Egy tehát már elpusztult a négyes szövetségből: szegény, nótákban és tréfákban kifogyhatatlan olasz pajtásunk. Lehorgasztott fővel, komor csöndben haladtunk egymás mellett; én, Nielsen a norvég és Wladimir az orosz. Éreztük, hogy Taglianóval a mi jókedvünk is meghalt s a kemény katonaélet vigasztalanságának egész sulyával ránk szakadt.
A pusztában való masirozásunk nemsokára megszünt, mert elértük Meseriát. Ez a hely déli Algeria egyik fensikján fekszik, a Dsebel-Antar hegyláncolat lábánál. Az egész áll egy megerősitett kaszárnyából s egy faluból, melynek huszonöt-huszonhat háza s kunyhója van. A faluban arabok és négerek laknak.
Meseria közel lévén a marokkói határhoz, erős helyőrséggel volt ellátva. Ott feküdt az idegen légiónak egy teljes zászlóalja, körülbelül hétszáz ember, egy század szenegáli tirailleur (néger gyalogcsapat) és két század katonafegyenc, a mit ugy hivnak: compagnie de disciplinaires. Ezek a párisi hadtestből kiselejtezett javithatatlan csirkefogók, a kiknek semmiféle börtönbüntetés nem használt s azért küldettek ide, hogy gonoszságukat az afrikai szolgálat megtörje.
Meseriai bevonulásunk meglehetősen zajos és ünnepélyes volt, bár, – mint hallottuk, – a Simeux kapitány lakásán elkövetett nagy és kiderittetlen lopás még mindig izgalomban tartotta a kedélyeket. A párisiak a kaszárnyát szépen drapirozták, a helyőrség fegyver alatt várt bennünket s mikor a falu végén trombitáink megharsantak, a zenekar, mely természetesen szintén a párisiakból telt ki, a Marseillaise-t játszotta.
Mi helyettünk egy század Oranba volt visszatérendő. Ezt elbucsuztatni és a mi megérkezésünk örömére másnap lakoma volt a kaszárnya fegyvertermében. Az ilyen alkalmakra a légiónak s más ezredeknek is van tartalékalapja. A lakoma kitünő volt: a párisiak főzték és szolgálták föl, ők muzsikáltak is hozzá, de meghiva nem voltak. Őket párbajképtelen regimentnek tartották.
A lakomán oly finom kotletteket ettem, a melynél finomabbat Noël és Patard (a nagy boulevardon) vagy Durand (a Madeleine-téren) is alig produkál. Ebéd után nagy táncmulatság következett s a nőket kékszalagos fiatal katonák markirozták. Ebben már a párisiak is résztvettek s hatalmas kankánjukkal közelismerést keltettek.
Befejezte az estét egy Racine-tragédiának, már nem emlékszem, hogy melyiknek, a paródiája. Ezt is egy párisi irta, s a párisi fiuk adták elő. Mondhatom, hogy noha magunk közt voltunk, s egy asszony se volt a teremben, a katonák egész illedelmes, mulatságos dolgot produkáltak. Nyoma se volt azoknak az aljas, durva, szemérmetlen vicceknek és akcióknak, melyeket Budapesten csemege gyanánt élvez a közönség egy rétege, – azt lehet mondani: rendőri asszisztenciával.
A darab végeztével a párisiak tombolva kiabálták:
– Guise herceg, Guise herceg!
– Ki ez a Guise herceg? – kérdém a szomszédomat.
– Ez a darab szerzőjének a csufneve.
S meg is jelent csakhamar a szinpadon egy nyeszledt párisi alak, s käppijével kecsesen köszöngetett mindenfelé.
– Nagy tehetség, de a legnagyobb gazember az egész helyőrségben, – mondá mellettem egy káplár.
– Micsoda, kicsoda külömben?
– Ő azt mondja, hogy Charentonban született, egy hid alatt s akkor kapta az első fürdőt, mikor az anyja a Szajnába akarta fojtani. Nem ösmeri Életrajzom cimü versgyüjteményét?
– Nem.
– A katonák már éneklik is. A nótáját is Guise csinálja mindegyiknek. Kár, hogy rossz vége lesz a fickónak.
– Életrajzom, életrajzom! – üvöltöttek a legények.
A párisi ujra köszönt.
– Életemnek főcélja lévén az önök nagybecsü tetszését kiérdemelni, – kezdé fakó, szintelen hangon, – bátor leszek előadni a Ma biographie cimü dalciklusomat.
– Halljuk! Csönd legyen!
– Kérek egy hegedüst a szinpadra.
A zenekarból egy hegedüs egyszerre mellette termett, s Guise herceg vékony verébhangon, de sok melegséggel és pompás pointirozással elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyugyerekek vagy árvák voltak, a kiket rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek szivtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Például:
Sohse mondta nékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a gazdagok se imádkoznak, mégis megkapják, én pedig nem kaptam meg. Mit csináljak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontottak, kitanitottak, többé nem voltam képes a becsület utjára visszatérni. Egy lény szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott számomra, hogy éhen ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de ville) elcsipték, elszakitották tőlem. Sohse láttam többé.
A refrén mindig ez volt:
Óh Szajna, csak egyszer ha látnám partodat,
Od’adnám érette szép ifjuságomat.
S a vad katonák könnyes szemekkel bömbölték utána ezt a két sort. Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klimát s elpusztulnak az utcsinálás kemény munkájában, a mire itt használják őket.
Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise herceg előadta az egyes tisztek karikaturáját, óriási kacagások közt. Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál, hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a hires Paulustól.) Hogy beszél a svájci legionárius, hogyan a lengyel. A fickó kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel jutalmazta. Sápadt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a dicsőség italát szürcsöli.
Egyszerre csak látom, hogy idegen legionárius ugrik a szinpadra, átsiet rajta s alig észrevehetőleg odasug valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán bekiáltja a terembe:
– Uraim, egy kicsit pihenek, addig táncoljanak!
A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsoldosok közé.
E pillanatban föltüzött szuronynyal egy legionista patrol lép be, hadnagy vezetése alatt.
– Hol van Jean Bartet?
(Igy hivták a kis párisit.)
– Pihen. Mindjárt bejön.
– Mi az? Mi történt? – kiabálják össze-vissza a katonák.
Egy perc alatt hire futamodott, hogy ő volt az, a ki öt nap előtt ellopta Simeux kapitány aranyóráját és láncát s eladta egy marokkói kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztosságban érezvén magát, futárt küldött a kapitányhoz s elárulta neki a tolvajt.
– Vegyétek körül a házat! – kiáltott a hadnagy az őrségnek.
– Fölösleges! – felelt egy hang a szinpadról.
Jean Bartet volt.
– Csipjétek el!
– Egy pillanatra, hadnagy ur! Mondja, kérem, micsoda büntetés vár rám?
– Deportáció Numeába.
– Köszönöm. Még messzebb menjek Páristól! Soha. Megálljatok! Csak egy pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondoltam, de az éj oly sötét és a sakálok oly utálatosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy, bolond Afrikában? Ha már nem élhetek Párisban, minek éljek egyáltalán? Csak azt sajnálom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler ur keze alatt… s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull, barátaim a szomszéd háztetőkről bucsut üvöltenek, a lányok pedig zsebkendőt lobogtatnak… Isten veletek, fiuk… ha valaha visszatértek Franciaországba, csak olyan képviselőre szavazzatok, a ki fölemeli a hadi budgetet… hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni, lénungja kiegészitésére…
– Fogjátok el! – kiáltott a hadnagy.
– Késő! Adieu!
Ezzel villámgyorsan előrántott egy revolvert s a következő percben átlőtt fejjel, véresen rogyott össze. Meghalt.
Megdermedten álltam ott. Mennyi tehetség és mily feneketlen romlottság volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb tipus, mely a párisi nép söpredékéből valaha elém került.