Nehlyudov Dimitrij herczeg egy nyári estén körülbelül ezeket írta naplójába: «Nagy Sándor, Czézár, Nagy Péter – ez mind bliktri. A világtörténelemnek az a legnagyobb eseménye, hogy az 185*-ik esztendő egyik nyári estéjén egy szegény, ágrólszakadt tiroli énekes egy óra hosszat énekelt és mandolinozott Luczernben a körülötte nevetgélő asszonyságoknak és uraságoknak, s mégis, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a nyavalyásnak odadobott volna bár egy rézpolturát is.» Ez a Nehlyudov a Tolsztoj egy régi novellájának, a Luczernnak a hőse, s az öreg Tolsztoj e névre kereszteli az ő legutolsó regényének a Föltámadásnak hősét is. Ez a Nehlyudov, ha naplót irna – s amilyen romantikus, bátran irhatna naplót – e naplójába effélét irhatna: «Mózes, Krisztus, Buddha, van benne valami: ez is megváltás. De az igazi megváltás az, hogy én, muszka herczeg, feleségemmé akarok tenni egy Maszlova nevü utczai leányzót, kinek annak idején, egy holdvilágos éjszakán, én vettem el azt a kis tőkéjét, mely az ő formájú szegény cselédlyányoknak egyetlen velükszületett java.» Nehlyudov ezt nem irja meg, de három vaskos köteten át kaczérkodik e gondolattal. Dicséretére legyen mondva: a megváltás nem ő rajta mulik, a maga jószándékától félig ittas, félig megrökönyödött gyenge jellemen, aki az ő megváltó anwandlungját annyira viszi, hogy a lopási historiába keveredett leányzót elkiséri Szibériába is. Hanem mulik a lyányon, a női mivoltában reális Maszlován, aki átérzi a nagy úr s az utczai leány közt való viszonynak teljes természetellenességét, s Nehlyudov herczeg helyett egy Simonsohn nevü politikai fogolyhoz megy, aki afféle utczai proféta. Így találja meg a zsák a maga foltját, így támad föl a Maszlova a maga módja szerint, s Nehlyudov csak ezentúl fog föltámadni, egy új regényben, melyet a hetvenhét éves Tolsztoj ki tudja, meg fog-e még irhatni, s ha igen és ha bele is fog, ki tudja, az ő reális és igazmondó tolla nem nyargal-e el vele a reális életfelfogás felé, hogy megint a legkitünőbb praktikus czáfolatát irassa meg vele az ő neo-evangelista próféta-ábrándjainak? Mert ez a nagy Tolsztoj állandó tragediája: sokkal jobban ismeri az életet, s becsületes iró lévén, sokkal kevésbbé tudja meghamisítani, hogysem rá tudná huzni az ő nem e világból való kaptafájára. Mert, nyilvánvaló, az okos Maszlova adja meg a legjobb feleletet a Tolsztoj parasztevangyéliomára. Az uraságba beleromlott bűnös világot nem lehet többé mesterségesen visszarontani a paraszti, evangyéliomi primitivségbe. Ha mégoly igaz is, hogy minden ember egyenlő s egy atyának fiai vagyunk valamennyien: a Nehlyudovok épp oly kevéssé valók a Maszlováknak férjekül, mint ahogy Jean Jacques Rousseau, a mult századbeli Tolsztoj, nagyon rosszul járt azzal a paraszt-szolgálóval, akit – retournons à la nature – feleségévé tett. Nem, a világnak ma már csak egy megváltása lehetséges: az, hogy mind valamennyien Nehlyudovok legyünk, mind csupa gőgös és gazdag nagy urak. Erre határozottan több lehetség van az emberiségben, mint az evangyéliomi lemondásra. Az egész emberiségnek kell felemelkednie, nem pedig azoknak is letörnie, akik már egyszer felül voltak. S ezért volt több igazság Ferdinand Lassalle-ban, aki redingote-ban s galamb-szürke keztyűben akarta megváltani az emberiséget, mint van Tolsztojban, a profétában, aki munkás-zubbonyban és kaptafa mellett törekszik erre. S Tolsztoj, az író, a tökéletes művész, akinél jobban kevesen ismerik az embert, irásaival önkéntelen igazat ad a Lassalleoknak.

* * *

Balzac születését mindössze két nap választotta el Beaumarchais halálától. Érdekes megfigyelni, mint forgunk e két alak körül; a köztük való ellentétet vagy összefüggést mint érezzük ösztönszerűen; maguk a Beaumarchais üzletei s a Balzac pénzábrándjai mint vezetnek bennünket nyomra, s mégis ezt a nyomot mint vétjük el. Megállapítjuk, hogy mindketten üzletemberek voltak, de az egyik jó végre jutott, a másik rosszra. Megállapítjuk, hogy az egyik megkezdte a forradalmat, a másik, irásaiban, szinte learatta. Látjuk, hogy Beaumarchais még az urakról ir, míg Balzac már a bourgeoisie megírója. Csak azt nem látjuk meg, hogy maga Balzac is már bourgeois volt, s ezzel az ő esetének az a kulcsa, hogy ő kezdte meg sorát azoknak az iróknak, akik nem a más pénzén éltek, hanem a magukén.

* * *

Beaumarchais még lakája volt az uraknak – s ha szemtelen lakájuk volt, ha igazat mondott is nekik, és, amiben külömben kevés volt a tudatosság, kikezdte is hatalmukat: ez nem változtat a valóságon, hogy belőlük élt, az ő segitségükkel vagy az ő lóvátételükkel. Az úr meg a pap meg a király, mig csak övé volt az ország, a hatalom s a dicsőség, ugyahogy mindig Mæcenás volt, aki a vargával, borbélylyal, szabóval és inassal együtt az írót is eltartotta. Néha, igaz, inkább cseppent, mint csurrant, de mig az urak voltak az urak, a mesterember valahogy mindig megélhetett náluk. Lőn azonban, hogy az urak uraságának befellegzett, s a varga meg a szabó maga ura lett. Az uj úrnak pedig nem kellett énekes madár, s az írók úgy jártak, mint a kanári, akit kieresztettek kaliczkájából, hogy éljen meg ezentúl a maga emberségéből. A bourgeois nem indult Maecenásnak, s ezzel az irók számára uj korszak kezdődött.

* * *

Egészen a XIX. század elejéig a művészek kitartott emberek voltak. Ez a kitartottság benne volt a vérükben, s eszük ágában sem volt szégyelleni. S hogy nem szégyelték: e szemérmetlenségük egy mély gazdasági igazság ösztönszerü sejtelme volt. Kiki amilyen javakat termel, annyi joga és módja van az életben. Ha én czipővel látom el embertársamat, ő kenyeret ad érte, de nem több árát, mint amennyi czipőt én adtam, mert ha én drága árat szabok, elmehet a szomszéd vargához, akitől ugyanily czipőt vehet. A verssel, muzsikával, képpel meg szoborral némikép másképen áll a dolog. Olyan verset, amilyet én írok, kerek ezen a világon senki más nem tud irni. Viszont az én versem nem szól egy embernek, nem vásik el egy esztendő alatt, hanem minden embernek egyformán tulajdona, s minden időkre ép marad. Én tehát olyan jószágot tudok termelni, amit csak én tudok megcsinálni, s csakis akkor, ha az élet aprólékosságaival nem kell vesződnöm, ha a kenyerem biztos, és lelkem minden képességét e munkámra fordíthatom. Minthogy az én jószágom az egész világ kincse, ennek a világnak kötelessége megadni a módot, hogy ezt a jószágot meg is csinálhassam. Egyszóval: jogom van arra, hogy kitartsanak, mint ahogy a földnek joga van arra, hogy táplálják és megmunkálják, ha buzát akarnak tőle, s a gyémánt megkövetelheti, hogy áldozzanak rá, ha gyönyörködnek benne. Akinek nem kell az én kincsem, ám hagyjon elvesznem éhen, de akkor azt a jogomat sem veheti el, hogy megvessem az ő baromiságát, mely a kérődzők közömbösségével halad el az én gyémántbányáim mellett.

Ez a megismerés lappang a művészek lelkében; ezért nem láttak szégyent az ő kitartottságukban; ezért hajlongtak szolgamód a Mæcenás előtt, s emelték ugyanekkor sértetlen önérzettel csillagokig az ő magasztos üstöküket. S ezért nincs ma sem az a művész, legyen bár a gőgösök leggőgösebbje, aki átallaná elfogadni a sine curát, s nincs az a költő, legyen bár a leghajléktalanabb, aki becsületre s méltóságra egy sorban ne tudná magát a paloták uraival. A bugris, ki maga megdolgozik minden garasért s becsülete aszerint nő, amint a pénzeszsákja meggyarapszik: ám vesse meg az éhenkórászt, kinek bár betevő falatja nincsen, mégsem akar dolgozni, s ha tisztes keresetet adnak neki, neveti kötelességét s gúnyolja kenyéradóját. Az éhenkórász meg őt veti meg, a barbárt, aki bele tudta magát dolgozni a hatalomba, de úr lenni nem tud. Mert az úr Mæcenás.

Balzac művész volt és bugris. A művész tudta, hogy a teremtéshez gondtalanság kell, de a bugris az ő új világnézetével már szégyelte volna, hogy e gondtalanságot másnak köszönhesse. A bugris nem igen mæcenáskodik, de maga sem szorul Mæcenásra. S ha ez a bugris véletlenül művész, belepusztul abba, hogy maga akar a maga Mæcenása lenni.

* * *

Sokat szidták Guizot-t az ő híres enrichissez-vousjáért, mint ahogy mindig szidjuk azokat, akik igazat mondanak. Valójában ő csak a szinigazságot mondta – a bourgeois hatalomra akart jutni, a hatalom a világ javaival való rendelkezés, a világ javai egyelőre még a régi urak kezén voltak, s a bourgeois csak úgy tudott hozzájuk férni, ha utalványt tudott rájuk kimutatni, vagyis: pénzt. Guizot nem mondott egyebet, mint azt az egyszerű igazságot, hogy a bourgeoisnak, ha meg akarja tartani a hatalmat, gazdagnak kell lennie, s a régi urak elől a hatalmat úgy zárhatja el legbiztosabban, ha elszedi tőlük a hatalom kulcsát: a pénzt. A bourgeois-história ezért pénzhistória; a bourgeois regénye ezért finánczkönyv; Balzac, aki a bourgeoist megirja, ezért vesződik folytonpénz-problémákkal – s hogy épen ő vált a bourgeois megírójává, annak – a művészet szubjektiv dolog! – megvan az a szubjektiv kulcsa, hogy maga is bourgeois volt, aki megértette, mert a maga bőrén tapasztalta ki a bourgeois hányattatásait, kínjait és sóvárgásait. A régi regényírók hősöket irtak le, isteneket és istennőket, akik sohasem esznek, sohasem dolgoznak, s egyéb gondjuk sincs a szerelemnél. Mert a régi urak valóban ily istenek és istennők voltak, akiknek semmi gondjuk nem volt és mindenre ráértek – s a művésznek, aki kegyükön élt, szintén megenyhítették az élete gondjait. Az uj regény már az uj embert írja le, kinek szerelmeit megzavarja a kenyér gondja, kinek az életen való kedvét megmérgezi a munka kényszerűsége, s ki a költőt is részvétlen lökdösi ugyanebben a keserves küzdelemben. Beaumarchais boldog öregséget töltött a maga palotájában, mert a mások pénzén építette. Balzac kimerülten esett össze a palotája küszöbén, mert a maga pénzén kellett megépítenie.

* * *

Az irodalom kezd túlságosan irodalmi lenni. Nemcsak azzal, hogy szeréntúl sok a könyvről irt könyv s a regényekre gondoló regényalak, hanem mert ezek az alakok, az újabb költők kedves hősei s lelkükből lelkezett emberei, túlságosan a lelkükből lelkezettek, többnyire maguk is irók vagy legalább is Schöngeistok és literary gentlemanek, s nagy sor, ha olyik szemérmetesebb vagy objektivságra törő elbeszélő festő- vagy szobrász-bőrbe bújtatja őket. Ez nyilván összefügg a demokrata fejlődéssel, mely mind erősebben arrafelé hajlik, hogy az író s egyéb czigányember is ember, sőt uriemberszámba vétessék. Hajdanában nem így volt; a költő épp olyan utolsó és megvetett ember volt, mint a bolond vagy a varga vagy a kukta vagy bárki más, ki az uriemberek testi-lelki jóvoltát szolgálta, engedelmes cselédül. S a költők maguk is ezekül s ilyenekül tudták és nézték magukat; hőseiket az urak közül válogatták, s époly ritkán jutott eszükbe magukfajtát is betolakodtatni a irodalomba, mint ahogy a szabónak nem jutott eszébe magának öltenie fel a prémes, virágos, sujtásos és drágaköves mentét. Még a Goethe Tassojában bizonyos egyenlő rangban áll, a Goethe érzésén belül, a költő a fejedelemmel, nem tudom, hogy mert vagy noha maga Goethe is udvari ember volt, s az ő nagyherczege már nem nézte cselédnek. Ám mióta a világ az intellektuálisoknak áll, az intellektuálisok kezdenek igen-igen türelmetlenek lenni; kezdenek emberszámba nem venni mást, mint intellektuális embert s lassankint megírni érdemesnek sem itélnek másfajtát. Mint ahogy a demokrácziát ma már figyelmeztetni kell olykor, hogy elvégre a grófok is lehetnek emberek, a költőket sem árt emlékeztetni, hogy lehet ember, lehet hős, lehet megírás tárgya másfajta ember is, mint akinek az a mestersége, hogy a maga legbelsőbb dolgait a mások orrára kösse.

* * *

Régi regények olvasása közben sokszor megzavar a furcsa kérdés: miből éltek ezek az oroszlánszivű vagy ördögi lelkü emberek? Mi volt a foglalkozásuk, hogy a nap s az éjszaka minden órájában ráértek elkövetni az ő bámulatos hőstetteiket vagy rettenetes gazságaikat? Miből telt nekik az ő drága kedvteléseikre, s mily társadalomban éltek, hogy a rendőrség oly ritkán avatkozott dolgaikba? A régi regény a foglalkozás nélkül való emberek birodalma volt, s mint a földi országokon, a mesék országán is ezért uralkodott a főnemesség. S nyilvánvaló, hogy az egész regényirásnak mindenestül föl kellett kavarodnia, mihelyt a regény hősnője nem volt többé az a bizonyos grófné, aki idegesen tépdesi finom zsebkendőjét, hanem talán éppen az a varróleány, aki a szemét ezen a finom csipkekendőn vakra varrta. Teszem a mi Kóbor Tamásunk hősei mind olyan emberek, kiknek regényei esteli nyolcz és tíz óra közé esnek, mivel elébb munkában van az ember, később pedig kapupénzt kell fizetni. Az élet e köreiben, nyilvánvaló, nem a külső körülmények váltakozásából fejlik a cselekmény, mert itt a külső körülmények nemcsak mindig, de mindenkinél egyformák. Így keletkezik a cselekmény centripetális törekvése, az emberek belseje felé – s ebből tudnám legjobban megmagyarázni, a naturalista regényt mint követte oly gyorsan nyomon az analista regény.

* * *

A novella s a regény közt nemcsak terjedelemre van különbség, hanem természetre is. A cselekvés lefolyását zavarják a leirások, az epizódok s az elmélkedések, míg egy passziv történetet érdekessé tesznek és megvílágítanak. A cselekvő mese ezért rövid, – bőbeszédő előadásra pedig csak passziv cselekmények valók. Az eszményeket tárgyazó költői munkákat aktivokra és passzivokra osztanám; drámaiakra s epikusokra. A régi iskolás műfajoknál maradva: dráma a tragédia, a vígjáték s a novella, éposz a regény, az éposz s az olyan színdarab, mint a Faust s Az ember tragédiája. A Toldi Szerelme, amily gyönyörű különben, abban fogyatékos, hogy Arany János hatalmas erővel drámaivá tette az époszt, de mégis epizódokkal s leirásokkal zavarta meg a gyors lepergést követelő cselekményt – gyönyörűekkel, de fárasztókkal, mert helyükre nem valókkal. Egyszóval: a novella embere cselekszik valamit, a regény emberével pedig történik valami. A novella hőse egy kristály magva, mely az egész folyamatot maga idézi elő, s minden szál, minden sugár ő benne fut össze. A regényé pedig olyan, mint a folyam, mely lassú indulással keresi föl a legkülönbféle vidékeket, el-elkalandozik, meg-meg visszatér, mellékfolyókat vesz magába, míg elér a tengerbe: a házasságba vagy a halálba. A régi regényben a romantika völgyein s ligetein át hömpölygő folyam volt, míg ma a Styx vize, mely a lélek sötét alvilágát bujdossa végig. Ez az oka, a regénynek ez a passziv természete, hogy a mai regények hősei félbenmaradt, energia nélkül való férfiak, vagy pedig, még gyakrabban, asszonyok. Mert hisz az asszony természettől fogva arra rendeltetett, hogy ő ne cselekedjék, hanem történjék vele valami.

* * *

Az öreg Menzel egyszer komoran nézte a földszintről a Wallenstein előadását. Uj szereposztás volt, uj felfogás, uj diszletek – valaki bátor volt megkérdezni az öreg urat, hogy’ tetszik neki az egész história? Az öreg szárazon felelt: «Kérem, én igen érdeklődőm Wallenstein és a harmincz éves háboru iránt. De mért jő közbe ez a Max Piccolomini, hogy az ő magánszerelmeivel untasson engem?» Az öreg rajzoló, aki mindig pontosan és biztosan eltalálta a dolgok velejét, itt is szabatos volt. Valóban: mi közünk nekünk a Max Piccolomini magánszerelmeihez, mikor Wallensteinról s a harmincz éves háboruról van szó? Történelmi dráma csak akkor lehet az, ha a történelem valóban dráma volt, s szerelem akkor való bele, ha az volt ama bizonyos történeti eset főmozgatója, sőt ez az eset nem is volt egyéb, mint szerelmi történet. Ezért gyönyörű, páratlan, igaz, fenséges, csodálatos és örökké friss a Shakspere Antonius és Cleopatrá-ja, mert ez a szerelem valóban történelmi jelentőségü szerelem – mint Shakspere után száz évvel Pascal mondta: ha a Cleopatra orra történetesen pisze, az egész világtörténet máskép alakult volna.

* * *

Nem a történelmi drámának mult ideje, csak a történelemből előrángatottnak. Még a magunk történelme sem vájódott be mindenestül idegeinkbe, pedig a történelmi dráma eseményeinek s embereinek legalább nagyjában ismerőseknek kell a néző előtt lenniök, különben a szükséges magyarázatok s fölvilágosítások, a rokonsági összeköttetések feltárása s az előzetességek vázolása, ezek a szinpadról lehangzó csillagjegyzetek úgy megterhelik a mesét, hogy a hallgató nem tudja nyomon követni, s érdeklődése elfásul. Minden nemzet történetében vannak korszakok, melyeknek emléke kiveszett a közemlékezetből, s ilyenekből Shakspere is hiába merítene. Aztán meg az, hogy valaki valakit agyonvert, s ezért aztán őt is agyonverik, magában még nem dráma, s az akasztott ember nem eo ipso drámai hős.

* * *

A művészet souverain, mindent meg szabad csinálnia, amit meg tud csinálni. Ha a drámairónak úgy tetszik, hogy ne embereknek, hanem eszméknek vagy tulajdonságoknak a tragédiáját irja meg: ne legyünk szűkkeblűek, ehhez is joga van. Hiszen mindnyájan elismerjük, hogy haladás volt, mikor Hauptmann a Takácsokban ilyesmit próbált. Csak az a baj, hogy az eszmék vagy a tulajdonságok nem azon nyersen s nem a maguk lábán szaladgáljanak a világon, sőt, mint az aluminium, csakis vegyületben találhatók: emberekben és eseményekben. Hogy tehát a drámaírónak mindenesetre embereket és eseményeket kell szinpadra vinnie: az éppúgy nem az esztétikusok önkényes kieszelése, s éppúgy a természet sajátságos fogyatkozásainak szövetkezése, mint az, hogy nincs az a Liebig, aki máskép jutna aluminiumhoz, mint hogy bizonyos agyagnemeket tesz kohójába. Az ember pedig akármilyen, de: él. S éppen ez az, amit az Ibsen emberei elmulasztanak megtenni, ami annál furcsább, mert egyre az élethez való jogukat hangoztatják. Két árnyék, amint kezet fog egy halott felett – micsoda gyönyörű kép! Ezzel a képpel végződik a John Gabriel Borkmann – de Ibsen csak hiszi, hogy csupán végződik. Valójában már ezzel kezdődött, ezen folytatódott is, mint az Ibsen legtöbb darabja. S bármit mondotok: ez nem az Észak fogyatkozása. Föltéve, hogy a skandináv ember csupa alvajáró: az alvajárónak is van lépe, mája, veséje és főképp vére, mint ahogy van a Jacobsen, a Knut Hamsun s a Geijerstram embereinek. Csak az Ibsen főztje hasonlatos a zsidó konyháéhoz, mely a husból előbb kisózza és kiáztatja az élet nedveit, s a halovány rostokhoz aztán sóval, borssal, hagymával, gyömbérrel és sáfránynyal hazudja hozzá az élet ízét és szinét. Az elmésség s a dialektika, a lelemény s a következetesség, az elrendezés s a fölépítés, a kiszámított egyszerűség s a vakítóan tiszta tálalás materiális, spirituális és hangulatbeli fűszerszámaival senki biztosabban nem bánik, mint Ibsen. De vannak, akik futtában lövik le a vadat, a husát azon párologva nyársalják frissen tört ágra, puszta földön, rőzselángon pirítják meg – és nincsen ennél jobb étel a világon.

* * *

A februáriusi forradalom ereklyéi közt ott látni egy nemzetőr-puskát, melynek hegyébe szurony helyett paraplé van tűzve. Ilyen az Ibsen forradalmársága.

* * *

Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen. Ez arra is áll, hogy a költőt túlságosan agyon ne sejtelmezzék. Több elmés és finom kritikus mutat rá, mint szímbolumra, hogy az Ibsen emberei mind kézi táskával járnak, mintha egyre úton volnának valamely felé. Holott, aki járt Krisztiániában, tudhatja, hogy ott, nyilván, mert sokan laknak kívül a városon s csak este térnek haza, majd mindenki ilyen kis bőriszákkal jár, amiben van hálóing, fogkefe, hajsütő vas vagy sommás kereset, csak éppen probléma nincs benne.

* * *

Hauptmann Gerhard nagy költő, igazi költő, bár igen kevés dolga sikerült teljesen. De egy sincs, aminél köny ne szöknék a szemedbe, észrevévén, hogy mire gondolt ez az ember és mit akart megcsinálni.

* * *

Mikor Sudermannak valamelyik darabját adták nálunk, a mi Bródy Sándorunk annyira fölháborodott, hogy még német voltát is megtagadta tőle. Ez már nyilván túlzás. Sudermann úr nem Hebbel, nem Hauptmann, de azért német. A németség két típusban mutatkozik az emberiség előtt. Az egyik az a doktor Mayer, aki megtalálta az energia megmaradásának törvényét, mely ujjáalkotta a tudományt. A másik az a doktor Jäger, aki olyan fehérneműt talált ki, amit egy esztendőben egyszer kell csak mosni.

* * *

Hebbelről jut eszembe, mily feltünő ennél a nagyon nagy embernél, hogy főképp verseiben, mennyire küzd a nyelvvel s a formával. A versein különösen meglátszik, hogy az eleve kész mondanivalóra kívülről rá erőltetett forma, mely nem segíti a kifejezést és nincs rá szükség a hatás teljességéhez. Biztos vagyok benne, hogy ha ma élne, nem irna verset, – ebben csak kora divatjának hódolt. Drámáit sem igen írná versben, noha a hatodfeles jámbus igazában nem vers, nem az még Shaksperenél sem, s igazában nem volt az még hajdan való olasz novellás és fabulista származásban sem. Legfeljebb verspótlék, azaz hogy inkább prózapótlék, olyan időkből, mikor a próza még nyers, kiforratlan, durva és kezelhetetlen volt, s a költő, ha lendületes akart lenni, a vers-ritmus külsőségével pótolta, amit belső numerust a prózának megadni nem tudott. Ujabban is meg-megtörténik ez, teszem Dickensnél, a bájos barbárnál (az angol mind barbár egy csöppet), hogy mikor különösen magasztos lélek feszül benne: egész paginákat ír meg jámbusban. Különben nálunk is egyik-másik ösztönszerüen tapogatodzó dilettáns is beleesik, ha különösen zamatos akar lenni, java próza közben az alexandrínusba.

* * *

A Wilde fajtájú pózoló írók olyanok, mint Lenau volt, mikor a postakocsiban őrültséget színlelt: már ez is őrültség volt. Az igazi költő akkor is őszinte, mikor komédiázik. Saját magát komédiázza.

* * *

Isten Francziaországot védi, s istent M. Paul Bourget védi. Szegény isten!

* * *

Dumas fils a nők barátja volt, M. Paul Bourget az asszonyok pédicureje.

* * *

Mikor Dante hítta a császárt: az magasztos volt. Mikor M. Paul Bourget király után nyöszörög: az nevetséges. Ebbe a különbségbe pusztul bele a rojalizmus.

* * *

Az idők mesgyéjén álló prófétáknak szomorú a sorsuk; a maguk nemzedéke számára a tartalmuk túlságosan új, a következők számára pedig a formájuk túlságosan ódon. Kemény Zsigmondot nem igen érthették meg, akiket a Dumas père s a Walter Scott játékossága gyönyörködtetni tudott, s nem igen tudják élvezni, akik a Maupassant s az Anatole France elegancziáján nevekedtek.

* * *

A Kemény Zsigmond stílusa a tipikus álmatlan-stílus. Olyik helyt lendületes, magával ragadó, valósággal elmésen és leleményesen kifejező – ilyenkor az írója kialudt volt vagy lázasan izgatott. Többnyire azonban bágyadt, pongyola, erőtlen; a mondanivalót az intellektus utolsó erőfeszítésével éppen csak hogy kifejezett – ilyenkor az írója nyilván kialuvatlan volt. Különben Balzac is, bár duzzadt a mondanivalótól, majd mindig pongyolán, kúszáltan s erőltetetten írt, nyilván ugyanezen okból, mert azért néha és néhol, teszem stilizált boccacciós novelláiban, föltétlen ura nyelvnek és formának.

* * *

Általában nem olyan szamárság az a moebiusosdi, mely idegbetegséget szimatol a szellemi munkások életerajzában. Ezzel a feltevéssel, éppen az idegbeli rabló-gazdaság okozta álmatlanságéval, és, ami ezzel együtt jár, a frisseség, az izgékonyság s a memoria egyenetlenségével, sok pálya görbéjét meg lehet magyarázni. Például olyan irókét, kiknek pályája hamar és vakító föllobbanás után hirtelen s ettől fogva állandó hanyatlás. Olyanokét is, akik érthetetlenűl egyenetlenek, s az róluk a benyomásunk, hogy nem urai a saját képességeiknek, s nem számíthatni arra, hogy mi kapja meg érdeklődésüket. Innen van, hogy sok megrendelt dolog balul sikerül, és sok arravaló ember a «legnekivalóbb témát» kétségbeejtően elrontja.

* * *

A Maupassant tragédiájában bizonyára nagy része volt az asszonynak, – annak a sok úri asszonynak, aki ez isteni snob mohó vágyának s égő becsvágynak meghódolt. Van egy novellája, két ilyen nagyúri asszonyságról, amint forró nyári reggeli után becsípnek chartreusetől, s ez alkoholos bizalmasságban az egyik édes angyal elmeséli a másiknak, hogy az ő hat láb magas lakája mennyire szerelmes őbele. Micsoda mulatság ilyen édes angyal számára az ilyen hat láb magas óriás! Micsoda húmor van abban, mikor az asszonyka elmeséli, mint zengette ő a lakája jelenlétében, csak úgy akadémikus általánosságban, a tisztaság dicséretét – s a hosszú legény mint fürdött meg attól fogva mindennap a folyóban, s mint árasztott olyan pacsuli szagot, hogy az embernek belefájdult a feje, s a szobalyányok s a pesztonkák mily hiába epedtek utána! S egy szép délután, mikor a szép asszony a szép inassal magában kocsikázott ki, hirtelen rosszúl lett, s aléltságában fűzőjét a szép lakájjal oldatta meg… A menyecske csönget, s a novella végén az ajtóban áll a legény, reszketve, némán, mint egy szerelmes szobor. – Ez Maupassant egyik legjobb, legpokolibb szarkazmusú novellája. Ily pokoli kegyetlenséggel csak saját magukat lehet kikaczagni.

* * *

A magyar paraszt, tudvalévő, a világ legértelmesebb s legtisztességtudóbb parasztja. Ezt mindenki tudja, mindenki vallja. S tudja ezenfelül azt is, hogy ezt a derék parasztot orra alá dörgölik mindenkinek, a ki nem hatóságilag engedélyezett hazafiság szerint szereti a hazát. A magyar paraszt a múlt és a jövendő, a netovább és a mindtovább. Jó. Annál különösebb és észrevenni valóbb, hogy ez a dicső, ez a remek fajta minden esztendőben vármegye szám fordít hátat hazájának, s megy tengeren túl. Ennek, úgy-e bár, nyomának kell lenni abban az irodalomban, melyre hivatalból nyomták rá az elismerő bélyeget, hogy csak ez a magyar, ez az igazi? Nos: nincs. Igen szép könyvek és novellák szólnak arról, hogy’ eszik, hogy’ alszik, hogy’ szeret, hogy’ vásárol kaszát, hogy’ betegszik meg, hogy’ hal meg, vagy hogy’ gyógyul meg a magyar paraszt. De sehol sincs megírva, hogy’ éhezik a magyar paraszt, hogy’ lázad föl, hogy’ sustorog benne a gyűlölet, hogy’ szánja rá magát, hogy itt hagyja ezt a földet, melyhez beteg szerelem köti minden porczikáját. Az úr meg a paraszt a mi elbeszélő irodalmunkban még mindig a régi olajnyomatos stílusban lakik és mosolyog együtt, a szó minden értelmében kinyalt rokokó bájosságában. Egy csöpp izzadság nem párállik, egy csöpp igazság nem öklöződik ki ebből az ártatlan költészetből. A magyar politikusok úgy politizálnak, mintha a harminczas években élnének, s a magyar írók úgy írnak, mintha a magyar paraszt s a magyar birka otkolonyban fürödne. Csak orruk ismeri a magyarságot, amint alája dörgölték, de szemük még mindig nem tanúlta meg, hogy meglássa.

* * *

Nincs utálatosabb a foglalkozásosan hazafias történetírásnál. Azaz hogy van: a szeretetlen történetírás. Mindig viszket a tenyerem, ha Bonfinit olvasom. Itt élt a zsírunkon, de egy-egy régibb krónika figyelmesebb átolvasása, egy leveles láda lelkiismeretes átlevelezése ára fáradságra sem méltatott bennünket, mikor rólunk írt. Annyira lenézett bennünket, hogy művelt ember létére mulat a mi dolgainkban való járaratlanságán. Az élősdi.

* * *

A régi erdélyiek óta alig vannak memoire-íróink; helyüket kiszorították a krónikás anekdotázók. S ez is jobb a semminél; ha, Macaulay szerint, a tudománynak szüksége van téglahordókra s malterkeverőkre, a történetírás sem lehet el olyan mindentudók nélkül, akik, mint a tótasszony a fásszekér után, lélekszakadva futnak a história szekere után, hogy visszadobják rá, ami lepotyog róla.

* * *

A helyes magyarság törvényeit pontosan és teljesen kifejtenünk nem sikerült eddig sem a parasztok együgyü csacsogásából, sem a Pázmány Péterek tudatos nyelvmüvészetéből. A megismerésnek csak addig az első fokáig jutottunk el, hogy tudjuk, hogy nem tudunk, s nyelvészeink az ő nyelvőrködésükkel veszedelmesen hasonlítanak a majomketreczek népéhez, ahol a lakók egymás bundájában kereskednek, diadallal eszik meg, amit találtak – és ebből élnek.

* * *

A magyar nyelv dolgának nem II. József ártott, hanem Metastasio. Magyarok voltak-e azok a tánczmesteri és concettis lelkek, akiknek a mi állat, állandó, állhatatos szavunk nem volt elég kifejező s elég előkelő, s meg kellett gyarapodnunk az anyag s a szilárd szóval?

* * *

S a mi tősgyökerességeink! Ki a megmondhatója, hogy abban, amit ma a nép beszédjében tősgyökerességnek érzünk, mennyi a latinosság s a németesség? Az igen messzi finn és török filológián kivül mi ellenőrzésünk van erre? A latinból szolgamód, sőt e szolgaiságával kaczérkodó, mert abban kultúrtettet látó kódexfordítások? Teszem a Károli Gáspár németből való s igen ügyefogyott biblia-fordítása révén éppen népi nyelvünkbe teméntelen sok németesség szivárgott bele, melyet ma mind kenetes tősgyökerességnek érzünk.

* * *

Az Arany János tudatossága kisérteties. A Buda Halálának hun szájba adott metaforái közt nincs egy is, melynek adatai ne fordulhatnának elő pusztai és vadásznép ismeret- és gondolatvilágában.

* * *

A hasonlat arra való, hogy egy rövid képben pontosabban mondja el mondanivalómat, mint köteteken át való kifejtéssel tehetném. De csakis erre való; olyan, mint beszéd közben a gesztus. Rettentőek azok az emberek, akik egyre gesztikulálnak, s azok az irók, akik ok nélkül halmozzák a hasonlatokat.

* * *

Ám azért ne nézzétek le a gesztust – ne legyetek ebben a merev angolszászok dupejei. Nincs az a kidolgozott nyelv, mely tökéletes tolmács volna – elmédtől a nyelvedig annyi minden elpotyog, hogy valóban a kezed kell hozzá, hogy legalább egy részét megmentsd. Aki eltilt a gesztustól, az arczjátéktól s az éneklő beszédtől, beszédedet egy csomó kulturfokkal taszitja mélyebbre.

* * *

Idézni csak ritka vagy új mondást szabadna, mey mindenkinek a nyelve hegyén ott kisértett dolgot bökkent ki végre szerencsésen. Vagy, igenis, egészen régit s közönségesen ismertet, mely már rég nem azt jelenti, amit jelent, hanem ezer használat rendjén ezer új vonatkozást szedett magába, s valamennyit egymaga pótolja.

* * *

Bámulatos, hogy a költői dikczión is mennyire úr a valeur törvénye. A jó költőnél minden szónak megvan a maga helyzeti energiája. A legelkopottabb szó, melynek hallatára idegeink már alig rezzennek meg, helyes alkalmazással egész világokat varázsol elénk. Goethe ezt irja a Mignon versben:

Itt az elkopott s a semmitmondó stehen ige tökéletesen kifejezi s az olvasóban fölkelti azt a hatást, amit szobrok, főképp antik szobrok látása szokott benne fölkelteni. (Statue!). Igaz, hogy az antik hatást még a sehn mich an is neveli. Und Marmorbilder stehn und sehn mich an… le se kell hunynom a szemem, hogy magam előtt lássam a loggiákat, a bolthajtásos tornáczokat, fehér, néma, vak és közömbös szemükkel mégis vesémbe néző szobrok sorával. – Vagy Arany Jánosnál, mikor a nagy jelenet után Toldi elmegy Piroskáéktól:

Erre a ment szóra mintha a Gellérthegy zuhant volna bele a Dunába; a folyó megnyilik, fölcsap az égig, lezuhan, háborog, és utána csend és pusztulás

* * *

Ha költő volnék, s könnyen és bőven termelő: becsvágyam volna, hogy a magyar vers dikczióját is szigorúan megkössem, úgy mint a prózáét, s ahogy meg van kötve a franczia vers dikcziója. Művészetem épen az volna, hogy versemet a telekkönyvi kivonatok mondatkötésében írjam, de azok mégse legyenek telekkönyvi kivonatok. Ez persze csak egyéni sportom volna, senki másnak nem ajánlom, hiszen inkább a mi versünknek nagy java az inverziónak, a szórakás és mondatfűzés szabadságának tág lehetősége, s mi volna a Buda Halála ilyen sorok nélkül:

Művészet dolgában azonban mégis igazam volna. Bizonyos, hogy a megkötött nyelv magasabb fejlődési fok a szabad nyelvhez képest, úgy mint a próza magasabb fejlődési fok a vershez képest. Valójában a vers a kötetlen beszéd s a próza a kötött – s a régi s a fejletlen népeknek, s ma is a népnek költészete költőibb a teljesen kiművelt nemzetekénél. Az angol vers, még a Poe raffinált, a hivatalos költők akadémikus verse is szinte friss barbárság a legvadabb francziáknak vagy épen D’Annunziónak verseihez képest. Kötött nyelvű versekben aztán abban volna a költő főművészete, amit föntebb a szók helyzeti energiájának neveztem.

* * *

Könnyen, bár méltatlanul ki lehet figurázni s karrikaturává torzítani a filologizáló irodalomtörténetet. Érdekes, bár nem fontos, hogy a Szózatból, ha nem is tudnám, ki írta, ki tudnám olvasni, hogy dunántúli ember, mert így rímel:

tehát a hely szót nyilván helnek ejtette. Ám ugyanígy be tudnám bizonyítani azt is, hogy Arany János meg Petőfi pöszén beszélt, mert Arany János az sz-et f-nek ejtette, ilyen rímet írván a Szondy két apródjába:

Petőfi pedig az r-et ejtette v-nek, mert ő meg így rímel:

* * *

A magyar hangsúlyos vers abba ment tönkre, amibe a magyar zene: hogy fejlődésében megakadt, mert elrejtezett a népbe. A kurucz idők végéig a magyar zene s a magyar vers gazdag és váltózatos volt, s minden sajátos volta mellett együtt haladt a nyugati haladással. A Balassi s az Amadé strófái vetekszenek az olasz strófákkal. De mikor rajtunk ütött az idegen világ: a magyar nyelvvel együtt a magyar vers s a magyar zene is leszorult a nép körébe, s e szükségkép szűk körnek szükségkép egyszerű és kevés foglalatú világához bizony hozzásorvadt és hozzászegényedett. Mire aztán magyar nyelv, magyar vers, magyar zene újra mindeneké lett, még a réginél is szűkebb lett már az új világ és minden rétegek új tartalmának befogadására.

* * *

A magyar vers ellen sokat vétkezett az elmélet. Majd annyit, mint a magyar nyelv ellen. Az oka is egyforma lehetett; akik a magyar nyelvészetet megkezdték, többnyire nem ismerték a magyar nyelv törvényeit, s akik a magyar verselő elé szabályokat szabtak, többnyire nem érezték ki a magyar vers belső törvényeit, kivéve, természetesen, Arany Jánost. De még ő is hibázott néha; hiba, a magyar vers lelkével ellenkező például a ragrím ellen való hadüzenet, melyben ő is részt vett. A rím nem véletlenség s nem pusztán ügyesség dolga. Köze van a tartalomhoz, a vers mondatszerkezetéhez, s ezen belül a gondolat menetéhez. A magyar versnek, mint különben minden versnek, nemcsak külső formája van, hanem belső is, s a külső forma tükre a belsőnek. A magyar ritmus nemcsak ütembeli, hanem gondolatbeli is, s a magyar strófa a gondolatmenetnek is szakasza, melyen belül a párhuzam s az ellentét uralkodik, mind a kettő módosított ismétlés formájában. Ez ismétlésnek külső formája pedig épen a mondatnak szintaktikai és grammatikai egyformasága; a második sor tartalmában fokozhatja vagy ellentétbe állíthatja az elsőét, de ugyanolyan mondattani formában, ugyanolyan szórendben és grammatikai alakban, mint az elsőé. A sorok végén tehát ugyanazon grammatikai kategoriáju szó áll, ugyanazon esetben vagy módban – s ha e szók rímelnek, e rím ragrím.

* * *

A verselés kitanulhatatlan dolog; kitanulhatatlan, mikkel okoz a vers olyan érzéki hatásokat, melyek erősítik tartalmának értelembeli hatásait. Néha mulatságos, micsoda ilyen titkokra bukkan rá az ember. Itt van Petőfinek ez a négy sora:

Ennek harmadik sora verstan szerint gyalázatosan rossz; hiányzik belőle a diæresis; alexandrinus létére nem oszlik pontosan két félre:

Azonfelül rossz az is, hogy az oroszlán főnév két jelzője közül az egyik, a zaklatott, a harmadik sor végén van, a másik, a megsebzett, a negyedik sor elején, tehát a mondat tagolódása nem esik össze a versével. Mindazonáltal ez a vers gyönyörű, s a két utolsó sornak diæresis és sorvég nélkül való egybepatakzása olyan hatalmas és tombolásában is méltóságos erővel csap le idegeidre, mint a megsebzett oroszlán ordítása és futása, mely más, mint a megsebzett macska jajgatása és elinalása.

* * *

A klasszikus költőket lehetne is, kellene is fordítás közben modernizálni. De a legkülsőbb formát, a versmértéket megváltoztatni kényes, mert a külső mérték belső gondolatmenetet tükröz vissza, s aki ezt felforgatja, könnyen a vers lelkét zilálja meg. Főkép nálunk, ahol (jól tették-e, rosszul, arról ma hiába rekriminálunk) megpróbálkoztak a nyugati s az antik versmértékkel – s a próba, sajnos, sikerült, mert nyelvünk, sajnos, időmértékes versre is alkalmas, vagyis a versnek olyan rendjére, mely gondolatainak rendjétől elüt. Az idegen mértéket ma már aligha irthatjuk ki verselésünkből; a magyar mértékkel úgy vagyunk, mint a magyar köntössel: vagy paraszti ruha, vagy ünneplő, de hétköznap angol gunyában járunk. Nem mondom, hogy egészséges hagyomány, azt sem mondom, hogy szükségkép lett (a XVIII. század derekáig költőink magyar mértékben ültették át hozzánk a nyugati strófákat) – ám e hagyomány megvan, egybenőtt érzésünkkel, s elevenbe vágnánk, ha kimetszenők. Ám az antik versben egyet mindenesetre modernizálhatna a fordító: az istenek, a hegyek, a folyók s egyebek nevét, olyankor, mikor ezek csak megszemélyesítések vagy jelképek. Jupiter, Ceres, Mars, Hadria: latinul egyebet jelent, mint magyarul; a latin azt érezte s gondolta hallatukra, mint mi az isten, föld, háború, tenger hallatára. Gimnazista koromban megpróbáltam ilyenfélekép lefordítani a Justum ac tenacem ódát. Két első strófájára most is emlékszem s ideírom; mértékre sántit, nyelvre döczögős, de megmutatja mire gondolok:

* * *

Két év óta az európai sajtót bejárja az ébenfából faragott drámairónak, Henri Becque-nek talán egyetlen megmaradt verse: a Je n’ai rien qui me la rappelle. Megpróbáltam lefordítani – eredeti formájában, mert hiszen ez az aczélból kovácsolt vers belül is szonett. Vesződség közben azonban magyar mértékben is igyekeztem összekalapálni. Ime mindkét formájában: