Nagyon szépen mondta Voltaire: akiben nincs meg korának a szelleme, azt korának minden szerencsétlensége sujtja. Helyén való lesz tehát az életboldogságnak szentelt e fejtegetések végén egy pillantást vetnünk azokra a változásokra, amelyeket az életkorok rajtunk előidéznek.
Egész életünkön át mindig csak a jelen van hatalmukban, sohasem több. A különbség csak annyi, hogy éltünk kezdetén hosszú jövőt látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú multat mögöttünk. Továbbá, hogy temperamentumunk, de nem a jellemünk, némely ismeretes változáson megy át, amely körülmény mindenkor más és más szinezetet ad a jelennek.
Főművemben kimutattam (II. köt. 31. fej.), hogy gyermekkorunkban sokkal inkább megismerő, mint akaró lények vagyunk, ennek ott az okait is kifejtettem. Éppen ezen alapszik életünk első negyedének a boldogsága, melyre később mint az elvesztett paradicsomra gondolunk vissza. Gyermekkorunkban kevés viszonyaink és csekély szükségleteink folytán csekély az akaratot megindító inger is. Lényünk nagyobb része a megismerésbe merül el. Az értelem korán fejlődik, ha nem is érik – az agyvelő már a hetedik évben eléri a teljes nagyságot – és szünetlenül táplálékot keres a még új lét egész világában, ahol minden az ujdonság mázában ragyog. Ez a forrása gyermekéveink kimeríthetetlen költészetének. A költészetnek, mint minden művészetnek, a lényege ugyanis a plátói eszmének a felfogásában rejlik, abban t. i., hogy minden egyes dologban a lényegest és így az egész fajban közöst meglássuk. Ezáltal minden egyes dolog nemének képviselője gyanánt lép föl és egy eset ezerre érvényes. Ámbár úgy tetszik, hogy gyermekkorunk jeleneteiben mindig csak a mindenkori egyes tárggyal vagy esettel vagyunk elfoglalva és pedig csak amily mértékben az pillanatnyi akarásunkat érdekli: valójában máskép áll a dolog. Az élet ugyanis egész jelentőségében oly újnak és az ismétléstől még el nem kopott benyomásaival oly frissnek tetszik előttünk, hogy gyermeki játékaink közepette csöndben és világos szándék nélkül azzal foglalkozunk, hogy az egyes jelenetekből és eseményekből magát az élet lényegét és alakjainak alaptípusát felfogjuk. A dolgokat és személyeket, miként Spinoza mondaná, az örökkévalóság szempontjából szemléljük. Minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább jelenti minden egyes dolog szemünkben az egész fajt. Ez évről évre csökken és ezen alapszik a benyomás különbsége, melyet a dolgok ránk ifjúságunkban és vénségünkben gyakorolnak. Ezért válnak a gyermekkor és a kora ifjúság tapasztalatai minden későbbi ismereteink tipusaivá és kategóriává, amelyekbe minden későbbi ismereteinket, ha nem is mindig tudatosan, belefoglaljuk. Így már gyermeki éveinkben kialakul világnézetünknek a szilárd alapja, kitetszik sekélysége vagy mélysége. Későbbre csak a teljes kivitel, a befejezés marad, de lényegében nem változik. A gyermekkorban e tisztán objektív és így poétikus szemlélet az uralkodó, amit támogat az a körülmény, hogy akaratunk még távolról sem lép föl teljes energiájával. Innét van némely gyermeknek az a komoly, fürkésző tekintete, amelyet Rafael angyalainál, különösen a Madonna del Sisto-n levőknél oly szerencsésen felhasznált. Ezért oly boldogok a gyermekkor évei, ezért emlékezünk rájok mindenkor sóvárgással.
Míg mi a dolgok első, szemléletes megértésének ezzel a komolysággal szenteljük magunkat, addig a nevelés azon fáradozik, hogy bennünket a fogalmakkal ismertessen meg. Azonban a fogalmak nem nyujtják a tulajdonképpeni lényeget, ellenben minden ismeretünk alapja és valódi tartalma a világ szemléletes felfogásában rejlik. Ezt azonban csak mi magunk nyerhetjük el és semmi más kioktatás itt nem használ. Miként erkölcsi, úgy értelmi értékünk is nem kívülről áramlik belénk, hanem saját lényünk mélyéből fakad. A született balgából Pestalozzi nevelő művészete sem alakíthat gondolkodó embert: soha! Balgának született, balgakép kell, hogy meghaljon.
A külvilágnak e mélységes első szemléletéből érthető meg, hogy miért vésődnek be oly mélyen az emlékezetünkbe gyermekkorunknak környezetei és tapasztalatai. Ugyanis osztatlanul engedtük át magunkat azoknak, figyelmünk el nem szóródott, az előttünk feltűnő dolgokat úgy néztük, mintha nemükben páratlanok, sőt mintha egyáltalán az egyetlen létezők volnának. Később azonban az ismertté vált dolgoknak nagy tömege elveszi bátorságunkat és türelmünket.
Ha visszaemlékszünk itt arra, amit főművemnek fönt említett kötetében, 372. lap (3. kiadás, 425. lap) kimutattam, hogy tudniillik minden dolognak objektív, vagyis puszta képzetekben való létezése mindig örvendetes, míg szubjektív létezése, mint ami akarásból áll, erősen vegyítve van fájdalommal és szomorúsággal: akkor a dolognak rövid kifejezésére ezt a tételt is el fogjuk fogadni: minden dolog gyönyörű, amint látjuk, de csúf, amint van.
Gyermekkorunkban a dolgokat inkább a szemlélet, az objektívitás oldaláról tekintjük, semmint a lét, az akarat szempontjából. Minthogy az előbbi a dolgoknak az örömet nyujtó oldala, a szubjektív és csúf ellenben még ismeretlen előttünk, ezért az ifjú értelem a valóság és művészet minden elébe kerülő alakját csupa boldog lénynek tartja. Azt tartja, hogy a létük még sokkal szebb a látszatuknál. A világ édenkertnek tűnik fel szemében, Arkádia ez, melyben mindannyian születtünk. Ebből támad később a való élet utáni szomjúság, a tettek és szenvedések áhítása, amely az élet forgatagába kerget bennünket. Ebben aztán megismerjük a dolgok másik oldalát, a létét, vagyis az akaratét, ahol minden lépésünknél gátat találunk. Majd elkövetkezik lassanként a nagy csalódás, a kiábrándulás kora, melynek beálltával azt szokták mondani: l’âge des illusions est passé (az illúziók kora lejárt). És ez a kiábrándulás mindig tovább halad, mindig teljesebbé válik. Gyermekkorunkban olyannak látjuk az életet, mint a távolból nézett színházi díszletet, öregségünkben pedig, mint mikor azt közvetlen közelből nézzük.
Egy másik körülmény is hozzájárul a gyermekkor boldogságához. Miként tavaszelőn minden lombnak egy a színe és majdnem azonos az alakja, úgy hasonlítunk gyermekkorunkban egymásra, miért is kitűnő a harmónia a gyermekek közt. Ám a serdüléskor megkezdődik a szétágazás és mindig nagyobb lesz, mint a kör küllőinél.
Az ifjúkor boldogságát azonban rendszerint megzavarja, sőt meg is semmisíti a szerencse hajhászása, amelyről szilárdan hisszük, hogy életünkben el kell hogy érjük. Ebből fakad aztán a mindig csalódó reménykedés és az elégedetlenség. Egy megálmodott, elmosódó boldogságnak csalóka képei és szeszélyesen megválasztott alakjai lebegnek előttünk és hiába keressük az eredetijöket. Ezért vagyunk ifjúkorunkban rendszerint elégedetlenek helyzetünkkel és környezetünkkel. Ugyanis ezeknek tulajdonítjuk azt, ami általában az emberi élet ürességének és szegénységének a járuléka, amellyel most kötünk először igazán ismeretséget, miután egészen más dolgokat vártunk.
Sokat nyernénk vele, ha idejében kiírtanók az ifjúból azt a rögeszmét, hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek ép az ellenkezője esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből, semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a – szivárványnak! Az ifjú élete folyását érdekes regény formájában várja. A csalódás, mint már említettem (II. köt. 374. l.), el nem maradhat. Azoknak a képeknek éppen az a varázsa, hogy csak képek és nem valóságok. Csak így maradhatunk meg azokat szemlélve a tiszta megismerés nyugalmas és megelégedett lelkiállapotában. A megvalósulás áhítása már megindítja akaratunkat, ettől pedig elválaszthatatlan a fájdalom. Az érdeklődő olvasót itt még az említett kötet 427. lapjára (3. kiad. 488. l.) is utalom.
Éltünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi, második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás. Ekkor ugyanis már többé-kevésbé világosan kiismertük, hogy minden boldogság csupán csak képzeleti, ellenben a szenvedés, az a való. E korban azért is, legalább az okosabb, inkább szenvedéstől és zaklatástól ment állapotot keres, mintsem élvezetet.25)
Ha ifjú koromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem, no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!
Az ember világával való érintkezés is két ellentétes érzést vált ki a kiváló és tehetséges egyéniségből. Az ilyen ember voltaképpen nem igen tartozik abba a világba és kiválóságának mértékéhez képest többé-kevésbbé egyedül áll. Ifjúkorban gyakran elhagyottnak érzi magát, későbbi években ellenben a világból menekülőnek. Az első érzés kellemetlen és a világ nem ismeréséből fakad, a másik kellemes és a világ megismeréséből támad.
Az élet másik fele, mint valami zenei periódusnak második szakasza, kevesebb törtetést, de annál több nyugalmat mutat. Míg ifjúságunkban azt képzeljük, ki tudja mi minden boldogság és gyönyör tanyája a világ, csak rátalálni nehéz, addig öregségünkben tudjuk, hogy minderre hiába várunk és ebbe belenyugodva élvezzük a tűrhető jelent és örömet találunk kicsiségeken.
Az érett ember élettapasztalata révén nyert elfogulatlanságával máskép látja a világot, mint az ifjú és a gyermek. Csak most látja a dolgokat egyszerű valóságukban, míg a gyermek és az ifjú előtt az igazi világot délibáb fátyolozza el, maga szeszélyéből, hagyományos előítéletekből és szertelen képzeletéből szövődött képekkel.
A tapasztalatnak ugyanis első teendője, hogy bennünket az ifjúság agyrémeitől és hamis fogalmaitól megszabadítson. A legjobb, ámbár negatív nevelés feladata aból állana, hogy az ifjúságot ezektől megóvja, ez azonban felette nehéz dolog. E célból a gyermek szemkörét eleinte lehető szűkre kellene korlátolni, ezen belül azonban csupa világos és helyes fogalmakkal megismertetni. Csak miután az e körben levőket mind helyesen felfogta, lehetne azt tágítani, mindig ügyelve arra, hogy semmi homályos vagy félig és ferdén értett fogalom fenn ne maradjon. Ennek folytán a dolgokról és emberi viszonyokról korlátolt és igen egyszerű, de másrészt világos és helyes fogalmakkal bírna, amelyek csak folytonos tágításra szorulnának, de helyesbítésre nem; és így tovább az ifjúkorig. E módszer különösen megköveteli, hogy ne engedjük meg a regényolvasást, hanem pótoljuk megfelelő életrajzokkal, ilyen például a Frankliné, a Moritz-féle Anton Reiser-é stb.
Midőn fiatalok vagyunk, azt véljük, hogy az életpályánkra fontos és nagykövetkezményű események és személyek síp- és dobszókísérettel lépnek fel. Öregségünkben visszapillantva azonban azt látjuk, hogy valamennyien teljes csöndben a hátsó ajtón, szinte észrevétlenül osonnak be.
Az életet e szempontból hímzett szövethez is hasonlíthatjuk, melynek színét látjuk az ifjúságunkban, öregségünkben pedig a visszáját. Ez nem annyira szép, mint tanulságos, mert megmutatja a szálak összefüggését.
Még a legnagyobb szellemi fölény is csak a negyvenedik életév után juthat igazán érvényre. Az évek érettségét és a tapasztalat gyümölcsét a szellemi erő sokszorosan felülmúlhatja, de sohasem pótolhatja: amaz ellenben még a legközönségesebb ember javára is ellensúlyozza a legnagyobb szellemű, de ifjú ember erejét. Ez azonban csak személyes társalgásra, nem pedig a művekre vonatkozik.
Minden kiválóbb ember, aki nem tartozik az emberiségnek a természettől oly mostohán megáldott öthatodához, csak nehezen lesz szabad negyvenedik életéve után az embergyűlölet némi árnyalatától. Amint természetes is, magáról másokra következtetett és lassanként kiábrándulva belátta, hogy az emberek vagy az ész vagy a szív tekintetében, legtöbbször pedig mindkettőben hátralékban vannak. Ezért hát szívesen elkerüli a mások társaságát. Egyáltalán az ember saját belső értékéhez mérten kedveli vagy gyűlöli a magányosságot, azaz a maga társaságát. A mizantrópiának erről a fajtájáról értekezik Kant is, Kritik des Urtheilskraft c. művében, az első rész 29. §-ához írt általános megjegyzés vége felé.
Ifjú embernél értelmi mint erkölcsi tekintetben rossz jel, ha korán beletalálja magát és otthonos az emberek vásári sürgésében és mintegy elkészülve lép az életbe: ez nemtelenségre vall. Ellenben bizonyos idegenkedés, meglepődő, félszeg és fonák magaviselet nemesebb természetre mutat.
Ifjúságunk vidámsága és bátor életkedve részint azon alapszik, hogy a hegynek fel menve, nem látjuk a halált, mely túl a hegy lábánál várakozik ránk. De ha átlépjük a csúcsot, akkor igazán megpillantjuk a halált, amelyet eddig csak hallomásból ismertünk. Ekkor megcsappanván az életerő, sülyedni kezd az életkedv is. Az ifjonti gondtalanságot szomorú komolyság váltja fel és ez az arcra is rányomja a bélyegét. Míg fiatalok vagyunk, bármit is mondjanak, az életet végtelennek tartjuk és ehhez képest is bánunk az idővel. Minél idősebbek leszünk, annál inkább takarékoskodunk vele. Öregebb korunkban minden elmúlt nap ahhoz hasonló érzést vált ki belőlünk, melyet a halálraítélt érez minden lépésnél, a vérpadhoz közeledve.
Az ifjúság szempontjából az élet végtelenül hosszú jövő, az öregség szemével tekintve nagyon rövid mult; úgy, hogy kezdetben olyannak mutatkozik, mint a tárgyak, ha a messzelátó objektív lencséjét tesszük szemünk elé, de a végén, mintha a szemlencsét. Meg kell öregedni, tehát sokáig kell élni, míg az ember megérti, hogy mily rövid az élet. Minél korosabb az ember, annál kisebbeknek látszanak az emberi dolgok összesen és egyenként. Az élet, mely ifjúságunkban szilárdnak és állandónak tetszett, most tiszavirágéletű, gyors tüneménynek látszik. Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon. Mint a tavaszi napok, szinte tűrhetetlenül hosszúak az ifjúság idői. Ősszel ellenben rövidebbek, de egyúttal derültebbek, állandóbbak a napok.
De vajjon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetét. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a multon kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne sülyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérődzzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. De a kellemetlenséget sem szívesen idézzük vissza emlékezetünkbe, különösen ha azok hiúságunkat sértik. Ez pedig a leggyakoribb eset, mert ritkán ér bennünket szenvedés teljesen a hibánkon kívül. Ezért elfelejtünk sok kellemetlenséget.
Ez a kettős veszteség az, ami emlékezetünket oly röviddé teszi és arányosan mindig rövidebbé, minél hosszabb lesz a tárgya. Miként a parton a tárgyak mindinkább kisebbednek és kevésbé felismerhetőkké válnak, ha hajón tőlük távolodunk, úgy letűnt éveink, élményeink és cselekvéseink is. Hozájárul még, hogy néha az emlékezés és képzelő erőnk éltünk valamely rég elmúlt jelenetét oly elevenen idézik fel, mint a tegnapi napot és egészen a közelünkbe hozzák. Ez onnét van, mert lehetetlen az egész hosszú multat egyetlen képben megjeleníteni, már csak azért is, mert az egyes elmúlt eseményeket nagyrészt elfeledtük és csupán általános, elvont fogalmunk maradt róla, nem pedig szemléletünk. Ezért tetszenek oly közellévőknek a mult egyes jelenetei, mintha csak tegnap történtek volna. A köztük lefolyt idő pedig eltűnik és az egész élet felfoghatatlanul rövidnek tetszik. Öregségünkben néha egész hosszú multunk szinte mesésen rövidnek tűnik fel szemünkben, mert hisz’ főkép mindig ugyanazt az állandó jelent látjuk. E belső tüneménynek az az oka, hogy lényünk nem mint magánvaló, hanem csupán annak a jelensége esik az idő fogalma alá és hogy a jelen a tárgy és az alany érintkező pontja.
Miért látjuk másrészt ifjúságunkban oly beláthatatlanul hosszúnak az előttünk levő életet? Mert helyet kell teremteni a határtalan reményeknek, melyekkel a jövőt benépesítjük, amelyeknek megvalósítására a Matuzsálem kora is rövid volna. Másik oka, hogy mértéknek azt a néhány elmúlt évet vesszük, melyeknek emlékezete anyagban dús és ezáltal hosszú. Mert az ujdonság mindent jelentősnek láttat, miért is utóbb még újra fölidéztük, tehát gyakran emlékezetünkbe idéztük és ezáltal az abba bevésődött.
Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a csalódásunk.
Hogy az ember magas életkort érjen el, annak hibátlan szervezet mellett két útja van. Két lámpa égését vehetnők erre példázatnak: az egyik azért ég sokáig, mert kevés ugyan az olaja, de vékony a bele is; a másiknak erős a bele és sok az olaja. Az olaj az életerő, a bél ennek a fogyasztója.
Életerőnk tekintetében 36-ik évünkig azokra hasonlítunk, akik kamataik után élnek: amit ma elköltünk, holnap újra itt van. Ez időponton túl kezdünk már a tőkéhez is hozzányúlni. Eleinte alig vehető a dolog észre: a kiadás legnagyobb része magamagától pótlódik. Ügyet se vetünk a mutatkozó csekély hiányra. Csakhogy ez mindinkább növekszik, napról napra észrevehetőbbé válik. A ma mindenkor szegényebb a tegnapnál, a megállásnak reménye nélkül. Miként a szabadon eső testek gyorsulása nő ez a fogyasztás, – míg végre semmi sem marad. Különösen szomorú eset, ha az életerő és a vagyon mindkettő egyidőben olvad lefelé: ezért növekszik az öregkorban a vagyon iránti szeretet. Eleinte azonban, a nagykorúságig és még valamivel azon túl életerőnk tekintetében azokra hasonlítunk, akik kamataikból valamelyest a tőkéhez csatolnak, nemcsak a kiadást fedezhetjük, hanem még a tőkét is növelhetjük. És néha valamely becsületes gyám gondoskodásából ez egyúttal pénzünkre is áll. Boldog ifjúság! Szomorú öregkor! Azért mégis jó kímélni az ifjúi erőt. Aristoteles megjegyzi (Politika, L. nlt. c. 5.), hogy az olympiai versenyeken csak két vagy három esetben fordult elő, hogy ugyanaz az ember ifjú korában és később mint férfi is győztes lett volna. Az előzetes gyakorlat követelte korai megerőltetés annyira kimeríti az erőket, hogy később a férfikorra nem marad. Még inkább mint az izomerőre, áll ez az idegerőre, melynek a szellemi munka a megnyilvánulása. Innét van, hogy az ingenia praecocia, a csodagyermekek, az üvegházi nevelés e gyümölcsei, később nagyon közönséges emberekké válnak. Az ókori nyelvek korai, kényszerű, megerőltető tanulása lehet az oka sok tudós elme későbbi bénultságának és ítélethiányának.
Megfigyeltem, hogy majd minden embernek a jelleme különösen illik valamely életkorhoz. Van olyan, aki szeretetre méltó ifjú, aztán vége; mások erős, tevékeny férfiak, kinek az öregség elveszi minden értékét, némelyek pedig legelőnyösebb oldalukról mutatkoznak be öregségükben, mikor is szelidebbek, mert tapasztaltabbak és nyugodtabbak. Ez különösen a franciáknál fordul gyakran elő. Úgy lehet a dolog, hogy magában az illető jellemben van valami ifjúi, férfias vagy öreges, amellyel a kor vagy megegyezik, vagy pedig korrektívum gyanánt ellene munkál.
Hajón utazva, előrehaladásunkat azon vesszük észre, hogy a parton a tárgyak visszamaradnak és kisebbé válnak: idősebbé válásunkat arról ismerjük meg, hogy korosabb emberek mindinkább fiataloknak tetszenek előttünk.
Már fentebb említettük az okát, hogy miért okoz növekvő korunkkal szellemünkre mindig csekélyebb hatást mindaz, amit látunk, teszünk és tapasztalunk. Ily értelemben elmondhatjuk, hogy csak ifjúságunkban élünk teljes öntudattal, öregségünkben csak féllel. Minél idősebbek vagyunk, annál kevesebb öntudattal élünk: a dolgok hatás nélkül röppennek tova. A műtárgy sem tesz hatást, ha ezerszer láttuk. Az ember megteszi a teendőjét, anélkül, hogy utóbb tudna róla. Így válik az élet mindinkább kevésbé tudatossá, minél inkább közeledik a teljes tudatlansághoz, így lesz mindig gyorsabb az idő futása. A gyermekkorban a tárgyak és az események ujdonsága mindent tudatossá teszen: ezért beláthatatlanul hosszú a nap. Ez történik velünk utazásokon is, ezért tetszik ott egy hónap hosszabbnak, mint otthon négy. A dolognak ez újsága azonban nem akadályozza meg, hogy a hosszúnak tetsző időt igazán hosszadalmasnak ne találjuk. Az értelmet lassanként leköszörüli a megszokás, úgy hogy mindinkább csökkenő hatással vonul el felette minden. Ezáltal a napok jelentéktelenebbek és így rövidebbek lesznek: a gyermek órái hosszabbak az öreg ember napjainál. Életünk ideje gyorsuló mozgást végez, miként a lefelé gördülő golyó. Miként a forgó korongon minden pont annál gyorsabban fut, minél távolabbra esik a középpontól, akkép annál gyorsabban peregnek le napjaink, minél távolabb vagyunk éltünk kezdetétől. Föltehetjük tehát, hogy kedélyünk közvetlen becslésében egy esztendőnek hosszúsága fordított viszonyban áll ugyanannak életkorunkban foglalt hányadosával: ha például az év életkorunknak egy ötödét teszi, tízszerte oly hosszúnak tűnik föl előttünk, mintha annak csak egy ötvened részét tenné ki.
Az idő gyorsaságának e különbségei a leghatározottabb befolyást gyakorolják létünk minden egyes korára. Elsőbb is azt okozza, hogy gyermekkorunk – bár csak mintegy 15 évre terjed – életünknek a leghosszabb kora és így a leggazdagabb emlékezésekben; aztán, hogy az unalomnak életkorunkkal fordított arányban vagyunk alávetve. A gyermekeknek folyton szükségök van időtöltésre, játékra vagy munkára: ha egy pillanatig fennakadnak, rögtön erőt vesz rajtok a rémes unalom. Még az ifjak is nagyon ki vannak ennek téve, miért is gond szállja meg őket minden ki nem töltött óra miatt. A férfikorban mindinkább szűnik az unalom: az öregeknek az idő mindig rövid és a napok nyílsebesen tűnnek tova. Természetesen emberről szólok, nem pedig elvénhedett baromról. Az életfolyás e gyorsulása által a kései években rendesen szűnik az unalom, másrészt elnémulnak a szenvedelmek is kínjaikkal. Jó egészség mellett általában csekélyebb az élet terhe, mint az ifjúkorban: ezért mondják javakornak az öregséget megelőző és annak gyengeségétől és bajaitól ment időt. Azért mégis az ifjúság a szellem megtermékenyülésének az ideje, a bimbófakasztó tavasz, mikor minden hat ránk és öntudatunkat eleveníti. Mély igazságokat nem lehet kiszámítani, hanem csak megpillantani. Első felismerésök a közvetetlen, pillanatnyi benyomásnak az eredménye: csak addig következhetik be, míg az erős, eleven és mély. E tekintetben tehát minden az ifjúi évek felhasználásától függ. Később inkább bírunk hatni másokra, sőt a világra, mert magunk befejezett, lezárt egyéniségek vagyunk és a világ már kevéssé hat ránk. Ezek tehát a cselekvés évei, amaz pedig az eredeti felfogás és megismerés ideje.
Ifjúságunkban a szemlélet, öregségünkben pedig a gondolkodás az uralkodó, amaz tehát a költészet ideje, ez pedig inkább a filozófiáé. Gyakorlati tekintetben is ifjúságunkban a szemlélet hatása alatt cselekszünk, öreg korban ellenben a meggondolás a döntő. Ennek részben az az oka, hogy csak öregségünkben tekinthetünk kellő számú szemléletre vissza, amelyek fogalmainknak teljes jelentőséget, tartalmat és hitelt kölcsönöznek. Másrészt a megszokás csökkenti a szemlélet hatását. Ifjúságunkban ellenben, különösen ha élénk a képzelőerőnk, a szemléletesnek, a dolgok külsejének olyannyira döntő a hatása, hogy a világot, mint valami képet tekintjük. Főgondunk, hogy mint fest az alakunk azon a képen, az már kisebb gondunk, hogy belsőnkben milyen a kedvünk. Ennek a mutatója az ifjak személyi hiúsága és nyalka piperéje.
A szellemi erők legnagyobb energiája és ruganyossága kétségkívül az ifjúkorban található, legkésőbb a 35-ik életévig. Ezután folyton, ámbár lassan, csökken. De a későbbi éveknek, sőt az öregségnek is megvan ehelyett a szellemi kárpótlása. A tapasztalás és a tudomány csak e korban válik igazán gazdaggá: volt időnk és alkalmunk, hogy a dolgokat minden oldalról szemléljük és átgondoljuk, érintkező pontjaikat és összekötő kapcsaikat megtaláljuk. Csak most értjük meg igazán a dolgok összefüggését. Minden megülepedett. Amit már ifjúságunkban is tudtunk, most sokkal alaposabban értjük meg, mert minden forgalomra sok bizonyítékunk van. Amiről ifjúságunkban azt hittük, hogy tudjuk, azt öregségünkben igazán tudjuk és azonfelül még sok egyebet. Ezenfelül most tudásunk minden oldalról átgondolt és összefüggő ismeret, míg ifjúságunkban hézagos és töredékes volt. Csak öregségünkben lehet teljes és helyes képzetünk az életről, mikor is egész természetes folyamatát áttekinthetjük. Nemcsak az elejéről vetünk rá egy sejtő pillantást, hanem az egészre visszanézve, megismerjük teljes hiábavalóságát. A többiek pedig kába hittel várják, hogy az igazi csak ezután jön. De viszont az ifjúságban több a lendület: a kevésből, amit ismer, többet tud csinálni. Az öregségben több az ítélet, behatolás és alaposság. Ifjúságunkban gyüjtjük egyéniségünknek sajátos ismereteit, eredeti alapnézeteinket, mindazt, amivel a kiváltságos szellem hivatva van a világot megajándékozni. Az anyag mesterévé azonban csak későbbi években válhat az ember. Nagy írók rendszerint ötvenéves koruk táján írták mesterműveiket. A tudás fája fiatalon ver gyökeret, bár csak koronás korában termi meg gyümölcsét. Minden történelmi korszak, még a legnyomorúságosabb is, sokkal különbnek tartja magát az előzőknél, így van ez az emberi életkornál is: mindkettő egyaránt téves. A testi növekedés éveiben, midőn szellemi erőnk és ismeretünk nap-nap után nő, szokása a mának, hogy kicsinyléssel tekintsen a tegnapra. E megszokás meggyökerezik és fenmarad még akkor is, midőn már beállott a szellemi erők csökkenése és a mának tisztelettel kellene tekintenie a tegnapra. Gyakran nagyon is lebecsméreljük ifjúi éveink műveit és ítéleteit.
Általában meg kell itt jegyeznünk, hogy ámbár a jellem és az értelem lényegükben egyaránt velünkszületett dolgok, mindamellett az értelem korántsem marad annyira változatlannak, mint az előbbi, hanem bizonyos szabályszerű változásoknak van alávetve. Ennek részint az az oka, hogy az értelmi erőnek fizikai alapja van, részint az, hogy az anyaga tapasztalati. Ez az erő folyvást növekszik, míg csak eléri a csúcspontot, majd lassanként alászáll a hülyeségig. Másrészt a gondolkodásnak és tudásnak a tartalma, a belátás gyakorlata és tökéletessége folyton növekszik a határozott gyöngeség bekövetkeztéig, amely aztán mindent elejt. Az a körülmény, hogy az ember egy változhatatlan és egy kettős módon változó elemből, a jellemből és az értelmi erőből áll, magyarázza meg a különböző életkorokban mutatkozó különbségeket.
Elmondhatjuk, hogy éltünk első negyven éve adja meg a szöveget, a következő harminc pedig a hozzávaló kommentárt, amely feltárja annak igaz értelmét és összefüggését, erkölcsi tanítását és minden finomságait.
Az élet végével pedig úgy vagyunk, mint mikor vége van az álarcosbálnak, midőn leszedik az álarcokat. Most látjuk csak igazán, hogy kikkel érintkeztünk életünk idején. A jellemek megvilágosodnak előttünk, a tettek meghozták a gyümölcsüket, a művek elnyerték igazságos méltatásukat és a tévesztő délibáb elfoszlott. Mindehhez pedig idő kellett.
Különös azonban, hogy az ember önmagát, saját célját is csak élete vége felé ismeri és érti meg igazán, különösen ami a világhoz és másokhoz való viszonyát illeti. Gyakran, de nem mindig, alacsonyabb helyet fogunk magunknak kijelölni, mint eleinte hittük. Olykor azonban magasabbat is, midőn nem ismerve eléggé a világ alacsonyságát, emennél feljebb tűztük ki célunkat. Megtudjuk, hogy valójában mit érünk.
Az ifjúságot az élet boldog korának szoktuk mondani, az öregséget pedig a szomorúnak. Ez igaz lenne, ha a szenvedélyek boldogítanának. Pedig ezek ide-oda tépik az ifjúságot kevés öröm és sok kín közepette. A hűvös öregséget nyugton hagyják, amely innét nyeri szemlélődő jellegét. A belátás felszabadul és uralkodóvá válik. Ez pedig önmagában mentes a fájdalomtól, tehát öntudatunk is annál boldogabb lesz, minél jobban az ismeret uralkodik benne. Fontoljuk csak meg, hogy minden élvezet negatív természetű, ellenben a fájdalom pozitív. Ebből is megérthetjük, hogy a szenvedélyek nem boldogíthatnak és hogy az öregség azért még nem sajnálatra méltó, mert meg van fosztva némely élvezettől. Mert minden élvezet csupán egy szükséglet csillapítását jelenti. Hogy a szükséglet megszüntével az élvezettől is elesünk, az éppen oly kevéssé méltó a sajnálatra, mint hogy asztalbontás után többet nem ehetünk és hogy egy átaludt éj után ébren kell lennünk. Platon (Bevezetés a Köztársasághoz) igen helyesen mondja boldognak az öregséget, mely végre megszabadítja az embert az őt untalan nyugtalanító nemi ösztöntől. A nemi ösztönből eredő sokféle és végtelen szeszély és szenvedelem úgyszólva bizonyos állandó, enyhe őrületben tartja az embert, aki eszének teljes birtokába csak ez ösztön kialvása után léphet. Bizonyos amellett, hogy az ifjúságnak általában bizonyos melankólia és szomorúság, az öregségnek ellenben bizonyos vidám derű a sajátja. Ennek pedig nem más egyéb az oka, minthogy ifjúságunkban ama démonnak uralma és robotja kínoz bennünket, nem könnyen engedve egy szabad órát. Közvetve vagy közvetlenül ez az oka minden bajnak, mely az embert éri vagy fenyegeti. Ezzel szemben az öregség olyan ember vidám derűjét mutatja, aki lerázta a sokáig hordott bilincset és végre szabadon mozog. Viszont azt is mandhatnók, hogy a nemi ösztön kiválásával föl van emésztve az élet magva és csak a héjja marad meg. Hasonlatos ez az olyan színjátékhoz, melyet emberek kezdtek el, majd automaták játszanak végig emberi ruhákban.
Bármint áll is a dolog, az ifjúság a nyugtalanság kora, az öregség pedig a nyugalomé. A gyermek vágyakozva nyujtja ki a kezét messzire, minden után, amit sokféle tarkaságban lát maga előtt: mert ingerli az, mivel sensoriuma még friss és fiatal. Ezt cselekszi, csakhogy nagyobb energiával, az ifjú is. A tarka világ számtalan alakja izgatja, képzelete szertelenül nagyítja a valót. Telve van kívánsággal és határozatlan sóvárgással: ez megfosztja a nyugalomtól, pedig nélküle nincsen boldogság. Az öregségben minden megcsillapodik, a vér lehűl, az érzékek kevésbé érzékenyek. Másrészt a tapasztalás megmutatja a dolgok értékét és az élvezetek tartalmát, miáltal az ember megszabadul az ábrándok, agyrémek és előítéletek seregétől, mely a nyílt és tiszta kilátást elfödte. Az ember helyesebben és világosabban értékel mindent és belátja a földi dolgoknak a semmiségét. Ez adja meg minden öregnek, még a nagyon közönséges értelműnek is a bölcseség némi látszatát, mely az ifjabbak felett kitünteti. Míg az ifjú azt hiszi, hogy Isten tudja mi minden csodás dolgot lehetne találni e világon, csak a helyét tudná, addig az öreg ember át van hatva a Prédikátor igazságától, hogy „minden hiúság!“ Tudja, hogy minden dió üres, akárhogy is be van aranyozva.
Csak késői korában jut el az ember a földi dolgok és a világ dicsőségének Horátiusi „nem csodálásához“: vagyis a minden dolgok hiúságáról és minden földi pompa ürességéről való közvetlen, őszinte és határozott meggyőződéshez; a délbábok eltüntek. Nem hiszi többé, hogy akár a palotában, akár a kunyhóban valami különös boldogság lakozhatik, amely lényegében nagyobb lehetne annál, amelyet ő maga is élvezhet bárhol, ha testi és lelki fájdalmaktól szabad. Nem szabja ki a világ mértékével, hogy mi a nagy és kicsiny, mi az előkelő és hitvány. Ez adja meg az öregnek azt a különös lelki nyugalmat, mellyel mosolyogva tekint a világ szemfényvesztésére. Teljesen kiábrándulván, tudja, hogy az emberi élet nyomorúsága minden vásári cifraságon is áttetszik. Akárhogy is festik és díszítik, az élet igazi értékét a szenvedéstől való mentességben kell keresni, nem pedig a gyönyörökben és a pompában. (Hor. epist. L. I. 12. V. 1–4.) A magasabb kor alapvonása a kiábrándultság: az illuziók, melyek idáig az életnek a maga ingerét és a tevékenységnek a maga ösztönét megadták, eltüntek. Megismertük a világ minden pompájának, kivált a fénynek, dísznek és a fenség látszatának semmiségét és ürességét. Tapasztaltuk, hogy a legtöbb megkívánt dolog és óhajtott élvezet mögött ugyancsak kevés rejlik és így lassanként odajutottunk, hogy belátjuk egész létünknek nagy szegénységét és ürességét. Csak 70. életévünkben értjük meg teljesen a Prédikátor könyvének első versét. És ez az, ami az öreg kornak bizonyos bús színezetet ad.
Rendszerint azt hiszik, hogy az öregségnek betegség és unalom a végzete. Az első éppen nem tartozik az öregség lényegéhez, kivált nem akkor, ha nagy kort akarunk elérni: mert crescente vita, crescit sanitas et morbus (megnövekedvén az élet, nő az egészség és a betegség is.) Az unalomnak pedig kevésbé van alávetve mint az ifjúság. Az unalom ugyanis nem kísérője a magányosságnak, amit könnyen belátható okoknál fogva, mindenesetre magával hoz az öregkor, legfeljebb azoknál, akik csak érzéki és társas élvezeteket ismertek, ellenben szellemi erejöket nem fejlesztették. Igaz, hogy a szellemi erők is megcsökkennek, ahol azonban sok volt belőlük, ott marad még elég az unalom legyőzésére is. Másrészt, mint már fent kimutattuk, a tapasztalat, ismeret, gyakorlat és elmélkedés mindinkább gyarapítja a helyes belátást, élesíti az ítéletet és feltárja a dolgok összefüggését: a felhalmozott ismeretek új meg új kombinációja, az önművelés soha nem szünetelő munkája folyton foglalkoztatja, kielégíti és megjutalmazza a lelket. Ez némileg ellensúlyozza az említett csökkenést. Öregkorban ezenfelül, mint kifejtettük, sokkal gyorsabban múlik az idő: ez is az unalom ellen van. A testi erő csökkenése keveset árt, hacsak kenyérkereset miatt nincs rá szükség. A szegénység nagy baj öregkorban. Ha azonban ez száműzve van, az egészség pedig jól szolgál, akkor az öregség az életnek igen is tűrhető része. Kényelem és biztonság a fő szükségletei: ezért szereti az ember a pénzt öregkorában még inkább, mint előbb, mert kárpótol a hiányzó erőkért. Búcsút mondva Vénusznak, szívesen keres vidítást Bacchusnál. Míg eddig a látás, utazás, tanulás volt szükséglete, most oktatni, beszélni vágyik. Nagy szerencse, ha az embernek még agg korában is megmarad az előszeretete bizonyos tudomány vagy zene, színjátszás, egyáltalán valamely külső dolog iránt, amint ez tényleg ki is tart némelyeknél a késő vénségig. Az ember sohasem veszi több hasznát az egyéniségének, mint öregségében. Természetesen, akik mindig eltompultak voltak, idős korukban mindinkább automatákká válnak. Folyton ugyanazt gondolják, mondják és teszik, semmi külső benyomás ezen nem változtathat, sem valami újat ki nem válthat belőlük. Ha az ilyen aggokhoz szól az ember, annyi, mintha homokba írna: rögtön nyoma vész. Az ilyen aggság az életnek holt feje (caput mortuum) csupán. A második gyermekkornak ezt a bekövetkezését a természet némely ritka esetben a harmadik fogzással szokta jelképezni.
A növekvő öregséggel folyton fogyása az erőknek mindenesetre szomorú tény, ám egyúttal szükséges, sőt üdvös is: előre munkál a halálnak, mely nélküle nehezebben esnék. A jó halál, euthanasia, legnagyobb haszna a nagyon magas kornak, a felette könnyű, megelőző betegség nélkül való és küzdéstől nem kísért kimúlás, mely nem is érezhető: leírása főművem második kötete 41. fejezetének 470. lapján (3. kiad. 534.) található.
A Véda Upanisadja (Vol. II. p. 53.) az ember természetes életkorát száz évre teszi. Azt hiszem, helyesen. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy csak a 90 évet meghaladott emberek részesülnek a jó halálban, akik kimúlnak minden betegség, sőt szélütés, görcsök és hörgések nélkül, néha még el se sápadnak, olykor evés után ülve elszenderülnek; vagy inkább nem is halnak meg, hanem megszünnek élni. Minden más, előbbi korban történő halál idő előtt való és csupán betegség okozta.26)
Az emberi élet voltakép sem hosszúnak, sem rövidnek nem mondható,27) mert valójában az a mértéke minden más időbecslésnek.
Ifjúság és öregség közt az marad mindenkor a főkülönbség, hogy amaz az életet látja maga előtt, ez a halált; annak a multja rövid, a jövője pedig hosszú, ennél megfordítva áll a dolog. Mindenesetre az öreg ember előtt már csak a halál lebeg, az ifjú előtt ellenben az élet; kérdés azonban, hogy melyik a kettő közül a súlyosabb és hogy nem jobb-e az életen túl lenni, mint előtte, miként a Prédikátor mondja (7., 2.): „Jobb a halál napja a születés napjánál“. Hosszú élet kívánása mindenesetre merész óhajtás. Mert, quien larga vida vive mucho mal vive (aki hosszú életet él, sok rosszat ér meg), mondja a spanyol közmondás.
Az asztrológiának ugyan nincs igaza abban, hogy az egyes ember életfolyása a planétákban előre meg vagyon írva. Azonban az emberi életfolyásnak általában, az egyes életkoroknak megfelel egymásután egy-egy uralkodó planéta. A tizedik életévben Merkur uralkodik. Az ember is, miként ez, gyorsan és könnyen mozog a legszűkebb körben. Hangulatát csekélységek is befolyásolják, de sokat és könnyen tanul a ravaszság és ékesszólás istenségének uralma alatt. Húszéves korában az ember Vénuszt uralja: a szerelem és a nő foglalja le teljesen. Harmincadik évében Mars az úr: az ember heves, erős, merész, harcias és dacos. Negyvenedik évében a négy planetoid uralkodik rajta, élete a szélességben terjed: frugi-vá (alkalmas, derék ügyes) lesz, vagyis Ceres-szel a hasznost szolgálja, Vesta segélyével saját tűzhelyet alapít, Pallas kioktatja a szükséges tudományokban, felesége pedig, mint Juno, úrnője a háznak. A mintegy 60, azóta felfedezett planetoid újítás, melyről semmit sem akarok tudni. Úgy teszek velök, mint a filozófia tanárai velem: semmibe sem veszem őket, mert nem illenek a portékám közé. Ötvenedik életévében pedig Jupiter az uralkodó. A legtöbb egyívásút az ember túlélte és a jelen nemzedék felett állónak érzi magát. Ereje még teljes, tapasztalatban és tudásban pedig gazdag: egyéniségéhez és helyzetéhez mérten tekintélye kiterjed egész környezetére. Többé nem fogadja a parancsot, hanem osztja. Most a legalkalmasabb arra, hogy a maga körében kormányzó és uralkodó legyen. Az ember ötvenéves korában éri el, Jupiter uralma alatt, pályájának a tetőpontját. Hatvanéves korában Jupiterrel elérkezik az ólmosság: az elnehezedés, lassúság és szívósság. Az öreg ember olyan mint a halál, mint az ólom: súlyos, lomha és halovány – miként Shakespeare mondja (Romeo és Júlia II. felv. 5. jel.). Végül elérkezik Uranos, mikor is, mint mondani szokás, az égbe jutunk. Neptun, kit sajnos, gondolathiányból neveztek így el, itt nem jöhet szóba; mert nem is nevezhetem itt igazi nevén Erosnak. Különben megmutatnám, miként kapcsolódik a kezdet a véghez, mint fűződik titkos kapoccsal a szerelem a halálhoz, melynél fogva az Orcus, vagy az egyiptomiaknál Amenthes (Plutarchos de Iside et os. c. 29.), nemcsak elvesz, hanem ad is és a halál az életnek nagy gyűjtőmedencéje. Onnét, igen onnét az Orcusból származik minden, ott volt egykoron minden, ami most él. Hacsak felérnők ésszel ezt a szemfényvesztést, amellyel ez történik: akkor minden világos lenne.