A történelem is temető, melyben a sírok mélyén a halottak mellett ott porladnak, penészednek, fakulnak és rozsdásodnak kincseik és ékességeik. Minden korszak egy csomó olyan értéket visz magával sírba, amelyért kár, s amely igy örökre elvész. Az alkotmányos királyság sohasem teremhet oly bűnösen gyönyörű virágokat, mint a versaillesi királyok förtelmesen édes élete. A nemességgel együtt a büszkeségnek s a lovagiasságnak sok drága formája is elbukott. A hit hanyatlásával sok üdvözítő magasztosság is elhanyatlott. A tehnika minden haladása teméntelen szépségeknek, erényeknek s ügyességeknek került életébe. A puskapor a személyes bátorság s a testi erő csodáit robbantotta föl, – s aki a puskát, a gyújtót, a vasutat s a keményített gallért kitalálta, megölt számlálatlan sok elegancziát, leleményt, élvezetet és mozdulatot, mely a vasemberek tűzdörzsölésétől, az íjj megfeszítésén s a lovagláson át a mellfodornak minden öt perczben való kellemetesen kényeskedő elrendezéséig mind e dolgok körül kifejlett. A könyvnyomás mai gondja, a sokszorosítás sokféle finomsága nem pótolhatja a kódex-írás bensőséges, személyes finomságait, s a miniatűrök meleg művészetét. Értékek légiói pusztulnak el így, s a világ czézárja, az emberiség, fájdalmasan kiált olykor a száguldó időre: Varus, add vissza légióimat!
* * *
Ilyen visszasíró kiáltás foglaltatik az alexandrinus korszakokban. Ahol a bányák kimerülnek, a temetőket kezdik felásni, s a teremtő nagy géniuszok után következnek az arhaizáló nagy talentumok. Mikor az új idő minden ujsága kifejlett, s nagyjait tönkreutánozták: a dekadens világ s a dekadens művészet a multak szépségeit próbálja feleleveníteni. Néha az ilyen pseudo-renaissance igazi renaissance-szá válik; a décadence arhaizáló formáinak pompás csigaházába észrevétlen beoson a születő idők meztelen csigája. Vigyázzunk itéletünkkel, ha egy-egy különös művész meghökkent bennünket. Lehet, hogy csak a mult kisért, de az is lehet, hogy már a jövendő ébredez benne.
* * *
John Ruskinre, William Morrisra s Walter Cranere gondolok, három maga erejéből lett emberre, ki képes volt egy nagy nemzetet művészetre nevelni. Ez az ő nevelő munkájuk is az a legjobban kipróbált pedagogia volt, mely a nagyapák példáján neveli az unokákat. Alexandrinizmus-e vagy renaissance az arhaizáló művészi mozgalom – arról még nem záródtak le az akták. Elvégre a renaissance sem a maga ujjából szopott; Brunelleschi s Michel Angelo is tanult, tanulni pedig annyit tesz, mint élni azok tapasztalataival, akik előttünk éltek. Ha titánok emléke nem is marad meg az Olympus e napjainkbeli ostromából, megvan az a nagy érdeme, hogy az életet ismét elvegyítette a művészettel, egyiket megtermékenyítette a másikkal, s mint a protestantizmus a Szentírást, a papok s a bonczok titkos kabbalájából mindenek érthető közkincsévé tette a szépséget.
* * *
Ebben a jegyben született ujjá az iparművészet, vagyis az a mesterség, mely a mindennapos életet szépséggel akarja átitatni. Ez az, amit, régi időknek holt értékét, az uj művészet kiásott és uj életre keltett. A barbárnak kikiáltott középkor volt alapjában a legművészibb korszak. A középkor fossziliái: a mai keleti népek mutatják ezt, kiknél a táncz, a szőnyegszövés, a mesemondás s a cserepesség mind csupa népies mesterség, vagyis a szépség az a lélekző levegő, mely nélkül e különben világtól elmaradt népek nem tudják elgondolni az életet. Nos: az egész középkor ilyen volt. Ami emlékünk azon időkből megmaradt: lehet naiv, ügyefogyott, primitiv, de mindig szép. Maga az a fanatikus vallásosság, mely az akkori egész emberiséget eltöltötte: a mi mai szemünkkel nézve lehet őrültség, de szép őrültség, mert művészivé szublimálja az életet. A saltimbe, kiről a franczia legenda mesél, a vásári komédiás, ki az ő együgyüségében a Miasszonyunknak mással szolgálni nem tudván, az oltár előtt legszebb bukfenczeivel kedveskedik a Szűz Anyának: ez az akkori egész ismert emberiség. Nem volt bukfencz, amit azon időkben ne in majorem Dei gloriam vetettek volna, s ezért ne vetették volna oly szépen, amint csak kitelt tőlük. Minden sor, amit írtak, minden nóta, amit eldaloltak, minden kő, amit házba raktak, s minden kard, amit megkovácsoltak: mind az isten dicsőségét szolgálta, s ezért szépnek kellett lennie. E szépség, mely áldozat volt az istenségnek, egyuttal, öntudatlanul, kárpótlás volt az emberiség számára. Az istennek szentelt lemondó, aszkéta vagy háborus és küzdelmes élet nyomorúságát ez az állandó és mindent körülhullámzó szépség tette elviselhetővé. Ezért volt természetszerű fejlődés, és nem, mint a Savonarólák misztikus együgyüsége hitte, pogány elfajulás, hogy a pápaság maecenátust jelentett, s az egyház mintegy hivatalból is egybeolvadt a művészettel. Az élet fájdalmát, a munka kényszerűségét szépséggel megédesíteni: a modernség ezt tanulta a középkortól, s ez a pszihológiája annak, a Morrisok s a Cranek mért izennek hadat a gépmunkának, mely az ő hitük szerint az embert is géppé alacsonyítja. A munka legyen élvezet, élvezetet pedig, úgy érezték, csak a kézi munka adhat, melyben kiki átérezheti a szinte testi kéjt: egyéniségének megtermékenyítő átömlesztését az élettelen matériába. Ugyan: nincs igazuk. A géppel való bánás neveli az ember önérzetét; kormányzó, áttekintő, alakító léleknek és hatalomnak érzi magát, csak emberhez méltó állapotok közepett legyen ura a gépnek. Ám e hamis nyomon helyes megismeréssel ezért lettek szoczialisták, jobban mondva, megfordítva: az ő szoczialista érzésük tette evangyéliomukká a művészetet. Mint az elhalt Morris, Crane is a maga módja szerint ir, rajzol, fest, cserepet éget, kárpitot sző, az élet minden vonatkozásába beviszi a művészetet, s a szoczialista ujságok május elseji ünnepi számainak ő rajzolja első oldalát. Ez nem sport, nem szalon-filantrópia – ez egységes és rendszeres tudományos meggyőződése ezeknek a férfiaknak, kik azt tartják, hogy a középkor óta máig némely tekintetekben nem haladtunk, hanem hanyatlottunk, s mikor a mai emberiséget meg akarják váltani, a középkor legerősebb szerét adják be néki ostyául: a szépséget.
* * *
Ami magát Walter Cranet illeti, ő az ő saját mesterségében a középkornak még egy nagy értékét éleszti ujjá: a vonalat. Ez is olyan érték, mely a tehnika egy tökéletlenségével függ egybe. A régi festészet első fokban rajzolt, aminek ezer és egy okon túl legfőbb oka alkalmasint az volt, hogy a régi idők festéke merev és határozott. Az olajjal kevert festék lágy és olvadékony; hajlékonyságával, átömlésével s lazuros áttetszőségével szinte mását tudja adni a fény s az árnyék ama játékának, melyben szemünk a világot látja. A tempera-festés, mely a festéket tojásfehérjével keveri, merev marad e lágy tökéletesség mögött. Ám e fogyatkozásából erénye fejlett: a rajz, a vonal. A lágyság és elmosódottság közepett, melybe a cinquecento után mind édesebben és émelyitőbben belefestettük magunkat: a megcsömörlött szem számára valóságos megnyilatkozás volt egy-egy primitiv mester, a Raffael előtti olaszok s a renaissance-szal bár egyidős németek, kik azonban, mint az építészetben a gotikát, az uj festészetben is megtartották uralkodónak a rajzot. S ah, a vonalaknak éppúgy megvan a maguk külön szépsége és külön nyelve, mint volt a régi idők mozdulatainak, melyeket új találmányok vagy divatok fölöslegessé tettek. Éppen az a törekvés, mely a művészetet az életbe akarja átvinni, a dekorativ művészet, mely annyiszor találkozik a plasztikával, a butorok éleivel vagy a betüknek, olvashatóság szempontjából szükséges, éles körvonalaival; a metszetekkel való reprodukczió, a szövés, a himzés, az üvegfestés, a csipkeverés és a cserepesség tehnikus kényszerüségei mind vonal és rajz után kiáltoznak – s nem véletlenség, hogy az eddig legtökéletesebb iparművészet, a japáni, vonalas művészet. A Giotto naivságában mennyi a kifejező erő, a Botticelli stilizáltságában mennyi a kifinomultság, az ujkor kezdetéről való fametszetekben mennyi a plasztika s a jellemzetesség! Ez értékek mind ott porladtak a sirokban – s az angolok, kik a maguk régi értékeit oly soká tudják megtartani az életnek, ezeket a régi értékeket is kiásták s ujjáélesztették. A prerafaeliták e nagy érdemét nem kisebbítheti semmi tulzásuk, különczködésük, s törekvéseikkel nem mindig lépést tartó tehetségük.
* * *
Szép ez a Buchschmuckos világ, kivált ahogy Németországban kialakult. Nem tudom, jó William Morris: így képzelted-e, mikor föltámasztottad elrejtezéséből a könyv s a nyomtatás művészetét! Hiszen maga az a gondolat, hogy a nyomtatás ne csak olvasható legyen, de szép is legyen: az gyönyörű és helyes. De olvasható is legyen, teringettét, ne csak szép, és igazában csakis akkor szép, ha olvasható. A szép nyomás nemcsak olyasmi, mint a szép kép, hanem olyasmi is, mint a szép csizma: használatra való. Használnom pedig csak úgy lehet, ha olyan, amilyennek megszoktam; ha valahol szent a hagyomány s a megegyezéses megszokás: az irásban s a nyomtatásban különösen az, mert maga a betű sem egyéb, mint hagyományos és szokásos megegyezés, hogy ez a házformájú ákom-bákom A hangnak olvasandó. Kialakult a könyvkolumnának az a formája, hogy a czím vastagabb betűvel nyomassék s a sor közepére tétessék; hogy a kikezdések egy-két betűnyivel beljebb kezdődjenek; hogy a levelek számozása páratlan leveleken jobbra, párosokon balra fölül találtassék. Most pedig itt a Buchschmuck, s a czímet oldalvást írja, a számozást alúl, s a kikezdést a sor elején kezdi. Miért? Szebb így a kolumna? Nem, csak pofonvágja konszervativ érzésemet, mely, ha valahol, úgy az olvasás tehnikájában szent és jogos. S a szeczessziós írások, melyekbe – mert hisz ez a szeczesszió – minden könyvkötő, pallér és czímfestő beleleheli az ő egyéniségét, s a megszokott római betűt úgy össze-vissza fonják, nyomorítják, sanyargatgatják, hogy a villamoson a köpködni tilos tábla olyan, mint a török császár névmonogrammja a passzaroviczi békelevélen, s három kocsit teleköpök, mire kibetűzöm!
Ám ez végre is a pallérok, a könyvkötők s a czímfestők ostobasága, amitől nem volt ment a renaissance sem. De maguk a művészek, az igaziak is, sokat hibáznak, éppen művészi szempontból, ebben a Buchschmuckos áramlatban. Hogy, mint az angolok, a németek is fölélesztik szép, régi, tizenhatodik századbeli betűiket, abban mindenképpen igazuk van. De az effélével is vigyázni kell. Minden fölélesztés egyben arhaizálás is, aminthogy az egész Morris-irány arhaizáló áramlat volt, kívül-belül, az angol művészetben. A régi formáju betűk s a nyomtatás régi stilusa e stilusnak megfelelő hangulatot is keltenek az olvasóban, kivált a finomabb idegű és ízlésű s történeti érzékű olvasóban – pedig a Buchschmuck ugyebár ezekre számít? Itt van előttem egy német havi szemle, melynek nyomtatása igen szépen eleveníti föl és modernizálja a régi német ponyvanyomás betűit. Egyben kikezdések helyett inicziálékkal kezdi az új szakaszokat, s ezek az inicziálék gyönyörű czopf-stilusban vannak megrajzolva, kivétel nélkül valamennyi. No már most az ilyen czopf-stilusos rajz az ilyesmire fogékony emberben czopf-stilusos hangulatokat kelt; én előttem legalább feltámad láttára az egész czopfos világ, s ifjú Werthernek érzem magam s kinai csészéből felpárolgó kávéillat csapja meg orromat. S ebben az egyforma hangulatban olvassam el Hauptmannak egy színdarabját, Geijerstramnak egy novelláját, Oscar Wilde memoárjait, Demelnek egy versét, olvassak könyvbirálatot, színházi jelentést, esztetikai elmélkedést és társadalmi szemlét 1905 január derekán. Ez művészietlen dolog, mert e forma érzéki hatásai pofonvágják a külömböző tartalom értelmi hatásait, s azonkívül ütik az egyes darabok külömböző stilusának és megcsinálásának ugyancsak érzéki hatását.
* * *
Az illusztráczió művészietlen, hacsak arra nem való, amire Wagnernál az ének, a vers és a díszlet: hogy a zenével együtt s csak mind együttvéve fejezze ki, amit a költő mondani akar. De a jó költő már maga mondott el mindent, amit akart, nincs szüksége a rajzolóra. S a jó rajzoló is maga és egészen elmondja ugyanazt. Tehát zavaró, bántó és túlterhelt pleonazmus támad, ha egyszerre beszélnek. Egy finom német költőnek, Rainer Maria Rilkének, van néhány rövidke, egy-két strófás csodaszép tájképe. Ezek fölé egy ugyancsak finom rajzoló: Vogeler-Worpsewede lehelt oda egy pár fejléczet s egyéb diszítést, ugyanazon tájképet s hangulatot rajzolván meg, mint a vers. Külön a versek és külön a rajzok elragadóak volnának – együtt zavaróak.
* * *
Egy tulajdonjogba s a művészet népszerűsítésébe vágó dologgal nem foglalkozunk eléggé, pedig viszás és bántó, s én bizonyos vagyok benne, hogy az eljövendő új világrenden belül tenni is fogunk e viszásságról. Kérdésem ez: joga van-e akármelyik pénzeszsáknak, vagy akár finom ízlésű amatőrnek is ahhoz, hogy, bármennyit fizetett is érte, valamely művészi dolgot teljesen magáénak tekintsen, s ha kedve tartja, elzárja a többi ember elől? A művészet közkincs s a művészi dolog is az, s élvezetét a többi ember elől elzárni époly jogtalanság, mint aminő az erdők elzárása. S ha Wanamaker úr mégannyit adott is érte: nincs joga engem eltiltani attól, hogy a Munkácsy Miltonját láthassam. (Gondolom, ez a kép van nála.) Előkelőbb gyüjtők és műbarátok érzenek is e körül valami kötelességfélét; mind több az olyan magángyüjtemény, mely bizonyos napokon megnyílik az érdeklődők előtt. De ez csak kegyelem és szeszély, holott itt jogról van szó, arról, hogy nekem jogom van minden művészi dologhoz hozzáférni, s a művésznek joga van megkövetelni, hogy, akárki váltotta is magához az ő munkája tulajdonjogát, az közkincse lehessen mindenkinek. Bizonyos, hogy az eljövendő szebb és jobb világban a magántulajdon mindenekelőtt a művészi dolgokon fog megszűnni; kinek-kinek módja és joga lesz úgy ékesíteni az ő otthonát, ahogy csak kedve tartja, de mentül ékesebb lesz ez az otthon, annál természetesebb lesz, hogy nyitva álljon mindenki számára, akit érdekel.
* * *
S ez az új rend, ha elkövetkezik, még egy bántó viszásságon segít majd. Érthetetlen előttem, hogy főképp képek és szobrok dolgában mint fejlődhetett ki a galériás rendszer, egészen a múzeumok, képgyüjtemények és képkiállítások művészietlen barbárságáig. Mentül inkább beleélem magamat a képek látásába s szeretetébe, annál jobban kétségbeejt az a képtelenség, hogy a képek egymás mellé és egymás fölé halmozva szorongjanak előttem. Elvégre minden kép egy-egy külön világ, a színeknek egy-egy külön tanulmánya, külön világítással s külön éghajlattal. Mindegyikbe külön-külön kell magát beleélnie, aki igazán meg akarja látni s meg akarja érteni. De hogy’ lehessen ezt megtenni, mikor egyik üti a másikat, a másik beleszól az egyikbe, amannak színei megzavarják emezét, emennek hangulata tönkreteszi amazét? Képet tulajdonképp nem szabadna másképp nézni, mint teljesen elsötétített szobában, melyben világosság éppen csak a kép területére esik. Voltaképp a szobámban egymagában felfüggesztett kép hatását is megzavarja, világát megzilálja a fal, a szoba, minden bútor, szőnyeg s bármi egyéb, ami vele együtt látszik. De mindezt még valahogy hozzá lehet válogatni, el lehet úgy rendezni, hogy a figyelmet el ne térítse, a képbe ne kiabáljon bele. Ám semmimód nem lehet korlátozni egy másik képnek s még kevésbbé több másik képnek abszolút elütő voltát. Még rokon képek sem valók egymás közelébe, mert ugyanazon motivumok erősítik egymást, holott a jó képen úgyis megvan minden motivumnak a megkivántató ereje és mértéke. Sehol a galériás rendszer bántó voltát nem éreztem annyira, mint a Louvre egynémely termében, ahol, ha egyéb nem: egy szép formáju ablak vagy egy hasas ázsiai váza menten agyonverte valamely primitiv olasz kép hangulatát, s a képek vetekedve teszik egymást tönkre. Hiszem, hogy az eljövendő kollektivista világban a képkollekczióknak bealkonyodik; a képek el lesznek osztva magánházakban s középületekben, s a nap bizonyos óráiban így gyönyörködhetik bennük mindenki.
* * *
Az arczkép tulajdonképpen líra a festészetben; az arczképfestő azért művész a fotografushoz képest, mert az arczképbe nemcsak a másikat festi bele, hanem saját magát is. Hony soit qui mal y pense – de mindig van abban regény, ha férfi-festő asszonyképet fest. A két teremtésnek, aki az arczképben találkozik: az ábrázoltnak s a festőnek örökre köze van egymáshoz. Vannak férfikéztől festett asszonyi arczképek, melyek olyanok, mint egy estélyi beszélgetés, valamely kemény eszű és gyengéd lelkű asszony s az ő figyelmének s érdeklődésének sugarai alatt zárkózottságából fölengedő művészember között. Mert az elzárt művészlélek kapujánál az asszonyi mosoly a Szezám nyílj meg.
* * *
Sokszor elmélázok azon: mint lehet, hogy a festők közül éppen a legnagyobb pogányok tudják vászonra vetni, ami a kereszténységben a legkeresztényebb, mert a pogányságból teljesen hiányzik: a néma szenvedést, a szelíd bánatot? Böcklin, aki az ő Pietáján egy szál sötétkék fejkendővel négy evangyéliomnál beszédesebben mondja el a Szűzanya fájdalmát: Böcklin bizonyára csak olyan pogány volt, mint lehetett Herman, a kheruszk vezér, s lehettek, mielőtt s miután fölvették a keresztséget, mind a gótok, longobardok és alemánok. De végre is Böcklin germán – s nem egészen bizonyos, hogy a középkori kereszténység spiritualizmusa, föl egészen a dantei szublimálódásig, nem teljesen és kizáróan germán: frank, gót, longobard vagy mit tudom én milyen elegy? De ime, itt van Tizián, kinél nyugodtabb és hidegebb pogány nem élt sem Numa Pompilius, sem Nero és Domitianus idejében, s kinek lelki őseit egyenesen az uzsorás Catók s a harácsoló Sallustiusok közt kell keresni. Honnan és hogy’ vette ez a hűs kalmárlélek a szenvedésnek s a jóságnak azt a végtelen arisztokrácziáját, mely az Adógaras Krisztusának arczán halványlik?
* * *
Böcklin az a cohaerer, amit a Marconi telegráfja keres; az a tökéletes érzékenység, mely a legtávolabbról feléje omló hullám érintésére is egész valóságában átalakul. S e világon nemcsak hogy minden hullámzik, de minden egy is; világosság, szín, melegség és teméntelenség, vonzódás, elegyülés, elpárolgás és megalakulás, hervadás és virág zás, lenyügözött erőlehetségek s szabadon tomboló erőforradalmak, hangok, vonalak mélységek és kiszögellések: mind egyazon valóságnak egyazon örökkévalóságban való egybehullámzása; százféle rezgésnek hegyei völgyei; hegyek a völgyekkel, völgyek a hegyekkel összetalálkoznak, elsímulnak vagy föltornyosodnak, s a figyelő művész idegszálain isteni váltakozásban száguldanak végig, föl az agy velejébe, ahol másvilágát alakítják ennek a végtelen világnak. De másvilág – ez mégsem jó szó. Ez a kis világ magával az ő emberével együtt elválhatatlan s el nem választható része az egész mindenségnek; az ő valósága annak valóságból való, az ő rezgései belehullámzanak annak rezgéseibe, annak törvényei ő rajta sem törnek meg, s valahány porczika van benne, mind egy-egy kapocs, mely rokonságba fűzi az egész világgal s annak minden jelenségeivel. A világ annyira egységes, hogy mi kis egységek mind az ő nagy egységébe tartozunk, s hónak, hegynek, csillagnak, melegségnek s világosságnak: testvérei vagyunk, mert egy atyánk vagyon valamennyiünknek…
Böcklin helyébe odatehetném akármelyikünket, odatehetném az egész emberiséget, oda általában mindazt, aminek érzékei vannak s a mindenség átnyargal rajtuk. De ő mindezeket tudta is; eszmélve festette végig az életet, s nemcsak rokon volt a mindenséggel, de tartotta is vele a rokonságot.
* * *
Van egy ember, akivel szeretnék ismerős lenni, – kár, hogy meghalt, több háromszáz esztendejénél, a haarlemi sínylők házában. Ruysdael Jakab ez, ez a slemílje a festészetnek, kinek minden képe csupa meghitt nagyság s merengő élhetetlenség. Különös kép, a Gobineau tollára való, elképzelni ezt az álmatag lelket, amint körülötte patakzik a vér, vagy folyik a vásár, vígan vágtatnak a Wouwermann lovasai, repülnek a hadi s a kalmár gályák, s bizsereg az a csapszéki s magánélet, melynek örök kultur-históriája a németalföldi intérieur-képek – s az álmok álmodója ezalatt romok közt bujdokol, vadon sűrűjében, besüppedő temetőkben, s a jelen dicsősége közepett a mult fájdalmait siratja. Vannak, akiknek fájnak a századok – valami édes, csöndes, szerény fájdalommal, mely sem eget nem kér, sem a viharral nem daczol, de a maga igénytelen, visszavonult egyedülvalóságában nagyobb úr a lármás jogczímeknél. Ez a Ruysdael Jakab a haarlemi sínlők házában is nagyobb úr volt, mint mindazok, akikért körülötte a vérnek tengere ömlött.
* * *
A szürkeségnek is van mosolygása. Ha két órai keserves tengeri nyavalya után kiszállasz a dán parton, a finom párán átrezeg a nap, s az ég, ez a csudálatosan finom és, nem tudok más szót, elegáns elegye az aczél-szürkének s a gyenge fűzöldnek, az ég valósággal mosolyog. Persze, különös mosolygás ez. Ismersz-e embert, kinek kimért járása, szabatosan metszett arcza, nemes homloka s árnyékos szemehéja száz lépésről elárulja, hogy aki itt jő: úr, gőgös, intelligens és szomoru? Éveken át láthatod napról-napra, mindig egyformának, mindig úrnak, mindig gőgösnek, intelligensnek és szomorúnak. Egyszer aztán megismerkedtek, s bemutatkozáskor elmosolyodik. Istenem, hisz ez még mindig ő, de, hitted volna-e előre: bájosan és melegen! Amire éveken át nem gondoltál, pedig napról-napra mágneses erővel vonta magára gondolkodásodat: most észreveszed, hogy ennek a férfinak szíve van. Nemcsak úr, hanem ember is, még pedig jó ember. S ez a férfias bájosság, ez a gyengéd gőgösség, ez a mosolygó megvetés – hiszen tudom, szép a veresen lángoló indulat, szép az éjsötét mélabánat, szép az azurkék szerelem, de ez az elegáns aczélszürke tónus mégis csak legszebb az egész világon.
* * *
Van még egy fajta szürkeség – nem a legszebb, de én mégis legjobb szeretem a világon. Ha Marcheggen innen ér a vasut, valamivel Pozsony előtt hirtelen szürkeség vegyül a fű zöldjébe, a levegő kékségébe, s ez a szürkeség, ez a sáros, poros, sárgába játszó fakultság eltart egész Magyarországon, végig vonul Oláhországon is, egészen Törökországig, ahol szikkadt vöröses sárgaság váltja föl. Ez a magyar szín – bizony – a por színe, mely beleszól nálunk minden színbe, még a napsütésbe, még a veres rokolya lángolásába is. Legszebben s legtudatosabban Fényes Adolf találja el – igaz, hogy ő kecskeméti ember.
* * *
Munkácsy, bár a neve Lieb Mihály, s bármily idegen volt iskolája s érdeklődése, színben és vonalban éppoly megdöbbentő képmása a magyarságnak, mint írásban s a szó zenéjében Berzsenyi Dániel, Kemény Zsigmond és Arany János. Főképp e két utóbbi, kikkel annyira rokon a lélekfestésben, s ennek szinpadiasan drámai módjában. A magyar állat nem a párducz, hanem a bika: a hangtalan forrongó sűrűvérű indulat, melyből a cselekvés hirtelen pattan ki, mint a fekete felhőből a villámcsapás. A magyar előadás is, ahol nem mesélő, ilyen villámcsapásosan drámai: hirtelen, de roppant erővel odavetett jelenetek, melyeknek nagy vonalaiba ezer részlet van beletemetve. A magyar géniusz szigorú szemöldökű asszony. Nem könnyed, nem fecsegő. Nem is elmés, a szó kávéházi értelmében, s járása lassubb s nehézkesebb, hogysem fürge lehetne. Horáczius bizonyára fürgébb és könnyedebb, mint a mellette szinte korlátoltnak tetsző szűkszavú s nehézkes Berzsenyi. De micsoda magasságokban és mélységekben járt ez a bikanyakú magyar, ki római társaságban alighanem czéltáblája lett volna a Martialisok elmésségének, míg, mint Toldi Miklós, hirtelen lobbanással közéjük nem hajította volna héttollú buzogányát! Ebben meg Berzsenyivel rokon Munkácsy: értelmének s ösztönének gígászian fájdalmas tapogatódzásaiban, melyek sohasem jutottak el az Arany s a Kemény dicső tudatosságáig. S a nehéz, mert mély gondolkozásnak a kifejezésért való irtózatos küzdelme, mint általában a lelki küzdelem, gond, fájdalom és törődés: ez az agylágyulás igazi szerzője, a testi betegség csak ágyát veti meg.
* * *
Nézz ki a természetbe: ott lövell szemedbe a nap sugara, teli elektromos, kemikus és minden fajta erővel, termékenységgel s nagyszerüséggel. Mit tudod te, mely forradalmak, események, kiválások és megalakulások eredménye e fénysugár; a nap s az egész világegyetem mely válságaiból s történeteiből fakadt ki, amik viszont mind bele vannak hüvelyezve az ő rezgésébe, s nyoma egyiknek sem veszett benne. Ha nekiállasz spektroskóppal, lencsével, mindenféle iparkodással és számítással: mind e történeteknek egy milliomod részét talán kiolvashatod belőle. De magának szemednek elmondja-e mindezeket; maguknak érzékeidnek ad-e belőlük többet, mint egy édes, titokzatos, elmosódó és zsibongó sejtelmet, melyet eszed darabokra bonthat, de érzésed egységesen szí magába, s nem súg róla többet, mint hogy szép vagy jó? Ha megszólal a hegedű: kötelességed-e tudomást venni a birkáról, akinek beléből a hurja készült, a lóról, akinek farkából a vonója, az esett marháról, akinek csontjából az enyve – és így tovább, ami mind igen érdekes dolog, teljesen egyenrangu a művészi érdekességgel, de pontos elmondója nem az a c lesz vagy az a g, ami a hegedűről elröppen, hanem elmondják a kereskedők könyvei, a természettudósok megfigyelései, a mesterségek tanításai – és így tovább. Mely szabályok szerint s mennyit mondhat el valamely művészet: pontosan megadódik az eszközei természetéből. Szín és vonal szokás, megegyezés és hagyomány szerint szimbolizálhat valamely értelmi dolgot, de természet szerint ki nem fejezheti. Megegyezhetünk benne, hogy a kereszt jelentse a megváltást, s a veres kereszt az irgalmasságot. De valójában nem fejez ki többet, mint egy merőleges és egy vízszintes vonalat, amely egymást derékszögben metszi, vagy két ugyanilyen vörös mezőséget, mely, ha a belőle jövő színes, kemikus és egyéb rezgések szerencsésen interferálnak egymással, s így nem fájdalmasan, hanem kellemesen érintik idegeinket, e szerencsés találkozás folytán a Szép érzését okozza bennünk. De viszont igenis vannak vagy lehetségesek színek, vonalak, mik, melyek együttvéve kelthetnek bennünk olyan magasztos hangulatot, olyan fölséges érzést, mint a megváltás vagy az irgalmasság szemlélete vagy gondolata. Ám ha szavakkal mondom, hogy: jobbra egy patak, balra egy szarvas, közepütt sárgaság – ez inkább az ostobaság érzését kelti bennünk, mint az irgalomét vagy a megváltásét. Kép nem lehet néma, minden kép beszél, de szóban azért nem lehet pontosan elmondani, hogy mit.
* * *
Igen, igen, kiált fel a pallér, egyéninek és eredetinek kell lenni, mint Olbrich és Vandevelde! És menten azon mód egyéni és eredeti, mint Olbrich és Vandevelde.
* * *
A művészetbeli igazságok egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, s ma az egyik igaz, holnap a másik. A művészet nem tudomány, ahol csak egy igazság van; a művészetben annyi az igazság, ahány a művész, ahány az ember, s ahány a kor, mely az embert megszülte. Mikor a renaissance egyszerü nagy vonásai komplikálódni kezdtek s a rablókat fölváltották a diplomaták: a barokk lett az igazság, az ő hajlásaival és hullámaival. Mily igaz volt a rococo a szentimentális, a gyengéd, a czifrálkodó időkben, az odalehelt bűnök, virágos gazságok idejében! Mikor Napoleon egy álomarasznyi időre föltámasztja a régi Róma rabló-mathematikáját, az empire-stilus is igazság, az ő mathematikus hidegségével. Mikor Hegel kimondta, hogy csak eszme van, az igazság az ideális festészet volt, az ő kinyalt erdeivel, csukott levegőjével s hosszu lábú embereivel. Mikor Büchner kimondta, hogy csak anyag van, a naturalizmus volt igaz, az ő szabad fényével, plein airjével, impresszionizmusával. És így tovább és így tovább – s ha ma, hetedfélszáz évvel Aquinói Szent Tamás után, végre valahára belátjuk, hogy a czél termi a törvényeket, s az adalékokból fakadnak az eszmék: ma örök igazság a szeczesszió, mely a művészi formákat az anyagok természetéből s a dolgok rendeltetéséből fakasztja ki.
* * *
A szeczesszió darwinizmus a művészetben: a körülmények termik a formákat. Persze: ez tulajdonképp minden időkben így volt, csakúgy, mint ahogy a halból kifejlett a béka, még mielőtt Goethe vagy Darwin megmagyarázta volna, hogyan. A tégla, a kő és a fa; a havas, az esős és a szeles éghajlatok; a nyilvános istentisztelet vagy a magános lakás természete, szüksége vagy rendeltetése szerint fejlődik a román stilus vagy a gótika, a lapos háztető vagy a menedékes, a tarka diszítés vagy a geometrikus, a templom vagy a magánház. Az ostobaság ott kezdődik, ahol a malter-palotákat a terméskő törvényei szerint formálják; ahol a nagysága minus tíz fokos közép-éghajlat alatt olyan erkélyen sóhajt, amilyenen Julia sóhajtott Verónában; mikor gipszből ugyanazon diszítést csinálják, amit a norvég hajós faragott fából, s a párisi jobber ó-görög templomban ül a spanyol papírok romjain. Ez tehát nem stilus, hanem szamárság – viszont ami a mai szeczesszióban frisseség és kitalálás, időfolytával stílussá fog megállapodni. Az új építő stílus onnan indul ki, hogy ma már vassal építenek, tehát nincs értelme azoknak a formáknak, melyek a kő, a fa s a tégla teherviselő módjából s képességéből fakadnak, s a nagy áruházak, pályaudvarok és műcsarnokok beosztás, hely- és világításbeli szükségeihez alakul. A bútorok úgy épülnek, akárcsak a híd: a fa teherviselő törvényei szerint (és persze, aszerint, hogy, emberi testnek kell például a székbe helyezkednie). A diszítésnél kezdtünk rájönni, hogy nincs értelme a budapesti szobasarokban álló hasas vázát azzal a rajzzal diszíteni, melylyel egy mór király mozaik padlója volt kirakva. Ha a vázára képet festek: azt a valóságot, hogy felületének egyes pontjai, domborusága vagy homorusága szerint közelebb vagy távolabb fekszenek a szememhez, szépen fölhasználhatom arra, hogy a perspektiva elhelyezkedése szerint a kép közelebbi vagy távolabbi részeit fessem a megfelelő helyre. Ha valami nyitott, nem bimbóvá formálom, hanem kinyilt virággá. Abból, hogy bizonyos égetési módokat csak hizonyos szinek birnak el, kifejlődik az északi porczellán finom, tompa szürkéskék szine, mely kinálkozik az észak téli pusztáinak vagy ködös tengereinek ábrázolására. Az olasz hegytetők remegő napos levegőjéből fakad a Segantini himzéses módja, melylyel keresettség csukott szobát megfesteni. És így tovább… s valahol s valahányszor az embereknek megjő az esze, lelkiismerete s jóizlése: politikában, művészetben szeczesszió támad. Tartani addig tart, míg megint elveszítik eszüket, lelkiismeretüket, jóizlésüket. Mert ez is megtörténik, néha ugyanazokkal, akik megtalálták.
* * *
Nem tudok annak komikumától megszabadulni, ha bármely szép emlékszobron a talapzat reliefjein ott látom ugyanazt az embert, aki teljes nagyságában fenn áll a talapzaton. Szakasztott az antropologiai intézet, ahol egymás mellett egy kisebb meg egy nagyobb koponya; az egyik a Rózsa Sándoré, gyerekkorából, a másik ugyancsak az övé, öreg korából.
* * *
A látomások épp annyira és semmivel sem kevésbbé valóságok, mint bármely kézzelfoghatóság. Ami képet látok, mikor valakit elképzelek: éppoly igazán megvan, mint maga az az ember. Annyira valóság, hogy még szoborba is lehet faragni; legalább a Rodin Balzac-szobra ilyen szobor; nem Honoré de Balzacnak agyagból gyúrt mása, hanem (hogy felsőbb leányiskolai mondatfűzéssel mondjam): annak a szobra, ahogy Balzac eszünkbe jut.
* * *
Hogy ilyesmit akart-e Rodin e szobrában megcsinálni? Semmi közöm hozzá, ő maga sem tudhatja. Lehetetlen, hogy Shakspere meg Arany János mindazt tudatosan csinálta volna meg, ami csodálatos mindenre való gondolást ki lehet nálunk mutatni. De mégis minderre gondolniok is kellett. Éppen Arany Jánosról írt volt egyszer valaki sok helyes és okos megfigyelést – s egy ilyet így kezdett: Jól tudta Arany János… Az öreg úr, aki a tanulmányt maga is elolvasta, morcsosan írta a margóra: Tudta a fene!… Nem volt igaza; tudta, csak nem tudott róla, hogy tudja.
* * *
(Emma asszony leveleiből.) «… Lássa, én azt hiszem: kétféle képmutatás van. Az egyik, amely megbotránkozik minden meztelenségen és pazarul alkalmazza a világ legnevetségesebb (æsthetice is legnevetségesebb) intézményét: a fügefalevelet – a másik, amely azt állítja, hogy benne soha és semmi festett vagy rajzolt meztelenség más gondolatot nem kelt, mind azt: ó, mily isteni a művészet, ó mily szép az emberi test, ó mily dicsőek a vonalak – és így tovább… Higyje meg, azok a frázisok, amiket a meztelenség, a művészi souverainitás és a naturalia non sunt turpia védelmére és hirdetésére mondanak, gyakorta épp oly üres, sablonos és a mondójától csak hite ellen, valóságos vagy képzelt lelkiismereti kényszerből kinyögött fecsegések, mint az erénycsőszök üres fecsegése. Éppugy, mint ahogy nem lehet igazi tudós és igazi gondolkozó, aki csak azért is atheista és büszke arra, hogy atheista: nem igaz művész és nem igaz műértő, aki csak azért is, gőgből, boszantásból, henczegésből, vagy, ahogy a geniek mondják: elvből meztelenkedik. A forradalom slagvortjait ész nélkül utána papolni éppoly gyáva rabszolgaság, mint a legitimizmuséit – azt hiszem, mellesleg, azért sültünk föl eddig minden forradalommal; a rabság rabszolgái egyszerüen a szabadság rabszolgái lettek. Néha elképedve látom, hogy egészen intelligens emberek is milyen gondolat nélkül fogadják el és tartják kritika nélkül kötelezőnek a legnagyobb szamárságokat csak azért, mert régi szamárságok – ami különben általában így van – hány embert tisztelünk, aki valaha fiatal szamár volt, csakis azért, mert most vén szamár!… Nézze csak! nem mondaná maga is, habozás nélkül, hogy: a teremtés remeke az emberi test, nincs szebb az emberi testnél! Mondja csak: igazán hiszi ezt? Igazán így van ez? Ójé, akik ilyet mondanak, azok sose voltak uszodában vagy gőzfürdőben. Mondhatom, amit én láttam emberi testet, az rendszerint csunya volt – nagyon, nagyon, nagyon ritka esetekben volt szép, s ekkor sem az emberi test volt benne szép, hanem ez a példány emberi test volt, történetesen, szép. Ezt csak úgy mellékesen mondom, mert hiszen a művészetre egyáltalában nem kötelező, hogy amit lefest vagy lerajzol, az legyen szép, hanem maga a munkája. De ekkor aztán, tisztelt revoluczió, ne is tessék a disznóságot azon a jogon reklamálni a művész számára, hogy az szép, hanem azon az egyetlen elfogadható okon, hogy – mint a Molnár Feri Józsijának – lehet szépen is disznókodni, s a művészeknek, mint az udvarlóknak, minden szabad, amit meg tudnak csinálni. Az emberi test… parbleu, én ismerem az európai gyüjteményeknek egy jó részét, de soha és sehol, merem ismételni: soha és sehol, még a Rodin-kiállításon sem láttam olyan képet vagy szobrot, mely az emberi testet igazán és teljesen olyannak ábrázolná, amilyen; egészben sem, részleteiben meg éppen nem. Ha ezeket a sorokat férfiak és lyányok is nem olvasnák, csak mi asszonyok volnánk egymást közt, roppant mulatságos megfigyeléseimet mondhatnám el erről a témáról. Jól értsen meg, barátom: én nem azt mondom, hogy nem lehetne vagy nem volna szép olyannak ábrázolni az embert, ruha nélkül is, amilyen, de igenis kiemelem a faktumot, hogy nem ábrázolják úgy. Mi az oka? én nem tudom, de ez a megfigyelésem: ha nem is tesz türelmessebbé az erénycsőszök hamissága, képmutatása és zelótasága iránt, de igenis gyanakvóvá, türelmetlenné és idegessé tesz a művészi szabadság nagyhangu hirdetése ellen…»
«… Ismeri ezt a nevet: J. J. Widmann? svájczi ujságíró és kritikus; én mindent elolvasok, amit tőle találok, mert kedves, művelt és csiszolt intelligenczia, és, főképp, igaz művész-ember, aki tele van megértéssel és bocsánattal a művészet iránt. Nos, tudja, hogy ez a név egyszer miben fordult elő? Egy hirben, mely egy aaraui tanárnőnek – isten áldja meg ezt a derék, nemes teremtést, Mühlberg-Sutermeisternénak híják – arról az akcziójáról szólt, melylyel az anyává lett leányoknak meg akarja szerezni jogot, hogy magukat asszonynak titulálják és tituláltassák. Ugy-e, ennek a kivánságnak megokolására nem kell sok szót vesztegetni – és mégis, hinnék-e, azok közt, akik a dolgot egypár jó vagy rossz vicczel akarták elütni, ott volt J. J. Widmann is. Kedvesem, maga is tudja, mert magáról tudhatja, hogy vicczel elütni olyasmit szoktunk, aminek igazságát átértjük ugyan, de az érzésünk, előitéletből, nem tud megnyugodni benne. Hát nem különös, hogy ugyanaz a Widmann, aki a művészetben nem ismer előitéletet, társadalmi téren nem tud letenni előitéleteiről? És nem különös, hogy mer a szabadságért kiáltani a művészetben, mikor megijed a szabadságtól a társadalomban? Persze, hogy a szobrok meztelenek-e, vagy nem, abban a kritikus uraknak kevés személyes érdekük van, ellenben abban, hogy lyányainkat több vagy kevesebb akadály válaszsza el attól, hogy illetlenek legyenek, abban lehetnek családapai érdekeik. De ekkor meg ne tessék oly gúnyosan beszélni azokról, akik leányaikat nemcsak az eleven, hanem a kőből való férfiaktól is féltik, – ez nem niveauban való külömbség, csak temperamentumban. Barbároknak tartom azokat a szabadsághősöket, kik csak ott türik a szabadságot, ahol nekik hasznos vagy – mindegy. Hölgyeim és uraim, szabadság csak egy van a világon, s a művészet csak akkor lesz szabad, és joga is csak akkor lesz a szabadságra, ha a világ szabad lesz. Egy szabadság nem állhat meg a másik nélkül; nem lehet a művészet igazán szabad, ahol a társadalom rab, s ahol igazán szabad a művészet, sokáig a társadalom sem lehet rab. Ezért szidják a doktor urak a művészetet, s a szocziálisták ezért védik. Aki igazán komolyan akarja a művészet szabadságát, tessék a szabadságért veszekednie, minden szabadságért, például a nőknek azért a szabadságáért is, hogy úgy éljenek, ahogy tudnak. Mert higyje meg, az a svájczi indítvány, az anyává lett lyányok javára, idők jele. Amig csak a szolgálólyányok lettek anyává, az ördög sem törődött ezzel a dologgal. De ujabban, mióta a nők is dolgoznak és keresnek, egyre több az a nő, aki nem szorul férjre, hogy meg tudjon élni, s ugyanannyival több az a lyány is, aki nem vár házasságra, hogy anyává legyen. S mihelyt ezek nemcsak szolgáló lyányok, hanem polgári lyányok is, a polgári körökben is kezdenek érdeklődni a nők emanczipácziója iránt. Ma még a vicczelődésnél tartanak, mert még kevés a kis gyerek. Ha sok lesz, meglesz a szabadság is…»
«… A gyermekek… istenem, el sem tudom gondolni, mit érezhet gyermeke ágyacskájánál az olyan anya, akinek nem szabad annak lennie. Félórákhosszat el tudom nézni az én alvó kis fiamat, s elgondolom olykor, mennyi szépség és költészet lakik ebben a nevetséges kis emberi testben, ebben a prózai kis emésztő masinában! Furcsa, az embernek fele élete, az első fele, abban telik el, hogy kiábránduljon a világból, az életből, a valóságból, ebből a rettenetes prózából, amiért egy csöppet sem hasonlít az olajnyomatokhoz, a Jókai-regényekhez és mindahhoz, amit gyerekfővel és érzéssel szépnek találtunk, és csakis ezt találtuk szépnek. Micsoda borzasztóság: a Berend Ivánok s a márványsimaságu belvederi Apollók után a dohányszagu szőrös unokabátyák! Életünk második felében, mikor az élet összes fogásait végigkóstoltuk: akkor kezdünk beletanulni, hogy a poézist abban keressük és abban találjuk, amiben lehet: a valóságban. De azt azért sohasem hiszem el, hogy a művész nem való egyébre, mint hogy a valóságot másolja. Nem mintha ez nem lehetne művészet, de eddig föltünően kevés művésznek sikerült. Hogy visszatérjek az emberi testre: még egyszer mondom, nem ismerek művészt, aki egészen olyannak ábrázolná, amilyen. Van, aki igyekszik, hogy hivebben ábrázolja a régi olajnyomatoknál, és nem mondom, hogy egy-egy uj festő vagy szobrász egy-egy megdöbbentő ujsággal ne állna elő, amiről azt mondjuk: micsoda merészség ily pőrén merni ábrázolni a valóságot! De furcsa, hogy ez a valóság sem valóság, az uj ember csak másképp hazudik, mint a régiek. Mindezek a forradalmak és forradalmárok olyanok, mint az öreg Zola, aki telekiabálta a világot az ő disznóságaival, hogy ha törik, ha szakad, meg kell irni az igazat – most pedig lassankint és szégyenkezve rájövünk, hogy ez a kedves vén gyerek a maga disznóságaiban éppoly felhőkben járó romantikus volt, mint volt az öreg Dumas az ő olajnyomataiban. Engem most elragadnak a Rodin szobrai, azzal is, hogy mily borzasztóan reálisak, – de meg merek esküdni, hogy husz év mulva magam is azt fogom mondani: micsoda limonádés forradalom, micsoda hazug igazság!…»
* * *
(Emma asszony leveleiből.) «… a szomszédszobában az öcsém a Peer Gyntet játszsza, s én azon gondolkozom, mit gondol mellette? Az öcsém csöndes és komoly fiú, kiben csak ujabban támadt a zongorához való tehetség? vagy hajlandóság? nem tudom, de kedve van hozzá, s szeretem hallgatni, amint nyugodt türelemmel teszi túl magát a saját játéka fogyatékosságán, s élvezi ezen keresztül Grieget, mint ahogy egy ripacstrupp játékán keresztül is élvezi az ember Shaksperet. Ha ez a kedve és tűrelme megmarad, nagy jót szerez magának egész életére, mintha valami vidéki kis kastélyt örökölt volna, ahová mindig visszavonulhat, ha másutt nem találja helyét. Irigylem a fiút, hogy a muzsikával ilyen jó barátságra tudott lépni – nekem az csak akkor volna ilyen jó barátom, ha vittem volna annyira, hogy magam tudjak produkálni, variálni és improvizálni; így, az a zene, amit más írt, az én számomra túlságosan kimondott, túlságosan határozott, túlságosan egy más valaki érzéséhez kapcsolódó valami, mely nem az én érzésemhez simul, hanem inkább zavar benne, mintha más valaki is volna a szobámban, mikor ki akarom magamat sírni. A költőkkel is így vagyok; nekem csak egy költő tudna írni: én magam, ha költő volnék. Igy a hímzéshez kell menekülnöm, amiben vittem némi művészetre; órákig a ráma fölé tudok görnyedni, hogy vásznába vagy szövetébe beletűzködjek mindent, ami gyötör és foglalkoztat; a vágyódásokat s az elégedetlenségeket, elszalasztott alkalmakat s örökre elmult lehetőségeket. Néha erővel megszúrom az ujjam, hogy a vér jelezze a csöndes, a titkos, a senkitől sem tudott kis kálváriákat, melyeket a tűm hangyalépésben haladva vált ki lelkemből. Gépiesen s mégis akaratom szerint halad ez a munka, mint a hajnali álom, melyet magam kormányozok, hogy merre járjon, de mégis előre megrajzolt nyomokon jár, s nappali szenvedéseim virágai s visszatérő vonalai rajzolódnak ki belőle… De azért el tudom képzelni, hogy mást a zene ugyanúgy szolgál, mint engem a saját ábrándozásaim; el tudok gondolni finom és hallgatag kis vidéki asszonyokat, akik vékony, fürge ujjal messze fényes világból való mesebeli királyfit idéznek maguk elé a fehér csontbillentyűkből, amelyeket csak meg kell nyomniok, hogy hopp, ott legyenek, ahol akarnak. S talán épen Grieg az, akinek szárnyán legmesszebb tudnak szállani; a Szahara fejedelmi sátrába, ahol lyányalakot váltott tündérek ringják és hajladozzák bűvös tánczaikat, amiknek zenéjet jégtűk összeütődéséből szűrte ki az északi zenész a déli nap forrósága számára; az Észak örvénylő tengerébe, ahol dermedt karral s elfuló lélekzettel küszködik a fuldokló lelkiismeret a rája zuduló tajtékos itélettel; el mindenfelé, ahová csak a henczegő képzelődés elragadhatja az egy helyben való kenyérkeresethez, vagy befőttkötözéshez lelánczolt szegény emberi állatot… Mi mindent nem gondoltak, mi mindent nem éreztek egy-egy Chopin-ballada mellett a hatvan-hetven év alatt, amióta az megszületett s öt világrészben minden zongorán játszszák minden fajtájú emberek, nők és férfiak, öregek és fiatalok! Vajjon mikor a költője lelkéből kiszakadt, benne zsongott-e abban az a mindensége a fájdalomnak, az epedésnek és elandalodásnak, ami azóta millió ember emlékezetében hozzája kristályosodott? A szegény, törékeny, babonás lengyel el tudta-e gondolni az események, a történetek, az előfordulások teméntelenségét, amit egy ugyanazon taktusa juttat eszébe: egy embernek ezt, másnak amazt? Nekem sohasem tetszett a Longfellow híres verse I shot an arrow; a művész munkája nem nyíl, amely egy darabban talál s amit meg lehet találni, hanem olyan, mint a Jókai ichor-lövegei, amik milliárd szilánkká robbanva porladnak szét, a kilövője maga sem tudja, merre mindenfelé a világon, s minden egyes szilánkja úgy éget, viszket, pusztít vagy gyógyít, mint az egész…»
«… Ha vidéken élnék, talán jobban rászorulnék a zene segítségére, mint itt a nagyvárosban, ahol megtalálom az elmélkedő elszóródás legfőbb eszközét: a sokaságot. Mert nem igaz, hogy a magánosság kedvez legjobban a képzelődésnek. Legalább engem a magánosság lever és eltompít, s szárnyát szegi képzeletemnek. Egyedül kell lennem, hogy gondolataimmal lehessek – de sok ember között. Utazni már csak azért is szeretek, mert, amit itthon meg nem tehetek, kiülhetek a kávéház elé az utczára, s nézhetem magam körül az emberek sürgését. A természet előtt alle Achtung, de én nemcsak képmutatóknak, hanem a természetimádást csak pózolóknak tartom azokat az embereket, akik a világot két részre osztják: hegyekre, vizekre és poloskás fejőkunyhókra, amiktől el kell ragadtatva lenni, s nagyvárosokra, selyemruhákra és ötemeletes hotelokra, amiket meg kell vetni. Hát kérem: én, azért, mert fürdeni szoktam és kedvelem a vászonbattisztot: már nem vagyok természet, csakis a tehén az s a fejős lyány bőrnadrágja? Ami a világon van, az mind: természet; a szempilla, mely magától nőtt védelemül a szemem köré, semmivel sem kisebb eltávolodás a természettől, mint a rizspor, amit magam rakok föl, hogy a szél ki ne fújjon. Sohasem fogom átlátni, hogy a világnak az a része, amit a szél, a nap, a víz, a vakondok és az esőgiliszta alakított és módosított, mért volna szebb vagy igazabb, vagy természetesebb annál, amit mi teremtettünk s mi formáltunk a magunk izlése és kényelme szerint. Ha én természet volnék, nem ismerném el, hogy csak a víz meg a föld az enyém, a képek, a szobrok, a nagy gondolatok és a nagy toilettek már nem. A pille szárnya ép oly mesterségesen és összeválogatva, épen csak hogy hosszabb időn át kirajzolódott és kialakult valami, mint az a Lalique-broche, ami zománczczal és drágakővel éri el ugyanezt a hatást. Imádom a tengert az ő hullámzásával és váltakozásával, de imádom a partját is, ahol öt világrész vidám és gazdag embere szaladgál előttem, s a kaszinót, ahol Redfern-ruhákat láthatok. Igen, sok embert, aki egyenkint és együttvéve mind érdekel; akikhez ismeretlenül hozzá tudom szőni az ő külön kis regényeiket, aztán tipelni és tudakozódni, hogy eltaláltam-e; képzeletben párokat hozni össze, mikor ők maguk még nem is gondolnak rá, s mulatni, büszkének lenni a szimatomra, mikor pletykálni kezdenek róluk. Igen, barátom, ennyire gyenge nő vagyok – de annyira nem vagyok már gyenge, hogy ezt titkoljam vagy leplezni akarjam, vagy épen gyengeségnek találjam. Nem, kedvesem, bátran megvallom, hogy én az embereket nem szeretem ugyan túlságosan, de az embert nagyon, s roppantul érdekel minden kedvessége, bolondsága, naiv titkolódzása, melylyel nem tudja, hogy amit fontoskodva vagy félve hallgat el, jószemű ember száz lépésről leolvassa az orráról. S én, hizelgek magamnak, ilyen jószemű asszonyember vagyok, s hálás vagyok az én kedves kétlábú állat-felebarátaim iránt, hogy mindegyikük egy kölcsönkönyvtárra való mulatságot szerez nekem puszta megjelenésével…»
* * *
(Emma asszony leveleiből.) «… Van bennem valami a kis lyányom felmenő ágbeli honvágyából, mikor sóhajtva könyököl a térdemre: istenem, anyikám, mért nem ismertelek téged, mikor akkora voltál, mint én! Azon túl vagyok, hogy ezer esztendő előtt szerettem volna születni; a renaissance-idők után sem vágyódom, mióta egyszer egy éjszakán át beleszőttem magamat ebbe a képbe, s nagy meglepődéssel arra a fáczitra bukkantam, hogy én azok közt a tigrisemberek és párduczasszonyok közt még olyan konyhaszolgálóságig nem jutottam volna el, akinek van némi halovány sejtelme arról, micsoda nagy dolgok történnek körülötte. De az furcsa nekem, hogy nálamnál nem sokkal idősebb emberek úgy járnak-kelnek mellettem, mintha őstörténeti idők masztodonjai volnának, s egyéniségükből megcsap olykor a hetvenes évek illata, mint a nagyanyám leveleiből a levendulaszag. Ezt a szép időt sajnálom, hogy elmulasztottam, s utolsó szárnycsapásait csak gyerekfővel éreztem… Pálmay Ilka bocsássa meg nekem, hogy ebben a kellemetlen összefüggésben emlegetem, de épen az ő láttára sajdul föl bennem ez a nosztalgia – s nem ok nélkül; ő is ez utolsó szárnycsapások levegőjét szítta magába, s ennek hatásai élnek benne tovább, mikor már más fuvalmak járják. Az az ötven éves köz, ameddig egypár okos ember megfigyelései szerint a párisi hatások Budapesten még tovább rezegnek, néha kisérteties pontossággal érzik meg. Nemrég volt ötven esztendeje, hogy III. Napoleon császár lett, s nálunk ujabban meg-megujul a hetvenes évek stilusának emléke, mely nem egyéb, mint a bas-empire stilusa, a III. Napoleoné s a szép Eugéniáé, a megnemesedett polgárságé. Meg kéne egyszer írni, hogy’ került ez a stilus a hetvenes évekbeli Bécsbe, épen akkor, mikor maga a császárság megbukott s a császár elpusztult, nyomorultul, mint a beteg macska; Offenbach hogy’ élt tovább Straussban, III. Napoleon Beustban meg Andrássyban; hogy’ itta át ez a stilus a bécsi mágnásvilágot, hogy’ szivárgott át a mi kaszinónkba, s ebből kisugározva hogy’ töltötte be minálunk a nyolczvanas éveket. Pálmay Ilka ennek a stilusnak a neveltje, mint ahogy az ő métierje, az operette is együtt született s együtt pusztult el ezzel a világgal – ezzel a könnyelmű, egy iczipiczit parvenü, de mégis finom világgal, amely tele volt édes hunczutsággal, ennivaló szeretetreméltósággal, tudatos elegancziával, amit még most is megtalálni Párisban, de a bécsi Ringeken, meg a szinpadon is, igézően megtestesülve két nagy szinészben, akiknek csak meg kéne halniok, hogy soha többé el ne felejtsük őket: Coquelinben és Sonnenthalban. Igen, barátom, tartsanak bár világtól elmaradt libának, akinek semmi érzéke olasz verizmus, belga szeczesszió és norvég szimbolizmus iránt: én imádom az öreg Sonnenthalt, s ha ő meghal, vele hal meg az egyetlen férfi, akiért bolondságot tudnék elkövetni. A mai művészet tudhat tombolni és suttogni, sziszegni vagy hörögni – de csevegni vagy elmosolyodni senkisem tud úgy, mint ők, Coquelin és Sonnenthal; csevegni és elmosolyodni, előkelően leülni és kellemesen fölállni, állakat szeretetreméltóan megcsípni, vállakat biztatóan megveregetni, a dolgokhoz finom szemöldökemeléssel csak éppen hogy újjhegygyel érni, ami lehet, hogy fölszinesség, de lehet úri tartózkodás is. Az, az; úri világ volt, barátom, ez a parvenüvilág; ezek a szabólegényből lett tekintélyek arisztokraták voltak, belülről talán egy kicsit üresek, mint a legtöbb arisztokrata, de kívülről perfekten előkelőek, mint ma már mind kevesebb arisztokrata. Pálmay Ilka az ő világukból való; későszülött gyermekük, aki az ő Gounod-valczerra járó mozdulataival (a Faust is bas-empire!) nem találja helyét ebben a Sidney Jonesos világban…»
«… Ilyen Náday is. Ugyan épen azt nem találok benne, amiről nevezetes: párisiasságot; az ő finomsága nem eléggé Versailles, brutalitása pedig nem eléggé Montmartre. Náday – tessék felháborodni ezen a sottiseon – Náday tisztára Bécs, csakhogy az a magyar Bécs, mely a Freudenautól az Imperiálig gummirádleren tengeti ártatlan életét; az elpusztíthatatlan Knaakok, Blaselek és Thallerek közzül való, aki a szalónvígjátékba viszi bele azt a kedves reschességet, amitől ugyan XIV. Lajos megfordulna a sírjában, de ami jól esik nekünk a császárnékban, akik maguk szoptatnak, a császárokban, akik virslit uzsonnáznak sörrel, s a fiakkeresben, aki fütyörészve köszön a gawlirnak. Egészség, nagyszerű egészség, kitünő alvás és semmi idegesség; állandó hajlandóság a hecczre, a mókára, s annak kifigurázására, hogy vannak a világon emberek, akik egészen komolyan beszélnek hochdeutschul, sőt francziául is. Fordítsd mindezt magyarra, és megvan Náday, csak még egy vonással, amit a bécsiből kipusztított a policzáj, a pestiben meg épen a bécsi policzáj fejtesztett ki: a politikai és koronaherczeg-utczai szatirával; legjobb szerepe nem a Párisi, hanem a svihák Poprádi, amit sans peur et sans reproche ad be a földszinten ülő svihák poprádiaknak…»
* * *
A mi szinészeink többet szavalnak, mint beszélnek, mert szavalni: közhely, beszélni: egyéniség.
* * *
Igazán szinházi nagyváros Európában egyelőre csak kettő van: Páris és Bécs. Mindkettő ősi fészke a politikai hatalomnak s a gazdagságnak, ami ennyire együtt, oly régi idő óta s ily állandóan alig volt meg még egy helyütt. Innen az a fényűző előkelőség, melyben Róma és Milanó sem éri utol Bécset, nem hogy Berlin vagy München. Mint Párisban, Bécsben is négy-öt nemzedéken át a világuralom kisugárzása szivárványozta be a lelkeket, s a világ négy tájáról özönölvén oda az arany-trágya, buja földjében kisarjadt a legszebb emberi bűn: az izlés. Nekem nagy elégtételem, hogy akik a bécsi népet antisemitasága s eldurvulása miatt annyira meg tudják vetni, most egészen ilyen jelenségeket tapasztalhatunk Párisban is, melynek népére csak nem mondhatják rá, hogy buta és korlátolt. Igazában ez a nép nem értéktelen, csak, az idők átmenetében, ellentétbe került benne a demokrata osztályérdek az izlésének s hagyományainak megfelelő s fényüzésével közvetetlen pénzbeli érdekeket is jelentő arisztokrata világon való csüggéssel. Az ember minden ily kétségében – mi telhetik tőle? nagyot üt botjával a szamár fejére. De olyan szinészet, mint a bécsi, csakis olyan városban támadhatott, melynek, ha császárjai egy kicsit filiszterek is: filiszterei egy kicsit császárok, mæcenási hajlandóságokkal. Párison kivül Bécs az egyetlen város, melyben a szinház közönségül biztosan számithat kivétel nélkül mindenkire, aki levegőjét szíjja. A bécsi nép közönségnek születik, s a bécsi kongresszuson kezdve a Hanswurston át a szeczesszióig lankadatlanul figyelmes nézője minden spektákulumnak, ami szó szerint nézni valót jelent. Ennek a népnek érdemes császári munificzencziával egyet-mást megmutatni, s az idegen is szivesen tódul oda, ahol van mit látni. Bécs tulajdonkép olasz város volt, a Metastasio városa, csak éppen hogy ura hatalmas volt s népe jómódu, mely komédiásait maga tudta eltartani s egy helyhez tudta őket kötni, amit Róma és Milanó még ma sem tud elérni. Bécsben a szinház általánosan közügy, különösen pedig minden egyes embernek szivbeli ügye. Ezért szinházi város Bécs, és ezért jók a szinházai.
* * *
Mme Réjaneról meg tudjuk állapítani, hogy’ játszik: kitünően, tökéletesen, a mesterség a kisujjában van. Duséról nem tudunk megállapítani semmit – sokkal szerelmesebbek vagyunk bele.
* * *
Minden uj művész, és, ami ezzel egyet jelent, minden uj művészet egy-egy Krisztus, akinek nem kell szablya, nem kellenek fegyverek és fustélyok – elég, ha némán támadói elé áll, s vár, mig megismerik.