Mikor kitudódott, hogy Juliska titokban le szokott szökni az első emeleten lakó Liviához és hogy ott már többször elbeszélgetett egy gróffal, a ki ennek a Liviának a pártfogója: az öreg Pető éktelen haragra gerjedt és egész nap ordítozott. A két tanitónő alig győzte csitítgatni.
– Beszélj vele csendesebben, kérlek! – rimánkodott az ujpesti tanítónő. – Hiszen akkor is meghallja, hogyha nem kiabálsz!
– Azt akarod – kérdezte a másik – hogy a szomszédban is hallják, a mit mondasz?!… Mintha nem tudnád, hogy ezeken a papirfalakon minden szó áthallik!
De nem lehetett vele bírni és tizedszer is ujra kezdte, a mit Juliska már könyv nélkül tudott:
– Letöröm a derekadat, letöröm, ha ez még egyszer megtörténik! Nem megmondtam, hogy ezzel a személylyel az iskolán kivül nem szabad szóba állanod?! Elég baj, hogy a színiiskolában megtűrik az ilyen személyeket is, de ott nem én parancsolok; ezen már nem segíthetek. Hanem az iskola kapuján kivül – alásszolgája! Idekinn semmi ismeretség; ha köszön visszaköszönsz és punktum! Nem tűröm el, hogy együtt járj vele az utczán, hogy együtt jöjjetek fel a lépcsőn és hogy a folyosóról lekiabálj hozzá; értsd meg: nem – tű–röm – el! És tessék, a kisasszony suttyomban minduntalan leszökik ehhez a személyhez! Grófokkal beszélget ott, nem tudom miféle szemtelen ficsurokkal! De hát azt képzeled, hogy én ezt el fogom nézni?! Akkor rosszul ismersz, mert én inkább kitekerem a nyakadat, mint hogy az én beleegyezésemmel rohanj a vesztedbe! Mi jutott eszedbe?! Hirtelen megőrültél?! Hogy ő unatkozik itthon! Hja, barátom, a becsület unalmas! De azért az én hajlékomban, az én odumban – ha annak tartod – nincs helye másnak, csak a becsületnek! Nem azért nyomorogtam, kinlódtam, vesződtem, nyüglődtem, verejtékeztem egy életen át, hogy öreg napjaimra a méltán megvetett emberek közé kerüljek! Hanem azért nyomorogtam, mert becsületben akartam megőszülni, mert fölemelt fővel akarok járni a világban, akármilyen szegény ember vagyok! Azt hiszed, nekem nem lett volna módomban hozzájutni ahhoz a kényelemhez, a mit a becstelenség ad?! De bizony módomban lett volna! Csak egy kicsit alkudoznom kellett volna az erkölcscsel, meg a tisztességgel. Egész vagyont lophattam volna félre magamnak; vannak, a kik lopnak és azért nem csukják be őket. De nekem nem kellett a nem igaz úton szerzett pénz, pedig egy nagyon szegény embernek, a ki alig hogy a betevő falatot tudja megkeresni és a kinek nagy családja van, nem olyan könnyü rendületlennek maradni, mikor a kisértő azt suttogja: »De hiszen ezt a pénzt kinálják! Ezt a pénzt erőszakkal dugják be a zsebedbe! Ezzel a pénzzel senkit se károsítasz meg! Ezért a pénzért nem kell egyebet tenni, csak azt, a mit úgyis megtennél, mert ez hivatalbeli kötelességed!« És én mégis becsületes maradtam, mert nyugodt lélekkel akarok meghalni, mert tudom, hogy az életben a legfőbb jó: a tiszta öntudat, a többi mind csak szemét! Benneteket is tisztességben, becsületben neveltelek; megtettem értetek, a mi tőlem telt, áldozatok árán is; gondosan taníttattalak benneteket, kinek mire volt kedve; igyekeztem beoltani a szivetekbe az én elveimet; anyátoktól is, tőlem is, csak jó példát, csak tisztességet, becsületet láttatok. Nos hát, cserében azért, a mit értetek tettem, megkövetelem tőletek, hogy, legalább a míg én élek, ti is becsületesek maradjatok! Nem azért mondottam le sok mindenféle apró kényelemről, hogy vénségemre szégyenkeznem kelljen miattatok! Értetted?
Hogyne értette volna! El tudta volna mondani kezdettől végig, s a végétől az elejéig, visszafelé.
Most is háromszor vagy négyszer kellett végighallgatnia ezt a litániát, három- vagy négyféle változatban. Azért, mikor látta, hogy az apja már eléggé kidühöngte magát s így az ő jelenléte immár nem okvetetlenül szükséges, kimenekült a konyhába, hogy ne kelljen hallania az öreg embert, a ki még egyre dúlt-fúlt, s előbb a másik két lányával zsörtölődött, aztán, magára maradva is, folyton dörmögött.
A másik két lány bement a konyhán túl levő kis szobába; Juliska tovább is a konyhában maradt. Egy zsámolyon kuczorgott, s a nagykendőjébe burkolózva, szomoruan nézett maga elé.
Egyszerre kinyilt a konyhának a folyosóra nyiló ajtaja, s Juliska azt hitte, hogy elájul.
A gróf állott előtte.
– De kérem!… – tört ki belőle a fölháborodás.
A nevető ember, nem törődve az ugyancsak hűvös fogadtatással, nyájasan nyujtotta eléje nagy, kövér kezét.
– A kedves papájával szeretnék beszélni – szólt.
Juliska ijedten mutatott a nagy szoba ajtajára. A gróf mosolyogva intett neki és bement.
Az ajtónyitogatás neszére a másik két leány is megjelent amarról. Mind a hárman a kulcslyukhoz rohantak. Mi ez? Mit akarhat a gróf?
Elég érdekes dolgokat hallottak.
Az öreg Pető, mikor felnézett és látta, hogy ki lép be a szobájába, rémülten ugrott fel a divánról.
Az államtitkár úr! És ő igy, papucsban!…
– Ezerszer kérek bocsánatot, méltóságos uram, hogy így talál… de hogyan képzelhettem volna!…
Az államtitkár egy pár szóval megnyugtatta az öreg tisztviselőt és leült az egyik karosszékbe. Pető minden áron állva akart maradni, de hosszas kérésre végre ő is leült.
– Édes Pető úr – kezdte az államtitkár – én nem kerülgetem, a mit mondani akarok. Egy barátnőmnél, a ki itt lakik, ebben a házban, megismerkedtem az ön kedves leányával, Juliska kisasszonynyal…
Pető elképpedt. Hogyan?! Az a bizonyos gróf – maga az államtitkár?! Nem valami szemtelen ficsur, hanem az ő nagyúri feljebbvalója?!
De nem volt ideje sokáig álmélkodni, mert a mit az államtitkár mindjárt ezután mondott, az már nem csak meglepte, hanem egy kicsit meg is riasztotta.
– … És ez a bájos leányka – folytatta a gróf – a legnagyobb mértékben felkeltette az érdeklődésemet…
– De, méltóságos uram!… – kiáltott fel az öreg Pető, mélységesen megzavarodva és olyan rémülettel, a minőt eddig még nem ismert.
– … Annyira fölkeltette – folytatta zavartalanul a gróf – hogy szükségesnek tartom közölni önnel, mik a szándékaim.
– Bocsánatot kérek, méltóságos uram – pattant fel az öreg Pető – de én tisztességes ember vagyok!… Szegény ember vagyok, de tisztességes!… Becsületben őszültem meg, méltóságos uram!… – hebegte aztán, megrettenve attól a gondolattól, hogy talán félreértette az államtitkárt.
– Hát azt hiszi, hogy szóba állanék önnel – felelt a gróf – ha nem tudnám, hogy tisztességes ember?! Akkor nem törődném se önnel, se a családjával. Maradjon csak nyugodtan, hiszen még nem tudja, hogy mit akarok mondani. Tudom, hogy ön tisztességes ember; példás, feddhetetlen életü, a puritánságig becsületes. És kitünő tisztviselő, maga a szorgalom és a megbizhatóság; szóval mintaember. De ez csak egy okkal több, hogy tovább is foglalkozzam ezzel a kérdéssel. Igy önnek is némelyes segítségére lehetek, s ez ráfér önre, a kit a hivatal nem jutalmazhatott meg eléggé. Most azonban nem erről van szó. Most arról van szó, hogy az ön leánya elsőrangu tehetség, a kit halálos vétek volna elhanyagolni. Már pedig ha ebben a harmadrendü sziniiskolában marad, akkor, akármilyen fényes a tehetsége, ez a tehetség nem izmosodhatik, elkallódik, elzüllik. Neki alapos képzettség, kitünő tanítómesterek kellenek; no meg egy kis világismeret is. A szinésznő ezt, akármilyen tiszta lény, nem nélkülözheti. Én értek ehhez, mert nagyon szeretem a művészetet, és már sok kiváló tehetségnek könnyítettem meg az első lépést, de hisz ez a legnehezebb… Természetesen akárhányszor rám fogták, hogy ezt nem önzetlenül tettem. Az emberek oly silányak, hogy föl se teszik, nem hiszik el az önzetlenséget. De ön, ha egy kissé meggondolja, a mit mondok, nem fog engem gyanusítani. Mert hiszen, ha rejtett gondolataim vannak, ha a szándékaim nem tiszták, akkor, ugy-e, nem keresem fel az apát? Ha nem egyenes, nem igaz úton akarok járni, akkor a leánynyal igyekszem találkozni s nem az apával. Vagy talán nem igaz?
– Bizonyára méltóságodnak már ez a lépése is megnyugtathatna, hogyha kétségeim volnának, de belátom… és bocsánatot kérek, hogy az első pillanatban…
– No lássa. Azt én megengedem, hogy sokkal helyesebb volna, ha az ilyen fényes tehetségek gyámolítását maga az állam vállalhatná magára, a mi különben a rosszakaratot és a gyanut szintén nem hallgattatná el. De ez bajos. Az államnak amúgy is sok a terhe, s megvallom, hogy ha ez nem is szerepelne, nem szivesen hárítanám az államra azt a költséget, a melynek a szükségessége személyes meggyőződésem. Ehhez tulságosan puritán vagyok. Azért csak arról a módról lehet szó, a melyet felajánlok. És ha ön elfogadja a támogatásomat, biztosíthatom, hogy meg fog győződni az önzetlenségemről és sohase jut eszébe a szándékaimat meggyanusítani. Mindenekelőtt kijelentem, hogy egy pillanatra se fogom látni a gyermeket olyankor, ha ön nincs jelen.
– Méltóságos uram – dadogott az öreg Pető – megőszültem, de soha senkitől se fogadtam el egy krajczár ajándékot se.
– Önnek nincs joga lemondani arról, a mi nem önt, hanem a gyermekét illeti meg, és különösen nincs joga megakadályozni, nem tudom minő álszeméremből, hogy gyermekének a tehetsége kellően kifejlődhessék és érvényesülhessen. Helyrehozhatatlan vétket követne el a gyermeke ellen. Különben a leánya, mihelyt eléri az őt megillető sikert, legyen nyugodt, mindent meg fog téríteni nekem.
Még sokáig beszéltek erről. Az öreg Pető azt az aggodalmát fejezte ki, hogy rosszra fogják magyarázni ezt a támogatást… beszélni fognak róla, s ez ártani fog úgy az ő, mint a leánya jóhirének… és ezt a méltóságos úr maga se akarhatja.
A gróf csak azt felelte erre:
– Senki se fog tudni róla.
*
Mikor az államtitkár elment, az öreg Pető, a kit kétségei nagyon idegessé tettek, ráförmedt a legnagyobbik lányára:
– Az államtitkár jön hozzám, és ti úgy gondoskodtok rólam, hogy a legnagyobb rendetlenségben talál!
Az ördög a tűfokon is bebúvik. De az ördögnek a mai világban nem kell bujkálnia. Olyan ruhát ölt magára, hogy egyszerüen kitárják előtte az ajtót.