Vettétek-e észre, hogy a magyar népmesében sokkal kevesebb a változatosság, mint a kelet ezeregyéjszakáiban, a nyugati kék mesékben? Amilyen bájos a magyar népmese, annyira egyhangú, s mint ahogy a nótáját szereti egyformán lejtetni, emelni és kicsengetni, a meséjét is így szereti a legkülönféle fonalakból egy mintára szőni és kerekíteni a magyar. Kötetszámra menő népköltési gyüjteményekből jó, ha féltuczat különböző mesét lehet kihámozni. Pedig sem lélek szegénységére, sem képzelet bágyadtságára nem vall ez egyhanguság. A magyar népmese tele van mély megfigyeléssel, meglepő fordulatokkal, s egyszerűségéhez képest aránytalanul magasrendű humorral. Nem is az üresség egyhangúsága ez, hanem a vágyakodásé – egy állandó vágyé, mely soha be nem telő éhséggel kér új meg új táplálékot a képzelettől, s ennek minden adatait a maga állandó hajlandósága szerint mind azonegygyé alakítja. A hazulról elszakadt királyfi, ki álruhában, szegény sorban tengődve, keserves és gyakorta alacsony munkában, szívósan és türelmesen, kitartásával, becsületességével s leleményes okosságával végtére elnyeri a szép királykisasszonyt: ez a magyar népmese, ez minden magyar népmese. Ha huszat-harminczat elolvasok egyfolytában, a könyv kiesik kezemből s úgy tetszik, mintha e meséket nem is elmondanák, hanem maga a királyfi álmodná. Ahogy estéről-estére lefekszik, s éjszakáról-éjszakára ott virraszt a jószág mellett: nyitott szemmel álmodozva valónak álmodja a szive vágyát, mindennap más formában, más színekkel, másfelül kerülve neki, de mindig ugyanazon álmot, mely a lelket tartja benne, hogy a nehéz megpróbáltatásban még a czél előtt el ne csüggedjen…
… A mese: reménység, a legenda: visszatekintés. S a magyar legenda szintén egyhangúságával különbözik az idegentől. Még a régiekben van némi változatosság; ahogy krónikáink ezeket följegyzik: különböző hányattatásoknak, fordulatoknak, világnézeteknek s gondolatköröknek, kelet és nyugat, pogányság és keresztyénség összeütközéseinek különböző lenyomásai látszanak bennük. Hunyadi Jánosig tartanak a magyar legendák – Hunyadi Jánostól fogva csak egy magyar legenda van. És pedig: a Hunyadi Mátyásé, a hódító nagy királyé, ki nagygyá, hatalmassá, világ urává tette a magyart, de egy napon fügével megétették, s vége volt Mátyásnak s a magyar dicsőségnek. Vagy a Fráter Györgyé, ki a kígyó okosságával már éppen egy abroncsba készül fogni a császártól s a szultántól visszacsalt hazát, mikor rajta tör az idegen vezér s orozva leszúrja. Vagy a Zrínyi Miklósé, ki maroknyi őrségével megakasztja útjában a világverő szultánt – de ott is kell vesznie nyomorultan a szigeti várban, míg néhány mérföldnyire tőle tétlen vesztegel a felszabadítására küldött német ármádia. Vagy második Zrínyi Miklósé, kinek az volt bűne, hogy nagyon is megverte a törököt s magyar sereget akart teremteni, s egy szép napon vadászaton megölte a vadkan – micsoda vadkan, megmondja egy fölirás a bécsi múzeumban egy régi puska agyán: Én vagyok a vadkan, ki megölte gróf Zrinyi Miklóst! Vagy a Petneházy Dávidé, ki Tököly hadnagyából császár hadnagyává pártolva, első mászta meg a budai vár falát, kitűzve oda a magyar zászlót, melynek helyébe a török őt magát köti föl, de vitézei még élve levágják; vitézségeért grófi rangot kap, s mikor ennek lakomáját lakja a német urakkal, egyszerre csak megérzi ételében a mérget, kirohan a palotából, föl a lova hátára, vad vágtatással vágtat neki hegynek-völgynek, mígnem lealél lováról s meghal. Vagy a toscanai Leopoldé, a kalapos király utódjáé, ki mihelyest visszaadta a magyarnak ősi alkotmányát, hirtelen meghalt. Vagy a Sándor főherczeg nádorispáné, a magyarok barátjáé, ki ha nem is tudta megmenteni Martinovicsékat, de meg akarta menteni Magyarországot, s Thugut uram gondoskodott róla, hogy Laxenburgban épp akkor robbanjon fel egyszerre s idönek előtte a császárné tiszteletére rendezett tüzijáték, mikor az ifjú nádorispán vizsgálgatja, s halálra sebesül égésétől. És így tovább… ezek a legendák élnek, terjednek, támadnak tartóztathatlanul. Még az se kell, hogy igazak legyenek – a költő Zrínyi Miklós vadászaton s vadkan által történt halálát például hiteles és megbízható tanu, Bethlen Miklós erdélyi magyar úr írja meg az ő igen becses emlékirataiban. Még a non e vero ma ben trovato elfogadhatóságát sem kivánja e legenda; Petneházy Dávidról például kiderítette a történelem, hogy sem első nem mászta meg Buda várát, sem grófi rangra nem emeltetett, sem egyáltalában nem igen vették annyira számba, hogy érdemesnek tartották volna megmérgezni. Második Leopoldról bizonyos, hogy természetes halállal halt meg, és arra sincs semmi bizonyság, hogy a laxenburgi rakétákat csakugyan Thugut miniszter robbantatta fel – mindegy, a magyar így tudja, így hiszi, így tudja nagyon is elhinni, s nincs az a hirtelen halál, melyhez ne ezt a legendát kötné. Még Amerikában is a kivándorlott szegény tót meg magyar paraszt megkuporgatott garasait már tíz esztendeje nem azzal csalja-e ki akárhány ügyes csavargó, hogy felöltözik vedlett veterán-ruhába, mellére tűz egypár cotillon-rendjelet, s megsúgja a szegény embernek, hogy ő a Rudolf királyfi, nem halt meg, csak a zsidók akarták elveszíteni; az öreg király fél tőlük, s színre úgy tett, mintha agyonverette meg eltemettette volna, valójában azonban mást temettek el, az öreg király meg kilopta a fiát Amerikába, hogy ott szerezzen pénzt, megszabadítani vele a magyart a zsidótól. Nincs az a keserves csalódás, mely ezt a hitet kiverné a szegény paraszt fejéből, szívéből; ha megcsalódik: csak az az egy ember volt csaló, de a királyfi él és megszabadítja a magyart. Így várják vissza Kossuth Lajost is, talán még azok is, akik itt énekelték a nótáját az ő sárga fakoporsója mögött, végig e nagy városon, a múzeumtól a kerepesi temetőig. Így volt még csak nemrég egy kitünő generálisunk: madi Kovács György. A mokány kis magyar szerezhetett volna érdemeket nemzete körül: csak svarczgelb maradt volna, kinek még magyar voltát sem akaródznak elismerni. De hogy egyszer egy hadgyakorlaton megvert egy német generálist – ami bizonyára nagy és fontos cselekedet volt, de végre is megtörténik minden hadgyakorlaton – egyszeribe nemzeti hőssé lett, siratni valóvá, mint minden magyar hős. Hiába a valóság, hogy senki az ő diadalát rossz néven nem vette, sem lovagias ellenfele, sem kegyelmes királya; hogy változatlan kegyelemben haladt tovább fényes pályáján, s még, amit ő maga alig nézett volna el más tábornoknak: betegnek is szabad volt lennie – az állandó magyar legenda menten birtokba vette az ő marczona kis alakját, s nem adja ki a történeti igazságnak. Hiába az a másik lehetőség is, hogyha igazán áldozata lett is volna diadalának, akkor sem éppen magyarsága okán; hiszen a kitünő és igazi hadjáratokban is győzedelmes Kuhn generális valóban efféle cselszövéseknek lett annak idején áldozata, de senkisem mondja, hogy azért, mert német volt. Mindhiába: madi Kovács Györgyről megmarad a legenda, hogy el kellett pusztulnia, mert dicsőséget szerzett a magyar fegyvernek, bizonyságát adta a magyar katonai képességnek, jogczímet szerzett a magyar külön hadseregre…
Mi az oka ennek: könnyű megmondani. A kicsiny népek tragédiája, melyeknek külső ereje nem arányos hivatottságukkal, s hogy az életben megállhassanak, az élet nem egy drága javáról le kell mondaniok. Az elme megnyughatik e lemondásban, a szív meg nem nyugszik benne soha, s a féllábú függetlenségben az elmetszett félláb helye egyre sajog. Vágyaival a nemzet pártfogókat keres, csalódásaiért cselszövéseket okol. Még hitében is országát az isten anyjának ajánlja: a legfőbb pártfogónak s közbenjárónak az Úr zsámolyánál. Szeretete pedig a fájdalmas anyáé, holt fiakkal bukott reménységeket gyászolóé.