– No te majd megtanulod azt szépen. Látod-e mi ez?

– Ez-e? Kis nyárs. De nagyon kis nyárs ez! Hisz ezen még egy dongót se lehet megsütni.

– Nem nyárs az, hanem varrótű. Ezzel fogsz magadnak, a mostani maskarád helyett egy tisztességes öltözetet varrni.

– Mi a? Hát a ruhát varrni szokás? Én azt gondoltam, hogy azt szövik, aztán úgy szögezik össze kalapácscsal.

*

Hej, de megbánta Csapó Márton uram félesztendő mulva azt a szerencsét, hogy a fia hazakerült az operencziákról. Nem mult el vasárnap, hogy vagy a Peti ne verte volna be valakinek a fejét a korcsmában, vagy őt magát ne hozták volna lepedőben a korcsmából. Hétfőn aztán nem lehetett bele lelket verni a makutyi voltától. Otthon is goromba volt apjával, anyjával, az öregnek nem egyszer kellett őt ököllel rendreutasítani, a mikor a fiú rendesen birokra kelt az apjával, úgy hogy alig tudták őket az asszonynépek szélyel választani.

Az előljáróság irányában is szörnyű rakonczátlan volt a megkerült fiú. Azzal védte magát, hogy Amerikában ezt így szokták.

Az ökröket rendesen a tilalmasba verte, s semmi tiszteletet nem ismert a mások tulajdona iránt. Azt mondta, hogy Amerikában ezt így szokták.

Márton gazda pedig választott birája volt Bozonka falujának. Tehát a fiának is ő lett volna a legelső birája. Biztatták is az előljárók, hogy fenyítse meg ezt a gézengúzt, teljhatalma minden eszközével.

De hát az öreg bölcs férfi volt. Azt mondá:

– Mit csináljak neki? Ha bedugatom a kóterbe, ő jár jól, én rosszúl. Neki enni hord az anyja a börtönbe, s ott nyujtózhatik a pricscsen egész nap, én meg végezhetem a dolgot helyette kinn a mezőn, meg otthon a marhák körül. Ha pedig lehuzatom a deresre, s én is megmutatom neki, hogy hogyan szokták Törökországban, akkor attól félek, hogy felgyújt, de még az hagyján, a házam biztosítva van, de kiirnak az ujságban, hogy ázsiai módra botoztatok, az országgyűlésen lepocskondiáznak, a viczispán úr felfüggeszt és méltán, mert az a része a deliquensnek, a melyet mogyoróhájjal megkennek, csakugyan ártatlan. Hát csak inkább eltusolom a galibát.

De a milyen goromba volt a Peti minden teremtett lélek iránt, épen olyan nyájas volt az Erzsikéhez. Annak tudott szépeket mondani, azt egyre ölelgette, szorongatta, még meg is csipkedte, ha szerét tehette, a tűzhely mellett. A miért aztán kapott is nagyokat az öt körmére a főző kanállal. Egyszer le is forrázták a nyakát egy merőkanál mosogató vízzel, mikor nagyon tettlegesen fejezte ki a barátságot az Erzsike iránt.

– Elment neked a sütnivalód, te Peti, hogy engemet csipkedsz? Az édes hugádat?

– Hm! Mordult fel erre a legény. Tudnék én te neked erre az édes testvérségre valamit mondani. De majd másik másszor!

Nem hiába tartja a magyar közmondás, hogy «nem szokta a czigány a szántást.» A Peti legényből is akkor tört ki a czigánytermészet, mikor az őszi szántás ideje bekövetkezett. Sehogy sem akart a tenyere kibékülni az ekeszarvával. Ő volt mindig a legutolsó, a ki a szántóföldre kihajtott, hanem aztán a hazatérésben megint ő volt a legelső.

Az Erzsi leánynak is nehezen ment az új élet, korán reggel kelni, meg is fésülködni, tehenet megfejteni, kihajtani, hizókat megetetni, kiseperni, fát hasogatni, tüzet rakni, ebédet megfőzni, elmosogatni, aztán kendert tilolni, gerebenyezni, kovászt tenni, bedagasztani, sütő kemenczét befűtni, kenyeret bevetni, utoljára a guzsalyhoz ülni, s pödörgetni orsószámra a véghetetlen sok fonalat, a mig a szemei le-leragadnak az álomtól. Ezt mind nem szokta ő meg a vándorlásai alatt. De kiváltképen keservesen esett a nagy szapulás napja. Hej nem fordul elő ez a megfordított ünnep a czigánysátorban. Teknő mellett állni, két kezét véresre kidörgölni a szappanozásban, aztán kifacsarni a ruhát, dézsában a fején lehordani a patakra, ott térdig a hideg vízben állva, a mosólapáttal paskolni a szapult vásznat: nincs ebben semmi mulatság!

Mégis csak jobb odakinn a szellős sátor alatt, ha van is didergés, ha van is koplalás, de nincs tenyérfeltörés!

Vasárnap délután, a mikor általános pihenés van a keresztyén világban, összeült a Peti az Erzsivel kipanaszkodni magukat egymásnak az uj élet fölött. Hiszen nem szerencse ez, hanem veszedelem.

A Petinek az a baja is volt, hogy Csapó uram birói és atyai hatalmánál fogva megtiltotta minden falubeli korcsmárosnak, hogy a rakonczátlan legénynek csak egy ital bort is kimérjenek, úgy hogy annak vasárnaponkint otthon kellett duzzogni.

– Te csak könnyen beszélsz, mondá neki Erzsi, mert te megházasodhatol, s akkor a magad gazdája lehetsz.

– De én nem veszek ám el mást soha, mint tégedet. Felelt neki Peti, a leány dereka körül keresgélve.

– Eredj, ne bomolj. Ne járjon a szád! Már hogy vennél el engem: a hugádat?

– Annyira sem vagy te nekem hugám, mint a kálvinista torony, felelt erre Peti. Nem vagyok én a te bátyád, mert én a Mitugrálsz klarinétos vagyok.

– Hát akkor hogy tudhatsz te mindent, a mi ennél a háznál történt ezelőtt annyi sok esztendővel?

– Hát én voltam itt az egyik muzsikás, mikor itt járt a verbunk, a kinek az igazi Csapó Peti felcsapott. Nem jut már eszedbe, mikor a sóspereczet a Peti kaszatokmányára akasztottad? Én le akartam venni, te a kezemre ütöttél, «nem ebfogra való!»

– Te voltál az? Hát aztán hogy merted magad az igazi Csapó Petinek kiadni?

– Tudom én azt jól, hogy könnyű megcsalni a parasztot. Egyszer végig hallgattam, mikor a követválasztásnál a jelölt urak óraszámra «lódítottak» a piacz közepén. Mind elhitték, hogy ő a népnek az atyja, mért ne hihetnék el nekem, hogy én vagyok a népnek a fia?

– Czigány okoskodás; de jó!

– Aztán tudom ám én jól, hogy hol van a te bátyád: az igazi.

– Hát hol van?

– A tömlöczben.

– Micsoda bűneért kerűlt oda?

– Nem a maga bűneért, hanem az enyimért. Véletlenül jöttem össze vele odafenn a «görbe országban», a Szilágyságban. Őtet Szibériából eresztették haza, a hová a muszkák hurczolták el a forradalomkor. Engem meg az udvarhelyi dulló üldözött, verje meg a devla! Valami kis ártatlan csemege miatt. A delizsánczot találtuk az árokba belefordítani, aztán mikor kisegítettük, hogy könnyebb legyen, a pénzes zacskók a kezünkben maradtak. Egy csárdában összetalálkoztunk a közös szalmán a Peti meg én is. Ő nagyon rongyos volt, én megszántam, nekem jó ruhám volt, azt mondtam neki, hogy cserélek vele. Ráállt a bolond, elhitte, hogy vannak nagylelkű hazafiak, a kik a hazatérő menekültet a saját köntösükkel felruházzák. Én aztán az ő rongyaiban, mint szibériai száműzött szépen átrándultam két országon, őtet pedig az én szép zsinóros mentémben nyakon csipték, most ott ül Szamosujváron.

– De hisz az a csalfaság elébb-utóbb ki fog sülni. S akkor az én bátyám haza kerül s összetöri a csontodat.

– Tudom én azt. Nem is ettem én bolond gombát, hogy soká itt ragadjak, hanem csak arra várok, a mikor a biró uram beszedi az adórestáncziát, egyszerre sok pénz lesz a ládájában.

Akkor aztán «ha nem gyüszsz, viszlek!» S azzal «usgye fóre!»

– Ki akarod rabolni az apámat? S ezt nekem elmondod?

– El ám, mert épen a te segítségeddel akarom kirabolni, aztán téged is magammal viszlek.

– Bizonyos vagy róla?

– Tudom én azt jól, hogy velem jösz, ha hílak. A ki egyszer megszokta a czigány-életet, nem lesz abból paraszt soha. Itt látod, hogy minden legény csak mókázik veled, czigányleánynak csúfolnak, a legszebb enyelgésük az, ha az ostorral a viganódra húzhatnak a szekérről. Még a béres is kicsúfol. Csak én vagyok neked való. Aztán, ha egyszer sok pénzünk lesz, kimegyünk Oláhországba, ott senki azt sem kérdi tőlünk, hogy «ungye mere?» Úgy élünk, mint a hal a vízben.

Az Erzsi leány ráhagyta, hogy jó lesz. Biz ő is megunta már az itthoni keserves életet.

Akkor aztán szépen kifőzték együtt a gonosz tervet, hogy a birónál levő adópénztárt hogy kerítsék kezükre.

Mikor az Erzsi megtudja, hogy Csapó Márton sok pénzt hozott haza (azt a szeglet-almáriumba szokta jól elzárni), majd értesíti róla az ál-Petit, hogy itt van az ideje. Éjjel a Peti bekopogtat majd az ajtón, a kis szobába, a hol a biró alszik, azzal az ijjedtséggel, hogy az egyik ökör fel van puffadva, jőjjön ki segíteni rajta.

Mikor aztán az öreg kitötyög az istállóba, s a szalmán fekvő ökörhöz lehajol, hogy annak a száját szétnyissa, s a végett egy kötelet vessen annak a szájába, akkor az apját kisérő Erzsi a kezébe adott kötelet hirtelen a gazda nyakába veti, s akkor aztán a fuldokló öreg embert ketten együtt könnyen megkötözik. Azért nem fogják megölni, csak épen megnémítják. Akkor aztán az adópénzt elemelik, a két lovat befogják a szekérbe, s reggel hetedhét országon túl lesznek, ismerős előttük már a tolvajok útja jobban, mint a pandurok előtt. Erre kezet is adtak egymásnak.

A terv kiviteléhez a Peti komolyan is hozzá fogott, a mennyiben a kivitelre szánt nap estéjén úgy megtraktálta az egyik szarvasmarhát jó friss luczernával, hogy az valósággal dobkórt kapott éjszakára; igaz lélekkel lármázhatta fel Csapó Márton uramat a veszély hirül adásával.

Az öreg a hivásra kijött a déczbundájával a nyakában, mire az Erzsi is előjött a konyhából a lámpással s eléje világított az istállóig.

Az öreg természetesen nagy dühbe jött, mikor meglátta a veszedelmes bajba jutott állatját, s az első dolga az volt, hogy a hanyagságban bűnös Petit egy hatalmas nyaklevessel üdvözölje.

Erre számított is a Peti. Volt oka rá, hogy az öreggel birokra keljen s dulakodni kezdjen.

Csapó Márton uram azonban, hajlott kora daczára is, izmos férfi volt s az ál-Peti nem birta őt a falhoz szorítani.

E tülekedés közben odakiálta hát az Erzsinek:

– Kapd fel azt a kötelet, s vesd a nyakába az öregnek!

Csapó Márton erre megrettent.

– Fiam! Te meg akarsz engem ölni?

– Én nem vagyok kendnek igazi fia! – dörmögé a ficzkó fogcsikorgatva. – Gyorsan Erzsi!

– De én az igazi leánya vagyok! – kiálta az Erzsi s abban a pillanatban a kötél-hurok az ál-Peti nyakára lett szorítva, a másik perczben aztán már ő volt az alomszalmára leteperve, s a két keze hátra kötve.

Másnap reggel haza érkezett az igazi Csapó Peti.

*

Ez pedig igaz történet. S ennek is van története.

Püspökszentelésre mentünk Kassára. Együtt jöttek a bucsuzó bihari urak is, köztünk az erélyességéről és jó humoráról országszerte ismert alispán, az 1861-iki szolgabiró. More patrio leültünk tarokkozni, hogy ne veszszen hiába a drága idő: more consveto engem jól elvertek.

De tarokkozás közben az én alispánom ezt a történetet historizálta el kedélyes humorával.

A játék végén aztán szokás eldicsekedni vele, hogy ki mennyit nyert a nehéz küzdelemben. Végül maradtam én.

«Én nyertem a legtöbbet: egy kész novellát, a mit csak le kell irni, s nem állok jót róla, hogy még népszinmű is nem lesz-e belőle?»

A ROSSZUL OSZTOZOTT TESTVÉREK.

Ha tudná azt a budapesti közönség, hogy minő kincset bír a fővárosa közelében! Egy valóságos őserdőt, a minővel nem dicsekedhetik se Bécs, se Páris: talán egyedül München, olyan rengeteg fedi a budai határral szomszédos hegyeket, a melyben egész nap elbolyonghat még most is az ember, a nélkül, hogy kerítés, tilalomfa elzárná az útját; emberhangtalan völgyeket, melyekben még a népvándorlás le nem legelte a vad virágokat; csalitokat, a melyek még nincsenek teleszórva ludfertálytakaró papirosokkal. Magam még most is rá tudnék akadni a rejtett zugokra, a melyekben tavaszszal a gyöngyvirág, nyáron a csattogó eper terem: ismerősek előttem a sötét félkerek foltok a pagony pázsitján, melyekben bizonyosra találni minden esős idő után a pompás csiperke-gombát. Én tudom, hol találni őszszel a fehérgyümölcsű somot; hol sütkéreznek még a kigyók a kövek között; hol bujdokol az óriási csirkebéka, melynek olyan hangja van, mint egy rúgott borjunak. Én ez erdőkben még sasfészket is találtam és borzodut. Dehogy árultam volna el őket valami vadászembernek. A mókusoknak pedig három fajtájával állok ismeretségben. Az egyik lángvörös, a másik sötétbarna, a harmadik szürke, körülbozontos farkú. Azoké a bükkös erdő.

Azután ismerem azt az utat is az erdőkön keresztül, a mit nem jelez más, mint egy-egy mészszel rajzolt kereszt az ős cserfák derekán. Embernyom nem taposott ösvényt a puha harasztban. Így hivják a korhatag falevél-törmeléket a vén erdőkben. Mikor a magányos kóborló ez uton végig jár, olyan csend fogadja, akár egy templomban: a mit csak a feketerigó furulyahangja, a szajkó rikoltása s a favágó harkály kopogása szakít néha félbe. Ezen az ösvényen nem is szokott más járni, csak azok, a kik amott lent a tulsó völgyben laknak, meg a kik tudnak felőlük s esztendőben egyszer rászánják magukat, hogy ellátogassanak hozzájuk.

A völgyet úgy hiják, hogy «Makkos Mária völgye», németül «Maria Eichel».

Hajdan egy jámbor szerzetes-rend választotta ki e csendes rejtek-völgyet ájtatos remetesége helyéül: a Paulinusoké. Ők építették ott a kolostort, s a nagy terebély almafák ott a lankán még az ő ültetményeik. II. József nagy gyérítési műveletének áldozatul esett ez a szerzet s a kolostor a kerttel együtt dobra került: megvette egy becsületes budakeszi sváb. A családnevet nem igen szokták e tájon emlékezetben tartogatni; az első vevőn rajta száradt a «Kloster-Michl» név, a fiát azonban már «Krumpirn Hansl»-nak tisztelték, mivel hogy ő hozta be a budai hegyek közé a burgonyát; ennek a fia pedig már «Meier Seppl» név alatt volt ismeretes, a mi azzal volt indokolva, hogy tejgazdaságot tartott. A felesége maga hordta el a rendes vevőinek a tejet, még szamarat sem tartott hozzá; mindennap megtevé a hosszú utat a Makkos Mária völgyéből a városba, akár tél volt, akár nyár. Valamikor szép asszony lehetett: igazi piros-pozsgás, gömbölyű arczú, kékszemű sváb fizionomia; jó kedvű, barátságos teremtés, a ki azért fárad és dolgozik, mert ez neki mulatság, nem mintha rá volna szorulva. A birtokuk megért ötvenezer forintot.

Mikor nyáron kinnlaktunk a Svábhegyen, nekünk az Anna Midi hordta a tejet; már reggel hat órakor ott volt. Gyümölcséréskor is a legelső termését mihozzánk hozta; ha a csattogó eper, a tinórú-gomba ideje volt, azt sem vitte máshoz. Aztán a tüzelő fát is ő tőlük vettük: nekik szép nagy erdejük volt, a miből évenkint turnus szerint vágták ki az erdei ölfát. Olyankor maga jött a szekérrel a Meier Seppi.

Egy szót sem tudott magyarul. Hanem azért kifogástalan derék magyar ember volt, daczára a simára borotvált arczának. Ő vele történt az, hogy mikor 48-ban a budakeszi deputatioval (rendeletre) feljött a Budán regnáló Windischgrätz elé, a hatalmas hadvezérnek arra a kérdésre, hogy «no hát ti milyen érzelműek vagytok?» azt felelte, hogy «mi csak jó érzelműek volnánk valamennyien, hanem a papunk»… – «No hát – a pap?» – «Az egy valóságos megtestesült Schwarzgelb!»

Be is csukták érte két hétre. A mivel nagyra volt az egész atyafiság. Akkoriban így taksálták az embert: «derék ember, be is volt csukva».

Tőle kaptam a szilvafáimat is, a melyekkel a kertem lankája be van ültetve. Ő maga segített azokat elrakni.

Minden találkozásnál nagyokat parolázva egymás tenyerébe, megigértette velem, hogy egyszer meglátogatjuk az egész háznépemmel együtt az ő kis erdei tanyáját. Egyszer aztán beváltottuk az igéretet s egy szép délután nekiindultunk a kirándulásnak.

A budakeszi vágásig csak tudtam az utat, hanem ott azután kezdődik a rengeteg, a melyből csak jelek után lehet kiigazodni. Természetesen kocsiút is vezet a Makkos Mária völgyébe, de az nagy kerülőt tesz, s csak parasztszekérrel járható. A Meier Seppi azonban megigérte, hogy majd a Jancsi fiát fele uton elénk küldi; az ott fog ránk várni a Norma-fánál.

Pontosan a megállapított órában ott voltunk a Norma-fánál, a honnan a gyönyörű Fáczán-völgybe nyílik a kilátás.

Úgy látszott, hogy korán érkeztünk; mert a Norma-fa környékén még nem volt látható más emberi alak, mint egy kis gyermek, a ki ott ült egy bokor alatt s bodzafából sípot faragott. Ránézve, négy esztendős fiucskának lehetett becsülni, s az embernek az volt az első gondolatja, hogy ugyan hogy tudnak ilyen kis porontyot szülői felügyelet nélkül az erdőre bocsátani?

Addig is letelepedtünk a fűbe.

Erre a kis fiucska abbahagyta a sípfaragást s odajött hozzánk, emberségtudón köszöntve.

– Jó napot. Nem önök azok a vendégek, a kik a Makkos Mária-völgybe készülnek? – kérdezé tőlem.

– De azok vagyunk, fiacskám. A Meier Seppi fiára várunk, a ki bennünket odáig fog vezetni.

Erre az apró emberke hátravetette a fejét, szétfeszítette a vállait, a bodzafasípot kettétörte az öklei között és eldobta s azt mondá:

– «Meier Seppi» csak csúfneve az öregnek: azt Groll Józsefnek hivják. Én vagyok annak a fia, a Groll János (sic!), a ki önöket Makkos Máriáig fogom vezetni.

Csupa megenni való volt ez a máknyi-makkemberke, mikor ilyen büszke önérzettel lépett fel a családja becsülete mellett.

– Isten köszöntsön fel, Groll János, ha te vagy az, a ki minket kalauzolni fogsz! De hát nincs apádnak nagyobb fia náladnál, hogy téged küldött?

– Van, de az fél egyedül járni az erdőben.

– Hát te nem félsz?

A parányi embernek nagy szemei voltak. E kérdéstől még nagyobbak lettek.

– Mitől félnék?

Mondhattam volna neki: attól, hogy a mókus elkap; de nem akartam megsérteni.

– Ha tetszik, menjünk. Az anyám várja önöket.

S azzal megindult előttünk, akkorákat lépve az apró lábaival, hogy a felnőtt ember lépéseit szinte megközelíté velük.

– Majd elfáradsz, ha olyan nagyokat lépsz.

– Én mindig így szoktam járni.

Nekem eszembe jutott, hogy mikor ilyen kicsiny fiu voltam, az apám kivitt magával a szigetre, a kertünkbe, s hogy ne érezzem az elfáradást, két fűzfavesszőt vágott a számomra, az egyik volt a paripa, a másik ostor; én aztán vígan győztem a hosszú utat. Elmondtam ez emlékemet a sétáló társaságnak. Ennek a kis fiunak is kellene ilyen vesszőparipát vágni.

Erre a kis kalauz hátra fordult s azt felelé magyarul:

– Én igazi lovon szoktam nyargalni.

A válasznál még jobban meglepett az, hogy magyarul adta.

– Hát tudsz te magyarul?

– Az természetes.

– Hol tanultad meg? Hisz se apád, se anyád egy magyar szónak sem ura.

– Cserébe küldtek Pomázra magyarokhoz.

– Mikor?

– Oh, már az nagyon régen volt.

Nagyon régen? Talán hát még sem négy esztendős ez az apróság?

Az út lefelé kezdett térni, hegynek alá könnyű a gyalogolás: az én kis emberem úgy neki lódult, hogy a karaván női tagjai alig birtak vele lépést tartani. Egy párszor vissza is szólították. Ha nő szólt hozzá, veres lett az arcza, úgy elpirult, mint valami nagy siheder, és zsenirozva érezte magát.

Annál közlékenyebb volt irányomban: megismertetett az erdei út fortélyával, hogyan lehet eligazodni a sűrűben a bemeszelt faderekakról; megmutatta a határkövet, mely Buda város birtokát a kamarai erdőtől elválasztja. Útközben figyelmeztetett a mérges gombákra, melyeket külsejükre nézve könnyű összetéveszteni az ehetőkkel, ha feltöri őket az ember, kék-zöld szint váltanak egyszerre; a hol kocsinyomot talált az erdőben, kimondá a véleményét, hogy itt faorzók jártak bizonyosan az éjjel; s a mint egyszer egy az uton áthajló bükkfához értünk, ott megállt, előbb szétnézett, hogy messze maradtak-e a hölgyek? nem fogják-e meghallani? s aztán halk hangon közlé velem, hogy itt erre a fára akasztotta fel magát most tavaszszal egy magyar földesúrnak a fia, ott függött azon a kihajló ágon.

– Hát te azt hogy tudod?

– Hiszen én találtam rá.

– Tudom, szaladtál is haza ész nélkül!

– Haza nem; hanem be a krisztinavárosi kapitánysághoz. – Az apám hozta hirül, hogy falragaszokon hirdetik a fiatal úrfi eltünését, száz forint a jutalma, a ki rátalál halva. Én bejelentettem, hogy rátaláltam.

– És aztán még vissza is tértél ide a rendőrökkel?

– Vissza hát. Nálam nélkül le se tudták volna venni. A fa dereka vékony, csak én tudtam rá felmászni, hogy elvágjam a kötelet.

– Akkor te mennykő gyerek vagy.

– Meg is kaptam érte a száz forintot.

– Hát aztán mit csináltál vele?

– Betettem a takarékpénztárba.

Nézze meg az ember! Ennek a babszem jankónak száz forintja van a takarékpénztárban! Mikor én ekkora voltam, nem ismertem nagyobb pénzt a susztertallérnál, azt is ajándékba kaptam s aztán örültem, ha annyi árpaczukrot vehettem rajta, a mennyivel elronthattam a gyomromat. Ez meg már kapitalizálja a száz forintját. Mikor érem én ezt utol?

Az erdei rejtek-ösvény egy szép kies völgybe vezetett alá, melynek lankás oldalán tehenek legeltek. Óriási nagy diófák tartották eltakarva magát a majorházat, mely hajdan barátkolostor volt, a kápolnából lett konyha, az oltár helyén van a tűzhely…

«és miért ne?
Itt és ott élhetünk az Isten kedvére».1)

A teheneket egy kis szöszke leány őrizte, a ki egyszerre oda futott elénk, a mint meglátott bennünket.

– No te, Jancsi!

– No te, Lizi!

Ezzel a két szóval üdvözölték egymást s aztán elkezdtek versenyt futtatni, hogy ki jelenti be hamarább a vendégek megérkeztét a háznál. A kis ember megelőzte a nagy leányt, s még az a diófáig sem ért, már ő jött is vissza hozzánk.

– Talán nénéd az a Lizi? – kérdezém tőle.

– «Néném!» – szólt egész nehezteléssel a János. – Hogy volna nekem néném? Egy árva leány, a kit örökbe tartunk.

– Terringettét! De megharagudtál! Még megérem, hogy szeretőd a Lizi.

– Hát hadd legyen!

A derék Anna Midi már ott várt bennünket az ajtóban. Nem jöhetett kijebb, mert tésztát dagasztott, buchtlit készített a számunkra. Nagy volt az öröme a jó asszonynak, hogy meglátogattuk valahára. Alig találta a helyünket s erősen unszolt, hogy menjünk be a «tiszta» szobájába; de az én népemnek nagyobb kedve volt odakinn a szabadban telepedni le az illatos diófák alatt, a czövek-lábú asztal körül.

A kis Lizi nagyon frissen fölterített, s hozta poharakban, köcsögökben az édes tejet, aludt tejet, addig is, míg a buchtli kisül.

– Mindjárt megérkezik a gazda is, – biztatott bennünket az Anna Midi; oda lenn van a luczernásban a Tóni fiával; gyűjtenek, petrenczét raknak; tüstént itthon lesznek.

S mint a parancsolat, jöttek is már épen a kerten keresztül. Szép gyümölcsös kert volt; az új ültetés közül még kimagaslott néhány százados körtefa, almafa, a mi a barátoktól maradt; a cseresznye épen érni kezdett; egy fának a tetejében feketéllett az a szép ökörszem-cseresznye, a mit csak grátiából osztottak beteggyógyítónak, hatalmas kereplő volt rákötve a rigók elriasztására.

E fák közül kanyargott elő az ösvény, a melyen láttuk fölfelé jönni az apát és fiát.

Az apa czepelt a hátán egy egész kalangya luczernát, még tetejébe a kasza is bele volt vágva a szénába, a fiu pedig hozta a villát, a gereblyét, meg a vizes korsót. Nagy, hosszú siheder volt, de látszott rajta, hogy terhére van ez a nagyság; úgy szeretné vagy a kezét, vagy a lábát valahol elhagyni; de legörömestebb a fejét. Az volt nagyon az útjában.

Mikor megérkeztek a ház elé, az Anna Midi ráförmedt a fiura.

– Te nagy kamasz! Engeded az apádnak, hogy ő czepelje a luczernát a hátán.

– Ejh, asszony! – csitítá a gazda. – Nem bírja ez még azt.

– Legalább a kaszát hozhattad volna, te Tóni.

– Hát van nekem három kezem? – mordult vissza a fiu.

– Eredj, te goromba! Legalább hát előre siethettél volna, ha semmit se kellett hoznod. Hogy szedtél volna nekem érett cseresznyét a buchtlihoz. Mind csak arra várok még. No szaporán!

A Tóni felnézett nagy renyhén a cseresznyefára, félreszegett nyakkal.

– Letörik az én alattam! – S azzal levetette magát a luczernára, a mit az apja hozott.

– Eredj! – rivallt rá az öreg, – ne hidald le a luczernát, a mit én a teheneknek hoztam.

Akkor aztán eléugrott a kis Jankó, felkapta a füles kosarat.

– No majd felmászok én a fára mindjárt.

S azzal gyorsan, mint az evetke, felfutott a fa tetejébe, a legmagasabb ágakig, a hol a legérettebb cseresznyék voltak. Ő alatta nem tört az le.

Én az alatt beszédbe akartam elegyedni a hosszú fiuval.

– Hát tudsz-e magyarul?

Nagyott rázott a fején és vigyorgott.

– Noá.

– Nem jársz tán iskolába?

Ezen meg épen nagyot nevetett.

– O ná.

Az apja gyámolítására jött a fiának.

– Nem olyan nagy legény ám ez, mint a milyennek látszik. Ez még csak csigával tud játszani. Mit gondol az úr, hány esztendős? Most lesz kukoriczatöréskor tíz esztendős.

– No én tizenhatra taksáltam volna.

– Az ám. Óriás lesz ebből. Pénzért fogom mutogatni a vásáron.

– Azért is olyan tohonya, mert nagy növésben van, tevé hozzá a jó Anna Midi.

A fiu aztán ott hagyott bennünket, s a míg mi ő róla beszéltünk, odabenn a konyhában megette a kuglófhoz előkészített lekvárt. A kis Jankó azonban már tele is szedte a kosarát cseresznyével s hozta az anyjának.

A becsületes Groll József oda vonta magához a kis Jankót s megczirógatta a fejét; s aztán valami olyan furcsa mosolygással, a miben több volt a szégyenkedés, mint a dicsekedés, azt mondá:

– Hanem ez a kis vakarcs már tud magyarul: iskolába is jár. Ugy-e bár, Jánoskám, már szavalni is tudsz? No hát vágd ki a becsületünket.

Azzal félkézzel feltette a kis fiut az asztal közepére.

Az nem is nagyon kérette magát, csupán azt kivánta, hogy az anyja hozza ki az iskolai könyvét s nézzen utána, hogy ha bele talál sülni, aztán segítse ki.

Az Anna Midi egy szót sem értett magyarul: de a Jancsika ráerőszakolta, hogy legalább azt az egy verset, a mit ő tud szavalni, tanulja meg olvasni.

Vörösmarty «Petiké»-je volt a szavalmány.

De olyan becsületesen elszavalta azt a Jancsika, hogy csupa csuda volt. A feleségem azt mondta rá, hogy nincs az a szinész, a ki ennél ügyesebben tudjon előadni humoros költeményt. S olyan jól állt az ennek a kis arasznyi embernek, a ki alig érte fel a szájával a nagy vizes korsót.

– Hát ezt a gyereket mennyi idősnek tartja az úr? kérdezé az apa tőlem.

Sokat akartam mondani.

– Lehet öt esztendős.

– Az ám tizenöt. «Bátyja» ez ennek a nagy kamasznak: nem öcscse.

– No akkor ezek a testvérek ugyan roszszul vannak megosztozva, mondám én az öreg Grollnak.

– Az még hagyján szólt az öreg, hogy igy csontban, húsban az egyiknek nagyon is sok, a másiknak nagyon is kevés jutott: de azután a fej dolgában még rosszabbúl vannak megosztozva. Ez a hosszú égmeszelő, a ki nem tudom, hogy hová akar felnőni, már a harmadik esztendeje, hogy az iskolába jár, s még most se tudja a nevét becsületesen leirni: ez a kis vakarcs meg már minden mesét könyv nélkül tud, a mi csak az iskolakönyvekben van; egyszer elviszem magammal a szinházba s itthon elmondja az anyjának az egész darabot szóról-szóra. Ezt a nagyot meg ha a szomszédba elküldöm, hogy hozza haza a kölcsönkért szénavonyogót, hát rittig elhozza helyette a szomszédasszonynak a talkedli-sütőjét: már odáig elfelejti, hogy miért küldték.

Erre az Anna Midi is beleszólt a beszédbe.

– Hiszen csak ne maradt volna ilyen kicsi. Nem volna nekem ennél kedvesebb fiam: mert ez úgy tudja még a gondolatomat is. De hát szégyenszemre ilyen maradt. Nem tudom én, ki babonázta meg? Talán átlépték, mikor kicsiny volt. Próbáltam én ezzel már mindenfélét. Kenyértésztába beledagasztottam, úgy tettem a kemenczébe: azt mondták, ettől megváltozik a törpesége, de bizony csak nem nőtt ez meg a kenyérélesztőtől sem.

– Nem baj az, asszony, vigasztalá az öreg. Legalább kevesebb posztó kell neki a mándlihoz. Azért legény ez a talpán! Úgy elhajtja a lovat, akár egy kocsis. Nem is ijed ez meg az árnyékától. Nincs az a nagy kutya, a kitől megrettenjen, ha rátámad; úgy meghajígálja kővel, hogy elszalad esze nélkül. Kérem! Télen a nagy kamasz fél magában az iskolába járni; ennek a kicsinek kell kisérni, s megint érte menni. Ez meg csak úgy fütyöl, meg dalol, mikor egyedül jár az erdőben.

– Mit használ ez mind? Sohajtozék a jó Anna Midi. Azért mégsem lesz lesz belőle embernek való ember. Hiszen mikor négy éves volt, hát épen akkor halt meg a szegény Száli, a komámasszony; maradt neki egy kis leánya: két esztendős. Azt én magamhoz vettem, azzal a gondolattal, hogy majd ha megnő a két gyerek, s arravaló lesz, hát összeházasitom őket; ők veszik le rólunk öregekről a háztartás terhét. Szerette is egymást a két poronty. De már négy esztendő mulva a leány egy fejjel nagyobb volt a fiunál. Ma meg már úgy néz ki, mikor egymás mellett mennek, mintha dajkája volna valami kis ölbeli babának, a kit járni tanít. Pedig azért most is nagyon szeretik ám egymást. De hát hogy lehessen arra még gondolni is? Uram bocsáss! Hogy lehetne ennek valaki felesége?

Ez alatt a két testvér összekoczódott.

A hórihorgas cseresznyét lopott a kosárból, a mit a törpe teleszedett.

– Te! Ne pákoszkodj! inté a törpe, mert pofonváglak!

– Te-e? monda emez málé-szájjal. Te vágsz engem pofon? Leszálljak hozzád, hogy pofon üthess?

– De majd fölmegyek én hozzád! S azzal olyan gyorsan, mint a hörcsög, felugrott a nagy kamasznak a vállára, s olyan pofont adott neki, hogy csak úgy csattant. Mire az az öklét fölemelte, már akkor távol volt tőle.

Erre a lusta fiú a lábával rugott nagyot a törpe felé. De ez sem volt rest: hirtelen megkapta a nagy gyereknek a kirugott lába fejét, s olyat rántott rajta, hogy egyszerre az ülő testrészére zuhant.

Akkor aztán ez is haragba jött: felszedte a tagjait a földről s elkezdte üldözni a testvérét hosszú lépésekkel. Az futott előle az apró lábacskáival, szaporán mint az egér; de a nagy kamasz mégis csak utolérte, ha egyszer nekivetemedett: mikor aztán azt látta a törpe, hogy a másik nekiszorítja a sárgarépa-ágynak (atyjuk, anyjuk kiabált rájuk: «rá ne gázoljatok a répára!»), akkor egyszerre lekuporodott a földre, s a belebotló gyerek keresztül bukott rajta hasra. A másik perczben már a törpe a nyakán ült az elhasalt fiúnak, s két marokkal megragadva annak az üstökét, beleverte neki az orrát a sárgarépába.

A hosszú gyerek nem szégyelt bömbölni. Káromkodni már tudott, szidta az apja-anyja lelkét a törpének s fenyegette, hogy megöli.

Ez meg gyorsan felmászott előle egy fiatal diófára, oda a hosszú nem tudott felmászni; csak úgy rázta a fát derekánál fogva dühösen: de nem birta róla lerázni.

Utoljára az árvaleány járult közbe, csititgatva a nagy fiút, s egy darab vajas kenyérrel kiengesztelve a haragját.

De a kamasz még akkor is, mikor a szája tele volt, egyre fenyegetőzött: «Megállj, törpe! Nőjek csak meg! Legyek csak nagy legény! Majd eszedbe juttatom ezt.»

Ezalatt elkészült az uzsonna: mind hozzá ültünk. Az asszony és a fogadott lány felszolgáltak, a gazda a tehenek, ökrök után látott; a hosszu gyereket leültették a diófa alá, hogy tanulja a leczkét, s lehetett hallani a keserves bifflázását a hármas kis tükörből: «ne-fir-kálj-házak-fa-lá-ra-sem-ke-rí-tés-ol-da-lá-ra»: bizonyosan nem értett belőle semmit.

A kis törpe meg azzal mulattatott bennünket, hogy elprodukálta, a mit eltanult a minap látott szindarabból. Schiller «Haramiái» volt a szinmű. De én soha életemben remekebbül nem láttam Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy és ugyanazon szinésztől eljátszani, mint a hogy ez a kis máknyi makk ember adta.

Hisz ebben egy nagy szinész veszett el! De hátha nem is veszett el?

Valami hét esztendő mult el e látogatás óta. Egy szép reggel Budapest legélénkebb utczáján találkoztam az öreg Grollal. Nem magában volt, egy legény is volt mellette: mind a ketten az ismeretes budakeszi svábmagyar parasztöltözetben voltak, vasárnapiasan kicsipve.

– Hát magát, Groll szomszéd, mi hordja itt a szép Váczi-utczában?

Az öregnek ragyogott a két piros orczája az örömtől.

– Hát ezt a kis gyerekcsét hoztam be magammal. Ön már nem is ismer rá, úgy-e bár?

Az a kis gyerekcse olyan szál legény volt, hogy nekem is úgy kellett rá felnéznem: öles ficzkó, széles vállakkal, domboru mellkassal, olyan egyenes, mint a fenyőszál, piros-barna arczszinü.

– Ez a kis Tonele, mondá az apja.

– Ejnye de megnőtt! mondám én, kezet szorítva az öreggel.

– Pedig még nőni fog, tevé hozzá az öreg.

– Gratulálok hozzá! s azzal a fiúval is kezet fogtam.

Az volt a legelső észrevételem, hogy az apának milyen kérges a tenyere, a fiúé pedig milyen sima és lágy: pedig akkora, hogy az én markomban alig fér el.

– Hát miben járnak itten a városban? kérdezém az öregtől.

– Az asszentáló komissziótól jövünk.

– Ah! No még egyszer gratulálok. Ugyan derék granátos lesz a Tóniból.

– Nem abból, mondá az öreg, hamisan hunyorítva, «untauglich»-nak találták a fiacskámat.

– Micsoda? Untauglichnak? Ezt a Sámsont? Ugyan mije hibázik?

Az öreg egyre mosolygott.

– Hát a jobb kezének mutató-újja úgy be van görbülve, hogy nem képes a puska ravaszát elrántani vele. Kipróbálták az urak a komissziónál: nem egyenesedett ki.

Csakugyan láttam a ficzkónak a mutató-ujját, hogy be van görbülve.

Az öregnek teljes bizodalma volt hozzám. Tudta, hogy én nem vagyok benfentes a katonáknál, a szája elé téve a tenyerét, súgott oda a fülembe:

– Ötszáz forintomba került, hogy azt a görbe ujjat ki ne tudja senki egyenesíteni az ujoncz-vizsgáló bizottságban.

– No az nagy hiba volt, szomszéd. Nem árt a legénynek egy kis katona-regulát tanulni.

– Hát mit tegyen az ember? Mikor az anyja úgy bolondul érte? Aztán az idén meg akarjuk a Tónit házasítani.

– Az meg nagyon korán van még.

– Hát mi nálunk ez úgy szokás. Mentül hamarább házasodik a legény, annál elébb megjön az esze: ennek pedig nagy szüksége van rá. Aztán a Lizi is arravaló már, hogy férjhez menjen. Ha tovább tartogatjuk, vén leány lesz, s rajtunk marad.

– Hát a kis Lizit veszi el a Tóni?

– Jaj, de az is megnőtt ám azóta! Félfejjel nagyobb, mint a nevelő anyja. Majd meglátja ön! Csak eljön a fiam lakodalmára?

– Ha szivesen látnak, s ha a dolgom vissza nem tart.

– No hogy szivesen látjuk, az bizonyos, a tensasszonynyal együtt. Szüret után lesz a lakzi: akkor önök is odakinn vannak még a Svábhegyen, s aztán ott tartjuk a lakodalmat a «Parizer»-nél. Az ott van az önök szomszédjában.

– Hogyan? A Pariser kocsmájában?

– Hát a mulatság kedvéért. Egyszer történik az életben: akkor hadd mulassa ki magát a legény. Elég sok ideje lesz még majd megbánni. Ott lesz a budakeszi banda.

No ez nagyon kecsegtető volt rám nézve. Budakeszi sváb paraszt művészek, csupa trombita, kis dob, meg öreg dob. Sátoros ünnepeken elég élvezetet szoktak szerezni nekem, mikor a szomszédomban jobb ügyhöz méltó kitartással negyvennyolcz óráig harsogtatják a Vagabundenpolkát, meg a Luiza-csárdást. Megigértem, hogy elmegyek.

– S megtánczoltatja a menyasszonyt?

– Az is kitelik tőlem. De hát a Jóska mit szól ehhez? Hisz ő volt szerelmes a Lizibe?

– Hja! a Jóskából nagy ember lett! mondá az öreg büszkén.

Én azt értettem a «nagy ember» alatt, hogy megnőtt s ahoz is gratuláltam:

– Hát hol van most a Jóska? kérdezém tőle.

– Nem tetszik tudni? szólt az öreg neheztelésbe menő bámulattal. Hát nem tetszett látni? Nem is olvasta! Ah! Akkor kérem tessék velünk együtt a szögletig jönni, ott majd megmutatom.

Vajjon mit mutat nekem az öreg az utczaszögleten?

Elmentem velük együtt egész a piaczig, a hol a leégett német szinház kormos előcsarnokának az oszlopai biztonság okáért deszkázattal valának elzárva. Ott pompázott egy ajtó nagyságu hirdetmény, melyen három törpe alak volt látható fantasztikus jelmezekben; alatta óriás betükkel veresben, zöldben nyomatva: «Die Liliputaner! Princzesz Lilli, Jean Piccolo, und Kiss Josi: Brillante Vorstellung!»

Az öreg odamutatott a mogyorófapálczája végével a huszáros alakra a három között s büszkén mondá: «Az ott az én fiam!»

– Ah önnek a fia a hires Kiss Józsi?

– No hát tetszett róla már olvasni?

– Óh igen! Hisz az már világhirü művész. No ma este elmegyünk a szinházba feleségestől, megnézzük a kis pályatársat.

– No annak nagyon fog örülni! Aztán a Tóni lakodalmáról meg ne feledkezzenek.

Hát biz’ én csak nem tartottam meg a szavamat. Német szinházba menni! Magyar irónak! Az ötvenes években! Az lett volna a «bableves.»

Meg más egyéb dolog is volt.

Én bizony soha sem szerettem a természet csodáit a művészi világban. Miattam itt járhatott Tom Pouce: a törpe admiralis; Donato, a féllábu tánczművész; miss Pastrána, a szőrös ábrázatu primadonna: én egyikre sem voltam kiváncsi.

Hanem a helyett meglátogatott engem maga Kiss Józsi.

A parányi művész igen komoly férfiu volt. Mikor felültettem az iróasztalomra, (hogy szemtől-szembe értekezhessünk egymással: különben nekem kellett volna a földre leülnöm) engedelmet kért, hogy szivarra gyujthasson. A havanna úgy illett a szájába, mintha én a bambusz pálczámat venném a fogaim közé.

A szokásos gratulácziók után, a mikkel régi ismerősök szokták egymást üdvözölni, én a legközelebb szőnyegen levő tárgyra tereltem át a beszélgetést.

– Hát ön itt lesz-e az «öcscsének» a lakodalmán?

A mire a parányi ember szomoru mosolylyal felelt:

– Az rám nézve nagyon kinos jelenet volna. Hisz ön nagyon jól tudja, hogy egykor minő gyöngéd érzelmek kötöttek engemet a Lizihez.

– Sejtettem legalább.

– Mi egymásnak voltunk szánva. És valóban találkoztak is mind a jellemeink, mind a hajlamaink egymással. Ő épen oly érzékeny, jószivü, mint én: én épen olyan gyöngéd, mint ő; hanem hát a végzet máskép rendelkezett fölöttünk. Ön látja, hogy én belőlem mi lett. Tulajdonképen, hogy mi «nem» lett? Maradtam öt esztendős fiunak. Pedig bajuszom, szakállam volna, ha nem borotválnám. A szivem most is hevesen dobog. De hát mit használ? Törpe vagyok. Játékbáb vagyok. Nincs helyem ezen az egész planétán. Nekem talán valami most felfedezett asteroidba kellene átköltöznöm, a hol hozzám hasonló emberek laknak. Itt pénzért mutogatnak.

Rá kellett hagynom, hogy ez bizony különös sorscsapás.

– Hát én a Lizit nem hibáztatom, hogy a Tónihoz megy férjhez. Az jobban hozzá illik: csak megbecsülje. De tartok tőle, hogy nem lesz vele boldog. A Tóni durva ficzkó. Nem arra való, hogy egy érző szívet kielégítsen. De hát az apám, anyám így akarja. Legyen meg. Én beleegyezem. A Lizi kelengyéjét én szereztem be a művészi keresetemből. De a lakodalmára nem megyek el. Az nagyon furcsa lenne. Kitelnék a Tónitól, hogy részeg kompaniába felhozatna egy tráncsértálat s azt mondaná, hogy én azon tánczoljak a menyasszonynyal. Én megyek egy várossal odább.

Mindezt olyan komoly arczczal mondta el, mint egy igazi férfikorban levő ember.

Én kellemesebb tárgyra igyekeztem átvinni a beszélgetést.

– De hisz önnek most már hozzáillő társai akadtak: Miss Lilli és Jean Piccolo.

– A bizony! Most már hárman vagyunk: apró holdbeli emberek. De az még tetézi a boldogtalanságomat. Látta ön a miss Lillit?

– Csak arczképben.

– Kár, hogy nem látta. Az a tökéletes mintaképe egy leánynak, negyvenöt centiméternyi nagyságban. Soha én tökéletesebb idomokat kifaragva nem láttam, se Thorwaldsentől, se Pradiertől s más modern és antik szobrászoktól. A feje sem olyan idomtalan nagy a testéhez képest, mint más törpéknél szokott lenni. Szája, szemei, orra mind arányban vannak tartva a termetéhez. És a mellett egy tökéletes kifejlett mylady. Eszes és kedélyes, olvasott, szellemdús. Ötletei csipősek. Valódi előkelő dáma, költői hajlamokkal.

– Ön úgy látszik, hogy belé szeretett.

– Természetes. A kerek földön ez az egyetlen lény volt, a ki hozzám illett. Az óriási nők után én épen úgy nem epedezhetek, mint Gulliver a királyleány után, a ki őt a mutató ujján lovagoltatta. És ő is látszott velem rokonszenvezni. Már tervben volt a végrehajtandó menyegzőnk. Párisban kellett volna annak végbemenni. Maga Eugenia császárné lett volna az örömanya, a ki bennünket kiházasit. A Saint Germain L’Auxerroi templomban lett volna a szertartásunk. Már be volt szerezve a parányi hintó, a két kis kutyányi lovacskával, mely bennünket a menyegzőre szállít, a mikor a fátum odahoz egy harmadikat, egy új törpét, a ki nálamnál még két centiméterrel kisebb.

– Ez a Jean Piccolo.

– Ez az, az átkozott! A ki még kisebb törpe, mint én! Könnyü a nagy embereknek, ha maguknál nagyobb emberre találnak, azzal biztathatják magukat, hogy utolérhetik, túl nőhetnek rajta, de hogy nőjjek én lefelé? Hogy hagyjam el visszafelé kisebbedve a versenytársamat.

– És így még a szerelemben is legyőzte a kisebb törpe a nagyobbat.

– Mindenben, uram! A művészetben is. A míg csak én magam vagyok a szinpadon, addig tapsol a közönség, de a mint ez a másik megjelen, ezentul övé minden tetszés. Kiadhatom én már a lelkemet is! Lehetek akármilyen hős! Ha legyőzöm is ellenfelemet, azt mondják: «Könnyü neki: hisz ez a kisebb.» Ha az embernek az ellenfele egy óriás: azzal szembeszállni, megbirkózni dicsőség: de hogy győzzön le egy törpe egy magánál kisebb törpét? Lefelé csak nem nőhetek. Meglássa ön, hogy ez még kényszeríteni fog, hogy a művészi pályáról lelépjek. Ámbár szép fizetésem van. Én azt nem költöm el. Mire is költeném? Ha nekem egy verebet sütnek meg, az nekem annyi, mint másnak egy kappan. S ha egy tele pohár bort tesznek elém, azt mondom, nem akarok én megfürödni, hozzák ezt nekem gyüszüben! Asszony miatt sem ruinálhatom magamat. Az az egy módom lett volna, ha még Lizit nőül veszem. De hát azt már elütötték a kezemről.

– Nyugodjék meg a sorsában, művész barátom, vigasztalám. Hát nem jegyezte fel magának, a mi a házuk falára belül van felírva, azt a régi írást, a hajdani refectoriumban?

– De láttam sokszor; azt mondják: barát-regula; de senki sem tudta megmagyarázni, mi az?

– Hát majd én feljegyzem önnek és megmagyarázom.

«Qui capitret uxoreme liteme capitret atque doloremre.»

Hát ezt kétféleképen lehet olvasni: a szerint, a hogy az alsó, vagy a felső szótagot szúrja közbe az ember. Megmagyarítva pedig annyit tesz, hogy: «Ki feleséget vesz, perpatvart és bajokat vesz» az első szórakás szerint; a második szerint pedig: «Ki feleség nélkül él, nincs baja, sem galibája».

– Ejnye de jó volna, ha valaki ezt a mi házunk falára írt mondást még meg is svábosítaná, hogy a Tonele is megérthesse, mert annak ugyan úgy nem való a feleség, mint a medve kezébe a harmónika.

– Ilyen véleménnyel van ön a bátyja felől?

– Nem bátyám az nekem, hanem öcsém, azért, hogy akkora óriássá megnőtt. Azért még sem vált be katonának. Lettem volna csak én az ő helyén! Engem most is úgy hínak, hogy: a kis huszárkapitány. S mikor én a hozzámvaló kis paripámra felülök, nem félek a tűzes tatártól sem. Ez meg a hórihorgas nagy figurájával elbujik az anyámasszony köténye mögé. Guzsaly kellene az ilyen gyáva ficzkónak, nem feleség.

– Az apja akarta, mondám, mentve a dolgot, hogy otthon maradjon a gazdaságnál.

– No iszen szépen fog az gazdálkodni! A kocsmában! Ugyan kár volt az öregnek azt a sok pénzt kidobálni, hogy kivágja a katonáskodás alól. Előbb-utóbb koldusbotra fogja juttatni a szülőimet. Nem tanult az egyebet, mint inni, meg kártyázni. De bizony kuglizni is tud.

– E szerint ön nem fog elmenni a Tóni lakodalmára.

– Nem biz én. Azt meg épen nem tudnám elnézni, hogy teszi szerencsétlenné az én szegény jó Lizikémet ez a mihaszna ficzkó. Meglássa ön, hogy utóbb is nekem kell visszatérnem a művészi pályámról, hogy rendbehozzam az öregeim gazdaságát. Ezekkel az én parányi kezeimmel.

Maga is nevetett ezen a nagy mondáson.

Igazán nevetni való is volt! Mikor a markával félig sem érte át egy becsületes szénahányó villának a nyelét.

Eszembe jutott a hüvelycsik Palkó népmeséje, a miben a kis fiú az ökörnek a fülébe ül bele, s onnan pattogtatja a hosszú ostort.

A szüret után csakugyan meglett a «Makkos Máriai» párnak a lakodalma. Egész nap és éjjel szólt a dob és a trombita a Parisernél. Mi természetesen nem vettünk benne részt. Volt egy kis friss verekedés is. A nélkül nem is volna igazi lakodalom. Annak csak kell lenni, mikor a «Stockhohe Toni» tartja a lakziját.

Ez volt a népies neve: «emeletes Tóni».

Másnap már kidült a sváb zenekar a mulatságból, akkor czigányokat hozattak, azokkal folytatták. Este felé aztán a czigányokkal is összeverekedtek; utóljára a csendőröknek kellett a násznépet kiakolbólítani a kocsmából.

Láttam, a mint az «emeletes Tónit» támogatta az utczán a menyasszonya. Véres volt a félpofája, s az egyik szeme kéken, zölden körüldagadva.

Rettentőn fenyegetőzött, az öklét emelgetve egy pajtása felé, a kinek szintén csupa vér volt a képe; de ez mindig visszariasztotta azzal a szóval, hogy «megállj! feladlak, hogy nem görbe az ujjad! Beasszentáltatlak!»

Hanem azért még mindig tartotta a lakodalmát. Innen kikergetve, bevonult a násznép a zugligetbe a «Fáczán»-hoz. Nem kaptak már se czigányt, se klarinétost, egy sváblegény muzsikált nekik húzóharmonikával, a kinek egy másik kontrázott két papiros közé szorított fésüvel.

Mikor ötödnap bementem a városba, már akkor odalenn a Tabánban találtam Tóniékat a három hollónál; egy kintornás muzsikált nekik. Még ekkor is tartották a lakodalmat.

Ez már csak elég a boldogságra!

Több év mult el. Azokkal együtt az én kóborlási kedvem is elmult. A nyarat nem is töltöttük többé a Svábhegyen, hanem Balaton-Füreden, csak szüretre kerültünk haza.

Ilyenkor első gond volt tüzelő fát szerezni, a mit még mindig Grolléknál rendeltem meg, a kiknek szép nagy erdejük volt. Rendesen maga hozta az öreg a fiát.

Olyankor aztán, egy pohár bor mellett, megkérdeztem tőle, hogy vannak az otthonvalói? «Hát csak csendesen», szokta volt mondani. Egy szüreti napon megint hozta a szekér a felvágott «pirtli»-ket. Mikor a kocsi bedöczögött a hársfa-sétányunk alatt, azt hittem, hogy nini! a lovak magukban jönnek!» Aztán mikor odaért a kocsi a ház elé, akkor láttam, hogy «hohó! ember hajtja azokat.»

De micsoda ember!

A «Kis Jóska». A hirhedett törpe. Az apró művész, a ki Európa minden fővárosát bejárta, terjesztve a magyarok dicsőségét babszemnyi kiadásban. Úgy ült ott a bakon, mint a «hüvelycsik Palkó».

Mikor aztán az első üdvözléseket kicseréltük, én nem állhattam meg, hogy a fölötti csodálkozásomat ki ne fejezzem, hogyan lehet az, hogy ez a kis jószág szállítja ezúttal a szekér fát.

– Hát most a gazdaságnál vagyok, felelt röviden a csepp ember.

S aztán felszökve a farakás tetejére, elkezdte a guzszsal összekötött hasogatott facsomókat a szekérről lehajigálni. A faköteg nagyobb volt, mint az ember. De ennek, úgy látszik, a termetéhez képest olyan izmai voltak, mint a hangyának, mely magánál négyszerte nagyobb terhet elczipel. Azokkal az apró kezeivel csak úgy dobálta le egymás után a nehéz hasábokat is. Még csak ki sem fáradt bele. S a mint elvégezte a munkát, egy ugrással lenn termett a szekérről, mint a macska.

– Talán beteg az öreg, hogy nem maga jött a szekérrel? kérdezém tőle, a mint a fa árát átadtam neki.

– Igen. Fekszik, felelt a törpe.

– Csak nem veszélyes beteg?

– Csak a feje van betörve.

– Mi? Ki törte be?

– Hát ki törte volna be más, mint a fia: a Tóni? Nem új dolog ez már.

– Hát olyan ember volna a Tóni?

– Olyan biz az. Egész nap a kocsmában ül, iszik, kártyázik, kuglizik. Csak akkor jön haza, a mikor már a pénzéből kifogyott. Akkor aztán végig veri az egész háznépet, apám sem bir vele, mert nagyon erős.

– Hát a felesége, a Lizi?

– Hát arra már nem ösmerne ön rá. Az kész öreg asszonynyá lett a sok lelki nyomorgatástól, a mit el kell neki szenvedni. Megesik az embernek a szíve rajta. Azért is hagytam oda a művészi pályát, hogy a családunkon segítsek. Az a nagy kamasz tönkre tette az apámat. Nekem kellett őt a nagy bajaiból kisegítenem. A mi kis pénzt szereztem a művészetemmel, azt mind az ő adósságainak a törlesztésére adtam oda.

– Az öreg Groll adósságaira? Hisz önnek az atyja abban a hírben állt, hogy mindig van a ládájában egy ezer forint készpénz.

– Úgy is volt az. Az öreg még csak takarékpénztárba sem tette a pénzét, mikor summásan kapott a boraiért, vagy a buzájáért. A Tóni ugyan mindenfelé csinálta a sok adósságot. Legtöbb volt neki a «Kék kakas» kocsmárosnál. Az öreg hallani sem akart a fia adósságairól. Azt mondta, vegyék meg rajta. Hát egyszer azt a furfangot találta ki a Tóni az apám rászedésére, hogy összebeszélt egy országháborítóval. Valami kicsapott nótárius van ott a faluban, a ki a parasztok egymás közötti perlekedéseiből élősködik. Ez oda ment a «Kék kakas» kocsmárossal együtt az apámhoz, s rábeszélte, hogy adja ki kölcsön a heverő pénzét a kocsmárosnak. Elmondták neki, hogy a ládába zárt pénz olyan tehén, mely se nem tejel, se nem ellik. Ellenben ha váltóra kiadja az ezer forintját, abból három hónap mulva ezerszáz forint lesz. Akkor visszafizeti a kocsmáros. Az öreg elhagyta magát tántorítani. Ki hagyta muzsikáltatni a ládájából az élire vert tallérjait. Adtak neki róla váltót. A kocsmáros aláírta, a nótárius is. Az egyik elől, a másik hátul. Az öreg soha életében nem látott még váltót. Csak annyit tudott paraszt észszel, hogy a kapott pénzről szóló írást az adósnak alá kell írni. Az megtörtént. Akkor aztán azt kérdezte a nótárius az apámtól, hogy «no hát kegyelemed Groll uram elfogadja-e a a váltót?» «El bizon! Hogyne fogadnám el?»

– «No, hát akkor írja rá rézsut a váltóra, hogy: elfogadom Groll József. Az öreg nagy bölcsen azt is megtette. Örült aztán nagyon, hogy az ezer forintja helyett ezerszáz forintos váltója van a ládájában. A kicsalt ezer forinton aztán megosztozott a Tóni a másik két czimborával. Mikor aztán eljött a fizetés napja, a «Kék kakas» csak nem jelentkezett. Az öreg megunta a várást, rajta hajtott, követelte a pénzét. A «Kék kakas» szóba sem állt vele: azt mondta, ha baja van, menjen perelni. Még akkor is az öregem nem hogy valami becsületes ügyvédhez ment volna a váltójával, a ki felvilágosította volna felőle, hogy a pénzére keresztet vethet, hanem odaadta a váltót annak az országkerülő kicsapott notárusnak, hogy az hajtsa be: hisz ő van rá írva tanunak. Az meg aztán szaladt vele rögtön a törvényszékhez: az apámat a tulajdon váltójával beperelték, a melyen ő volt felírva «elfogadónak», három nap alatt el is itélték, meg is exequálták, még ő fizetett az adósának ezerszáz forintot. A Tóni azt is megosztotta a két czinkostársával. Azóta istentagadóvá lett, szidja az országot, a kormányt, a biróságot, az egész világot; pedig tulajképen csak a saját tudatlanságát szidhatná. A ki paraszt, az ne értesse a tintás ujját a váltóhoz; mert az harap!

Nagyon szomorú vége lett ennek a történetnek.

Egy reggel, átdőzsölt éj után, mámorosan tért haza a faluból a Tóni. Minden pénzét elvesztette a «Sipi» játékon. Aztán azt hitte, mint minden szenvedélyes játékos, hogy ha ő neki most pénze volna, hogy folytathatná a játékot, hát minden veszteségét helyreütné.

Az atyját épen az udvaron találta, munkában.

– Adj pénzt öreg! kiálta rá rekedt hangon.

– Hiszen csak tegnapelőtt adtam oda a tinónak az árát.

– Azt már elvitte az ördög.

– Hát keresd az ördögön, a ki elvitte.

– Keresem. Neked kell ide adnod. Vagy felgyujtom az asztagodat.

– Nekem már nincs se égen, se padláson egy árva forintom sem.

– Van a törpének.

– Az a törpéé. Azt az kereste.

– Világcsalással kereste! Komédiás volt! Az szégyenpénz.

– Ne szóld meg! Ha ő nem segített volna rajtunk, most házról-házra járhatnánk koldulni.

– Te vén salabakter, mehetsz koldulni, de én nem megyek.

– Hát talán zsákot fogsz hordani a Dunaparton, mi?

– Nem hordok én. Hanem agyonütök egy zsidót s mindjárt lesz pénzem.

– Hát még zsivány is telik ki belőled? Te istentelen.

Erre a szóra elkezdett czifrán káromkodni a Tóni. (Azt az egyet megtanulta a magyarból.)

– Engem zsiványnak mertél nevezni! Ezért kitaposom a lelkedet! Hol az a vasvilla?

A szegény apa, látva, hogy a fia egészen meg van dühödve, beszaladt a házba s magára zárta az ajtót.

Az pedig oly dühbe jött, hogy se Istent, se embert nem ismert többé. Felkapta a vasvillát, s rohant az ajtónak, esküdözve, hogy ma véget vet a göthös öreg nyomorult életének.

Az anyja meg a felesége oda rohantak hozzá, hogy kiengeszteljék: attól még dühösebb lett. Az anyját úgy meglökte, hogy az elterült a földön, a feleségének pedig megfogta a haját, annálfogva hurczolta az ajtóig, s annak a fejével kezdte az ajtót döngetni.

Ekkor odaugrott hozzá a kis törpe s megkapta a kezét, melylyel a Lizi hajfonadékait tépászta a Tóni.

– Bocsásd el ezt a szegény asszonyt, Tóni!

– Te is itt vagy? Te lidércz! Te milling! Azt akarod, hogy a holdba rugjalak fel?

A törpe birokra nem kelhetett az óriással; hanem arra képes volt, a mit egy vadállat meg tud tenni, hogy a Tóni kezét úgy megharapta, hogy az fájdalmában felordított s eleresztette a felesége haját.

Ekkor aztán az egész haragja a törpe ellen fordult; hirtelen torkon ragadta azt s felkapta a levegőbe.

– Hát megharaptál? Te macska! Te denevér! Most az egyszer nem szabadulsz ki élve a kezem közül! Ide szegezlek az ajtóhoz, mint a bőregeret!

S felemelte a jobb kezével a vasvillát, hogy fenyegetését végrehajtsa.

Abban a perczben felnyilt az ajtó, s kilépett rajta az öreg Groll. Pisztoly volt a kezében.

– Bocsásd el rögtön a bátyádat, vagy agyonlőlek! kiáltá a fiára.

– Majd csak előbb felnyársalom erre a vasvillára, mint a békát.

A törpének az arcza már szederjes volt a fojtogatástól, kezei, lábai vonaglottak.

A lövés eldördült. A nagy erős fiú szíven találva esett arczra az apja lábához.

E szörny-tett után egyenesen hozzám jött az öreg Groll, ezzel a szóval:

«Megöltem a fiamat! Már most engem is felakasztanak!»

Elmondta, hogyan történt.

Én aztán leírtam ezt az egész történetet s elküldtem azt a törvényszék elnökének.

A törvényszék a fiúgyilkos apát «egy évi» fogságra itélte: a legmagasabb kegyelem azt is elengedte neki.

… Egy tavaszi napon a svábhegyi kertemben egy szép spanyol meggyfát találtam hirem nélkül elültetve. Az öreg Groll hozta azt oda maga a villán, s ültette el – emlékül a megölt fiára. Azóta nagyot nőtt ez a fa; de gyümölcsöt nem hozott soha.