Egy délután, a mikor Juliska, a szigoru tilalom ellenére, megint leszökött Liviához, az a szép öreg asszony nyitotta ki az ajtót, a kit Juliska eleinte szegény rokonnak nézett.
– Itthon van Livia?
– Itthon van, de… van nála valaki.
Juliska már vissza akart rohanni, hanem ekkor Livia kidugta fejét a nappali szobája ajtaján, s meglátván Juliskát, kisietett az előszobába.
– Te – suttogta – egy majom van nálam; azonnal elexpediálom. Eredj be addig a Lafontné szobájába. El ne szökjél!… Egy percz alatt lerázom a nyakamról.
Bementek a kis udvari szobába, s Juliska beszélgetésbe ereszkedett az öreg asszonynyal, a kiről már tudta, hogy egy kicsit gazdasszony, egy kicsit társalkodónő és leginkább talán komorna. Lafontné rajta volt, hogy szórakoztassa úrnője vendégét, s mikor egy-egy idegen szót ejtett ki, a melyet a vendég nem értett meg – Juliska azon tünődött, hogy: vajjon hogyan juthatott ennyire?
Lafont-nak, az Európa-szerte hires tenoristának az özvegye, a ki valaha régen maga is ünnepelt szinésznő volt!
A mit Juliska a világról tudott, azt javarészében a »Nefelejcs« czímű szépirodalmi ujság négy régi kötetéből merítette. Könyv nélkül tudta mindazt, a mi ezekben a színházról szólt, s az özönvízelőtti krónikák tele voltak Lafont és Lafontné magasztalásával.
Érdeklődve nézte a barátságos arczot, melynek szép vonásait az idő nem tudta a formátlanságig eltompítani, s a kedves nézésü szempárt, mely az ősz haj alatt is fiatalos maradt.
A majom éppen másfél óráig maradt Liviánál. De a Lafontné ősrégi színházi történetei elszórakoztatták Juliskát. Észre se vette, milyen régen ül már a kis udvari szobában.
Ettől fogva rendes látogatója lett a társalkodónővé öregedett, hajdani primadonnának. Később is minduntalan megtörtént, hogy Livia azzal marasztalta: »Csak egyetlenegy perczig várj! Mindjárt megszabadulok tőle…« – mert majdnem mindennap volt nála valami uj állat, hol egy orángutáng, hol egy viziló. Ezek az állatok csodálatosképpen mind ki tudták vinni, hogy Livia a kegyesen engedélyezett öt percz helyett másfél órákat adjon nekik, de Juliska nem törődött ezzel, nem is gondolt erre, s utóbb már csak azért szökött le Liviához, hogy a Lafontné meséit hallgathassa.
A gyerekes gondolkozásu kis leány s az öreg asszony hamarosan összebarátkoztak.
Egyszer, mikor már Juliska is elmondogatta, hogy miképpen élnek odafenn, a harmadik emeleten, az öreg Pető két kis udvari szobájában, Lafontné nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:
– Mondja, Juliska kisasszony, hogyan van az… én nem értem… hogy maga szinésznő akar lenni? A maga kivánsága volt, hogy beirassák a sziniiskolába?… vagy a családja beszélte rá?
Juliska elmondta, hogy már két testvére tanítónő, azért őt valami más pályára szánták, s minthogy a polgári iskolában csinosan szavalt, a nénjei már akkor a színházra gondoltak. Hogy az apja is pártolta a tervet, mert az öreg Pető nagyon lelkesedik a színházért, »az izlés templomá«-t látja benne, és még most is minden esztendőben megnézi legkedvesebb darabját, a »Molnár és gyermeké«-t. Hogy egyszer őt is elvitte a karzatra (többször nem is volt színházban, mielőtt a színiiskolába beiratták); hogy, ha nem volt éppen valami nagy kedve ehhez a pályához, szivesen engedelmeskedett, mert valamit csak kellett kezdenie; hogy nem ellenkezhetett volna, de nem is bánta meg, hogy beiratkozott, mert egyszer nagyon szépet álmodott, s mikor felébredt, eszébe jutott, hogy az a csodaszép kastély, a hol álmában virágot szórtak eléje, tökéletesen olyan volt, mint a Nemzeti Színház, és hogy azóta babonásan hisz a szerencséjében.
– Már pedig a szini pálya nem magának való – szólt Lafontné. – Hanem az olyanoknak való, mint ez a Livia.
– Miért? – kérdezte Juliska.
– Mert az olyan lány, mint maga, a szini pályán csak igen-igen nehezen viszi valamire, ha viszi… Nem igen birja meg a versenyt az olyanokkal, mint ez a Livia. Az ilyennek meg elég egyet-kettőt mosolyognia, és azt éri el, a mit akar.
Juliska csudálkozott rajta, hogy az beszél így, a ki maga is ünnepelt szinésznő volt.
– Igen, ünnepelt szinésznő voltam – felelt az öreg asszony – a míg Lafont élt. És tudja-e miért? Mert Lafont nyilt házat tartott, szórta a pénzt, szerette a vendégeskedést, mindennap »terülj asztal!«, névnap s lakzi volt nálunk. Aztán könnyelmü ember is volt, bőkezüen osztogatta a kölcsönt és szivesen vállalt jótállást fűért-fáért. Azért, a míg lekötelezhette az egész világot, kedvem szerint szerepelhettem, és ahhoz, hogy a nagyközönség ünnepeljen valakit, nem kell egyéb, csak sokat szerepelni. De se azelőtt, a míg Lafont el nem vett, se azután, hogy meghalt, nem tudtam semmire se vinni. Annyira se tudtam vinni, hogy megmaradhattam volna a színháznál addig, a mikor már legalább egy kis nyugdijat kaphattam volna, és mert Lafont mindig elszórta azt a temérdek pénzt, a mit keresett, lássa, öregségemre cselédsorba kerültem. És sohase fog kiderülni, hogy jó vagy rossz szinésznő voltam-e, mert azok a jeles költők, a kiknek összegyüjtött műveiben meg vannak örökítve a színházi birálataik is, a Lafont idejében magasztalásokat írtak rólam, előbb és utóbb pedig… elolvashatja! Itt is megvannak a Livia könyvtárában. Négy évig térdig jártam a rózsában, örökös dinom-dánomban éltem, nem hallottam egyebet, csak hizelgést. Mikor aztán Lafont, a ki negyvenöt esztendős volt, mikor feleségül mentem hozzá, a házasságunk ötödik évében hirtelen meghalt, visszapottyantam a semmibe.
– De hát hogyan történhetett ez? – álmélkodott Juliska.
– Csak úgy – folytatta Lafontné, a kit a visszaemlékezés nagyon is beszédessé tett – hogy volt bennem egy kis makacsság, és ezt a makacsságot sokan nevetségesnek találták. Nem akartam odaadni magamat mindenkinek, a ki a szekeremet egy kicsit előre tolhatta vagy megakaszthatta. Fellázadtam azon, a mit ezek a jó urak megköveteltek volna tőlem. Hogyan?! Hát a művészetet nem lehetne a nélkül szolgálni, hogy az ember egyúttal a személyét is közprédára bocsássa?! Akkor ezek a jó urak azt mondták, hogy tehetségtelen, hideg, ostoba vagyok! De hát ostobaság az, ha az ember nem szerelmeskedik azzal, a kit utál?! Természetellenes az, ha az ember csak annak akarja odaadni magát, a kit szeret? Ugy-e nem? No hát vannak, a kik sok embert tudnak szeretni, egyszerre is, de én nem tartoztam ezek közé.
– Ó, vannak olyanok is – felelt Juliska – a kik éppen így gondolkoznak és mégis ki tudták küzdeni a dicsőséget!
– Igen, vannak, de kérdezze csak meg tőlük, micsoda poklokat kellett legyőzniök, a míg kiküzdték a dicsőségüket! Tudja, Juliska kisasszony, nem akarom magamat jobbnak mutatni, mint a milyen vagyok… megvallom magának, néha egy kis megbánást érzek. Fiatalon maradtam özvegy; még találhattam volna olyat, a kit szeressek… az ember, ha ezt teszi, ha amazt teszi, sok mindent megbán. De azt egy pillanatig se bántam meg, hogy nem adtam össze magamat ezekkel a jó urakkal, a kik csak azzal a föltétellel akarták megengedni, hogy én is boldogulhassak… csak úgy akarták megadni nekem, a mi engem megilletett, ha úgy osztogatom magamat, mint Lafont osztogatta a jó szivart. Cseléd vagyok – és kinek a cselédje! – de nem cserélnék az olyanokkal, a kik azon az áron szereztek sikereket, a melyik áron nekem kinálták a további ünnepeltetést.
– Olyan rosszak volnának az emberek? – bámészkodott Juliska.
– És maga szinésznő akar lenni!… a ki csodálkozik azon, hogy sok rossz ember van a világon! De hisz ezt látni kell, hogy játszani is tudja! És még meg is kell értenie minden rosszaságot! Többet mondok. Legyen rosszabb, mint a többi ember, és akkor nem kell küzködnie a sikerért… akkor bizonyos, hogy nem hiába álmodozik… mert a rosszaság maga már félsiker!
– Juliska! – kiáltott ki Livia.
– Megyek! – felelt Juliska.