Harmincnégy napig utaztunk a Bien-Hoa nevezetü hajón, mig végre megérkeztünk Szaigonba, Indo-Kinának francia kézben levő részére. Az utazást nem részletezem. A hajó annyira tele volt, mint egy kiránduló gőzös, mely vasárnap este Visegrádról Budapestre hazatér. A mi annyit jelent, hogy folytonos zürzavar, taszigálódzás, rendetlenség közt éltünk egy hónapon át. A szuezi csatornán és a Vörös-tengeren iszonyuan szenvedtünk a hőségtől, az Indiai tengeren egy kis tajfun táncoltatott meg bennünket, Kolombóban pedig öt legionárius a tengerbe ugrott s a partra uszott, hová nem lehetett őket követni. Ezek voltak az utazás főbb eseményei. De mindez minket nem érdekelt, mi a rejtélyes Ázsia felé szegeztük vágyakozó tekintetünket, hol a legérdekesebb kalandokra számitottunk.
Mondanom sem kell, hogy rendkivül boldogok voltunk, mikor ujra szilárd szárazföldet éreztünk a lábunk alatt, s a hajó zsufoltságát a tengerészeti gyalogság pompás, tágas, modern kaszárnyájával cseréltük föl. Az udvar közepén egy nagy medence volt, tele friss vizzel, ebben annyiszor megfürödtünk, a hányszor csak ráértünk; különben a szennyesünket is ebben mostuk. A medence egyuttal büntetésül is szolgált, persze nem az altisztekkel, hanem csak a magunkfajta közlegényekkel szemben. Ha a légionisták közül valaki ugy viselte magát, hogy a bajtársi szellemet megsértette, a többiek kilestek egy alkalmas pillanatot s ruhástul a vizbe dobták (mint a császárság alatt a spicliket a Szajnába); megtörtént, hogy cakkumpakk katonákat, fegyverestől a vizbe dobtak. S a legszigorubb inkvizició se tudta a tetteseket kideriteni; maga a szenvedő fél se mert árulkodni, mert akkor egyszerüen – ujra beledobták. Kétszer, háromszor, mig be nem fogta a száját.
Szaigonban április közepén már olyan meleg volt, mint nálunk juliusban. Mi vár itt ránk majd nyáron! Előre is borsódzik a hátam. A város különben csinos, van egy európai nivón álló állatkertje, egy Gambetta-szobra, mely kisebb, de jobb, mint a párisi Gambetta-szobor. Wladimirral egyszer kimentünk, megizlelni a kinai konyhát. Potom pénzért kaptunk két tojást, szamarit (valami rizskásás hust), gombócot, mely belül gyümölcscsel és mézzel van töltve, s ittunk rá jó sok sum-sumot, vagyis rizspálinkát. Ez különösen Marniernek izlett s két este holtrészegen szállitottuk haza.
Pár nap mulva ujra a Bien-Hoára mentünk, mely most már ágyukkal volt ellátva, s elindultunk Hai-Fongba, a pirátok ellen. A Bien-Hoán három napig haladtunk, akkor ágyunaszádokra tettek át s ugy mentünk a Sárga folyamon egész Fu-Lang-Tongig. Elől ment a kommandáns hajója, orrán a kinai révkalauzzal, a ki jobb- és balkarjának emelgetésével dirigálta a kormányost. A vezérhajó után egy egész kis flotta uszott, tele legionistákkal, tengerész-katonákkal és anami gyalogsággal. Ha valami gyanus részre érkeztünk, csónakot le, s mind a két oldalra egy-egy század anamita legény ment ki, a kik majom-ügyességgel átkutatták a környéket, s a part mentén futva kisérték az ujra elinduló hajókat.
Egy izben szintén kiszállt, éppen a mi hajónkról, egy anamita káplár tiz legénynyel, hogy a baloldali gyanus bokrot egy kissé megzörgesse. Ez a káplár nagyon intelligens benszülött volt, a ki államsegélylyel az 1889-iki párisi kiállitást is meglátogatta. Alig haladtunk tovább száz métert, látjuk, hogy a mi káplárunk embereivel megjelenik a parton, s szörnyen integet. A hajó megállt, a csolnakot leeresztették, s a csapatot visszahozták.
– Mi baj, káplár? – kérdé az anamiták főhadnagya, egy kolerikus délfrancia.
– Főhadnagy ur, én nem vállalok az embereimmel szolgálatot, mig a nap le nem nyugszik és ujra föl nem kel.
– Ugyan miért, gyermekem? – kérdé a főhadnagy.
– Mert láttam Bu-Lam istent, egy malacfejjel a szájában.
– Bu-Lam? Miféle isten az?
– Az nekem istenem, a kit imádok, a kit a malacfejjel megbecstelenitettek; nem akarom, hogy szerencsétlenség érjen, s azért ma nem teszek olyan dolgot, a mihez az isten segitsége szükséges.
A francia dühbe jött.
– Eh, lári-fári, neked nem Bu-Lam az istened, hanem én. Előre, mars vissza!
Az anamiták morogtak.
– Főhadnagy ur, én nem vagyok gyáva; nézze, itt a mellemen a katonai érem; én öt sou zsoldért szolgálok, holott odaát, a pirátoknál, minden levágott fehér fejért tiz frankot ád a mandarin.
– Visszamégy, vagy nem?
– Nem!
– Nesze!
És a kezében lévő sétapálcával ugy vágott rajta végig, hogy arcából kibugygyant a vér.
Az anamita káplár hátratántorodott és meghorkant benne a vad indulat. Öklei összeszorultak. Társai elorditották magukat és nagyot toppantottak. De különben helyben maradtak, főképp mert egy pillanat alatt négy legionista állt előttük szegzett szuronynyal.
A káplár bő ujjasába törölte kiserkedt vérét és szólt:
– Agyonüthetsz, uram, de nem megyek.
A kolerikus francia talán közéjük rohant volna bottal, de a mi parancsnokunk elvonszolta. Ugyanakkor hangzott a parancs:
– Légió! Második szakaszból tiz önkéntes Wladimirral kimegy!
Az első jelentkező persze én voltam. Utasitásunk az volt, hogy a folyam partján haladjunk fölfelé s egypár járóőrt küldjünk kissé beljebb.
A csónakot a tiz legionista ugy lenyomta, hogy a viz egészen a pereméig ért. Az orrán állt Wladimir, s figyelmesen fürkészte a hallgatag parti őserdőt, mely felé a matrózok egyenletes evezőcsapásai vittek.
– Nom d’un chien, – káromkodott Marnier, – többet nem borotváltatom magamat anamitával. Vad ember ez mind s gyülöli a fehéret. Egyszer eszébe jut valami, krik, egyet vág, aztán elszalad a fejemmel a mandarinhoz.
Schulz, egy hórihorgos porosz, az ő komikus franciaságával megszólalt:
– Nyugodt lehetsz, öreg bandita, a legostobább anamita is tudja, hogy a te fejedért nem ád a mandarin semmit.
A katonák röhögtek.
– Csitt a glédában, – szólt rájuk Wladimir, – fogjátok be a szátokat és nyissátok ki a szemeteket.
Pár perc mulva kézügyben a puskával, a partra ugráltunk s óvatosan kutatgattuk az erdőt, de megmaradva a part mellett. Én Wladimirhoz tartottam magamat. Egyszerre csak az erdőből egy hang hallatszik:
– Salut, bourgeois!
– Ki az? – kiáltott Wladimir.
– Megtaláltam az Istent, gyertek ide!
Egy kis tisztáson egy undok, valami budhista templomból ellopott ülő bálvány volt, nagy, tátott szájában a malacfejjel. Ez téritette vissza az anamitákat. Marnier persze azonnal a malacfejet kezdte vizsgálni, hátha be lehetne sorozni az éléstárba. De eldobta, mert kukacok mászkáltak már rajta. Utána meg fölrugta Bu-Lamot is.
Szélcsend volt. Egy falevél se mozdult. Csak a tisztás szélén rezgett egy platán. Meglöktem Wladimirt, s a fára mutattam.
– Ezt ember mozgatja.
Közelebb léptünk. Abban a percben majomügyességgel egy benszülött siklott, majdnem zuhant le a fa törzsén. Mire puskánkhoz kaptunk, már eltünt a fák közt. Egy tucat lövés ment utána… az erdőben nagy nyüzsgés, morgás, búgás támadt… mintha fölvert állatok vagy emberek robognának tova. Éles vijjogás, sivitás, ágak tördelése hallatszott. Mi önkénytelenül is vállat vetve egy csomóba álltunk a tisztás közepén.
– A folyamhoz! – kiáltott Wladimir. – Marnier, erre, vezesd őket!
S mutatta az irányt. Ő leghátul maradt, én persze vele. A tisztás szélén egy fa mögül visszanéztem. Ötven-hatvan lépésnyire egy óriási platán ágai szétváltak, egy pirossipkás piráta jelent meg, s célba vette Wladimirt. De megelőztem, jó Lebel-puskám nem hagyott cserben, egy durranás: s a rabló sziven találva, kiterjesztett karokkal bukfencezett le hatvan láb magasságból. Aztán retiráltunk tovább.
A parton azalatt már három csolnak kötött ki, tele legionáriusokkal, a kik értünk jöttek, ha talán bajba volnánk.
A parancsnok a hajóról kiáltott:
– Pirátok?
– Tele van velük az erdő.
– Hasra!
Lefeküdtünk a földre, a monitor orral fordult felénk, s a fejünk fölött egypár golyót küldött Creusot remekéből a sürübe. Az ágyudörgés hatalmas visszhangot vert föl, az erdőt még jobban megbolygatta, s most már ezer meg ezer láthatatlan lény orditozott és menekült benne. És nekem eszembe jutott, hogy itt száz meg száz fakunyhóban a barna anyák most reszketve térdelnek gyermekeik mellé, s imádkoznak: A fehér ördögöktől ments meg uram minket. És kihez imádkoznak? A buta Bu-Lamhoz, a kit a vén Marnier fölrugott? De hátha ez a durva bálvány csak az ő együgyü, barbár képzeletük, alacsony értelmük hibája, s ez ösztönszerü jelkép mögött (és erről nekik sejtelmük sincs) az egy igaz Isten rejlik, a ki őket is megteremtette… Akkor bizony mi csakugyan fehér ördögök vagyunk s gazságokat követünk el velük.
Nem sok időm volt filozofálni, mert csónakba komandiroztak s visszamentünk a hajóra. A hajó ment még vagy hat kilométert s esteledvén, horgonyt vetettünk.
Csillagtalan, holdvilágtalan, sötét éj volt. Alaktalan homály vett körül bennünket. Az ágyunaszádokon egymásután elpihent az élet, csak az őrök lépéseinek kopogása hallatszott s az árbocon égett egy-egy lámpa. Vacsora után komótosan elnyujtózkodtunk Vladimirral, mert ez éjjel nem volt szolgálatunk, s rögtön el is aludtunk.
Arra ébredtem, hogy valaki ráz.
– Mi az?
– Keljetek föl, a légió folytatja az őrséget.
Gaudrion káplár volt.
– Hány óra?
– Négy óra éjfél után.
– Hisz négykor az anamiták veszik át.
– Épp azért folytatjuk, mert az anamiták megszöktek.
Erre már talpra ugrottunk Wladimirral.
– Mi az ördög?
– Ugy van, pajtás. Hajónk összes anamitái itt hagytak, a megütött káplárral együtt. A koromsötétségben csöndesen leereszkedtek a vizbe s kiusztak a partra. Az őrszemek nem vettek észre semmit.
Mit volt mit tenni, mi pihentek sorakoztunk, fegyverbe léptünk s a födélzetre mentünk. E percben a tiszti szobák felől vadállati orditás hallatszott.
Oda siettünk. A parancsnok tántorgott elénk, halálsápadtan, s az egyik tiszti kabinba mutatott. Berohantam, lövésre készen tartott fegyverrel…
A puska kiesett kezemből s megdermedve álltam meg. Az ágyban, irtóztató vértócsában, egy fejetlen holttest feküdt.
Mindent megértettem: Aristide Sylvain volt, a délfrancia főhadnagy, a ki bottal megütötte a káplárt. Ez se fog, szegény, többet a marseillei Cannebiêren fesziteni… A bandita, mellén a francia hadiéremmel, tenyerén Carnot kézszoritásával, elvitte a szép barna főt a mandarinhoz.
Igy rugott vissza bennünket Bu-Lam.