A navarrai királyné novelláinak elején szerencsés megmenekülésről van valahol szó, melyben csak a szolgák s egyéb cselédek pusztulnak el a vizáradatban, gazdáik azonban életben maradnak. Azon időkbeli szolga vagy cseléd ilyen mesén bizonyára egy perczre sem akadt fönn – ma egy királyné is meghökkenne rajta. Pedig navarrai Margit már eretnek volt, tehát gondolkozó ember, – s viszont az ő idejének még össze-vissza nincs négyszáz esztendeje. Mégse lehet azt mondani, hogy a világ lassan haladna.
* * *
Egy nagy igazságtevés érzése lappang az emberekben, mikor mosolyogva nézik azt az érthetetlen ellentmondást, hogy földesurak mentek már tönkre, de ispánok soha, s a kisfizetésü katonaorvosok közt több a háziúr, mint a nagyjövedelmü czivilorvosok közt. Alkalmasint jobban tudnak takarékoskodni. S ne botránkozz meg e hangon, erkölcsös olvasóm, mert nem bizonyos, hivatalos kiküldetésre nem tegnap mentél-e villamos vasuton, s vágtad zsebre a fiakkerpénzt? Ez az, amit mellékjövedelemnek szokás nevezni, s ki tudna megélni a mai világban, ha nem volnának mellékjövedelmei? Mindenki «csinál magának» egy kis mellékjövedelmet; akinek valami köze van valamihez, igyekszik azt hasznosítani, s ahány kézen átmegy valamely dolog, annyi kézen marad el belőle egy-egy kevés. Lehetne-e megélni a mai fizetésekből és jövedelmekből? Elbirnák-e az adóterheket, ha csakugyan mindenki a jövedelme tizenhárom százalékát adná oda adóba? Szolgálhatnád-e az államot, ha csakugyan nem juttatna többet annál a penészes száraz kenyérnél, amit törvény szerint adhat? Pénzért és jó szóért mindent megkaphat az ember, s ez még mindig jobb, mintha nem lehetne megkapni semmit. Az egész társadalom s minden egyese titkos összeesküvésben él a saját társadalmi rendje ellen, s nem is tehet máskép, mert különben nem tudná elviselni ezt a társadalmi rendet. Mi volna a világból, ha a gazdagok csakugyan annyira gazdagok volnának, s a szegények csakugyan annyira szegények, ahogy lenni kellene? Hogy’ ne fulladnánk meg a törvények rettenetes hurkaiban, ha titokban egy keveset nem tágithatnának rajtuk? A világ rendje szerint az erősebb fölfalja a gyengébbet – s ez rettenetes volna, ha a gyenge olykor egérutat nem találna. A világban a rablás és a gyilkolás az eredeti törvény, a lopás már kieszelés, czivilizáczió, mely a gyilkos törvényt emberibbé teszi. Rablás, szabad lopással enyhítve: ez bizonyára nem ideális társadalmi rend. De valameddig a társadalmi rend nem egyéb, mint valamivel komplikáltabb és differencziáltabb, de alapjában változatlan mása a természet eredeti kizsákmányoló barbárságának, még mindig jobb a tolvajokkal enyhített rablóvilág, mint a szigoru Catóé, melyben csak tigrisek és áldozatok vannak.
* * *
A legnagyobb bugris eddig Herbert Spencer volt, és, igaz, a legnagyobb tudós is. De bugrisnak még nagyobb, semmint tudósnak, mert még akkora tudós sem tudta bebizonyítani, mint Spencer, hogy igaza volna akkora bugrisnak, mint Spencer.
* * *
A bugris világ teljes kimerültsége az irodalmon kívül a női divatban is megmutatkozik. Semmi ujság, semmi czélszerűség, semmi alkalmazkodás a mához; csupa lélektelen majmolása a Louis quatorzenak s a Louis seizenek. Megérett az agyonveretésre az olyan világ, amelyikben már a költőknek s a szabóknak sincs uj ötletük.
* * *
A jó Ruskin roppantul fölháborodik azon az embertelenségen, hogy «a legolcsóbb piaczon vásárolok, s a legdrágábbon adom el». Oktalan harag. Elvégre a piacz ott olcsó, ahol a jószág nem kell, s ott drága, ahol kell; aki ehhez simul, az még igen jó és becsületes ember lehet; ez, magában véve, nem volna embertelenség, s a gazdaságban nem is ez az embertelenség.
* * *
Ha a gyomrokat is oly könnyű volna megnyugtatni, mint a lelkiismereteket, nem volna szocziális kérdés.
* * *
Bizonyos fokig tetszetős az a szocziális igazságtevés, mely a jövőben s az eljövendő uj rendben a testi s a szellemi munka mai merev elválasztottságát meg akarja szüntetni. Bizonyos fokon túl azonban antikollektivista és reakcziós ideál, mert ellenkezik a kollektivizmus alapjával: a munkamegosztással. A kollektivizmus azért szükégszerű eljövendő gazdasági és társadalmi fok, mert szükségszerüen elkövetkező termelési fok; a kollektivizmuson belül jobban és tervszerűbben lehet munkát organizálni. Hogy egy ember többféle munkát végezzen, az reakcziós, mert a termelést egy roppant fokkal lejebb szállító gondolat. Nem is szoczialista követelés ez, hanem anarchista. A jó, a nemes, a ragyogóan intelligens és csókolnivalóan naiv Krapotkin is effélét kiván, s emlékirataiban büszkén meséli el, hogy ujságjait ő maga szedte és nyomtatta, s ez nem ártott sem neki, sem az ujságoknak. Helyes. De hát a betüket ő maga öntötte-e? A nyomtató gépet ő maga csinálta-e? S az ólmot s a vasat ő maga bányászta-e?
* * *
A szoczialista agitácziónak nagy fogyatékossága, hogy habituális savanyusággal történik. A szoczialista agitátornak verbungos huszárnak kéne lennie, aki tánczol, iszik és bokréta van csákójára tüzve. Ez még csak hazugság sem volna, mert hiszen ezt akarja a szoczializmus: tánczot, italt és bokrétát minden anyaszülte embernek. Engemet legalább mindig elsavanyit, mikor a szépség s a boldogság meghóditásának ugyanabban a kámzsában s ugyanazokkal a taglejtésekkel vágnak neki, amivel Savonarola parancsolta máglyára a képeket s a selyemköntösöket.
* * *
Az a baj éppen, hogy nálunk minden tisztességes ember szoczialista. Nem a tisztességes emberek azok, akik a dolgokat nyélbe ütik. Az uj világ majd akkor kezdődik, mikor a szocziálizmusnak nálunk is lesznek törtetői, tőzsérei, konczlesői, túlordítói és szemforgatói.
* * *
Furcsa, hogy azokat nevezik álmodozóknak, akik valósággal személyes ellenségei az álom két elsőszülött ikrének: az Istennek s a Tulajdonnak.
* * *
Bájosabb szádizmus kevés van, mint azoké a szépségen csüggő lelkeké, akik a szocziális igazság eljövetelétől a világ elszürkülését várván, azt kivánják, hogy inkább dögöljön meg a szegény ember, de a vasárnapi munkaszünet s az esteli boltzárás ne szakítsa meg a nagyvárosi élet betegesen gyönyörü lüktetését… és így tovább. Fehérruhás lyánykák szurják így ki a macska szemét, mert azt az aranyos kis kanári madarat féltik tőle. Nem ugyan kegyetlenségüknek, de félelmüknek egy végtelenül nagy és előkelő ősét tudom: Heinét, akiben azonban a jó ember erősebb volt a művésznél, mert bár a kommunizmus eljövetelétől a világ elkaszárnyásodását várta, mégis kommunistának vallotta magát, vagyis azt tartotta, hogy inkább dögöljön meg a szépség, de ne legyen a világon szegény és kitagadott ember. Ó mily igaza volt e dicső embernek az ő jóságában! S mily érthető volt az ő félelme a Foruier-féle falanszter-szoczializmus idejében! De a mai Heine mosolyogva gondolna a hajdaninak félelmére. A mai már nemcsak eszével, de szivével is tudná, hogy a szegény ember is ember, s ha a szépség emberi dolog – pedig az – akkor nem kell a szépséget senki ember fiától félteni. Elvégre a munkások felszabadulása lesz-e az első felszabadulás a világon? Elvégre az a híres Medici-világ, mely a renaissanse szépségeinek kitartója volt: nem a polgári rend hatalomra jutása volt-e? S ma már nem mindenütt ez a felszabadult polgárság uralkodik-e, s nem tágultak-e mindenfelé, a hajdani vílághoz képest, a szabadság határai, s vajjon ma kevesebb szépség van-e a világon, mint hajdan volt? Visszacserélnők-e a vasárnapi munkaszünettől s az esti boltzárástól annyira féltett mostani nagyvárosainkat a lovagvárak hajdani romantikájával? A polgárság parlamentjei, igazságügyi palotái, modern arczképei és lakóházai csunyábbak-e, mint a hajdani várak, a templomok és szentképek voltak? (Mellesleg mondva: ezeknek maecenátusa is jórészt polgári volt.) A mostani munkás máris egyfelől megihlette, másfelől a lehető legteljesebben élvezi a Gerhart Hauptmann darabjait, a Meunier szobrait, még az Anatole France ironiáját is. A szoczializmus és a kollektivizmus, ha beteljesedik s valóra válhatik, a mostani öt-hat százalék helyett száz százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes s azt ilyenformán meg is követelő embert állít a társadalomnak s a szépségnek, s az egész dolgozó világ, a munkája öregjét gép-rabszolgákkal végeztető, egy áthéni piacz lesz, hol a vargák az Eszkilosz tragédiáit sugallották és élvezték.
* * *
Akik a mai világban még polgári politikán dolgoznak, s a polgári osztályt akarják megteremteni, olyanok, mint a rabkórház orvosa, aki a beteg akasztófajelöltet szerető gonddal állítja talpra, csakhogy mentől előbb felköthessék.
* * *
Amerika most azon töri fejét, hogy’ maradhatna meg úgy a szabadság hazájának, hogy becsuk mindenkit, aki már amerikai polgár, és kilök mindenkit, aki még nem az.
* * *
Értem, hogy szoczialistáink haraggal nézik a mind erősebb és nyiltabb ellentállást, melylyel az Egyesült-Államok az Európából való bevándorlás ellen fegyverbe állanak. De van e dolognak viszája is. Mert abban meg az amerikai munkásoknak van igazuk, hogy hiába minden szervezkedésük és jobb sorsra való törésük és eljutásuk, ha az európai hajók szakadatlan ontják a tudatlan, a nyomorult, az éhbérre is éhes és szervezhetetlen jövevény munkást, a sztrájktörőt, a bérlenyomót. És bármily dicső dolog, emberi szemmel nézve, hogy aki otthon kenyeretlen földönfutó, talál a tengeren túl kenyeret és hazát: haladásnak nem haladás. Az elégedetlenség s a kétségbeesés otthon szükséges mozgató és erjesztő; ne legyen szellentyűje kifelé, hanem otthon feszítse a kazánt megszakadásig Nekünk magunkat kell szerveznünk, nem Amerikát. Minden egyes kivándorló nem csak egygyel kevesebb munkása a békés nemzeti termelésnek, hanem egygyel kevesebb katonája is a fejlődésért folyó polgárháborúnak.
* * *
Hajdan az volt a szabadság, hogy tudjak parancsolni s ne akarjak engedelmeskedni, – ma az, hogy ne akarjak parancsolni és tudjak engedelmeskedni.
* * *
A szerencsétlen ember mindig igazságtalan, és, mint a vadember a mennydörgés mögött, balsorsa mögött emberi hatalmat s emberi rosszakaratot keres.
* * *
Ha a sokaság angyalokból állana, fölösleges volna megváltani, s az igaz demokráczia nem arra törekszik, hogy az emberek egyformán nyomorultak legyenek, hanem hogy minden ember Párizsból hozassa szappanát és Londonból ingeit. Minden megváltásnak azon kellene kezdődnie, amin a keresztyén kezdődött, mely az embereket mindenekelőtt megfürösztötte a Jordán vizében.
* * *
Az úr, a született úr, csodálatos erővel hat a szegény emberre. Tudjuk ezt mindnyájan, kik fogcsikorgatva küzdünk az arisztokráczia ellen, s már e fogcsikorgatásunkkal meghajlunk, impliczite, az arisztokráczia előtt. Tudjuk ezt mind, kik megvetéssel nézünk az elszegényedett úrra, mert e megvetésünkkel elismerjük, impliczite, hogy az úrnak joga van a gazdagságra s a hatalomra. Tudjuk ezt mind atheisták, kik az Isten helyébe gőgösen állítjuk a Természetet, s ezzel elismerjük, impliczite, hogy az uraság valami formája nélkül képtelenek vagyunk elképzelni a világegyetemet. A paraszt őszintébb mint mi; tudja, hogy van arisztokráczia, s ehhez képest viselkedik is.
* * *
Nem tudom, nevetséges lett volna-e Beethoven, ha hajlong és hajbókol herczegek és királyok előtt. De irtózatosan nevetséges volt, mikor valahol Karlsbadban tüntetően s hogy Goethét méltóságra tanítsa, odaczövekelte magát összefont karral és szemére húzott kalappal az út közepére, hogy a szembejövő legmagasabb uraságoknak kétfelé le kellett térniök az útról. Amit különben a mi Petőfink is megtett volna, aki egy ízben csak azért is belenézett a napba, s majd hogy meg nem vakult bele. Ez a dacz s ez a csak azért is való szembenézés minden hajbókolásnál és hajlongásnál hódolóbb meghajlás a szembejövők vagy a fönragyogók hatalma és jelentősége előtt, mert azt mutatja ki, hogy van jelentőségük, éppen mikor azt akarja kimutatni, hogy nincs.
* * *
Azt sem tudom, vajjon Herbert Spencer, aki gyönyörűen kimutatta, hogy czím meg érdemjel egy sorban áll a vadak üveggyöngyeivel és madártollaival, nem lett volna-e nevetséges, ha elfogadja a rendjelet, amivel a német császár megkínálta. De irtózatosan nevetséges volt, mikor nem fogadta el. Ennek a miértje mélyen belevág valamibe, amiről a radikális és tudományos alapon épülő politikai taktikának sohasem szabad megfeledkeznie, hogy tudniillik, ha kimutattam valaminek erkölcstelen vagy szennyes okokból és kezdetekből való fejlettségét, még nem következik: sem az, hogy az ma ne lehetne erkölcsös és tiszta, sem főkép az, hogy ne lehetne mindazonáltal számba venni való hatalom. S kivált azt kell számba vennem, hogy e mindenesetre megvolt hajdani jelentősége az idők során mélyen belevájódott idegeinkbe, s megcsökkenésének tudomása e barázdákat még át nem símíthatta. Fogyatékos hát az a taktika, mely úgy dolgozik, mintha az embereknek már érzésükben is benne élne, ami egyelőre csak tudomásukban él benne.
* * *
Ime, éppen a rendjel – hiába tudod, hogy mi, azért mégis megneveli önérzetedet; tudomásod hiába berzenkedik ellene: érzésed lebirja. Azt érzed, hogy vele külömb vagy mint nélküle, s ha ez az érzés illuzió is: az élet sem egyéb, mint illuzió, s van-e pompásabb valami, mint a kézzelfogható illuzió? Gyerekkoromban egyszer otthon a lim-lom között egy fekete pápaszemet találtam, domborút, nagyüvegűt, melyet ha felvettem, kicsi vézna gyerek lévén, olyan voltam vele, mint egy megvakult makimajom, de egyben, mivel az üveg nagyító volt s mindent nagyobbnak láttam rajta, nemhogy magamat kisebbnek éreztem volna, hanem inkább nagynak, testesnek, tekintetesnek. Rettenetesen kinevettek érte; magam is elszörnyedtem, ha a tükörben ilyen fekete pápaszemesen láttam magamat, – mégis szemfájást szinleltem s három álló hónapon át viseltem azért az érzésért, azért az illuziós, de mégis meglévő és kézzelfogható érzésért, hogy nagyobb vagyok, mint amekkora vagyok. Minden rendjel ilyen pápaszem, s nevesse ki bár maga is magát, aki kapja, mégis boldog vele, mert külömbnek érzi magát vele, mint nélküle.
* * *
Magához ahhoz, hogy az embernek politikai befolyása legyen, nem kell sem aktiv, sem passziv választójog. Akkor sem, ha az ember asszony. Erő nem vész el nyomtalan, s lehetetlen, hogy a roppant erőmennyiség, mely az emberi nemnek, szebbről nem is szólván: nagyobbik felében fölhalmozódott, nyomot ne hagyna annak történetében. S itt ne gondoljatok mingyárt arra a szembeszökő példára, melyet maitresse-gazdálkodásnak keresztelt el a goromba történetírás. Ilyen nyilt befolyás nem is igazi befolyás; e nyílt volta egyben árulója is, és védekezni lehet ellene, legrosszabb esetben ugyanily úton. Mint ahogy védekeztek is mindig; a szép asszonyságokat, kik az ő bájaik teljességével nyiltan ráültek a nemzetekre, gyakorta elkergették s mindig ártalmatlanná tették. Ő ellenük nem is nehéz eljárni; ugyanazt a szelindeket, melyet rendszerint fölülről szoktak lefelé uszítani: az Erkölcsöt a plebs teljes sikerrel szabadíthatja rá e szép bestékre. Jóval fontosabb kérdés a törvényes befolyásoké. Ki tilthatja el a fiút attól, hogy édes anyja előtt szivét ki ne tárja? Ki a feleséget, hogy az ura szíve dobogását ki ne hallgassa? Ki egyáltalában az asszonyt attól, hogy részt ne vegyen az ura dolgaiban, s mivel végre is e dolgokból alakul az ura sorsa, bele ne szóljon a kettejük sorsába? Mentül erkölcsösebb, mentül tisztább, mentül szentebb az ilyen asszony, annál nagyobbak a jogczímei. E jogczímek még növekednek is, mind fokozottabb erővel, ama páratlanul szivós és föltétlenül jogos háború során, melyet újabban tudatosan viselnek az asszonyok az ő jogaikért. Noha koronás asszonyok minden időben voltak, a férfiak régi rabszolgatartó maximája, az: asszony neve hallgass, nagy ideig királyi magasságokban is féken tartotta az asszonyi befolyást. Ki mentül férfibb ember volt, király vagy kanczellár vagy miniszter, a dolgaiba annál kevésbbé szólhatott bele az asszony, mert azon időkben a férfinak néma rabszolgája volt az asszony. Ez ujabban éppen a viszájára fordul. Ki mentül egészebb férfi, királytól vasúti bakterig, annál inkább érzi az erő noblesse obligeát, s annál engedelmesebben hajlik meg a jogok előtt, melyek a gyenge nőt megilletik. E jogok pedig, mondom, növekvőben vannak. Ma már a perzsa sahnak is bele kell törődnie, hogy udvari vagy követségi ebéden kezet csókoljon a társaság legföbb személyiségének, a ház asszonyának. Minden czeremóniában, mely nem szorosan állami aktus, nemcsak részt vesznek, de az oroszlánrészt kapják nemcsak a királyasszonyok, de általában az asszonyok, a mágnásoknak, s főtisztségeknek, a minisztereknek feleségei. Még a franczia köztársaságban is M. Loubetval bevonul az Elyséebe Mme Loubet is, sorra járja a kórházakat fogadja a vendégeket; fejedelmi személyiségek, kik az elnököt meglátogatják, Mme Loubetnél is leadják névjegyüket. S miért? Mert a kitünő hölgy az elnök felesége. Hasonlóképen áll vagy állott a dolog Mme Waldecknél, Mme Millerandnál s a többi politikus urak asszonyságainál. Szándékosan a republikát említem példának, mert a dolog itt a legkirívóbb, itt, ahol a politika a hagyományos formákat és czeremóniákat összébb szorította. Nos, a kérdés az, hogy mind e megtiszteltetések minek a révén érik például Mme Loubet-t? A felelet egyszerű: azért, mert a tiszteletreméltó hölgy az elnök felesége. Egyszerű? A dolog éppen nem ily egyszerű. Vessétek föl a kérdést: hát, franczia alkotmány szerint, van az Elnöknek felesége? Ez nem bolond kérdés; a mi alkotmányunk például igenis ismeri a király feleségét; a magyar király felesége közjogi személyiség, kit meg is koronáznak. De Mme Loubet? Ő a Mme Loubet felesége s nem az Elnöké; föltétlenül, mert a franczia alkotmány az Elnök feleségét nem ismeri. Egészen bizonyos, hogy ha M. Loubet nem volna elnök, Mme Loubet nem járná sorra a kórházakat s nem kapna fejedelmi névjegyeket. Mind e dolgok nem neki szólanak, hanem az Elnök feleségének, kit azonban a franczia alkotmány épúgy nem ismer, mint ahogy az enrópai alkotmányok nem ismerik a miniszterek, elnökök s főtisztségek feleségeit, s mind ez úri hölgyek társadalmi formák útján olyan jogokat élveznek, melyeket a törvény, mely róluk meg nem emlékezik, meg sem ad nekik, tehát amelyek őket meg sem illetik. Ez így van – de szeretném én azt a királyt, elnököt, minisztert s általában azt a férfiembert látni, ki az ő hitestársának, neve viselőjének s gyermekei anyjának meg ne adná vagy tőle elvenni hagyná azokat a jogokat, melyeknek híja az asszonyt társadalmi fölfogás szerint kisebbíti és megalázza? Ez olyasmi, mint a párbaj; törvény tilthatja, de férfiember meg nem fogadja,
* * *
Azonban, itt a bökkenő: a szertartás nem mindig üres szertartás. S a nagyúr s az ő felesége négyszemközt nem beszél mindig csak szerelemről, s ki tilthatja meg egy okos vagy épp azért kedves, mert nem túlságosan okos asszonynak, hogy megmondja nézetét mindenről, még az ura politikájáról is? Vagy ha például mikor a megkivánások édes ideje megérkezik, a szép asszony nem turkesztán dinnyét kiván meg, hanem egy miniszternek a fejét vagy klerikális egyházi politikát vagy egyéb effélét? Hol az a férj és leendő apa, ki ilyesmit meg tudna tagadni?
Az asszonyi befolyás nyilvánvaló, és eszembe sem jut azt állítani, hogy nem jogos és nem helyes. Azt sem mondom, hogy vissza kéne szorítani – annál kevésbbé, mert ha kéne sem lehetne. De másról van szó: arról, hogy egy meglévő erő, szabályozatlanság hiján, károkat is okozhat. Állam és társadalom minden erőt, mihelyest hatásai észrevehetőek, el nem nyom ugyan, mert nem is lehet elnyomni, de igenis szabályoz, mert szükséges is, hogy szabályoztassék. Már most a dolog úgy áll, hogy mikor az asszonyságok tündérujjai belenyulnak a politikába, ez ujjak annyiban is tündérujjak, hogy durva földi dolgokban nem járatosak. A királyfiak belesavanyodnak a rettenetes sok polgári és haditudományba, amin tizennyolcz éves korukig át kell magukat rágniok; a minisztereket megőszítik a bizottsági vallatások s a parlamenti harczok; tisztek és hivatalnokok számára ott vannak a meg-megújuló vizsgák és kvalifikácziós törvények; a királyok személyes hajlandóságainak útját állja az alkotmány s a parlamentárizmus – ezenközben pedig a politikát olyanok csinálják, akik bizonyára bájosak, jók, nemesek, szeretetreméltóak és elmések, de tanulni nem tanultak egyebet, mint francziául, angolul, meg egy kicsit imádkozni, harczot nem ismernek egyebet, mint tennis- és polo-partikat, és, neveltetésüknél fogva, erkölcsi, tudományos és társadalmi világfelfogásuk ma sem emelkedik túl a bájos Marie-Antoniettén, ki mikor megtudta, hogy a nép azért haragszik, mert nincs kenyere, naivul kérdezte: hát mért nem eszik kalácsot?! Gondoljátok el: ha az öreg Vilmos császár egy cseppel gyengébb ember, odaveti Bismarckot a kellemes Auguszta királyné haragjának – s mi lett volna akkor a német egységből? Pedig Auguszta királynénak igaza lehetett; a vasember életének csak egy regénye volt: a házassága, ami nyilvánvalóan azt mutatja, hogy nem volt afféle asszonyoknak való ember, mert az asszonyok a férfiakat nem éppen államférfiúi képességeik szerint itélik meg, – annát kevésbbé, mennél ösztönszerűbb ez az itéletük, s mennél inkább latolgatás nélkül itélő szimpátia vagy antipátia formájában jelentkezik, Nem az a baj, hogy asszonyok szólnak bele a politikába, hanem az, hogy az asszonyok személyében olyan lények, kiknek világnézete nem terjed túl a társasjátékon, kiket, társadalmi szokás szerint, olyan mesterséges rövidlátásban és paposságban neveltek, hogy egy jómodorú gyóntató mindig kedvesebb előttük, mint egy rosszmodorú államférfi.
* * *
Ám, ha mindez így áll, akkor nyilvánvaló, miben állhat csakis a szabályozás. A dolog egyszerű. A nők emberek. Embereknek jogaik és kötelességeik vannak. Tehát a nőknek meg kell kapniok az emberi jogokat, s vállalniok kell az emberi kötelességeket. Ennyi az egész. Amik a női befolyásnak viszásságai, nem a nők természetéből következnek, hanem a nők helyzetéből. A nők tudatlanok – de ez menten megszünnék, ha éppúgy joguk és kötelességük volna a tanulás, mint nekünk. A politikára való befolyásuk jogtalan és ellenőrizhetetlen – de ez is menten megszünnék, ha ép annyi joguk és kötelességük volna a politikában, mint nekünk. Igy, hogy jogaik nincsenek, Ide törekvéseik vannak s bizonyos erő ő bennük is van: kerülő rejtekutakra szorulnak, házasság révén jogokat bitorolnak, s befolyásukon s ennek minden következéseiben rajta és benne van a jogtalanság s a bitorlás minden sötét bélyege és tulajdonsága. Ám amely perczben az asszony is lesz valaki: nem szorul rá, hanem az ura révén legyen valami. S ha jogait nyiltan gyakorolja, nem fordíthatja azokat ellenőrizhetetlen rosszaságokra.
* * *
A nők politikai befolyásának szabályozására nem specziális törvények vagy intézmények kellenének. Ez megint jogtalanság volna s megint rejtekutakat nyitna a jogtalan és káros befolyásnak. Nem kell és nem is szabad egyebet tennünk, mint amint eddig tettük egyéb rabszolgaságok megszüntetésénél: a már meglevő jogokat ki kell terjeszteni a felszabadítandó rabszolgákra, s a már meglévő intézményekbe őket is be kell ereszteni. Mindazt, amit a nők titkos és kártékony befolyásáról el lehet mondani, el lehetett mondani annak idején a zsidók befolyásáról, s el lehet mondani ma is a jog nélkül való csőcselék befolyásáról. Mert ki hiszi, hogy a zsidóknak ne lett volna befolyásuk már az emanczipácziók és reczepcziók előtt is? Volt, de gonosz befolyás volt; a hálószobák s a tőzsérboltok befolyása. S ki hiszi, hogy a jogtalan csőcseléknek még Törökországban is ne volna befolyása? Volt és van, csakhogy az utcza befolyása, a bombáé, a pálinkáé vagy a kávéé, a hivatlanságé, az elbolondíthatóságé. Ahol e titkos befolyásokon segítettek: hogy’ segítettek? Mindig azzal próbálkoztak meg elébb, hogy kivételes törvényekkel s intézményekkel mintegy purgatoriumba eresztették be a zsidókat vagy a csőcseléket, ahol féljogok s félkötelességek tisztító tüzében nemesedjenek hozzá a teljesjogúság paradicsomához. A vége mindig az volt, hogy még rosszabb, még viszásabb lett minden; a rabszolgaéhség még mohóbb, a rabszolgabefolyás még kártékonyabb. Az egyetlen segítség az volt, hogy abba hagytak minden külön törvényhozást és külön testre szabott intézményt, s a teljes jogot teljesen továbbterjesztették. Ebben a perczben a rabszolgából ember vált, s a kártékony rabszolga-befolyást fölváltotta a hasznos emberi munka. Bizonyos, hogy amely perczben a nőket a tündéri sor aljasságából fölszabadítják az emberi sor méltóságába, a kezük épp oly becsületesen és hasznosan dolgozó emberi kéz lesz, mint amily kártékony és veszedelmes ma a tündérujjak motozkodása.
* * *
(Emma asszony leveleiből.)… Sokszor írtam arról, hogy a mi rabszolgaságunkban az a legszomorúbb, hogy magunkat is rabszolgákká tett, s idegeinkbe saját érzésünk szerint is helyes világrend gyanánt véste be azt a rabszolgaállapotot, melybe testi gyengeségünknél fogva kerültünk. Hány okos, elmés és művelt nő akad, aki szintén «nőiességet» követel a nőktől! Vagyis azt, ugyebár, hogy csicseregjünk, mint a madár, és, tekintet nélkűl egyéni hajlandóságainkra vagy állapotunkra, ugráljunk ágról-ágra. Hogy lesikáljuk, levasaljuk vagy lemasszírozzuk a redőt most már nemcsak a férfiak, de az egymás homlokáról is. Hogy bármiről, amivel gondolkozó lény létünkre épp oly tisztában lehetünk, mint akármelyik mathematikai tanár vagy villamos kocsis, olyan bájos bárgyusággal beszéljünk, mintha nem tanultunk volna írni-olvasni. Hogy virágok legyünk, amiknek kelyhük és szirmuk van – és így tovább, – köztünk legyen mondva: én napokig rosszúl szoktam lenni ezektől a virág-hasonlatoktól, s még czélozni sem merek rá, micsoda boshaft gondolatok és képzetek támadnak bennem olvastukra. De hát végre is: a férfiak részint csacsik, részint rabszolgatartók, és szeretnek bennünket olyanokká stilizálni, amilyenek szeretnék, ha volnánk. De maguk a nők is! Maguk ők is, akik önmagukról tudhatják, hogy a nő se nem madár, se nem virág, se nem tündér, hanem ember. Ma már a parasztról s a munkásról is elismerjük, hogy ember. Ma már a gyermekek emberi jogaiért is küzdünk és izgatunk. Ma már Hanzinak, az okos lónak is megengedjük, hogy esze és értelme legyen, talán kevesebb, mint a mienk, de olyan, mint a mienk. Csak a nőknek nem engedjük meg. Nem, még mi magunk nők sem. Küzdünk nemünk fölszabadulásáért, emberi jogáért és méltóságáért, – de valósággal megrettenünk, ha e fölszabadulásnak nyomait is látjuk, ha mint ahogy a rabszolgaság élvezeti tárgygyá alakította, a szabadság élvező emberré szabadítja föl a nőt, s ha a maga emberi természetének visszaadott nő képmutatás nélkül élni is kezd egyéniségével vagy hajlandóságainak. Érteni azért értem ezt a jelenséget. Meglátom másutt is, nemcsak a nő-kérdésben nálunk nőknél. Látom publiczistáknál, akik himnuszokat írnak a sztrájk jogáról, de elkékülnek mérgükben, ha az ő szedőik is sztrájkolnak. Látom filantrópokon, akik küzdenek az egyenlőségért, de elborúlva hajtanak át agrárszocziálista falvakon, ahol a paraszt már nem süvegeli meg őket úgy, mint a szomszéd faluban. Látom szinésznőkön, akik nem tűrhetik, hogy a szolgálónak szeretője legyen, és nagyságos radikálisokon, akik elcsapatják a kalauzt, ha nem segíti le az iszákjukat. Az uj állapotok mindig kényelmetlenek számunkra, akár magunk küzdöttük is ki ezeket az ujságokat. Hogy a magunk dolgánál maradjak: csak azt kell nézni, hogy mióta leánygimnázisták is vannak: az iskolázatlan nagynéniknek mily kellemetlenek ezek a lyányok, akikkel szemben ők végre is nem édes virágok, hanem egyszerűen tudatlan libák, – de mily kellemetlenek a fiatal urak számára is, akik dühösen siratják velük szemben azt az egyetlen præjüket, hogy eddig csak ők tudtak latinul deklinálni, most a lyányok is tudnak. Ez azonban rendjén van – sem a nénik, sem az úrfiak nem küzdöttek a nőemanczipáczióért. De sohase felejtem el, mikor most nehány hónapja Amerikában egypár helyütt egy társaságba kerültem egy honfitársunkkal, aki itthon rettentően adja a feministát. Amerikában a nők: emberek; akárkivel egyérő és egyenjogú embernek tekintik magukat, ennek vannak el is ismerve, sokban alkotmányosan is, és ehhez képest viselkednek is. Látták volna az én feministámat, mikor az ő budapesti szultánallürjeit sehogysem tudta applikálni itt, ahol az asszonyok nem odaliszkok. Látták volna elhalaványodni, mikor kérdő és rendreutasító pillantást kapott ott, ahova hódítói biztossággal ereszkedett le, s még inkább – s ez a nevezetes! – elpirúlni, sőt kedvét veszíteni ott, ahol ő – elég csuda, de tetszett, s ezt szemérmeteskedés nélkül megmondták neki. Lesujtottan kisért haza, éjnek idején, holdvilágos nyáron, a csodaszép Central-Park fasorain végig, kis, kétüléses cab-ben – s látszott rajta, hogy gyávának, egész természetéből kivetkezettnek, lefokozottnak s elférfiatlanítottnak érzi magát, mert nyugodtan ülhettem a lábától a kocsiban. Mikor a fogadó kapujánál elbucsúztunk, így szóltam hozzá: «Kedves Mózses, maga is csak vezetget bennünket az Igéret földjére, de az ottvaló életbe belehal…»
* * *
A házasság két szerető szívnek arra való egyesülése, hogy elébb megunják, majd meggyűlöljék s végezetre agyonkínozzák egymást. A czél nem mindig ez, az eredmény majd mindig. Mi ennek oka? Alkalmasint az, hogy e szövetség többnyire férfinak és nőnek találkozása, kik között az ember és ember közt való viszonynak némi módosító mellékíze van. Igen szép és igen erkölcsös beszéd, hogy a férfi s a nő viszonyának, főkép pedig a házasságnak nem szabad tisztára az érzékek hevűletén épülnie, hanem ezenfelűl barátságon, vonzalmon, egymás megértésén és megbecsűlésén. De végre is ezek az érzések összeköthetik egymással ő felségét, a szultánt s ő szentségét, a római pápát is – annak a még valaminek pedig, mely e tisztes érzésekhez a szerelemben s a házasságban hozzájárul, megvan az a gonosz tulajdonsága, hogy visszahat e tisztes érzésekre, még pedig úgy, mint a napvilág; ha kisüt, ezek is fölragyognak, ha kialszik, ezek is elhomályosodnak. Már most nem állítom, hogy nincs a világon örök szerelem, bár még nem volt szerencsém találkozni vele. Ám a legörökebb, a legállandóbb szerelem is olyan, mint bizonyos villamos áramok: folytonos kigyúlások és kialvások sorozata, s ezekkel, mondom, együtt gyulad ki és, ez a bökkenő, együtt fordul viszájára az egymásban való baráti és emberi gyönyörködés. Ez már magát a szerelmet is igen kényes és kormányozhatatlan dologgá teszi, legfeljebb az emberi műveltséghez képest leleplezetten azzá, aminek egyszerű rokonainknál, az állatoknál leplezetlen őszinteségben látjuk: dühös és fájdalmas marakodássá, melyben mintegy boszút állunk egymáson azért, hogy mi, akiknek minden porczikánk azt súgja, hogy magunknak éljünk, az élet rendjén mégis ennyire egymásra szorulunk. Ám a szerelem anarkia, melyben jogot és kötelességet önkéntes megegyezés, valóságos erő előtt való meghajlás, valóságos gyengeséggel való visszaélés osztogat és állapít meg, – időről-időre, akár perczről-perczre ez erők váltakozásához képest váltakozva. A házasság e váltakozáshoz nem tud hozzásímulni. Merev, mint minden írott szerkezet. Szabályozni akarja azt, ami szabályozhatatlan. Állandóságot parancsol arra, ami változékony; kötelességgé teszi, ami csak önkéntes adó lehet, s ezzel, az érzékek hamis optikája révén, személyében és mindenestül meggyűlölteti velünk azt, akiben pedig csak a kényszerűséget gyűlöljük – mint ahogy minisztereket buktatunk, pedig csak kormányt akarunk buktatni. A Tristram Shandy édes apja minden este lefekvés előtt fel szokta volt húzni a fali órát, aztán odaült csevegni kedves neje ágyához. Az asszonyság ezt annyira megszokta, hogy ha az ura ott feledkezett a kandalló mellett a bibliaolvasásnál, odakiáltott hozzá az ágyból: Mr. Shandy, ne felejtse el fölhúzni az órát! Ime a házasság – s ha az egyházatyák el is hiszik, hogy ez megfér a szerelemmel s az erkölcscsel, azt csak nem hihetik, hogy megfér a barátsággal, a vonzalommal, az egymás megértésével és megbecsülésével?
* * *
Mindez áll még az örök szerelemre is. De nemcsak örök szerelem van a világon, s ha az első szerelemről sem tehetünk, hogy’ tehetnénk a többiről? Legfeljebb lemondhatunk róla. Ez a lemondás lehet magasztos, lehet dicső, lehet erkölcsös; lehet olyan titkos, hogy csak az isten tud róla, s lehet oly tökéletes, hogy a vér is elfelejti, mig a szivből az agyvelőbe ér. De a sziv nem felejt, s valahol ő rá szükség van, ott érez és éreztet, s mentül kevesebbet szabad éreztetnie, annál többet érez. S nemcsak az egyik sziv érzékeny: a másik is az; megérzi a legcsekélyebb változást, és vérzik bele. Ilyenkor maga a szerelem is szomoru, fájdalmas, elviselhetetlen. De a házasság ennél is több: elviselhetetlenség, amit el kell viselni.
* * *
S ekkor előállanak a bölcsek és javítani akarják a házasságot. Elismerik, hogy sok a viszássága, s enyhíteni akarnak rajta. Meg akarják könnyíteni a válást: a gyengébb, a kizsákmányoltabb félnek, az asszonynak, emberi jogokat akarnak biztosítani a házasság rabságán belül. S nem veszik észre, hogy a rabság azért rabság marad, aminek nem a hibái a hibák, hanem ami maga a hiba. Hogy a férfi asszony nélkül el nem lehet, az éppoly örvendetes vagy szomoru adottsága a természetnek, mint az, hogy dolgoznunk kell, hogy megélhessünk. De emberi intézmény, melyhez a természetnek semmi köze, hogy egyik embernek a másik hasznára kell dolgoznia, s emberi intézmény, melyhez a szerelemnek semmi köze, hogy férfi és nő csak házasságban kerülhessen össze. Igaz, a természetben is előfordul a házasság. De elsőbb is többnyire olyan okokból fordul elő, mint az embereknél, tudniillik gazdaságiakból; a terület, amit például az oroszlán egy éjszaka alatt meg tud járni, nem tud többet eltartani két nagyevő állatnál s azok kölykeinél. Aztán meg mi közünk nekünk a természethez, ha megszabadulhatunk tőle? Az is természetes volna, hogy négykézláb járjunk és füvet együnk, mégis kocsin járunk és pástétomot eszünk. A természetnek csak két kényszerűségétől nem tudunk, amig élünk, megszabadulni: az éhségtől s szerelemtől. Ami elménk és erőnk van, mind arra kell fordítanunk, hogy e két legyőzhetetlen kényszerüséghez képest mentül kellemesebben rendezzük el életünket. Nem ilyen berendezés: sem a mások hasznára való dolgozás, sem a házasságba beleszorított szerelem.
* * *
A házasságot ma két gyökér tartja. Az egyik a mai gazdasági rend, s ezen belül nemcsak maga a magántulajdon, hanem főkép az, hogy a nők nem tudják magukat eltartani. Ahol a nőnek van keresete, mint például a szinház körül, vagy ahol férfi és nő egyformán keres vagy nem keres, mint a nép körében, ott az erkölcs és a házasság fölötte ingatagon áll, s így állana a legfelsőbb rétegekben is, ha erősen nem tartaná a tulajdonjog, melyet odafenn hatalom, elsőszülöttségi intézmények s egyéb effélék különös becsületben tartanak, s ha, mint az orosz abszolutizmust a bomba, az uri házasságokat nem enyhítené a házasságtörés. A másik gyökér a szülőnek a gyermek iránt való szeretete, melylyel az állam a legszemérmetlenebb módon visszaél – többek közt úgy, hogy a nőt semmivel sem kárpótolja azért a szolgáltatásért, hogy neki polgárokat szállít. Már most nem szorul az én tollamra, mert éppen elégszer kifejtették, hogy a mai gazdasági rend, s ezen belül a nők keresetképtelensége sokáig fenn nem nem állhat, mert már is elviselhetetlen kezd lenni még azok számára is, akik híznak tőle. De ki kéne egyszer fejteni, s alkalomadtán vállalkozom is rá, hogy szakasztott így áll a dolog a gyermek szállításával és nevelésével is. Mentül inkább tudatára ébredünk annak, hogy a gyermek is ember, akinek jogai vannak, de gyenge palánta, akit nem lehet elég fáradsággal és művészettel gondozni: annál lehetetlenebb lesz, hogy e végtelen nehéz és végtelen erőt és időt fogyasztó kötelesség minden gondja és terhe a szüléket nyomja, és, viszont, ne tekintessék éppoly munkának és szolgáltatásnak, mint minden egyéb, amiért kárpótlás vagy bér jár. Mihelyt a nő maga is el tudja magát tartani, vagy jobban mondva, nem szorul férfira, hogy éhen ne haljon: nevethet azon a férfiasságon, mely a nőket szerelmi életük szerint osztályozza, – s mihelyt a gyermek nem lesz megölő gondja az anyának, és sorsa nem azon fordul meg, van-e apja: menten vége lesz mindenestül a házasságnak, mely a nőnek az éhségtől vagy a becstelenségtől való félelmében kötődik, s a gyermekért való reszketés miatt nem bomlik föl.
* * *
Ha mindezzel szembe azt vetik, hogy: hogyan, meg akarod tiltani, hogy két szerető szív egy életen át hiven kitartson egymás mellett, a férfi az ő asszonya s az ő gyerekei mellett? Dehogy, de lehet az házasság nélkül is, sőt házasságon belül; Victor Hugo, például, házas létére egy életen át híven kitartott – a szeretője mellett.
* * *
S hogy mindez erkölcstelenség, s ellenkezik az isteni és emberi törvényekkel? Hát akkor a házasság-tisztelő egyház mégis a saját papjait mért tiltja el (vagy megója?) a házasságtól?
* * *
Ez az Ellen Key meg ez az Edward Carpenter, meg mind a többi kölcsönkönyvtári próféták, kik különben inkább Németországban próféták, mint saját hazájukban: minden bizonynyal igen derék, igen becsületes, igen jóravaló, igen elmélkedő és igen értelmes asszonyságok és uraságok, s amit mondanak, az javarészt szent igazság. De hogy is mondta Tisza István? Az is igaz, hogy ma csütörtök van, még sem mondok róla szónoklatot. Nem bizony, és, kivált, nem vágok hozzá próféta-ábrázatot.
* * *
Mikor ezt valahol kiírtam, egy kemény eszű és biztos tollú irónő, Neményi Erzsébet, kitanított, hogy a prófétának nem ujságok kitalálása a tisztje, hanem az a szent vajákosság, mely a kirakatokban forgalomba kerülésük előtt elfakult igazságokat csillógóra tudja átsikálni, s e csillogással tudja ráhipnotizálni a sokaságot arra, hogy az igazságot forgalomba fogadja. Ez ellen nem szólhatok, mert ez igaz. Át kell látnom, hogy egyfelől a próféták sohasem mondtak uj dolgokat, csak az intellektuálisokban földerengett igazságokat népszerűsítették látnoki szivóssággal, másfelől nem az intellektuálisok fölrázására kellenek a próféták, hanem a sokaságéra. Sőt tovább is kell mennünk, s észre kell vennünk, hogy az intellektuálisok nem is valók prófétáknak, mert a túlságos értelmesség nem kedvez a tökéletes meggyőződésnek – prófétának pedig csak az való, aki maga is föltétlenül s a kételkedés legkisebb maradéka nélkül hisz abban, amit másokkal el akar hitetni. Igaza van Neményi Erzsébetnek: Beecher-Stowe asszonyság inkább volt jó lélek, mint nagy lélek, s ezért tudott többet tenni a rabszolgaság megtörésére, mint az előtte próbálkozott nagy lelkek.
* * *
Sőt el kell ismerni, hogy ezeknek a kölcsönkönyvtári prófétáknak hivatásuk, nagyon komoly rendeltetésük van. E hivatás nyilván ugyanaz, mint a szoczialista agitátoroké, noha Ellen Key az ő két kedves tárgyában: a nő- s a gyermekkérdésben nem olyas véglet, mint a társadalmi és gazdasági mozgalomban a szoczialdemokráczia, hanem olyan középszer fél, mint a polgári radikalizmus. Ellen Key nem hirdet radikális feminizmust, felforgató nőemanczipácziót, sőt álmaival és tanításaival teljesen a mai család s a mai társadalmi rend alapján áll. Innen az ő nagy hatása azokban a polgári rétegekben, melyek érzik ugyan a mai intézményeknek s a mai rendnek fogyatkozásait s viszásságait, de egyben sokkal inkább hasznavévői is e rendnek s ez intézményeknek, hogysem másfajta világra vágynának vagy másfajtát csak el is tudnának képzelni. Ám e szűkebb mezőségen is áll kicsiben, ami áll nagyban a szocziális és gazdasági mezőség egész hatalmas területén. A fejlődést s a változást itt sem azok fogják kikényszeríteni, akik a mai rendnek kiváltságosai, hanem azok, akik mostohái és kerítés mögül nézői. A nő s a gyermek jogát nem azok fogják kiküzdeni, akik a mai szolgaságon belül mégis husos fazekak mellett ülnek, hanem azok, akiknek csakis káruk és rabságuk származik a mai világrendből. Tehát azok a nők, akik nem sokat elmélkednek családról és kitartottságságról, mert nem jutnak el családi élethez s maguknak kell eltartaniok magukat; a vagyontalan vén szűzek, az utczára vetett leányfővel anyák, a vadházasságban élő népbeli asszonyok, a gyárban s a mosóteknő mellett senyvedő munkásnők, a szemétdombon felnövő zabigyerekek, a fegyházak s a csókpiaczok számára születő emberpalánták, s mindazok a szabályhoz képest óriási többségben lévő kivételek, akik vagy bele sem jutnak a családba, vagy egy rabsággal több számukra a család. Jó ház-e, szentegyház-e a mai család, s általában a házasság s a nő- és gyerektartás, azt nem nézik a rajta kívül rekedtek, hanem ráfogják a csákányt, amiért ők már nem fértek bele.
* * *
S itt kezdődik, e csákányok közeledtével, az Ellen Keyk hivatása. Ők végzik azt a munkát, amely belevág a Lassalle abbeli mélységesen tudományos megfigyelésébe, hogy az uralkodó rend maga-maga alatt vágja a fát. A kitartottság s a kiváltságosság sem fenékig tejfel; tele van viszásságokkal s elviselhetetlenségekkel. Viszont, ha ezeken változtat, a fejlődés nem fér meg a régi falakon belül. Minden új szabadság új terhekkel is jár, s a szűz vállak e terheket nem birják. Az emberi fejlődés minden terén így van ez. Az egyháznak császárok és tudósok kellenek, hogy mindenhatóvá tegyék, de nem tudja keze alatt tartani a világi hatalmat s a tudományt. A királyoknak pénz és katona kell, de a bankár pénzt csak országoknak ad, nem királyoknak, s az ország csak úgy ad katonát, ha ez a katona az övé is. A kapitalizmus fejlődése megköveteli a termelés és a fogyasztás szervezését, kartellokkal és trösztökkel – s ezzel fele úton elébe vág a köztulajdonnak, mely a kapitalizmust megdönti. És így tovább, és így tovább – s mikor az Ellen Keyk s az Edward Carpenterek a szerelmes ember, a nő és a gyermek számára új jogokat, jobb bánásmódot, megfelelőbb életet követelnek, olyan terheket rónak a mai családra s a mai szülékre, melyeket azok el nem birnak. A magánháztartás mind kevésbbé birja már el a művelt ember kényelemre való igényeit. A családi életen belül nem fér el az a nő, aki több vagy egyéb is akar vagy kénytelen lenni, mint az ura nősténye, a gyerekei anyja s az egész család szolgálója. S én apa és te anya nem tudjuk a mi fogyatékos eszközeinkkel, a mi ezerfelé való lekötöttségünkkel, a mi dilettáns ügyetlenségünkkel úgy nevelni s úgy ellátni gyermekeinket, ahogy’ már átlátjuk s a jó és nemes Ellen Keyk átláttatták velünk, hogy kellene. A családot akarják mindenféle helyes és nagyon is megokolt reformokkal ráfordítani tulajdonképeni rendeltetésére. Csakhogy ezek a reformok gyengítik a család viselőképességét, mint ahogy a velenczei harangtorony abba roskadt össze, hogy a toronyőrnek szűk volt az ő földszintes szállása, s mind többet vájt ki falaiból. Ha valaki azon időkben csákányt fogott volna a Campaniléra: csodálkozott volna, mily könnyen omlik össze csákánya alatt.
* * *
Igen, a családot s a házasságot szakasztott az a végzet fenyegeti s olyan mód fenyegeti, mint a magántulajdont s a kapitalizmust. Egyfelől belső fejlődésbeli szükségei vetnek fel benne olyan reformokat, amiket el nem bir. Másfelől a külső ostrom ellen való védekezés kényszeríti olyasmik megtételére, amikkel fele úton utat nyit az ostromlóknak. A családot s a házasságot egyformán kerülgetik a benne élők, akiket fojtogat, s a kivüle állók, akiket megrövidít. Például: a törvényes gyerek, akinek jogai vannak, s a törvénytelen gyerek, aki jogokat követel. Például: a férj s a feleség, aki unja egymást, de nem válhat a gyerek miatt, s a legény s a leány, aki kivánja egymást, de fél a gyerektől. Az asszony, aki a maga erejéből akar megélni, s ha meg tud élni, nem akarja magát szerelméért kitartatni, s a némber, aki ha eladja magát, nem akar a vevője előtt becstelen lenni. Például – de minek néhány példa, mikor minden egyes eset egy-egy példa? S minden egyes példa azt is megvilágítja, hogy a legkülönbféle társadalmi, gazdasági és politikai vonatkozások egybefonódtak, s nincs külön asszony- és gyerek-kérdés, mint ahogy nincs külön munkáskérdés, hanem van egy nagy és mindent egybefoglaló kérdés: az, hogy a mai gazdasági és társadalmi rend emberi életet biztosít-e minden ember számára? A felelet az, hogy: nem – s ezzel együtt dőlt el a sorsa s egy megoldásban fog elkövetkezni a felbomlása minden mai intézményének. Ez nem azt jelenti, hogy egy bizonyos napon vagy épen egy nap alatt, hanem igenis egy időben folyó s egymásba patakzó fejlődésbeli folyamatban. E folyamatot mindenki sietteti, aki egy és más helyen javítani, mert megmenteni akarja a mai világot. Ellen Key igen értelmes úri nő, de nem hiszem, hogy át tudná érteni, mily veszedelmes izgató ő az ő saját arany középszere ellen.
* * *
Bizonyos, hogy minden rabszolgaságok közt a gyermekeké szűnik majd meg utoljára.
Először azért, mert ők a leggyengébb elnyomottak.
Másodszor, mert ép ezért nem tudnak magukon segíteni, és másoknak kell segíteni rajtok.
Harmadszor, mert legjobban rászorulnak mások jóságára és áldozatkészségére, sőt enélkül elpusztulnának.
Negyedszer, mert senkivel szemben annyi igaz magja nincs a kizsákmányolók szent frázisainak, mint a gyermekkel szemben, s ha a munkás nevet is azon, hogy a haza akkor is szent, ha mostoha, s a nő nevet is azon, hogy a férfi a világ urának született: a gyermek nem nevethet azon, hogy apa a legtökéletesebb lény, anya a legdrágább, mert ez – bizonyos fokig – többnyire igaz is, ezenfelül pedig a gyermeki elme hajlik az itélet nélkül való elhivésre.
Ötödször, mert egy rabszolgaságnak sincs annyi húsos fazeka, mint a gyermekének.
Hatodszor, mert egyiknek sincs annyi gyökere a természeti adatok közt, mint ennek.
Mindazonáltal a szülő s a gyermek közt való viszonynak némely jogtalansága már ma is szembeötlő. Tulajdonkép mi jogom van valakinek parancsolnom, s egész életére kihatóan a magam ízlése szerint alakítgatnom őt, csak azért, mert életét nekem köszönheti? S még ezt nem is nézve: társadalmi intézményül mily rettenetes és igazságtalan, hogy valakinek egész jövendője, mert neveltetése s életre való fölszereltetése azon forduljon meg, mely osztálybeli s mily vagyoni állapotu emberek voltak szülői? A szegény ember s a gazdag ember közt való aránytalanságnak miért kell a kaszt végzetességével folytatódnia a szegény ember fiában s a gazdag ember fiában? S még egy körrel szűkebbre lépve: a gazdag ember mért kényeztetheti, a szegény ember mért kínozhatja agyon gyermekét? Ez a szabadság még csak a mai világrendből sem következik; Amerikában a hatóságok már igen nagy hatalommal és hatáskörrel nyulnak bele a gyermekek nevelésébe, ellátásába és megvédésébe.