– Emma asszony meséiből. –
A multkor, egy végsőt vonagló jouron, valaki, férfiember, akivel magunk ültünk egy fülkében, egyszerre elhallgatott, letette csészéjét, s olyan à propos-s hangon, mint akinek éppen most jut valami eszébe, azt kérdi tőlem:
– Emma, tudja, hogy mi mind a ketten megöregedtünk?
Én egyet hörpintettem a teámból s a csésze széléről feleltem:
– Köszönöm szives kérdését, tudom.
Az emberem elpirult:
– Talán megbántottam?
Én fejemet ráztam:
– No mention, mint az egyszeri udvarias ember mondta, mikor elgázolták és a ló belelépett a szemébe.
… A fülke voltaképp csukott erkély volt, s én az ablaknál ültem, ahonnan kiláttam a Dunára, melynek szürke bőrét himlőhelyessé petyegette a szakadni kezdő télvégi eső. A híd lábánál egy toprongyos munkásféle lökött el magától, egy hajszál híja, hogy nem a vizbe, valami vedlett, rongyos némbert, akivel odajövet, egy negyedórával azelőtt nagy röhögések közt láttam kergetődzni a híd íve alatt. Én is letettem csészémet, egy darabig belebámultam a leszálló estébe, a láthatatlanná szürkülő esőbe, aztán megráztam egypárszor a kalapomat, mint a pompes funêbres-lovak a tollbokrétájukat:
– Tisztelt úr, mondok magának valamit. Tudom, hogy maga tulajdonképp nem egoista, sőt magából a szamaritánus beszél. De végre is én legalább már asszony vagyok, akinek gyerekei vannak, továbbá annyira vén mégsem vagyok, hogy egészen bizonyos volna, hogy így fogok meghalni, anélkül, hogy tulajdonképen a szerelmet megismertem volna. Ellenben ma olvastam az ujságban, hogy odakinn a szegényházban egy százhárom éves hajadon haldoklik. Százhárom éves! Hajadon! És haldoklik! Lássa, ha maga igazi szamaritánus és igazi lovag, akkor most rögtön kocsiba ül, kihajtat a szegényházba, és nem engedi, hogy ez a szegény nő így haljon meg, anélkül, hogy a szerelmet megismerte volna!
… Miért gondolják a férfiak, hogy a szerelem oly nagy dolog? Azért, mert ők kellenek hozzá? Én nagyon tisztelek mindent, ami emberi, sőt mindent, ami állati, de egészen biztos vagyok benne, hogy a szerelmes szerelem bizonyos mértéken és koron túl éppúgy csak szokás és megszokás, mint a dohány vagy a szesz, ami nélkül igen jól el lehet az ember. Igaz, hogy én azt is bolondnak tartom, aki nem iszik vagy nem dohányoz, noha jól esik neki – én bizony megtenném, ha kivánnám. De beteg ember, aki nem tud meglenni szesz, dohány és regény nélkül. Nem keresem az életben a holdvilágot, de mindig valami nevetségeset és sértőt találtam az udvarló férfi abbeli pretenziójában, hogy én, intelligens lény, tőle, két lábon járó földi teremtéstől, exaltálódjam. Hogy fantaziáljak róla. Hogy megbóduljak tőle. Az életnek egyáltalában nincs értelme és tartalma, s a temetők kapujára azt kellene fölírni: Tant de bruit pour une omelette! De aztán nem is echauffirozom magam, hogy az én életem egy nuance-szal kisebb vagy nagyobb szamárság legyen, s végül, a nagy leltározáskor, egygyel több vagy kevesebb semmi találtassék benne.
Az uramat azért siettem az ügygyel pukkasztani. Ez sohasem árt. Mikor vacsora után bevonult pálinkázni a szobájába, utána mentem:
– Hallja, máma valaki ajánlkozott, hogy hajlandó megszakítani segíteni a maga oldalán való életem egyhangúságát. És figyelmeztetett, hogy elmult a szép nyár, használjam fel az órákat, mert az idő eljár.
– Úúúgy… dünnyögte a nagyságos úr, roppant egykedvűen. – És maga mit felelt?
– Én? Semmit sem feleltem. De a dolog nyugtalanít. Úgy érzem magam, mint a sivatag utasa, mikor megérzi, hogy közeledik a számum.
A nagyságos ur nevetett és vállamra tette kezét:
– Teringettét, ezt szépen mondta. Hát tegyen is úgy, mint a sivatag utasa. Mikor az érzi, hogy jön a számum, a tevéje mögé bujik, s úgy várja be, míg a vész elvonul.
– Maga nemcsak szép, hanem szerény is – feleltem. – Jó, hát majd maga mögé menekülök a kisértés elől. Holnap vasárnap van, vigyen ki a Margitszigetre. A gyerekeket ellátom másfelé, és kettesben leszünk, egyedül.
… A szigeten kevesen voltak, és fülledt volt, mint egy filharmóniai hangverseny. Kigomboltam a spenczeremet, aminek az asztrakánja már darabonkint mállott le rólam a végtelen tél után. Hallgattam és unatkoztam. A nagyságos úr detto. A nehéz, párás levegőtől a lábunk olyan volt, mint az ólom. A sziget derekán leültünk egy padra. Egy csomó karcsúra kopasztott tölgyfa meresztette karjait ég felé. Az egész olyan volt, mint egy szekularizált szent berek. Az Arany János tölgyei előtt ültünk.
A padon mindenféle firka, még tavalyról maradt. Naturalista iskola. Mindegy: szerelem kell a népnek. Magam is szerelemre gondoltam. Asszonynak nem szabad unatkoznia, mert mindjárt szerelemre gondol.
A nagyságos úr megérezte. Igen komolyan nézett rám, szomorúan gúnyos mosolygással:
– A teve nem szuperál, úgy-e babám? Ne telefonáljak annak az önkéntes mentőnek, akiről az este beszélte, hogy ajánlkozott?
Elszégyeltem magam, s másról kezdtem beszélni. Irodalomról! Borzasztó, mikor egy asszony az urával irodalomról beszél. Ettől már csak egy lépés van addig, hogy az anyagi helyzetről beszéljen vele.
– Furcsa, – mondta ő – hogy ennél a maga Arany Jánosánál milyen kevés szerepe volt a szerelemnek. Mintha nem is lett volna költő és művész, pedig bizony isten az volt…
– Igen, – feleltem én – csakhogy paraszt volt és magyar. Paraszt, tehát igazában erkölcsös, szemérmetes és igénytelen. Magyar, tehát keleti vér, szultán. Nézze: hiszen csoda, hogy a szerelmet mennyire ismeri. De csak a mienket, asszonyokét. Azt is csak a feltétlen imádót, azét a lyányét vagy asszonyét, aki maga-magát nem is érzi, csak lobog vagy titokban hervad a szeretett férfiért vagy vetélkedik az ura szerelméért. A férfi-szerelem pedig az a patrice, az a poinçon, ami ennek a matrice-nak megfelel, a szultán, aki biztosra veti a zsebkendőjét; nap az ő szerelme, kire süt, az olvad. A magyarnak méltóságán alul van, hogy boldogtalanul legyen szerelmes és törje magát egy asszony után. Megvallom magának, – megvallhatom, mert nincs rajta mit megvallani – hogy egyszer Abbaziában, mielőtt maga lejött értem, két hétig sülve-főve együtt voltam egy török úrral. Nagyon kellemes ember volt, és művelt, tökéletes párisi. De nekem feltünt, hogy soha egyébről nem beszélt, mint arról, hogy ő «már» szeret engem. Egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, hogy én «már» szeretem-e őtet. Ez magától értetődött.
– No, és nem volt igaza?
– Nem. Én is magyar vagyok, és ragaszkodom a paritáshoz.
… Beesteledett. Fölszedelőzködtünk. Visszaindultunk az alsó szigetre, hogy meguzsonnázzunk. A nedves talajon hangtalan lépéssel tértünk ki a főutra. Mikor kibukkantunk, egy magas barna férfi hirtelen lekapta karját egy karcsu szőke asszonyka derekáról. Fürkészve néztek ránk, hogy láttuk-e? Az asszonyka erőltetett elfogulatlansággal kiabált az ura után, hogy mit szalad előre. Az visszafordult és megvárta őket. Magas, komoly, öregedő ember volt. Két gyerek volt vele, egy kamaszodó fiu s egy növőben levő lány. Az asszony is, a partnere is ismerős volt előttem, s egy percz alatt eszembe jutott, honnan. A nyáron lesz kilencz éve, hogy a kiállításon láttam őket délutánról délutánra. Az asszony akkor fiatal menyecske volt, s az ura derék, szép szál ember, aki minden este kijött értük a kiállitásba. Értük, mert a magas barna férfi már akkor is az asszony körül volt, csakhogy fiatal ember volt még, kilencz évvel fiatalabb. Nekem már akkor is, ahogy báró Berzsenyi mondja, rabbinus-szemem volt az effélék iránt, s láttam, hogy a fiatal ember hiába vesződik. Most meg azt láttam meg, hogy nem vesződik hiába, de egyuttal, ahogy a szituacziót megitéltem, a dolog még nem lehetett régi, legfeljebb három hetes. Szegény ember megszolgálta. Kilencz esztendeig!
A kioszkban a mi asztalunk mellé ültek, az asszony szembe került velem, de kitért pillantásom elől. Szegényke hallgatag volt; a férje a kis lyánynyal beszélgetett, halkan, szeretettel, a barátja pedig leverten és bűntudatosan nézegetett át hozzám. Egyszerre az asszonyka is átnézett, könybe lábadt szemmel, kérlelően.
Én melegen, megértően, megbocsátóan néztem vissza, csak a szemem szögletével kérdeztem:
(– Hát érdemes volt?)
Az asszonyka vállat vont. Majd odafordult az urához és hangosan szólt hozzá, úgy, hogy mi is meghallottuk:
– Borzasztó lehet úgy meghalni, hogy az ember nem is élt…
Az ő ura csodálkozva nézett föl, én pedig ránéztem az enyimre:
– Hallja?
– Hallom – felelte ő. – De biztosítom, hogy ez az élet nem volna magának való élet. Képzelje, hogy maga volna így kiszolgáltatva ennek a kis szőkének, mint ő van magának!
Hazakészültünk. Az uramnak igaza volt. Bolond, aki nem iszik és nem dohányoz, mikor kedve is van hozzá, öröme is telik benne. De még bolondabb, aki erőnek erejével erőlteti magát hozzá, holott örömet nem okoz neki, csak idegessé teszi.