«Én, Meunier Constantin, ép elmével, s közel végemben való megnyugvással, ime, leírom végrendeletemet.
Amit hagyok: mindeneknek hagyom. Kivánom, hogy mindenek osztozkodjanak rajta; mentül többen osztozkodnak, annál több jut egyre.
Amit örökül hagyok: annak a titka, miként lehet, mint a kátrányból illatot, az izzadságból szépséget kiszűrni.
A görnyedésnek hősi vonalait, a feszülő izmokon a nap játékait hagyom nektek örökbe – s ez nagyobb örökség, mint gondolnátok.
Mert az idő, mely most eljövendő, az izzadságnak, a görnyedésnek s a feszülésnek ideje lesz, egyformán mindenek számára. S jó tudni, hogy ez egyformaság, ha kezdetei szürkék, kormosak, fojtogatók és robbanásosak lesznek is, végső soron mégsem lesz sülyedés, hanem mindenek egyformán emelkednek rangban a szépség s a hősiesség felé. A szépség nem vész el, hanem mindeneken szétárad, az úriság s a hősiesség nem roskad össze, hanem mindenki úr lesz és hős, minden ember Atlasz lesz, ki vállán tartja a világot, és szép lesz, és úri lesz, és hősi lesz e fáradságában.
Örökül hagyom nektek a biztató, a sarkaló, a vigasztaló titkot, hogy az Igazságnak, a Tudásnak s a Munkának dulások és vergődések után egyszer mégis csak eljövendő világa a Gyönyörködésnek is világa lesz, s akkor majd a Sokak nem féltékeny gyűlölői, hanem lélekzsendítő Maecenásai lesznek a Kiválasztottaknak.
Jó ezt tudnotok a megpróbáltatások fenyegetése közben s a jövendő küszöbén, s édes tudnom nekem, mikor e megpróbáltatások elől s e jövendő küszöbe előtt kell kihanyatlanom a lét, a munka s a küzdelem édes megszokásából.»