Kinában az udvari borbélynak az a próbája, hogy egy legyet kell beretvával kettévágnia a menny fiának orrán, de úgy, hogy a felséges orrnak bántódása ne essék. Aki ezt nem tudja, az nem való császár borbélyának és császár miniszterének, s utána az ország úgy marad, mint akit beszappanoztak, de meg nem beretváltak.
* * *
A czél szentesíti az eszközöket, de csak úgy, ha elérik.
* * *
A politikában nem mentő, hanem súlyosító körülmény, ha az ember nem tudta, mit cselekszik,
* * *
Knowledge is power. Az egyház nyilván azért jutott világhatalomra, mert az első papok voltak az első tudósok is.
* * *
Eszméket diadalra olyanok juttatnak, kik azokat vagy nem értik, vagy félreértik.
* * *
A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, ami izlik neki.
* * *
Még olyan elme is, mint Deák Ferencz, azt hitte, tudj’ isten mekkora bölcsességet mond, ha az ujságíró elé csak egyetlen paragrafust szab törvényül: Hazudni pedig nem szabad. Valójában Deák Ferencz igen megakadt volna, ha csupán olyan ujságírója van, mint volt a szegény és geniális Kemény Zsigmond báró, aki csakugyan nem hazudott soha, s egyetlen becsvágya az volt, hogy czikkeinek minden mondata egy-egy külön gondolat legyen. S épp ezért, igen, épp ezért: Kemény Zsigmond a képzelhető legrosszabb ujságíró volt.
Már maga Deák sokkal inkább értett az ujságírás mesterségéhez, s az ő híres husvéti czikke, melyben komoly képpel és szemöldökrándulás nélkül tudja azt írni a régi császárokról, hogy ahol gonosz tanácsosok elrontották a népek dolgát, ott az ő áldott jó szivük javított rajta: a történeti igazságnak ez a fenségesen czélzatos megmásítása örök példája marad az okos, a szerencsés, a maga óhajtását másokba saját akaratuk gyanánt átsugallani tudó hírlapi czikknek. Ha ma olvassuk, s elfogultság és tekintetek nélkül olvassuk e híres czikket, meg kell vallanunk, hogy sem formája nem a legtökéletesebb, sem tartalma nem a legigazabb. Mindazonáltal és minden bizonynyal egyike a legjobb, mert czéljait legjobban szolgáló hirlapi czikkeknek. Tárgyalásának nyugodt hangja megnyugtató altatódal volt azokban a nyugtalan, álmatlan, összeesküvéses időkben. A fejedelem személyével való példálódzás útmutató volt a zsák-utczába került s fejjel a falnak ment kamarilla számára. A lojális beszéd pedig annak a férfiúnak ajkán, ki legjobb barátait és legdicsőbb társait ott látta lógni az akasztófákon, vagy látta egyet ugrani s a porban elvágódni a tiroli vadászok puskája előtt: ez a beszéd megnyugtatta Bécset, hogy a magyar úgy tud feledni, mint kevés nemzet e világon. Ime: ez a husvéti czikk jelentősége; az, aki mondja, az, amit akar, az, amit elhallgat, és az, amit hozzátold. Mindezekből tökéletes és maradék nélkül való igazság legfeljebb abban van, amit elhallgat. S aki ezek után azt meri mondani, hogy Deák Ferencz hitvány jellem volt, erkölcstelen hízelgő és nemzetrontó áruló: az követelje az ujságoktól, hogy igazságot írjanak, csakis igazságot és teljes igazságot.
* * *
Mióta a világot szemlélem: mind azt látom, hogy még eddig minden ujság elpusztult, amelyiknek az volt a czíme, hogy Igazmondó – hacsak már maga ez a czím is hazugság nem volt. Nincs olyan ujság, amelyik igazat mondana – nem, mert az ujságírók hazug betyárok, hanem mert az ilyen ujság két hétnél tovább nem él. Az olyan ujságot tudniillik, amelyikben igazság van, csakis igazság és teljes igazság, nem olvassa senki, nem veszi senki, ennek folytán nem is hirdet benne senki, s a kiadó beadja a kulcsot. Az ujság se nem erkölcsi, se nem irodalmi vállalkozás, hanem üzleti vagy legalább is érdekbeli. Ne haragudjanak e kijelentésért, s ne mondják, hogy czinikus. Tegyük föl azt a hála istennek nem lehetetlen esetet: azt, hogy az ujság nem egy ember üzleti érdekét, vagy egy kottéria politikai törekvését szolgálja, hanem a kiadó az ő üzleti érdekét a közönség érdekében látja. Hát ugyan, mondják meg, kérem: valóban érdeke a közönségnek az igazság? Ha igazat akarnánk írni, azt kéne írnunk: «Úgyis meghalunk mindnyájan, mit vesződünk ebben a rövid életben? A kenyeret egymás szája elől esszük el és szomorú vadállatok vagyunk valamennyien. Azonkívül oktalan állatok is, kiket szent hagyományok és örök eszmék ürügyén járomba lehet fogni és meg lehet fejni. Hogyan tiszteljük az anyákat, mikor ugyancsak ők, nem lehet másképp, a házasságtörő asszonyok is?…» És így tovább és így tovább – s ha az ujságok így írnának s az emberek így éreznének, az emberiség három nap alatt felakasztaná magát. Ehelyett az ujságok azt írják, hogy a munka nemesít, az ember isten képére termett, az eszme örök, és minden anya szent. S az emberiség hízik tőle, és boldogan szúr le harmincz fillért vagy egy krajczárt, aszerint, amint a Times ringatja ábrándokba vagy a Friss Ujság.
* * *
Minden ujság valami pártot szolgál, mely ha nem is politikai párt, ugyanazon eszközökkel dolgozik, mint a politikai pártok. Vagyis: az igazságnak czélzatos megmásításával; az igazságnak azzal az egyik darabjával, mely benne találtatik minden pártban, az igazság ama másik darabja ellen, mely hiányzik az egyik pártból, mert megvan a másikban. Teljes igazság épúgy nem találtatik sehol, mint ahogy vannak vegyi elemek, amiket mindeddig tisztán előállítani nem sikerült. Igazságot sem látunk az életben máskép, mint elválhatatlanul összekeveredve hazugsággal. Az igazság csak a tudományban czél, az életben eszköz. A fizikában, igen: az elektromosság törvényei arra valók, hogy ott legyenek. Az életben azonban arra valók, hogy részint villamos vasutat hajtsunk velük, részint egyetemi tanárok legyünk a révükön. Van eset, mikor az igazság hasznos – ilyenkor az ujságban igazság is találtatik. Van eset, mikor az igazság ártalmas – ilyenkor az ujság hazudik.
Azt a legridegebb erénycsősz is elismeri, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad megírni s vannak dolgok, amiket meg kell írni. Ez a megszorítás és ez a kényszerítés: hogy’ fér ez meg a tiszta igazsággal, csakis az igazsággal s a teljes igazsággal? Ha pedig, akármicsoda tiszteletreméltó tekintetből, a hazuságnak az ujságban kaput nyitottunk: nem erkölcs dolga többé, hanem izlésé, érdeké vagy ügyességé, mely ponton csapjuk be előtte az ajtót. Némely, egyébként ártatlan jubiláris czikkektől, le egészen a Rochefort-fajtájú tollal való orgyilkosságokig csak fokozat van, de erkölcsbeli különbség nincs. Ha pia is, mégis csak fraus. Még az igazat is hazudnia kell az ujságnak. Igazabb és megokoltabb érzés még nem volt a világon, mint aminő annak idején szegény királynénk meggyilkoltatása körül eltöltötte a magyar szíveket, s megtöltötte két héten át egyvégbe a magyar ujságok leveleit. S ment volt-e mégis ez öszinte gyász jelentkezése a tudatos túlzástól s a mérték nem tartás tudatos izetlenségétől – sőt abban is, ahogy mi ezt a mi mélységes fájdalmunkat és kesergő gyászunkat a hűvösebbnek maradt bécsiek orra alá dörgöltük: nem foglaltatott-e az igazságnak olyan czélzatos kihegyezése, amilyen nem volna való sem a fizikába, sem a csillagászatba? S ime a közéletbe való, sőt ott szükséges – azt az ujságot pedig elégetnék, amely valamely közáramlat ellen az igazság örök parancsaival merne előhozakodni. Persze, erre azt felelik, hogy nem is volna baj, bár elégetnének minden ujságot. Lehet. De, úgy gondolom, egy-egy ujságot mindenki kivenne ez autodafé alól, s mindenki azt az ujságot, amelyik ha az igazságot nem is találta el, de eltalálta az ő szája izét.
* * *
Káprázatos elgondolni, hogy 1799 június havában, vagyis fél esztendővel brumaire tizennyolczadika előtt, ugyanakkor, mikor az ujdonsült franczi republikát négyfelől verték: Svájczban, Németalföldön, a Rajna vidékén és Olaszországban; mikor Itáliát elvesztették s Egyiptomban Bonaparte a prófétát játszotta s majd hogy hálójába nem került Nelsonnak: hogy ezekben az időkben a franczia nemzetnek és törvényhozásnak nem volt sürgősebb dolga, mint megállapítani, milyen mértékkel mérjen ezentúl az emberiség. Pedig ez nem véletlenség. A métermérték, mely mintegy a föld gömbjéről leszakított mértékegység: bár gyenge tapogatódzás, de már tapogatódzás afelé a természettudományi felfogás felé, hogy ha mi emberek a mi minden emberi vonatkozásainkkal beletartozó és hozzáfűzött részei vagyunk a világegyetemnek, okosan csak úgy rendezhetjük életünket, ha nem kis ujjunkból, vagy, mértékről lévén szó, hüvelykujjunkból szopott álomelméletek szerint rendezzük, hanem az egész természetből kivont igazságok szerint. A métermérték mintegy szimboluma az új világfelfogásnak, mely nem maga az ember körül forgó önkényes kieszelések mértékével mér többé, hanem a világegyetem arányaiban gyökeredző egységek szerint.
* * *
S hogy a franczia törvényhozás ilyesmikre ráért, akkor? Hiszen egyebet sem csinált akkor, mint ilyesmit. Hiszen az egész franczia forradalom nem volt egyéb, mint ilyesmi. Mérésekkel, számításokkal, elvonásokkal és következtetésekkel bizonyos törvények és igazságok megismerésére jutott akkor az emberiség – s a tudományos meggyőződés fanatizmusával fogott hozzá a franczia polgárság, hogy az életet mindenestül belegyömöszölje az elvont igazságok Prokrustes-ágyába. A franczia forradalom minden prokrustesi szörnyűségeit ez magyarázza meg – lábfűrészelő és nyaknyujtogató kegyetlen erőszakosságát, mely a magasabb czél szentségeért nem riadt vissza a vérontás gyilkos eszközeitől sem. Ez a prokrustesi módszer vele jár minden világboldogítással; az Augusztus, a Krisztus, a Mohamed s a Dsingizkán világimperiuma ugyanígy terjeszkedett, s alapjában Bismarck is ugyanezt az igazságot foglalta röpke szóba, mikor kimondta, hogy a korok kérdéseit nem szavazás dönti el, hanem vér és vas. Maga a természet is vérrel és vassal: a gyengébbek legyilkolásával, millió magvak elpusztításával, az erősebbek s az ügyesebbek diadalával s elharapódzásával terjeszti az ő igazságait. Igaz azonban, hogy nekünk embereknek a mi elménk nagyszerűségét abban kellene kimutatnunk, hogy olyanformán tudják egybeilleszteni a természet örök igazságait, hogy egyfelől ez összeszerkesztés a mi érdekeinknek kedvezzen, másfelől e szerkezet diadalra jutása ne kerüljön vérbe s ne szoruljon vasra. Ha valamely igazság prokrustesi műtétekre szorul, az azt mutatja, hogy nem helyes szerkezet, nem fakad tökéletes megismerésből, mert számításainál vagy nem ismert vagy elhanyagolt egy csomó adatot és mennyiséget. Sok igazság volt a római világfelfogásban, sok igazság a keresztyénségben és sok igazság a franczia forradalomban. De a teljes igazság, úgy látszik, egyikben sem volt meg, különben nem került volna annyi vérbe a világnak hozzájuk való alakítása, s a világ is, alighogy nyomásuktól megszabadult, nem öltötte volna föl utánuk sok részben a régi formáját.
* * *
E számításbeli tévedést a franczia forradalomról most már pontosan megállapíthatjuk. A nagy forradalmárok, akik a vallásos dogma világrendje ellen az értelem nevében fogtak fegyvert, maguk is dogmatikusai és doktrinairjei voltak az ő értelmüknek, melyet mindenhatónak hittek, holott akkor még legkezdetén is alig volt a megismerésnek. Úgy jártak, mint járnék én, ha tudnám, hogy egy melegített levegővel megtöltött gömb fölvisz a levegőbe, s én menten rábíznám a magam életét s az emberiségét egy ilyen gömbre. A gömb fölfordulna vagy elégne, s az emberiség lepottyanna s nyakát szegné. Az a csöpp természet- és világismeret, melylyel a mult század francziái az encziklopédisták révén rendelkeztek, nem alakította őket új emberekké, hanem a régi, dogmákon nevelt emberanyagot találta bennük, melynek a néhány, fogyatékos, töredékes és tökéletlen természeti igazság csak arra jött kapóra, hogy ezekről az új ugródeszkákról annál merészebb s ábrándosabb ívekben tehesse meg az ő régi világboldogító ugrásait. A Marat-k, Dantonok s Robespierrek még egészen a Torquemádák s az Albák véréből való vér voltak, csak éppen hogy más agyrémekért érveltek forró olajjal és hüvelykszorítóval, vagy pisztolylyal és nyaktilóval. A Szabadság, Egyenlőség és Testvériség hármas egysége egy csöppel sem matematikusabb, mint az inkviziczió Szent Háromsága. A franczia forradalom azért szorult a prokrustesi módszerre, mert ebből a hármas igazságból indult ki, mely minden inkább, mint igazság. Mert nem igaz, hogy az ember szabadnak születik, inkább: rabszolgának születik, a természeti erők, a vadállatok, az embertársak, az éhség s a szerelem rabszolgájának. Az sem igaz, hogy egyenlőnek születünk; inkább kezdettől fogva roppant fokbeli különbségek vannak köztünk erőre, képességre, ügyességre s fejlettségre. S végre az sem igaz, hogy testvérekül születünk; inkább: gyilkos ellenségeül születünk egymásnak, homo homini lupus, akik egymás elől esszük el a kenyeret, foglaljuk le az odvakat és szüreteljük le a szerelmet. Szabadság, egyenlőség és testvériség felé csak az igyekezhetik, aki tisztán látja, hogy nem szabadsággal, egyenlőséggel s testvériséggel indultunk utnak.
* * *
A szabadság, mint a tenger vize, a szomjuságot nem oltja, hanem neveli.
* * *
… A föld alatt megszenesedett élet, a föld szinén megelevenedett szén – sehol e földtekén annyi erő nincs egy csomóban, mint a Maas és a Schelde folyása körül. Igaz, sehol annyi nem folyt abból a különös nedvből, melyről most a tudomány is megállapítja, amit a babona már háromezer esztendeje tud: hogy minden erők kvintesszencziája. Még nekünk magyaroknak is elképzelhetetlen, hogy, csak a középkor derekától fogva is, mennyi vér folyt Németalföldön, s éppen annak déli felében, mely ma Belgium néven külön királyság. Ahány becsvágy, érdek vagy gondolat hat-nyolczszáz éven át megmozdult, mind e földön kereste véráldozatait. Fernand Khnopff, az ő, nagy szimbolistájuk, sötét denevérnek ábrázolhatná történelmüket, mely egy kövér, de szomorú rubensi asszony meglékelt koponyájából szí vért és agyvelőt. A mélabús rozsdaréteg, mely e Khnopffoknak, Mæterlinckeknek s Jef Lambeauxknak akár vérszegény, akár robusztus művészetét belepi, mind e tenger vér vasszemcséinek lecsapódása. Vallónban is, flamandban is olyan fajta lakik e földön, mely, bár tud nagyokat inni, enni, szeretni és nevetni, tréfát nem igen ismer. Nincs érkezése megismerni, mert, mint némely hiszterikáknak, a testét ahol csak érintik is, ott menten kiserken a vér – az egyetlen dolog, mely e nevetséges életben nem tréfaság.
* * *
E vérpárától átivódott világban minden sűrűbb, mint másutt. A köd, a szénfüst, a vér, az indulatok. Vannak területei, melyeken, akkora helyen, mint keresztben-széltében az Andrássy-út hossza, hét-nyolczszáz emberi lélek, megfelelő számú igás és háziállattal: nem sétál vagy gyülekezik, hanem él, lakik, dolgozik s a földet túrja. Az élők ily sűrüsége még csak Kína némely helyein találtatik, ott is mint az emberi műveltségnek és iparkodásnak bár a mienktől formára eltérő, de rangra azzal legalább is felérő netovábbja. Csipkeverés, szőnyegszövés – erőnek, időnek, egészségnek és kitalálásnak légies aprólékosságba való beleölése, a túlműveltségnek e pazarlása, melyben az ember a természettől való legvégsőbb eltávolodásában a természet ősi pazarlásával találkozik: a kinai s a japán iparművészettel rokon különösségül vált sajátosságává e földnek. Anélkül, hogy az emberiséget valaha vezette volna, semmi emberi e néptől idegen nem maradt, s a csaták, melyekben vérzett és edződött, az emberiség csatái voltak. Véges emberek személyében, gyarló érdekek formájában – mint ahogy a világegyetem gondolatai nevetségesen apró élethez való ragaszkodások és kölcsönös fölfalások formájában indulnak meg és fejlődnek tovább. S akármint értékeljük is egyenkint a Belgiumban időről-időre váltakozva tülekedő érdekeket és veszekedő embereket: a vér, mely ilyenkor a kövezet közeiből kibugygyan, fölkelti a rokon áramlatot minden emberi vérkeringésben. Tua res agitur
* * *
Az emberiség ama nagy ügye, melynek erőpróbái az egyre megujuló belga forradalmakban mennek végbe, legbelsőbb velejét kifejtve, a következő:
Az osztályok és érdekek harczába, melynek formájában a történelem folyik, a legujabb fejlődés új, módosító mozgatót vetett. Ezt röviden a tehnika föllendülésének szokás nevezni, s mihelyt e szót halljuk, menten gépekre gondolunk, olajszagot érzünk, képzeletünk lendítő kerekekkel telik meg, hajtó szíjakkal s pörölyök dübörgésével. De nemcsak aczélból való gépek vannak. A gépben nem az aczél a fő, hanem a lelketlen automataság s a kérlelhetetlen biztosság. Ugyanaz a módosulás, melylyel a gazdaságban a gép teremtette meg a modern rabszolgaságot: a lelketlen automataság s a kérlelhetetlen biztosság valami szerkezete révén végbement az emberi küzdelmi módok egyéb terein is. Külsőre a géphez legközelebb a fegyver áll: ágyú, gyorspuska, óraműves löveg, voltaképen maga is gép, mely a nyers testi összeroppanás formájába ugyanazt a rabszolgateremtő kilátástalanságot vitte be, mint a többi gép a gazdaságiba, s amit a közbeszéd abban a helyes megfigyelésben foglal össze, hogy ágyú ellen nem használ a barrikád. Ugyanily automata a közjogban az alkotmány, a társadalomban a jog – mind csupa keservesen kiküzdött vívmánya a modern fejlődésnek, s menten kiküzdetése után megakasztója is. (E gondolat nem az én megfigyelésem; szépen kifejtve megtalálhatják a Pollák Illés Erősek és gyengék könyvében.) Mint a gazdasági hatalom birtokosainak a gép: a politikai s a társadalmi hatalom birtokosainak a fegyver, az alkotmány s a jog lelketlen és kérlelhetetlen ereje csakhamar monopoliumuk lett, melynek birtokában személytelenségbe s felelőtlenségbe vonulva, érdekeik vak megvédését nyugodtan bízhatják ez automatákra. Az erőszak hajdani világrendjében az alulmaradottak a jog bárdjával üthettek rést a privilégiumok várkapuin. Ma ezt nem tehetik, mert maga a privilégium is: jog. Hajdan az alulmaradottnak, ha ereje volt, joga is volt részt kérni a hatalomban. Ma, ha erejét kifejti: az jogtalan erőszakosság, igazságtalan hatalmaskodás, a jövendő számára gonosz példaadás. Minden zsarnokságok közt, melyek alatt eddig az emberiség nyögött, az alkotmányosságnak s a jogrendnek e zsarnoksága a legmerevebb s legelviselhetetlenebb. Hajdan a nemesek elkergették a királyt, a paraszt elkergette az urat, a polgár elkergette a papot, aztán vagy kibékültek, vagy nem, de mindig annak volt igaza, aki kergetett, s nem annak, akit kergettek. Ma, aki a szerzetektől megvonja a népbutítás lehetőségét, vét a tanítás szabadsága s a vallási türelem ellen. A munkás, aki bérmozgalomba áll, szerződésszegő. A katona, aki nem akar apjára lőni, lázadó. A képviselő, aki obstruál, szétrobbantja a parlamentarizmus kereteit. S aki, mint a belga nép, azt mondja: elég erősek vagyunk, hogy meg tudjunk állani a magunk lábán is, s nincs szükségünk arra, hogy a trónról egy vén viveur és üzletember, kormányszékekről az ő ügynöki kara s a klastromokból a herék serege diktálja, hogy mit szabad tennünk, mit nem: az vét az alkotmány ellen, mely az uralkodót szentnek és sérthetetlennek deklarálja, s alkotmányváltoztatáshoz kétharmad többséget követel. Hogy a népnek ez a többsége valójában megvan, az mindegy – a belga választási törvény szerint nincs meg. S hogy a nép, mikor általános választó jogot követel, hogy a klerikális rendszert leszavazhassa, nem támad, hanem védekezik: az ellen, hogy népiskoláit a papok bezárják s még neveljék az analfabéták amúgy is huszonöt százalékát; az ellen, hogy roppant fogyasztási adókkal szíjják el polgári erejét egyházi czélokra; az ellen, hogy a katonafogó és helyettesállító rendszerrel a nagyhatalmaktól körülvett kis országot védetlen hagyják s az ország védelmét a gazdagok válláról teljesen a szegényekére hárítsák át – ezek ellen s e gazdaságban és művészetben elsőrendű nép fejlődésének mesterséges megakasztása ellen: mindez nem változtat azon a valóságon, hogy a belga törvényhozásban ma az általános és prókátor kikötésekkel (mint amilyen a hirhedt pluralizmus) meg nem hamisított választójog számára többség nem találtatik. Volt egyszer egy nép, a világ lelketlenebb népe, mely a jog mesterségében is legtovább vitte, s csak az ő zsarnoki lelkéből lelkezhetett a hóhéri mondás: fiat iustitia, pereat mundus. A belga nép e szörnyű tétel igézetét akarja megtörni, s műveltségének s szabadságának világát akarja megmenteni attól, hogy a jog s az alkotmányosság elpusztítsa. S valahol az igazság a jognak, a szabadság az alkotmánynak lelketlen gépuralma alatt nyög, az emberek dobogó szívvel figyelnek Belgium felé, ahol legelébb kell eldőlnie annak, hogy gép, ágyú, jog, alkotmány, hatalom és konokság ellen igazság, akarat, összetartás és önfeláldozás elég fegyver-e?
* * *
A hires íróknak, művészeknek s más efféléknek, akiket mikor forradalomba s egyéb politikai lázadásba keverednek, nem mernek szimplicziter felakasztani: ezt az ő immunitásukat nem szabad irigyleni vagy jogtalannak nézni. E harag akkor volna igazságos, ha csakis az ő bőrük ügyéről volna szó. De nem arról, legalább nem csakis arról van itt szó, hanem közügyről. Forradalomnak vagy az igazság olyan kierőszakolásának, amilyen például a Dreyfus-ügy volt, szüksége van olyan emberekre, akik immunisak, vagyis büntetlenül merhetnek olyasmit, amiért mást felakasztanának. Ez az ügynek nyeresége, annak számára szükséges ellensuly, és hatalom a másik táborral szemben, melyben ott állanak a királyok, a mágnások, a papok, a tekintélyek, akik mind ilyen immunisok, akiket nehéz felakasztani, s akiket a sansculotte is szent áhitattal huz lámpavasra.
* * *
A restaurácziókat mindig az teszi lehetségessé, hogy a forradalmaknak is vannak Bourbonjai, akik nem tudnak sem feledni, sem tanulni.
* * *
Az első mai király, ugy gondolom, Louis Philippe volt – de hát ő manapi iskolán ment is keresztül. Ő volt az első, aki személyes nyomoruságból tudta, hogy szegénynek lenni rossz; személyes tapasztalásból, hogy még a tanitó is ember, és közvetetlen szemléletből, hogy manapság a legolcsóbb népszerüség is hatalmasabb a legdrágább öröklött jogoknál. Ő benne termett hát meg elsőnek az a modern tipus, amely vagyont gyüjt ma, mert nem tudja, mi történik holnap; minden áramlatnak enged, mihelyt meggyőződött, hogy az erős; a fiait elküldi katonának s a feleségét betegápolónak. Ki uri módon teszi, ki kevésbbé előkelően, de a legtöbb megteszi. A népek számára a demokráczia iskolája nem a republikák voltak, s nem a XVI. Lajos kivégeztetése. Ez a véres példaadás nem alázta meg a királyságot, sőt mártiromsággal még magasztosabbá tette, s a republikák ingatag bizonytalan sága hamar vágyat kelt olyan erősebb kéz után, melynek emberi gyöngeségét a hagyomány hatalma pótolja. De a nagy Napoleon s a kis Napoleon: ez a két császár volt az, aki a világot kigyógyitotta a királyságból. Bábát és végrehajtót nem képzelhetek, hogy embert tisztelni tudjon: mert látja, mikor megszületik, s látja, mikor megalázkodik. Ilyen tanulságos látvány volt a világ számára a mindenféle kis napoleoni királyságok megszületése, s a régi fejedelmek porig való megaláztatása. Mikor a római német császár leánya vérpadon halt meg, az ő kiömlő hősi vére biboros fényt sugárzott a királyi méltóságra. De mikor az osztrák császár leánya feleségül ment a korzikai rablóhoz; vagy mikor, egy félszázaddal később, az angol királynő testvéri csókot váltott harmadik Napoleonné asszonysággal, született Montijo Eugénia kisasszonnyal: ezek a békés, szerelmes és barátságos események szinte korszakosabbak voltak a nagy franczia forradalomnál.
* * *
A mostani perzsa sah képét, ha akkora úr volnék, mint ő, kifaragtatnám a fáradtság szobrának, arczát abból a sárga régi elefántcsontból, amilyenből az indusok mozdulatlan bálványai készültek, testét fénytelenre rovátkolt fekete márványból, s a szemét, hiven természet után: üvegből… Sok fáradt embert láttam már életemben; munkában elcsigázottakat, tivornyákban elpetyhüdteket s az életbe belefásultakat; sorra elvonulnak előttem a szerkesztőségek, a kávéházak, a szedőtermek s a kaszárnya-inspekcziók hajnali fáradt alakjai – de a fáradtság világrekordját mégis csak ez a hatalmas nagyúr éri el, ki a Nagy Frigyes mintájára, ugy látszik, maga is belefáradt abba, hogy rabszolgáknak legyen a királya. Mint az ivóvizét, a törülköző kendőjét, a rendjeleit s a fotografáló gépét: a királyok királya a fáradtsága levegőjét is mindenfelé magával viszi; a gyorsvonat, ha őt viszi, reggeltől fogva késő estig teszi csak meg a Bécsből Budapestig való négy-öt órás utat; a könnyű udvari kocsik lassan gördülnek vele végig a csukott boltajtójú utczákon, a lovasrendőrök ügetve koczognak mellette, s a menete előtt karikázó detektiv-bicziklisták föl-fölbillennek a nagy lassuságtól. A szinház egy órával később kezdődik és korábban végződik, mint máskor, s mig a nagyúr fáradtan rátámaszkodva egyik könyökére, a másik karjával nehézkesen emeli szeméhez a gukkert: ami idő ebbe eltelik, a páholy könyöklőjétől a nagyur szeméig, az embernek eszébe juttatja az arab rege Aliját vagy kicsodáját, ki mig a fejét elmeritette a dézsába, majd kiemelte belőle, a dsin egy élet minden gyötretéseit és válságait átálmodtatta vele ez idő alatt.
* * *
Naszr-Ed-Din, a mai sah apja, különb és műveltebb ember volt a fiánál, noha ő sem lehetett volna tánczmester Párisban. Féltette életét a fiától, kit ezért egy vidéki kormányzóság számkivetettségében tartott, s Mozaffar-Ed-Dint trónraültéig, meglett ember koráig, nem érte a finomabb udvari levegő. A különbség köztük afféle, mint lehetett annak idején, a középkorban, Anjou Róbert Károly és Trencséni Csák Máté között. Ilyenek lehettek, mint ma a sahok, azok a ma már elképzelhetetlenül nagy és hatalmas urak, kiknek ez az erő s ez a hatalom adta meg a jogot, hogy jenseits von Gut und Böse, vértől csepegő ujjakkal, halálhörgéstől körülvéve, rablásban, gyujtogatásban, fosztogatásban és hatalmaskodásban tobzódva mégis csupa tiszteletet és hódolatot keltő fenség és méltóság maradjanak. Ha kisebb ember csak századrészét is elköveti mindannak, ami a Csák Máté lelkiismeretét terhelte: a középkori igazságszolgáltatás bizonyára kerékbe töri és négyfelé vágatja. De mikor Csák Máté elrabolta a király jószágait s fölperzselte az apátságokat, Frà Gentile, a pápa bibornoka, az ő kedves fiának nevezte őt, kinek minden megbocsáttatik, ha a király kezéhez békél. Gőgösnek, korlátoltnak, hirtelen haragúnak s lelke fenekéig gonosznak maradt meg a történelem emlékezetében a középkori nagy urak tipusa – s mégis, a mi mai szemünkkel nézve is, nem kevésbbé tekintetes és hódolatra késztő alakok, mint voltak a maguk idejében. A Hungária fogadó fölszolgáló pinczére bizonyára a kis ujjában műveltebb, okosabb és nyugodtabb lelkiismeretü ember, mint a sah, kinek itt jártakor szeszélyeit türte. S mégis, amerre a sah megfordul, sehol sem tudnak az ő nagyuri méltóságának igézetétől megszabadulni.
* * *
Ez a méltósága: ez csudálatos, és a világ nagy uraiban ma már nem találtatik. Párját csak egyet tudok: a magyar parasztét. Bizonyos, hogy a magyar nép ruhájának nem egy darabja: a báránybőrsüvegen s a subagalléron át le a gatyáig, perzsa származásu, s nemcsak a székelykapu, de különösen a kúnsági parasztábrázatok kemény metszésében is megtalálni a perzsa vonásokat. Ahogy a sah kocsijában végigömlik: birkabőr süvegével, deres, hosszú bajuszával, lassu kézintegetésével s rövid vastag ujjaival, gőgjével, méltóságával s szótalan nyugalmával, szakasztott a kékbeli gazdag öreg magyar paraszt, ki az ő együgyüségében s miveletlenségében is önkéntelen tiszteletet kelt maga iránt. S itt megint Csák Mátéra gondolok, s az az érzésem, hogy a régi magyar nagyúr tipusa a gazdag magyar parasztban hiven átszármazott a mi nyugatibb napjainkba. Ebben semmi rendkivüli nincsen, sőt ez a folklorénak egyik legismertebb jelensége. Mint ahogy a hektográ masszájának szinéről az írás lassankint alásülyed legalsó rétegeibe: a népnek erkölcsei és szokásai nem mások, mint az ő régi uraiknak századok rétegein át hozzájuk leszállott módja és erkölcse. A sváb paraszt papucsa, kurta nadrágja s hosszú ünneplő kabátja kétszáz esztendős úri viselet; a lengyel zsidó kaftánja és hajtincse a régi lengyel nemesség ünneplő viselete, s a mi kalotaszegi varrottasunk a régi erdélyi udvar uri asszonyainak himző munkája. A Csákok s az Ujlakiak is így maradtak meg a mi vásárra ballagó deres bajuszu öreg parasztunkban – s ha majd, századok multán, a teheráni karcsu tornyokon az orosz kettős kereszt ragyog: a pétervári császári néprajzi társaság valamelyik arra léghajózgató tagja a stácziónál elandalodva nézegeti majd a jegypénztár előtt tolongó perzsa parasztot: «ilyen lehetett Mozaffar-Ed-Din, az utolsó középkori nagyur!»
* * *
Ha olyan szomoru nem volna, s általában a szabadság javaival össze nem függene a zsidók sorsa, tulajdonképp kárörömmel kéne nézni. Mert ők találták ki azt a türelmetlen, bosszúálló, mindenkire féltékeny s mindenbe beleavatkozó istent, akinek nevében őket nem tűrik, őrajtuk állnak boszút, őrájuk féltékenyek, s őket verik ki mindenhonnan.
* * *
Furcsa következések teremnek a zsidók s a niggerek képtelen helyzetéből. Minden fajta az emberi szépség fogalmát önönmagáról mintázza, mert környezetéből szüri le. De a mai zsidó és nigger nyugati népeket lát maga körül urakul s előkelőkül; képek és szobrok, melyeken szépséget tanul, ezekről mintázottak – s most már maga sem látja magát szépnek.
* * *
A zsidók tragédiájába vág bele az is, hogy tanítómestere kiki csak a saját fajtájának lehet, mert a tanító üt, ütést pedig idegentől nem tűrünk. Az igazság szobrának mindig valami talapzaton kell állania, s az igazság érdeke, hogy talapzatánál fogva föl ne dönthessék. Széchenyi István megadóztathatta a nemest, fölszabadíthatta a jobbágyot, s üthette tüzes ostorral az elmaradt magyart. Őneki senkisem vethetett gáncsot, mert maga is magyar volt, maga is úr volt, ki magyar földön a maga földjén vetette meg a lábát. De gondoljátok el, hogy Ballagi Mórnak jutott volna részül hirdetni mindazt, amit Széchenyi hirdetett! A zsidók gyakran kerülnek abba a hamis helyzetbe, hogy a maguk személyével ártanak az igazságnak, s az igazság hirdetésével ártanak a maguk személyének. Mert egyfelől, főképp még nemrég, legtöbb helyütt valóban idegenek voltak, más földről jöttek, és sokban ma is kivül szorulnak az uralkodó fajok és osztályok életén, s ezeknek sem erényeit, sem hibáit nem szívhatják teljesen magukba, s nem osztoznak sem átlátásaikban, sem elfogultságaikban. Másfelől jórészt alulmaradt nép és osztály lévén, az uralkodó társadalom hibáit vagy elfogultságait a maguk bőrén érzik. Tehát: egyfelől elfogulatlanabbúl látják meg az elfogultságokat, másfelől elfogultabban nézik. Ilyenek azok az ellentmondások, amikből a tragikum fejlik.
* * *
Mint majd mindenből, amibe zsidók fognak bele: a czionizmusból is farce kezd fejleni. Ez erősen antisemita izű megjegyzésnek tetszik, pedig nem az. Mert ez a fejlemény igen természetesen következik abból, hogy a zsidóság helyzete más, mint mindenki másé, viszont csak azok a dolgok komolyak és sikeresek, melyek a világ megállapodott és megszokott rendje és módja szerint mennek végbe. Mi volna a veleje, az értelme, az elfogadhatósága a czionizmusnak? Az, hogy azok a zsidók, akik pusztán azért, mert zsidók, hontalanok, kitagadottak és üldöztetés áldozatai: hazát találjanak, ahol otthon lehetnek és szabad emberi sorban élhetnek. Ám ez egyszerünek tetsző czél előtt erdősürüségben merednek a dilemmák. Például: efféle ügyeknek támasztékai és munkásai természetesen a hatalmasok s a műveltek Ám a zsidóságnak egyéb összefogó kapcsa nincs, mint a zsidó vallás, viszont a zsidóság műveltjei és hatalmasai természet szerint közömbösek a vallási dolgok iránt; ugyis, mint műveltek, ugyis, mint hatalmasok, vagyis olyanok, akiket már elfogadtak teljes értékü embereknek, tehát nem igen csüggenek azon az egyetlen külömbségen, mely elfogadtatásuknak oly sokáig utjában állott. Teremtsenek hát, ugyebár, más kapcsot, például a tudatos faji és nemzeti érzést? Ennek is sok a nehézsége. Elsőbb is a zsidóságnak egy nagy rétege – s éppen az, melyet a czionizmusnak kéne megváltania – fanatikusan, őrületesen, semmi más európai vakbuzgósághoz nem foghatóan vallásos, még pedig a vakbuzgóság ama veszedelmes formájában, mely nem tudatlanságban gyökeredzik, mint a szláv paraszté, hanem, mint a középkoré, megcsontosodott és megkövesedett, félreértett, agyonmagyarázott és eleven életét vesztett istenes tudományban. Ez a fanatikus zsidóság nem fogadna el hazának olyan hazát, mely nem elevenitené meg ezt a ma csak könyvekben és ghetto-szokásokban lappangó, végelgyengülésben élő rendszert, mint ahogy máris tűrhetetlen terrorizmussal teszi tehetetlenné azt az intellektuális tábort, mely a czionizmust tulajdonképpen meginditotta, még pedig igazán önzetlenül inditotta meg – mert mit keresne az angol, a holland, az amerikai zsidó Sionban? S ez éppen a másik bökkenő. Nemzeti érzés, annak mai értelmében és szinte bölcseleti tudatosságában csak a műveltekben lehet, tehát csakis azokban, akik a világi műveltséghez hozzájuthatnak, vagyis többnyire a jobbmóduakban. Már most a legtöbb országban, ahol a zsidóknak jól megy soruk, egyuttal minden egyéb dolguk is jól megy; a herczegprimásokat ugyan nem közűlök válogatják, de, ha egyébként az uralkodó osztályokba és foglalkozásokba tartoznak, mindenesetre külömb ugy emberi, mint polgári életük az uralkodó fajtabeli kis emberekénél vagy éppen proletárokénál. Kivéve talán az egy Ausztriát, ahol nincs egységes nemzet, s a zsidót, ha nem is üldözik, de utálatos módon piszkálgatják: valahol a zsidó a nemzeti érzés és tudatosság lehetőségeig eljutott, ott az az érzés eleven adatokból, vagyis környezetének adataiból és személyes érdeklődéseiből, szokásaiból és érdekeiből ölt testet, nem pedig irásbeli és filozófiai szerkezetből, – vagyis angol, franczia, német, magyar, olasz vagy hollandi nemzeti érzés gyanánt terem meg, nem pedig zsidó nemzeti érzés gyanánt, amihez éppen a két legfontosabb adat hiányzik: az objektum, a nemzet (mert zsidó nemzet nincsen), s a szubjektiv érzés, mely a zsidóban a zsidó iránt ritkán több az emberbarátinál. A miniszterviselt olasz zsidó Luzzatti és valamelyik kisenevi áldozat közt sokkal nagyobb az érzés- és gondolkodásbeli távolság, s a testi, a lelki, az erkölcsi közösség híja, mint ugyancsak e kisenevi ember s a muszka czár ő felsége között, – legfeljebb, hogy Luzzattinak fáj a szive a szegény páriáért, a muszka czárnak pedig nem fáj. Lehetetlen, hogy ezt a Luzzattit sokkal több szeretet fűzze a zsidókhoz, mint fűz minden tisztességes embert a finnekhez, a lengyelekhez vagy az örményekhez, – és sokkal több történeti s művészi érdeklődés, mint fűz minden művelt embert a görögökhöz, a rómaiakhoz, az asszirokhoz s az egyiptombeliekhez. Aki zsidóban pedig a műveltség, a gondolkodás és a másokért égő érdeklődés az átlagoson fölülemelkedik: az, ha becsületes lélek és elfogulatlan elme, nem állapodhatik meg afféle ábrándos és régieskedő papiros-alakzatnál, mint a czionizmus, hanem gondolkodásával, erejével és érdeklődésével a szocziális probléma felé fordul – csakugy, mint ahogy Edison nem bricska megszerkesztésén töri a fejét, hanem elektromos akkumulátorú gépkocsién. Igen sok zsidót lelkesithet – bár aligha lelkesitheti ugy, mint a régi Hellasz emléke – a régi Zsidóország dicsősége. Ám egy jövendőbelié, melynek szinét a többi világtól ezer esztendővel elmaradt orosz és oláh zsidóság adná meg, s melybe egyéb országbeli zsidóknak egész egyéniségük, minden hagyományuk, hajlandóságuk és megszokásuk megtagadásával s akkora áldozattal kéne beletörődniök, amilyet még a muszka sem követel a finntől: az legfeljebb olyan játékos pozőr-elméket lelkesithet, mint a szegény Herzl Tivadaré volt, vagy oly elsavanyodottat, mint a különben geniális Max Nordaué. Egyszóval: a nemzeti eszme is éppen azokat a zsidókat teszi a czionizmus számára használhatatlanná, akik nélkül a czionizmus soha zöld ágra nem vergődhetik.
* * *
Ám ez nem minden. A czionizmus kilátástalanságát bizonyossá az teszi, hogy az a zsidóság, melynek révén a zsidókérdés lassanként világszerte megoldódik, egyáltalában nem számithat a czionizmusban. Nem pedig azért, mert a zsidóságban világszerte most megy végbe az a folyamat, melyen minden egyéb európai nép roppant régen tulesett: a valláscsere. Mi volt oka annak, hogy már a régi időkben nem ment végbe, az fejtegetni messze vinne. Ide tartozik azonban az, hogy éppen mióta a művelt világban a vallás nem legelsőrendü kategoria, s mióta mindinkább külsőséggé válik, amiben több a megszokás vagy a politika, mint a hitbeli tartalom: azóta a zsidó is könnyebben hagyja el ősei hitét és könnyebben cseréli át valamely uralkodó hitre. Mentül könnyebb e lépés, ami azzal arányos, hogy egyfelől elég közömbös-e a társadalom a vallási dolgok iránt, másfelől elég türelmes-e arra, hogy az együttszenvedés becsülete és kötelessége ne füzze a zsidót az ősi hithez – mondom, mentül könnyebb e lépés, annál gyakoribb is, természetes befejezéseül és megpecsételéseül annak a teljes beolvadásnak, mely minden művelt és türelmes nemzettel szemben kötelessége is, törekvése is a zsidóságnak. Természetes dolog, amin csak hivő, de épp ezért nem elfogulatlan elme csodálkozhatik, hogy éppen ott, ahol egyfelől a vallás csak játék, másfelől a zsidók reczipiáltsága és beolvadtsága a lehető legteljesebb: hogy éppen Olaszországban a kiválóbb zsidó családok ifjabb nemzedéke jobbadán megkeresztelkedett. Természetes, mert hogy a zsidó vallás ily sokáig fenn tudott állani, azt csakis a ghetto-rendszer magyarázza meg. Nos: ez a legvégsőbb következéseket levonó beolvadás az egyik megoldója a zsidókérdésnek. A másik, a nagy megoldás: olyan világrend kialakulása lesz, melyben fajta, nemzet vagy vallás külömbsége nem lesz válasz ember meg ember között. Ennek eljöveteleért is a beolvadt zsidók jobban dolgozhatnak, mint a különmaradtak, mert az idegenség bélyege, melyet a rosszakarat rájuk süthet, nem teheti gyanussá magát az ügyet. Bármint legyen azonban: a zsidóság társadalmi és politikai elismertetéseért tovább küzdhet a beolvadt zsidóság, de a zsidóság nemzeti kialakulásáért nem – s épp igy: a szoczializmus magáévá teheti a muszka és az oláh zsidók dolgát, mint ahogy teszi is, az örmények s a maczedonok dolgával együtt, de nem segithet mesterségesen tenyészteni uj nemzetet, mikor a meglevőkkel is éppen elég a baja.
* * *
Mikor a régi magyar portyázni ment, avarokat, kazárokat s egyéb zsidókat hagyott itthon, hogy ha valaki valakit ütni akar, ezeket üsse. Már akkor! Ezer év előtt!
* * *
Azt mondja a mi parasztunk, hogy a politika az urak hunczutsága. S igaza marad, valameddig a politika a hunczutok urasága.
* * *
Magyarország az okos emberek országa; sehol akkora százalék okos ember nincs, mint nálunk. Csak egy baja van a magyar okosságnak: a dölyfösség. Okulni csak az alázatosság tud, s a falnak vágtató paripának fölébe kerekedik a tapogatódzó öszvér.
* * *
Vakard meg a magyart, bármi nagyságában s fejlettségében, s elébed tünik a búsuló magyar.
* * *
Valaki megfigyelte, hogy a mi dolgozó, sőt a munkába beleőszülő és belehaló állam- és egyéb közférfiaink alapjában oktalanul és gyümölcstelenül pocsékolják el erejüket és idejüket olyan lélektelen aktarágásban, amit minden diurnista jobban elláthatna, mint a nagyméltóságú százkaru Briareusok. Ez valósággal így van, s a kegyelmes vagy méltóságos vagy nagyságos napszámos uraknak csak az a mentségük van rá, hogy ez a lázas semmittevés minálunk általánosan el van terjedve. Azzal a munkával, amivel leplezni akarjuk, hogy nem csinálunk semmit, elvégezhetnők a Herkules összes munkáit. Csakúgy, mint ahogy ismert okos, elmés, geniális, nagyszabású, vezérlő vagy legalább is exponált embereink egytől-egyig polihisztorok és encziklopédisták lehetnének azzal a folytonos fáradsággal, igyekvéssel és adhoc-informálódó lélekjelenléttel, amelylyel egyre leplezniök kell, hogy nem tanultak semmit és nem is tanulnak semmit.
* * *
Minálunk nem divat a munka. A tejjel-mézzel folyó országban, ha kevesebb is a tej és méz, mint hajdanán, de még mindig, ha nem csurran, cseppen annyi, hogy ne kellessen dolgozni érte. Minálunk csak három fajta munka van. Egyik, amelyik a legverejtékesebb erőfeszítésekkel és fáradságokkal játszsza ki azt a kényszerűséget, hogy dolgozni kellessen. A másik, melynek tipikus példája a magyar paraszt híres nyári virtusa: amelyik emberfölötti és utánozhatatlan erővel és sietséggel végez el valami roppant munkát, hogy e fáradsága árán annál tovább henyélhessen. A harmadik a gavallériából vagy féltékenységből való: melylyel az ember a maga dolgát ugyan el nem látja, de robotol más helyett vagy belekotnyeleskedik a más dolgába. Csak azt a munkát nem ismerjük, amelyik az igazi munka: hogy kiki a maga mesterségéhez és hajlandóságához lassú, nyugodt, de kitartó és egyenletes munkával elsőbb rendszeresen és gyökeresen megszerezze a kellő ismereteket, ezeket ugyanígy tökéletesítse és fejleszsze, s ezekkel ugyanígy dolgozzon tovább, élete fogytáig, a maga körén belül s a maga számára. Ha az Akadémia arra tűzne ki díjat, hogy vizsgázzon le egy magyar ügyvéd négy nap alatt summa cum laude a pathológiai anatómiából: arra menten akadna vállalkozó, sőt nyertes vállalkozó is. De hogy ugyanaz az ügyvéd, ha negyven esztendősnél idősebb, vállalkoznék-e arra, hogy levizsgázzon az új perrendtartásból: az nem egészen bizonyos.
* * *
Nálunk az a szokás, hogy leköteleznek és boldoggá tesznek azzal, amihez tulajdonképp minden szivesség nélkül jussod van. A mi hazánk az az ország, ahol az özvegyek örömkönyeket sírnak, ha megkapják a rongyos pár nyugdíjgarast, melyért szegény uruk nemcsak megdolgozott, de fizetett is – s a kis hivatalnok rendes és neki isten-ember előtt kijáró előléptetésével a minisztere örökre lekötelez négy képviselőt és három szerkesztőt.
* * *
Ritka helyütt értik úgy, mint nálunk: elvenni a kedved attól, amit tudsz, s belehajszolni abba, amihez nem értesz.
* * *
Gáspár Artur barátomnak van egy kitünő szava: a politikusnak, úgymond, a legtisztességesebbnek s legradikálisabbnak is, alkalmazkodnia kell az ország akusztikájához. Ó mily igaz – különösen olyan beszélő országban, mint a mienk!
* * *
A magyar született szónok, csak könnyen beleesik a pohárköszöntőbe. Nyilván, mert lusta előre meggondolni, mit mondjon, s míg egyik ötlete után másik támad, ezt a közt is beszéddel kell kitöltenie.
* * *
Valaha a pestis volt a morbus hungaricus, mi a csömört ismerjük annak, de valójában a megrokkanást lehetne ennek nevezni. Amily gyakori eset nálunk fiatal embereknek országos szereplése: más országokhoz képest olyan ritkaság magyar embert ötvenedik esztendején túl friss erőben s uj munkában látni. A magyar azon kezdi, hogy megőszül, s azon végzi, hogy elcsöndesedik. Nemcsak Berzsenyinek, Bajzának, Vörösmartynak, Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak, Tóth Kálmánnak, Somssich Pálnak, Munkácsy Mihálynak volt utolsó néhány esztendeje élő halál, de még Deák Ferencznek s Arany Jánosnak is az életük utolsó tíz esztendeje lassú, kínos, meg-megpihenő, de egyre haladó haldoklás volt csak. Arany Jánostól származik a sok kerített óriás fenékről való szomorú szó. A magyar alkotás a töredékek világa; megrekedt pályák, félbemaradt munkák, lecsüggedt szárnyalások szegik a magyar géniusz útját. Alig van magyar nagyság, aki egész dolgot alkotott volna, s alig magyar egyéniség, mely egészen kiélte, munkáiban egészen kiaknázta volna magát. Fekvésünk-e az oka, mely minden magyarra rárója az emberfeletti fáradságot, hogy egyenkint mind átugorja az ötvenesztendős közt, melyet a történelem és a geográfia a magyar haladásnak s a nyugati fejlődésnek közibe iktatott? Vagy ezzel kell fizetnünk a sok természetes genialitásért, mely a magyarral veleszületik? Daudet mondja valahol, hogy e világon mindenért fizetni kell – s a gavallér magyar fizet is, két marékkal, a legnagyobb fizetséggel: élettel, egészséggel, dicsőséggel.