A kegyelmes úr a bécsi szalonemberbe oltott megyei ember vidámságával bicczentett vissza, s korához képest fürgén biczegett a klub felé, – az én öreg barátom pedig, végig a Dorottya-utczán, a Váczi-utczán s a Kossuth Lajos-utczán, így elmélkedett:
– Kedves fiatal barátom, hiába ütődik meg négyszáztizenötödször azon, hogy én tisztelem a szamarakat. Igenis, én tisztelem őket, jobban mondva: nem őket tisztelem, de magunkat nem tisztelem. Magát, meg magamat, meg azt a sok értelmes embert, aki leszamarazza az egész világot, de ez nem óvja meg attól, hogy maga is a legnagyobb szamárságokat el ne kövesse, föltéve, hogy egyáltalában elkövet valamit.
Én hallgattam s mosolyogtam. Az öreg úr folytatta:
– Ő exczellencziája bizonyára nem lángész. Azt sem állítom, hogy miniszterelnök korában tulságos genialitással kormányozta volna az országot. Nem hiszem, hogy ha ő lett volna a jó isten, a világ egyáltalában megteremtődött volna, akár nyolcz nap, akár nyolcz milliárdszor billiárd esztendő alatt. De most, miután a világ már meg van teremtve, egészen jól elkormányozná. Őszszel esőt küldene, nyáron szárazságot, a bűnt megbüntetné, az erényt megjutalmazná, és soha semmiben nem akadna meg, mert mindent természetesnek találna, úgy a világ berendezéset, mint saját hatalmát. Egyszóval: ő magától értetődően elintézné a világ dolgait; maga meg én azonban oly különösnek, oly magasztosnak s oly bonyolultnak látnók a világ szerkezetét, úgy éreznők a felelősséget a ránk bízott lelkek sorsáért s a magunk végességét a feladatunk végtelenségéhez képest, hogy kiülne homlokunkon a verejték és megszöknénk. Ezért tisztelem én a szamarakat, s nem bízom a magam fajtájában.
Föltettem magamban, hogy az öreget ma nem zavarom semmi közbeszólással. Iróember volt, ki megszokta, hogy órákhosszat üldögél papirosa előtt, melyen mindig ő beszél s az ellenvetéseket is maga mondja el. Lassankint, egy élet megszokása rendjén, leszokott arról, hogy beszélgetni tudjon. Csak előadni tudott. Hallgató csak arra kellett neki, hogy helyeseljen, értelmes hallgató csak azért, hogy meg is értse, amit hall, s ne csak udvariasságból helyeselje. Körülbelül úgy, mint ahogy vannak milliomosok, kiknek az orvos csak tyukszemvágásra kell, de ez az orvos aztán egyetemi tanár legyen. S csakugyan: az öreg úr hálás pillantással nyugtatta, hogy befogom a számat, és vidáman folytatta:
– Nem mintha én hinnék a Shakespeare szentencziájában, hogy az eltökélés természetes színét a töprengés halaványnyá betegíti. Itt van czáfolatul mindjárt maga Shakespeare, ki ugyancsak töprenkedett a világ minden dolgain, de azért igen épkézláb drámákat tudott irni, s vagyont is tudott szerezni. Ez a töprenkedésről való elmélet lárifári, amit csak azok találtak ki, a maguk igazolására, kikből a cselekvés tehetsége hiányzik. Nem igaz, hogy árt a töprengés, csak az az igaz, hogy nem használ. Sem a töprengés, sem a tanulás, sem a világ dolgainak legtökéletesebb ismerete. A tanulás és a tapasztalat csak azoknak használ, akik nem szorultak rá. Akik természettől fogva tanácstalanok, tehetetlenek vagy itéletben gyengék, azok hiába informálódnak, elmélkednek s tanulmányozzák a történelmet s a döntvénytárakat. Épp oly ügyetlenek lesznek, mintha semmit sem tanultak volna. Tudásuk csak fel van raktározva elméjükben, de az alkalmakon nem látják meg, hogy azokra illik, amit ők tudnak. Napoleonnak, ha előtte hegy állott, mögötte folyó s körülötte három ellenséges hadsereg, nagy hasznára lehetett, ha ilyenkor eszébe jutott, hogy Hannibál is volt egyszer ilyen helyzetben, s akkor így meg így segített magán. De legrosszabb esetben Napoleon akkor is tudott ilyenkor segiteni magán, ha a Hannibál viselt dolgaiból semmi előzetes eset nem jut eszébe, ellenben magának vagy nekem ilyen esetekben sem Hannibal nem jutna eszünkbe, sem az, hogy mit kell vagy lehet ilyenkor tenni, hanem az, hogy: a teremtésit, hogy kerültem én ide! mennyivel jobb volna otthon lenni a Báthory-utczában!
Az öreg úr elnevette magát, kedvesen, barátságosan, mintha más beszélne, s neki kéne nevetésével biztatni, hogy folytassa. Én is vele nevettem, s az öreg folytatta:
– Azt hiszem, a tanulással is úgy vagyunk, mint az étellel: ehetünk beafsteaket, vagy spenótot, töltött káposztát vagy birkasajtot, csak az marad meg bennünk, ami már meglévő matériánkat gyarapítja. Kedves fiam: ön a multkor elmagyarázta nekem Spencert, Marxot, Machot és Hertzka Tivadart. Ugy-e megértettem? Ugy-e olyan kérdéseket tettem, amiket nem tehettem volna, ha nem tudom, miről van szó? Ugy-e az ön előadása hézagait még magam pótoltam, sőt magam fejtettem ki, hogy úgy van, ez az igazság; sőt hiszem is, hogy így van és ez az igazság. De olvassa el, amiket azóta írtam: van-e bennük nyoma az én új felfogásomnak? Van ám, majd megmondtam minek. Én hégeliánus vagyok s az leszek koporsóm zártáig, s a maga új embereiből csak az ment át idegeimbe, ami már Hegelben is megvolt belőlük, – holott én Hegelt utálom, tudományos kalandornak tartom, aki sok mindenre ráhibázott, de legtöbbször tudva csalt, mikor elakarta hitetni, hogy ő tud valamit olyan dolgok körül, amikről épp oly keveset tudott, mint egy gyermekkertész vagy egy bizottsági előadó. De látja: én magam is efféle ember vagyok; van bizonyos helyes intuiczióm némely nagy dolgok felől, minden egyéb felől pedig elméleteim vannak, melyek egymásnak ellentmondanak, melyek semmit sem magyaráznak meg igazán, melyek sohasem illenek egészen arra, amire vonatkoznak s a valóságot össze-vissza kell prokrusteseznem, hogy teóriáimba belefektethessem; amely intuicziómban magam sem bízom igazán, de amely elméleteket mégis mindig mindenre ráhuzok, remélve, hogy ráillenek. Ám, tudja mit: Marx is ilyen ember volt, sőt Spencer is; a legigazabb tudományos értelem, a legbecsületesebb logikai ovatosság sem ótta meg őket attól, hogy könnyelmüen ne általánosítsanak, hogy helyes előzményekből hamis következtetést ne vonjanak; hogy sejtelmeikre úgy ne építsenek, ahogy csak bizonyosságra szabad, hogy hiányzó szemek helyett czérnával ne kötözgessék össze a lánczot, sőt tudva le ne zárják szemüket a valóság előtt, csakhogy hajlandóságaik szerint való képet rajzolhassanak a világról. Mit használt e becsületes embereknek az ő becsületességük, e tudósoknak az ő tudományuk?
Az öreg úr sóhajtott, elhallgatott s szemüvege mögött, ahogy oldalvást láttam, elmerengett. Egyrészt jól eshetett neki, hogy az elmélkedés bizonytalanságában ily kiváló férfiakkal kerül egy társaságba, másrészt e bizonytalanság megfélemlítette. Hirtelen belekapaszkodott karomba, mint ahogy megkapja paplanát, a ki azt álmodja, hogy megnyílt alatta a padló, s most esik le a negyedik emeletről. Aztán megint csak nevetett, eleresztette karomat, s ettől fogva hozzám beszélt ugyan, de nem nézett rám:
– Annyi azonban szent igaz, hogy a cselekvés emberei nem sokat törődtek az elméletekkel. Nem hiszem ugyan, hogy egy Bismarcknak vagy éppen egy Napoleonnak elméje ne tudott volna végig követni valami elmélkedést, amiből minden tanárjelölt le tud szigorlatozni. De bizonyos, hogy a világ végső dolgain nem sokat törték elméjüket, s olyan kérdések, amikre nem tudunk vagy legalább ma nem tudunk felelni, egy perczre sem nyugtalanították őket. De ne higyje, hogy ártott volna nekik, ha rágondolnak a legmélyebb s legérthetetlenebb dolgokra. Ez csak nekünk árt, kikből a cselekvés képessége hiányzik, de mi akkor sem tudnánk cselekedni, ha csak egyszerű szamarak volnánk, nem filozófusok. Ők pedig éppen úgy tudtak cselekedni, noha sem istenről, sem a világ legvégsőbb okairól nem tudtak semmi bizonyosat, mint ahogy Faraday vagy Lord Kelvin a legcsudálatosabb gépeket meg tudta szerkeszteni, noha gondolkozott az anyag s az erő legvégsőbb kérdesein, s nem jutott ezekben semmi bizonyosságra. Látja, ez az: ahhoz, hogy a világot igazgatni tudjuk, csak egypár felszínes, gyakorlati törvényét kell ismernünk, nem pedig valamennyit s a legmélyebbeket is, melyekkel ezek a felszínesek kézen-közön összefüggenek. Igaz: a természetben nincs ugrás, de a természet gyakran elégeti a hidat, amin keresztül valahová eljutott, s nekünk, hogy az innenső parton háziasan rendezkedhessünk be, éppen nem szükséges visszamennünk a tulsó partra. Sőt nem is kell tudatosan tudnunk a dolgok rendjét; elég, ha idegeinkben benne van a dolgok ösztöne, s idegeink bölcsen és okosan cselekszenek, mialatt elménk a legszamarabbul gondolkozik. Nézze például Bismarckot vagy Goethét: a szamárságnak egész katekizmusát lehetne összeállítani abból, amiket ők politikai vagy esztetikai elméletnek hirdettek; Bismarck védővámos volt, junker és antiszoczialista, Goethe pedig klassziczista volt: mindazonáltal Bismarck igen jó politikát csinált s Goethe igen jó verseket. Ellenben én nekem a legnagyszerűbb, a legigazabb elméleteim vannak a politikáról, s be tudom bizonyítani minden miniszterről, hogy szamár, – de a gazdaasszonyomat nem tudom elküldeni, egy főispánt nem tudnék áthelyezni, s ha ujságot szerkesztenék, az a világ legrosszabb ujságja volna.
Köny csillogott az öreg úr szemében, mikor levonta a tanulságot:
– Igen, kedves fiatal barátom, én tisztelem a szamarakat, mert a szamarakból néha millió embertársuknak volt mérhetetlen hasznuk, én ellenben még magam sem láttam hasznát, soha, hogy olyan borzasztó okos ember vagyok. Van egy olasz közmondás: a szótól a tettig nagy út van még hátra. Ez sem igaz így; a szó s a tett között nincs egyenes összefüggés. Vannak, akik okosan beszélnek, s tenni egyáltalában nem tudnak; vannak, akik bolondok, amíg beszélnek, de bölcsek, mikor cselekszenek; vannak, akik szó nélkül cselekszenek, s vannak, akik maguk sem tudják, mennyire másképp cselekszenek, mint ahogy beszélnek. Néha a beszéd is tett, néha a tett sem mond semmit. A szó és a tett két külön világ, melynek semmi köze egymáshoz. Lehet, hogy mialatt mi itt sétálunk, a klubban kiütött a palotaforradalom, s ő exczellencziája tizenötödször kerül abba a helyzetbe, hogy, mint kipróbált utilité, átvegye a miniszterelnökséget. Amit mondani fog: mindenesetre szamárság lesz, amit tenni fog, csak talán lesz az. S ez az ő præ-je mi előttünk, kik úgy reszketünk attól, hogy szamárságot találnánk elkövetni, hogy ebbeli félelmünkből lett egész életünk egy szamárság.