nem igy a szegény párisiak. Ezek egész héten a legkomiszabb munkát végezték s vasárnap fegyvergyakorlatokat tartottak, tehát jóformán sohse pihentek. Mintha a hadügyminisztérium direkt azzal az utasitással küldte volna le a szegény ördögöket, hogy: nekem élve vissza ne küldjétek őket.
A redoute-szerü kaszárnya és a falu körül az egyetlen vegetáció az alfa volt. Ez az alfa olyan kenderszerü növevény, melyből az arabok szövetet készitenek. A mi hófehér legionárius ruháink s kincstári ingeink is ilyen szövetből készültek. Eleinte elég durva volt, de négy-ötszöri mosás után megpuhult és kellemesen simult a testhez.
De hagyjuk ezeket az unalmas részleteket s meséljük tovább az eseményeket szárazon, röviden, a hogy szemünk előtt legördültek.
Egy napon Meseriába staféta érkezett Ain-Szefrából. A teveháton érkezett katona azt jelentette, hogy Ulad Szidi seik emberei s a Beni-Lhasszen törzs, szorosan a marokkói határ mellett, föllázadtak és Joli kapitány, az ain-szefrai térparancsnok, a ki a legelőretoltabb s igy a legveszedelmesebb poziciót őrzi, sürgős segitséget kér.
Arra a hirre, hogy egy kis háboru lesz, általános örömriadal támadt Meseriában. A verekedést mindenki százszor többre becsülte a butitó unalomnál.
A futár érkezése után egy órával már cakumpakk álltak azok a boldogok, a kik elsősorban mérhették össze fegyverüket az arabokkal, névszerint: a mi századunk az idegen légióból, egy szakasz párisi és a szenegáli néger csapat.
Századunk vezetését Franger kapitány vette át, a minek mindenki örült, mert ő olyan ember volt, a ki alatt a katonák sokat fáradtak ugyan, de gyakran és kitünően kosztoltak s a mi fő, bort vagy pálinkát mindennap kaptak. Ő katonái számára minden jót kicsikart az intendaturától.
A katonák különösen azon örültek, hogy most kipróbálhatják a Lebel-puskák értékét. A szerencsétlen arabok bizonyára nem sejtették, hogy micsoda gyilkos erő közeledik feléjük.
Mögöttünk az élelmi- és lövőszert, meg vizet szállitó öszvérek és tevék tömegével, neki vágtunk a sivatagnak. A menetet bezárták a marhát hajtó kabilok: a friss hust hajtották utánunk.
Nem irom le még egyszer a sivatagon való átvonulásunkat, táborozásainkat, éjjeleinket, a mikor a sakálok százai üvöltöztek folyton a tábor körül. Ez bizony minket alvásunkban legkevésbbé se háborgatott. A lázadók sem háborgattak, s mi bevonultunk Ain-Szefrába a nélkül, hogy rettentő fegyvereink hatását kipróbáltuk volna.
Ain-Szefra környéke épp oly sivár volt, mint Meseriáé, a falu is csak két öreg zsidóból állt, a kik a helyőrség számára pálinkát mértek. De maga a kaszárnya, vagyis a redoute, egészen más képet nyujtott. Először is az egész egy kis oázis körül volt épitve s magas falai és vöröstetejü őrtornya messze ellátszottak a pusztaságban. A kaszárnya udvara jóval nagyobbra terjedt, mint az oázis, de mindenütt tele volt ültetve fával, cserjével, az épületek és utak tiszták, mindenütt csin és rend látszott.
Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak asszonyi hatás lehet. Ugy is volt. És a kérdéses asszony nem volt más, mint Joli kapitánynak, a helybeli térparancsnoknak a felesége.
Mindjárt bevonulásunkkor megismerkedtünk vele.
Estefelé volt, fáradtan és porosan érkeztünk Ain-Szefra alá. Joli kapitány kivonultatta elénk a helyőrséget (két század turko volt) s őrült dobolással és trombitálással fogadtak.
Mi szembe sorakoztunk velük, tisztelegtünk s szintén vadul megpergettük a dobjainkat.
– Pihenj! – volt utána mindkét félen a kommandó. Franger és Joli leszálltak a lovaikról, s a front előtt melegen üdvözölték egymást.
Ekkor jelent meg madame Joli. És mily hatásosan jelent meg! Fogadni mertem volna, hogy párisi szinésznő volt. (Később tudtam meg, hogy egy provencei olajkereskedőnek a leánya.) Kis könnyü kocsin jött, melyet két fehér öszvér vont. Mögötte arabs lovászgyerek ült feszesen, összefont karokkal. Az asszony valami könnyü, áttetsző piros foulard-ruhát viselt, melyen keresztül vállának és karjának fehérsége csak ugy villogott. Nagy barna szeme és hosszu szempillája volt, félig nyitott szájából elővillogtak a fehér fogai s álla alatt egy édes kis toka gömbölyödött. Azt mondják önök: ejnye, be jól megnézhette… Édes Istenem, akkor már öt hónapja nem láttam európai nőt s igy érthető, hogy Joliné megjelenése egészen elbüvölt.
Ugyanilyen hatás alatt lehetett Franger kapitány is, mert azonnal torkaszakadtából kommandirozott:
– Présentez les armes! (Tisztelegj!)
Mondhatom, hogy soha ily hévvel és szabatossággal nem tisztelegtem életemben, még akkor se, mikor boldogult Edelsheim-Gyulay augusztus 18-án szemlét tartott fölöttünk a Vérmezőn.
Az asszony megállitotta öszvéreit, átadta a gyeplőt az inasnak, hátradőlt az ülésen s remek mosolylyal szólt:
– Köszönöm, kapitány. Hogy van? Kérem mutasson be a fiuknak.
A kapitány egész rendes bemutatást csinált.
– Madame Joli… Idegen légió, második ezred, harmadik zászlóalj, első század.
Az aszony fölemelte egy kicsit a szoknyáját, csak annyit, hogy láthattuk pici fehér vászoncipőjét és piros selyemharisnyáját és leugrott a kocsiról.
– Jó napot, fiuk! – kiáltott felénk.
Mi csak álltunk bámulva és feszesen, de a párisiak lefőztek. Őket, szegényeket, be se mutatták, mégis egyszerre, mint egy sortüz, ezt kiáltották vissza:
– Bon jour, madame!
Az asszony már egészen ott állt előttünk s tisztjeink köréje gyülekeztek, a kit nem ismert, azt bemutatták. De az asszony a légiót nézte. A legelső volt az óriási Nielsen (ezt otthon flügelmannak hivják), mellette állt Wladimir, utána következtem én. Jól láttam, hogy az asszony azonnal észrevette a bronzszinü, szőke bajuszu, nagy kékszemü norvég óriást. Csakugyan meg is szólitotta:
– Mióta katona ön?
– Öt hónapja, madame.
– S mi volt azelőtt?
– Naplopó.
– S hol lopta a napot?
– Norvégiában.
Az asszony Wladimirra mutatott.
– Hát maga miféle náció?
– Orosz vagyok.
– Ejha, csupa jegesmedvét kaptunk volna? Mi volt azelőtt?
– Szerencsétlen ember.
– Nem rossz. S miért jött ide?
– Meghalni.
– Meghalni? Maga csacsi! – nevetett az asszony s konstatáltam, hogy behizelgő, dallamos kacagása van.
Most következtem én.
– Hát maga kicsoda?
– Franciaország katonája.
– De azelőtt, a multban ki volt?
– Pardon, madame, a multat eltemettem. Ne bolygassuk a halottakat.
– Igaza van barátom… Tiszt urak, ma nálunk vacsorálnak… Adieu!
És ezzel ellebegett, mint egy tünemény… Mi pedig barakjainkba vonultunk… Mondhatom, hogy egész este olyan különös szivfájásom volt. Eszembe jutott régi vidám életem… a budapesti asszonyok édes suttogásai… az a gyönyörü város ott a Duna partján… a Margit-szigeti majálisok… csónakázások a hatalmas vizen… atléta-bálok… a Hangli… Ez az asszony az egész európai civilizációt egyszerre eszembe juttatta… Én pedig itt ülök egy kaszárnyai durva vaságyon, messze bent Afrikában, a sivatag közepén… hallgatva névtelen kalandorok állati horkolását s holnap már tán mór lovas hurcolja magával levágott buta fejemet, Marokkó felé, diadalmi jelvény gyanánt… Ezt a főt, melyet hajdan annyiszor szeretettel simogatott anyám… melyre annyi szeretetteljes barackot nyomott apám, mikor a kitünő középiskolai bizonyitványokat hazavittem… De sok szép reményt pocsékká tettem, én istenem…
Wladimir a bibliát olvasta, Nielsen a lámpába bámult. Kivülünk az egész szoba aludt. Valószinüleg nagyot sóhajthattam, mert Nielsen megszólalt:
– Te se tudsz aludni, Pál?
– Nem.
– Mire gondolsz?
– A multra.
– Tehát mégis fölásod a halottakat?
– Nem, de hisz tudod, hogy a halottak maguktól is haza járnak.
– Tudom. Északi ember vagyok, hazám ködös, sötét, fanasztikus, rémekkel és szellemekkel tele… de én nem arra gondolok. Engem a jelen nyugtalanit.
Ránéztem.
– A fehér asszony?
– Az. Mikor rám tekintett, a hideg futott végig rajtam. Eszembe jutott a dralleni fjord halászlegényének históriája. A tengerek fehér asszonya ránézett, megigézte és megölte… Ez az asszony engem meg fog ölni.
Nagy teste összeesett, lehorgasztotta fejét.
– Fáradt vagy? – kérdé rövid szünet mulva.
– Nem.
– Gyere ki egy kicsit az udvarra.
Szép holdvilágos éj volt odakint. A katonák egy része még kint pipálgatott s hallgatta az öreg turkók előadását a marokkóiak harcmodoráról. Az oázis fái alatt, a forrás mellett csak egy ház állott, abban lakott Joli kapitány. Világos ablakai tárva-nyitva, a tisztikar zongora mellett énekelt és pezsgőzött.
Nielsen arra vonszolt s az ablak alatt megálltunk. Éppen az asszony ült a zongorához. Egyszerre csönd lett s az asszony lágy, tremolázó hangon régi provencei szerelmes dalokat énekelt. Éreztem, hogy Nielsen keze remeg. Rekedt hangon szólt:
– Isten látja lelkemet, nem a haláltól félek. De óriásilag izgat az a kérdés: micsoda szerepet fog ez az asszony az én életemben játszani? Mert fog, az bizonyos. Érzem.
Az ének a nóta közepén hirtelen megszakadt. A következő percben az asszony megjelent a kivilágitott ablak keretében.
– Ki van ott? – kiáltá felénk.
– Két legionárius, – feleltem vissza.
– A norvég is?
– Igen, – felelt Nielsen és előrelépett.
– Látja ezt a poharat a kezemben?
– Látom.
– Hopp! Kapja el! Vigyázz! Megvan?
– Meg.
– Hozzon friss vizet a forrásról.
– Megérezte, hogy nézem, – morgott a norvég és futott a vizre. Mikor visszatért, láttam, hogy az asszony a tisztek zajos, koccintgató csoportja felé forditja arcát, de kezét hátranyujtotta a sötétbe. És Nielsen levette käppijét és megcsókolta a fehér kezet. Ekkor az asszony kifelé fordult, átvette a vizet és egy hajtásra megitta.
Nielsen egy ugrással mellettem termett. Izgatottnak látszott. Karon ragadott s kiáltá:
– Gyere, feküdjünk ki a falra. Hallgassuk a pusztai sakálok üvöltését.
Ez volt első jelenete az ain-szefrai drámának.