Ilyenformán lélektani és erkölcsi érveimmel készen vagyok s így nem marad más hátra, minthogy az egészet egy régi, megrögzött babonának tartsam. Egy példával több, mi mindent lehet az idők folyamán az emberekbe beojtani. Bizonyítja ezt amaz ismert tény, hogy Kínában a bambuszbottal való ütés nagyon gyakori polgári büntetési mód, még a különböző állású hivatalnokok számára is; ebből látjuk, hogy az emberi természet és a magasabb civilizáció ottan e kérdést nem olybá tekinti, mint mi. Húsz vagy harminc botütés úgyszólván mindennapi kenyere a kínainak. Ez a mandarin atyai javító eszköze, amiben semmi becstelenítőt nem látnak, sőt köszönettel fogadják. (Lettres édifiantes et curieuses, édition de 1819. Vol. 11. p. 454.)

Sőt ha elfogulatlanul vizsgáljuk az ember természetét, rájövünk arra, hogy a verekedés oly természeti sajátsága, mint a ragadozó állatnak a harapás, avagy a marhának a rúgás: az ember tulajdonképpen verekedő állat. Ezért felháborodunk, ha egyes, ritkább esetekben azt halljuk, hogy egyik ember a másikat megharapta. Viszont, hogy ütést adjon vagy kapjon, ép oly könnyen mint természetesen megesik. Hogy a magasabb műveltségű ember kölcsönös önuralom útján szívesen kivonja magát az ilyesmi alól: könnyen érthető. De egy nemzetre, vagy a népesség egy osztályára ráerőszakolni, hogy egy kapott ütés végzetes szerencsétlenséget jelent, melynek gyilkosságot és agyonütést kell szükségképpen maga után vonnia: nagy kegyetlenség. Van a világon elég baj úgyis és nem volna szabad azokat mesterségesen szaporitani; és mindezt az a buta, erőszakos babona csinálja. Ugyanezért rossz néven vesszük, hogy a törvényhozók és kormányok ez ügy szolgálatába állanak azáltal, hogy sorompóba lépnek a polgárság és katonaságnál a botbüntetés eltörlése mellett. Azt hiszik, hogy ezáltal az emberiességnek tesznek szolgálatot, pedig az ellenkezőt érik el, mert ezáltal csak azon munkálkodnak, hogy megerősítik ama természetellenes és szerencsétlen téveszmét, amelynek már oly sokan estek áldozatul. Minden büntetendő cselekménynél, kivéve a súlyosabb beszámítás alá esőket, legtermészetesebb büntetési mód, amely elsősorban eszébe juthat az embernek: a testi fenyíték; aki nem volt fogékony az érvek iránt, azzá lesz az ütések iránt és akit nem lehet vagyonilag büntetni, mert semmije sincs, vagy akit nem lehet szabadságvesztéssel büntetni, mert a társadalomnak szüksége van az ő kezemunkájára, az olyant mérsékelt testi fenyítékkel kell sújtani. Hisz ez ép oly helyes, mint természetes. Nem is lehet ez ellen semmi komoly érvet felhozni, legfeljebb puszta üres szólamokat az ember méltóságáról, mely nem tiszta, leszűrt igazságon, hanem a fentebbi vészthozó tévhiten találja alapját. Hogy e tévhit viszi a főszerepet az egésznél, szinte nevetségesen bizonyítja az a körülmény, hogy némely országban a katonaságnál a testi fenyíték helyébe a kikötést hozták be; pedig ez ép oly fájdalmas, mint az ütlegelés, azonban állítólag nem olyan lealacsonyító és megbecstelenítő az emberre.

E tévhit becézgetése által kezére játszunk a lovagi becsületnek és párbajnak, holott másrészt, látszólag legalább, ellene dolgozunk a hozott törvények útján. A kormányok színleg arra törekszenek, hogy a párbajt elnyomják; ez különösen az egyetemeken könnyen is sikerülne s mégis azt a látszatot adják, mintha a párbaj meggátlása nem állana hatalmukban. Erre nézve az igazi ok a következő: az állam tisztjeit és hivatalnokait a teljesített szolgálatokért nem képes kellően díjazni, azért a szolgálatokért részben címek, rendjelek s rangok osztogatásával, szóval: tiszteletdíjjal jutalmazza. Hogy tehát a teljesített szolgálatok ily eszményi jutalmazását nagy becsben tartsa a világ, a becsületérzést minden úton s módon táplálni és fokozni kell. Minthogy pedig a polgári becsület e célt nem szolgálhatja kellően, lévén az minden egyessel megosztott tulajdon, azért segítségül veszik a lovagi becsületet és a mondott módon igyekeznek annak érvényt szerezni. Angolországban, ahol a polgári és katonai fizetések tetemesen nagyobbak mint a kontinensen, nem szorul az állam az előbb mondott segítségre s ugyanazért ott az utóbbi években a párbajt tényleg majdnem teljesen kiirtották; manapság ott a párbaj felette ritka és általában azt mint ostobaságot kinevetik. Igaz, hogy a hatalmas párbajellenes szövetség, mely számos tábornokot, tengernagyot és főnemest sorol tagjai közé, sokat tett, hogy a nézetek ott ily üdvösen megváltoztak; a moloch ott nélkülözni kénytelen az áldozatokat.

Nálunk azonban az ököljog ama maradványa, a durva középkor hagyományaihoz híven, mint nyilvános botrány, ma is javában terpeszkedik. Pedig legfőbb ideje, hogy kiebrudaljuk. Hisz manapság már az sincs megengedve, hogy kutyákat vagy kakasokat rendszeresen uszítsunk egymásra; Angliában legalább súlyosan büntetik. Embereket azonban akaratuk ellenére halálos küzdelemre uszítanak egymás ellen a lovagi becsület ostoba elveinek, ennek a nevetséges tévhitnek hódoló lovagok, akik aztán egy csekélység megtorlása címén arra kényszerítenek jobb sorsra érdemes férfiakat, hogy mint gladiátorok vegyék fel a küzdelmet egymással élet-halálra. A német puristáknak a Duell szó helyébe, mely valószínűleg nem a latin duellumból, hanem a spanyol duelo, – fájdalom, panasz, sérelem kifejezéséből származik, – a lovagi hajsza (Ritterhetze) elnevezést ajánlom. Valóban a nevetséggel határos az a pedáns komolyság, amellyel ezt a bolondságot űzik.

Másrészt felháborító, hogy amaz elv és annak buta kódexe mintegy államot alkot az államban, mely semmi mást el nem ismerve, csak az ököljogot, a benne hivő és reája esküvő osztályok fölött zsarnokoskodik és azokat kényszeríti arra, hogy szentnek tartsák azt a titkos bíróságot, mely lovagias ügyekben élet-halál fölött magának tartja fenn a döntés illetékességét.

Ez aztán olyan rejtekhely, amelyből a legelvetemültebb ember, aki csak azokhoz az osztályokhoz tartozik, a legnemesebb és legjobb férfiút, ha előtte éppen kiválóságánál fogva gyűlöletes, megfenyegetheti és kénye-kedve szerint ki is pusztíthatja ez árnyékvilágból. Ha már manapság a törvény és rendőrség odáig fejlesztették a közbiztonságot, hogy az országúton akármely jött-ment kamasz nem kiálthatja oda nekünk: „Pénzt vagy életet!“, a józan emberi észnek is valahára ki kell vívnia azt, hogy a békés társadalmi érintkezés közepette ne kiálthasson akármely gazember felénk: „Becsületedet vagy életedet!“ Ideje volna, hogy megszabadítsuk a magasabb osztálybelieket az örökös aggódástól, amit az okoz, hogy az ember minden pillanatban testét-lelkét kockáztatja bármely jött-ment durvasága, gonoszsága és butasága mián. Ha két fiatal, tapasztalatlan, hevülő ifjú egymást szóval megsérti s hogy emiatt egészségüket, életüket kelljen kockára tenniök: valóban égbekiáltó gyalázat. Hogy ama külön állam zsarnoksága mily aljas és a tévhit hatalma mennyire erős, abból ítélhető meg, hogy gyakori eset volt, hogy egyes emberek, akiknek megsértett lovagi becsületük megtorlása akár nagyon magas, akár nagyon alacsony állásuk miatt, avagy a sértő fél meg nem felelő volta miatt nem állott módjukban, efölötti kétségbeesésükben önmaguk vetettek véget életüknek és így tragikómikus módon fejezték azt be. A lehetetlen és hamis dolog a végén többnyire abból tűnik ki, hogy burjánzása eredményekép ellentmondást termel; ép úgy ennél is a legkiáltóbb ellentétet látjuk: a tisztet párbajért elítélik, de viszont lefokozással büntetik, ha adandó alkalommal helyt nem áll becsületéért.

De lássuk a dolog további fonákságait. Előítélet nélkül, világosan tekintve, az állam az államban csak az erősebb jogát, az ököljogot ismeri el és nem lehet büszke arra a különbségre, hogy valaki ellenségét nyiltan, egyenlő fegyverekkel, avagy orozva teríti le. Csak annyit bizonyít be a nyilt küzdelem, hogy az egyik fél az erősebb és ügyesebb. A nyilt küzdelem jogosultsága feltételezi azt, hogy hiszünk abban, hogy az erősebb joga tényleges jog. Valósággal azonban az a körülmény, hogy a másik fél rosszul tudja magát védeni velünk szemben, nekem megadja ugyan a lehetőséget, de nem a jogot arra, hogy őt megöljem. A jog, vagyis az ölés erkölcsi jogosultsága csakis döntő indító okokon alapulhat. Tegyük fel, hogy tényleg volnának ilyen alapos indító okaim elegendő mérvben, még akkor sem szabad mindent függővé tenni attól, hogy én vagy az ellenfél lő vagy vív-e jobban, hanem ez esetben mindegy, mily úton s módon török ellenfelem életére, orozva vagy nyiltan; ez esetben az egyremegy.

Erkölcsi szempontból az erősebb joga nincs túlsúlyban az okosabb joga felett, amelyet az orozva gyilkolásnál vesznek zsinórmértékül; ennél az ököljog a fej jogával egyenértékű. Megjegyezzük még, hogy a párbajban is mindkettőt egyformán érvényesítjük, amennyiben vívás közben minden csel, csalafintaság már – csalás. Ha én erkölcsileg jogosultnak érzem magamat arra, hogy valakit életétől megfosszak, tisztára ostobaság, hogy ezt attól tegyem függővé, vajjon az illető vagy én tudok-e jobban lőni vagy vívni. Némely esetben aztán az illető, aki már úgyis megsértett, a tetejébe még az életemet is elpusztíthatja. Hogy a durva sértéseket nem párbaj útján kell megbosszulni, hanem orozva gyilkolás által, az Rousseau nézete is. (Emil 4. könyv, 21. jegyzet.) Pedig Rousseau amellett annyira elfogult tisztelője a lovagiasság tévhitének, hogy a hazugság vádját is már jogosultnak tartja orozva gyilkolással büntetni, holott tudnia kellene, hogy e szemrehányást számtalanszor majd minden ember kiérdemelte, ő maga különösen nagyon is sokszor. Valószínű, hogy az előítélet az ököljogot valódi jognak, a párbajt pedig istenítéletnek tekinti, mert azt tartja, hogy az ellenséget csupán nyilt küzdelemben, egyenlő fegyverekkel küzdve szabad megölni büntetlenül. Az olasz ember azonban haragra lobbanva, ellenfelét, ahol csak találja, szó nélkül tőrével leszúrja s így legalább természetesen és következetesen cselekszik; ő okosabb s éppen nem gonoszabb, mint a párbajozó. Ha azt állítja valaki, hogy én ellenfelemnek párbajban való megölése esetén igazolva vagyok azáltal, hogy az illető is életemre tört a küzdelemben, annak azt vetem vissza, hogy a kihívás által én hoztam kényszerhelyzetbe az ellenfélt. Hogy kölcsönösen és szándékosan a ki nem kerülhető szükséget emlegetik, ép azt bizonyítja, hogy elfogadható mentséget keresnek a gyilkosság enyhítésére. Inkább adhat mentséget e tétel: volenti non fit injuria, amennyiben kölcsönös egyesség alapján teszik kockára a felek életüket. Ezzel szemben azonban áll az, hogy a volenti (önként akaró) nem mindig fejezi ki az igazat, mert legtöbb esetben a lovagi becsület zsarnoksága és tételeinek ostobasága állítja a párbajozókat az élethalál-harc küzdőterére.

Sokat foglalkoztam e helyütt a lovagi becsülettel; tettem ezt pedig jó szándékkal, mert e világ erkölcsi és értelmi szörnyűségeit csak a filozófia képes Herkulesként leküzdeni. Főleg két dolog az, mely az újkor társadalmi helyzetét az ókorétól megkülönbözteti, sajnos, amannak hátrányára, amennyiben annak sötét, komor színezetet adtak, amelyekkel szemben az ókor elfogulatlan, derült volt, mint az élet hajnalpírja. E kettő: a lovagi becsület és a nemi betegség; méltó két egytestvér, (a civódás és a szerelem) az élet mérgezői. A nemi betegség befolyása sokkal messzebbre kiható, mint az első tekintetre látszik, mert nemcsak fizikai, hanem erkölcsi oldala is van. Amióta Ámor mérgezett nyilakkal is lövöldöz, azóta a két nem viszonya közé valami idegen, ellenséges, ördögi elem hatolt: sötét, remegő bizalmatlanság. Az emberi közösség szilárd kapcsában beállott eme változás többé-kevésbé hátrányosan befolyásolja a többi társadalmi viszonyokat is, ámde ezt ehelyütt nem részletezhetjük tovább.

Másféle, de sokban hasonló a lovagi becsület befolyása, amely komoly bohózat a régiek előtt ismeretlen volt s mely a mai modern társadalmat merevvé, komollyá s aggódóvá teszi, mert a legkisebb odavetett nyilatkozatot számbaveszik és rovásra teszik napjainkban. De még tovább megyek: amaz elv valóságos Minotaurusként nem csupán egy országban, hanem Európa minden államában évente a nemesebb családok fiainak tetemes részét áldozatul követeli. Bárcsak enyészetnek indulnának az újabb kor e torzszülöttjei a XIX. században. Nem adjuk fel a reményt, hogy a nemi betegségeket illetőleg az orvosoknak kellő óvórendszabályok általánosítása útján sikerül majd azok tovaterjedésének gátat vetni. E madárijesztőnek képzelt hatalmát megtörni csak a filozófia bírja, míg a kormányoknak törvényhozási úton ez nem sikerült.

Ha egyébiránt a kormányok a párbajügy elnyomására komoly eszközöket óhajtanak igénybe venni és eddigi enemű intézkedéseik gyönge eredményét tényleg tehetetlenségüknek tulajdonítják, szívesen hozok javaslatba olyan törvényt, amely biztosan meghozza a rég várt eredményt s nem hívok segítségül semmi véres eljárást, sem vérpadot, sem akasztófát, sem örökös rabságot. Sőt nagyon is csekélyke, enyhe, homöopatikus szert ajánlok: aki párbajra hív ki valakit, vagy párbajra kiáll, az kínai módszer szerint fényes nappal a katonai főőrség előtt a káplártól tizenkét botütést kapjon, a párbajsegédek mindegyike 6–6-ot. A tényleg elintézett párbajok pedig maguk után vonnák a rendes büntetőeljárást. Talán egyik-másik lovag azt vetné erre szememre, hogy ily büntetések végrehajtása után a becsületnek nem egy lovagja a fejbelövésre szánná el magát. Erre ez a válaszom: sokkal okosabb, hogy az ilyen javíthatatlan bolond magamagát lőjje agyon, mint másokat.

Alapjában azonban igen jól tudom, hogy a kormányok a párbajok eltiltását nem nagyon veszik komolyan. Amint fentebb felhoztuk, a hivatalnokok és katonatisztek fizetései egyaránt (a legmagasabb állásokat leszámítva) a teljesített szolgálathoz képest méltánytalanul alacsonyan vannak megszabva. Fizetésük nagyobb részét az állam „becsület“-ben utalványozza ki: kárpótlásul címeket, rangot osztogat, általában pedig „kari“-becsületet. „A kar becsülete“ a párbajt mint kitűnő vesszőparipát használja; az egyetem ennek már jó kezdőiskolája. A párbaj áldozatai tehát vérükkel fizetik meg a fizetésük deficitjét.

Teljesség okáért említsük még meg a nemzeti becsületet. Ez egy egész nép becsületét jelenti, mint a népközösség egy részéét. Mivel pedig ennek más ítélőszéke nincs, mint a nyers erő, ennek okáért minden egyes tagja maga kell hogy védje jogait. Azért a nemzet becsülete nem csupán a hitelt jelenti, amelyet a multban megszerzett, hanem azt is, hogy félni kell tőle s ugyanazért mindennemű jogháborítást feltétlenül meg kell torolnia. E fogalom tehát magában egyesíti a polgári és lovagi becsület lényeges vonásait.

A dicsőséget említettük még fentebb, mint olyat, mely lényeges része annak, amit mi a külvilág előtt mutatunk s ugyanazért erről szükséges még elmélkednünk. A dicsőség és becsület ikertestvérek, de mint a dioskurok, akik közül Pollux halhatatlan, Castor halandó volt, a dicsőség halhatatlan testvére a halandó becsületnek. Természetes, csak az igazi, legfőbb rendű dicsőségről van itt szó, mert kétségkívül van tiszavirág-életű dicsőség is.

A becsület oly tulajdonságokra vonatkozik, amelyekkel minden hasonló viszonyok közt élő embernek bírnia kell, a dicsőség ellenben csupán olyanokra, amelyek senkitől se követelhetők. A becsület továbbá olyan dolgokra vonatkozik, amelyekre mindenki nyilvánosan hivatkozhatik, a dicsőség ellenben olyanokra, amelyekkel senki sem ruházhatja fel önmagát. Míg a becsületünk csak addig terjed, ameddig bennünket ismernek, úgy ellenkezőleg a dicsőség előreviszi hírnevünket odáig, ameddig csak maga a dicsőség elérhet. Becsületet minden egyes igényelhet; dicsőséget csak a kivételek, a legkiválóbbak szereznek, mert csakis rendkívüli munkásságot illet meg.

Két úton jutunk a dicsőséghez: a tettek és (szellemi) művek révén. A tettek véghezvitele nagy szívet, a munka nagy elmét kíván. A tett s munka között az a különbség, hogy a tettek múlandók, a mű maradandó. A legnemesebb tett kihatása csak időleges, a geniális mű azonban üdvös, felemelő befolyását az idők végéig megtartja. A tett emléke folyton halványodik, végül alig ismerhető fel, teljesen el is mosódik végül, ha csak a történelem nem örökíti meg emlékét s megkövesedett állapotban nem adja azt át az utókornak. A művek azonban már önmagukban halhatatlanok s különösen az irodalom terén minden időt túlélnek. Nagy Sándorról megmaradt a neve és emléke; Platon, Aristoteles, Homeros és Horatius azonban ma is élnek s ma is közvetetlenül hatnak reánk. A védák és az upanisadok itt vannak, de koruk nagyságáról nem maradt fenn számunkra semmi hír.9)

Másik hátránya a tettnek az, hogy mindig az alkalomtól függ, amely a lehetőséget megadja annak elvégzésére; innen van, hogy dicsőségét nem csupán benső értéke, hanem a körülmények is megszabják, amelyek annak a fontosságot és a fényt kölcsönzik. Azonfelül nagyon rászorul a szemtanúk ítéletére, mint pl. a háborúban, ahol a tettek személyes jellegűek; szemtanú pedig nincs mindig elegendő számban és ha vannak is, nem mind igazságosak s elfogulatlanok.

A tettek azonban előnyben vannak, mert mindig az általános emberi ítélőképesség keretén belül, gyakorlati irányban mozognak; ugyanazért, hacsak az adatokat meg nem hamisítják, mindenkor kellő méltánylásban részesülnek. Előfordul ugyan, hogy indítékait helyesen csak később fogják fel s később értékelik kellően; mert minden tett megértéséhez ismerni kell annak indítékát. A művek keletkezése azonban nem függ az alkalomtól, hanem kizárólag azok szerzőjétől és lényegökben örökké ugyanazok maradnak. Nehézséget azonban ezeknél a megítélés okoz s ez annál nagyobb, mennél magasabb horderejű műről van szó: sokszor hiányoznak az illetékes, sokszor pedig az igazságos, s elfogulatlan bírák. Tény viszont, hogy a művek dicsősége nem egy ítélőszéktől függ, hanem fellebbezés útján döntetik el. Míg ugyanis a tettről az utókor számára csupán az emlékezés marad meg oly formában, amint a kortársak azt átadják, addig a művek önmaguk átszállnak az utókorra és pedig, leszámítva egyes, netán hiányzó töredékeket, teljes mivoltukban. Tehát az adatokat ezeknél nem hamisítják meg s eredésök alkalmával a környezet esetleges rossz befolyása sem hat zavarólag. Sőt igen gyakran lassanként az idő hozza meg a mű méltó bírálóit, akik maguk is kivételes egyének s mint ilyenek ítélik meg s mérlegelik a még kiválóbbakat; egymásután adják le a bírák szavazataikat s így néha csak évszázadok múltán áll előttünk teljes igazságos, megdönthetetlen ítélet. A művek által elért dicsőség olyannyira biztos s elmaradhatatlan! Hogy a szerzőjük ezt megérje, a külső viszonyoktól s a véletlentől függ; ez annál ritkábban fordul elő, mennél magasabbrendű és nehezebben érthető művekről van szó. Ezért mondja Seneca (ep. 79.), hogy a dicsőség oly biztosan követi az érdemet, mint a testet az árnyék; csakhogy, mint emez, vagy előtte jár vagy kíséri amazt. „Ha kortársaid az irígység miatt hallgatnak is érdemeidről, az utódok pártatlanul, hizelgés és irigység nélkül fognak ítélkezni“. Ebből láthatjuk, hogy az érdemek elnyomásának mesterségét gúnyos hallgatás és semmibevevés útján már a Seneca-korbeli sehonnaiak is gyakorolták, hogy ily módon a nagyközönség előtt a rossz érdekében elrejtsék a jót, ép úgy, mint a mi korunkban. Akkor is, most is az irígység némítja el az ajkakat.

Rendszerint: mennél tartósabb jellegű a dicsőség, annál később jelenik meg; aminthogy minden kiváló dolog lassan érik. A dicsőség, mely a messze utókorra kihat, olyan, mint a tölgy, mely nagyon lassan szökken sudárba; az olcsó, múló jellegű dicsőség olyan, mint a gyorsan tenyésző egyévi növény, a hamis dicsőség pedig, mint a gyorsan fejlődő dudva, melyet hamarosan kiírtanak. E jelenség oka az, hogy minél inkább tartozik valaki az utókorhoz, vagyis általában az emberiséghez, annál távolabb áll az illető kortársaitól; mert amit teremt, azt nem kizárólag a saját kortársai számára hozza létre, hanem csak annyiban, amennyiben ezek egy részét alkotják az egész emberiségnek. Ezért könnyen megesik, hogy az illető saját korához idegen marad. A kortársak többre tartják azt a művet, mely múló napjai dolgait, vagy a pillanat szeszélyeit szolgálja és ennélfogva teljesen az övék, mely vele él s vele együtt hal meg.

A művészet- és irodalomtörténetek ennek megfelelően általában azt tanítják, hogy az emberi ész legmagasabb rendű alkotásait rendszerint hálátlanul fogadták s a hálátlanság fenmaradt mindaddig, míg kiválóbb képességű egyének jöttek és az érdemeket méltányolták és azokat megillető dicsőségben részesítették, amelyben aztán az így szerzett tekintély révén meg is maradtak. Mindennek az a végső oka, hogy mindenki csak a neki megfelelőt érti és becsüli meg. Miért is a laposfejűnek a laposság, a közönségesnek a közönséges, a zavartnak a zagyvaság, az ész nélkülinek a butaság tetszik leginkább, mert ezek vele teljesen egyneműek. Ezért zengette már az öreg mesebeli Epicharmos:

Ha egy erős kar tollkönnyű testet röpít tova, ennek nem adhat erős lendítést, hogy messze repüljön, avagy erősen találjon, mivel nincs meg a kellő testessége, hogy a kölcsönzött erőt átvehesse és ezért az eldobott tárgy a közelben leesik. Ép így vagyunk a szép s magasztos gondolatokkal, a lángész mesterműveivel, ha azokat csupán gyönge, kicsi vagy ferde fejek foghatják föl. Minden korok bölcsei sokat keseregtek már ezen; így Sirach Jézus mondja: „Aki ostobával beszélget, – az alvóval társalog; ha készen van, a végén azt kérdi: hogy is volt?“ És Hamlet: a knavish speech sleeps in a fools ear (dévaj beszéd is elaltatóan szól a bolond fülének). Vagy Goethe: a legötletesebb mondást is gúnyolva fogadja a hallgató, ha – szamár. – Másutt meg: „Nincs hatása szódnak, süket fülekre találsz? Vigasztalódjál: a mocsárba vetett kő nem vet gyűrüt!“ Lichtenberg találóan mondja: „Ha egy fej és könyv összeütődik és üres kongást ad: a könyv oka-e mindig annak?“ És tovább: „E művek olyanok, mint a tükör; ha egy majom néz bele, nem tükröződhetik vissza egy – apostol!“ Sőt Gellért apónak erről szóló, annyira szép és megindító panasza is megérdemli, hogy újra emlékezetünkbe idézzük:

Az emberek eme észbeli tehetetlenségéhez, amelynél fogva, ahogy Goethe mondja, a kiválóságot nehezen ismerik fel és becsülik meg, még általánosan az erkölcsi alávalóság is társul s ez mint irigység jelentkezik. Ugyanis, ha a dicsőség útján, amelyet valaki kiérdemel, egy ember felemelkedik a társai fölé: ezek értékben épannyira alászállnak, ugy, hogy minden kiváló érdem dicsőségét azok terhére szerzi meg, akiknek érdemük nincs.

Innen érthető, hogy a kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a sok középszerűség azonnal összeáll és mindent elkövet, hogy érvényre ne juthasson. A titkos jelszó: le az érdemmel! De még azok is, akik már érdemeket szereztek és a dicsőségben sütkéreznek, nem szívesen veszik, ha valamely újabb dicsőség tör magának utat előre, amelynek fénye esetleg az övékét idővel elhomályosítja. Ezért mondja Goethe: Ha haboztam volna világra jönni, míg jó szemmel látják éltemet, – még ma sem volnék a világon, higyjétek el bizony. Csak nézzétek, mint tagadják meg a puszta létemet, csak hogy magukat észrevétessék.

Míg a becsületnek megvannak az igazi bírái s azt senki se irígyli senkitől, sőt mindenkinek bizalommal hitelezik és előlegezik, addig dicsőséget, dacára az irígységnek, ki kell küzdeni, a babért pedig határozottan rosszindulatú bírák ítélőszéke ítéli meg. A becsületet szíves készséggel megosztják mindenkivel, a dicsőséget mindig apasztja az új ember, ki abban részesül.

A munkák által elérhető dicsőség annál nehezebb, mennél kisebb ama munkák közönsége; s pedig könnyen érthető okokból. Azért a dicsőség nehezebben érhető el az olyan munkák révén, melyek tanítást, mint az olyanok után, melyek mulattatást tűztek ki célul. Legnehezebben pedig a bölcsészeti munkák által érhető el, mert ezek tanítása egyrészt bizonytalan, másrészt anyagi haszontól mentes; e munkák olyan közönség elé kerülnek, mely csupa pályázókból áll.

Kitűnik a vázolt nehézségekből, melyek a dicsőség elérhetése elé tornyosulnak, hogy ha azok az emberek, kik dicső műveket alkottak, ezt nem a saját örömükre tennék, hanem ha a dicsőség ösztökélésére várnának, az emberiség nagyon szegény volna halhatatlan munkákban. Aki a jó és igaz elérésére törekszik és a rosszat kerülni óhajtja: annak a nagy tömeg szószólóival gyakorta szembe kell szállania és őket lenéznie. És ezért helyes Osorius megjegyzése (De gloria), hogy a dicsőség kerüli azokat, kik keresik, s azokhoz szegődik, akikre nézve közömbös.

Amily nehéz a dicsőséghez jutni, ép oly könnyű annak megtartása. Ebben is ellentéte a becsületnek; ezt mindenkinek előlegezik, s csak becsületesen kell megőrizni. Sőt ép ez a feladat ennél: mert egyetlen becstelen cselekvés útján visszavonhatatlanul elvész! A dicsőség ellenben sohasem pusztul el végkép; mert a tett avagy munka, mely azt eredményezte, örökre fennmarad és az azokból származó dicsőség fényt vet a szerzőre még akkor is, ha újabban sikereket nem mutat föl többé. Ha pedig a dicsőség elévül, ha elhalványodik: ez annak a jele, hogy nem valóságos érdemből, hanem pillanatnyi túlbecsülésből fakadt. Ilyen volt Hegel hírneve, aminőt Lichtenberg így ír le: hizelgő jelöltek csapatától világgá harsogott és üres fejek visszhangjától hangoztatott (hírnév); – de az utókor mosolyog a tarka szóvirágon, a divatjamúlt üres fészkeken és ha valaki kopogtat, az elhalt, üres lakásban nem szólal meg a legcsekélyebb gondolat sem, mely bízvást szólhatna: tessék belépni!

A dicsőség lényege az, hogy az ember mire viszi a többiekhez képest, miért is mindig relatív értéke van; teljesen elesnék ugyanis, ha a többiek ugyanolyanokká válnának, mint a dicsőségre érdemesített. Abszolut értéke csupán annak van, ami minden körülmények között az ember sajátja marad: tehát elsősorban az ember nagy szíve és kiváló elméje. Tehát nem a dicsőség, hanem az az értékes, ami által az ember azt eléri. A dicsőség a dolog járuléka és nem lényege s a dicsőítettre főleg mint külső jelenség gyakorol hatást; azért mondhatjuk, aminthogy a fény nem látható, ha valamely test nem veti vissza a sugarait, ép úgy mondhatjuk, hogy minden kiválóság csupán a dicsőség által jut öntudatra. Azonban a dicsőség nem csalhatatlan jelenség, minthogy létezik dicsőség érdem nélkül és érdem dicsőség nélkül; innen van, hogy oly találó Lessing mondása: „Némelyek híresek s vannak olyanok, kik megérdemelnék, hogy azok legyenek!“ Nyomorult lét volna az, melynek értéke avagy értéktelensége attól fűgne, hogy mikép tűnik az föl a mások szemében: pedig ilyen lenne a hős vagy lángész élete, ha értéke a hírnévből, vagyis mások tetszéséből állana. Minden lény önmagáért, a saját jóvoltáért él. Hogy milyen valaki, az elsősorban mindenkinek a saját belügye; hogy mit mutat valaki a mások szemében, az mindig másodrangú fontosságú kérdés. Csak gondoljuk meg, hogy a tömeg feje felettébb nyomorult hely, semhogy a valódi boldogságot ettől tehetnők függővé; ehelyütt csak képzeleti boldogság található. Az általános dicsőség ama csarnokában milyen vegyes is a társaság! Hadvezérek, miniszterek, bűvészek, csepűrágók, táncosok, énekesek, milliomosok és zsidók: mindezek előnyeit sokkal magasabbra becsülik ott, mint a magasabb szellem kiválóságait, melyek iránt a tömeg csak estime sur parole-lal viseletik. A dicsőség nem egyéb, mint a legdrágább és legritkább falat büszkeségünk és hiúságunk számára. E kettő azonban a legtöbb emberben, jóllehet leplezi, a kelleténél nagyobb mértékben van meg. Talán leginkább azokban, akik valahogy rátermettek, hogy hírnevet szerezzenek és kiknek többnyire sokáig magukban kell hordozniok másokénál nagyobb értéküknek bizonytalan tudatát, míg alkalmuk nyílik azt próbára tenni és az érte járó elismerést meglátni. Addig úgy érzik, mintha titkos igazságtalanság érte volna őket.10)

Általában nem okos dolog sokat adni arra, hogy mint gondolkoznak felőlünk mások, ahogy ezt a fejezet elején hangoztattuk. Hobbes bár erősen, de talán mégis helyesen fejezte ki magát e szavakkal: omnis animi voluptas, omnisque alacritas ni eo sita est, quod quis habent quibuscum conferens se, possit magnifice sentire de se ipso (minden lelki gyönyörűség és minden vidámság attól függ, vajjon van-e valakije az embernek, akivel összehasonlítva magát, nagyszerűen vélekedhetik önmagáról) (de cive I. 5.). A dicsőségnek nagy értéke van a világ kezdete óta és nagy erőfeszítéseket és áldozatokat hoztak mindenha az emberek kiválóbbjai, hogy bár a dicsőség halvány reményét megszerezzék maguknak.

Másutt:

Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-t (dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb rúgójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség, amelyekből fakadt; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév tehet, hanem ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban szólva: az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az erkölcsi vagy szellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások előtt, az mindenkor mellékes, alárendelt jelentőségű. Aki tehát a dicsőségre rászolgált, még ha nem is tesz rá tényleg szert: a legfőbb jóval rendelkezik, s amit nélkülöz, olyas valami, ami fölött vigasztalódhatik. Mert nem az teszi az embert irígylésre méltóvá, hogy az ítélelnélküli, gyakorta elbolondított tömeg tartja őt nagy embernek, hanem hogy valóban az; nem az a nagy boldogság, hogy az utókor tudomást vesz valakiről, hanem az, hogy ha valakiben oly gondolatok fogantak meg, melyek érdemesek arra, hogy évszázadokon át fentartassanak. Amellett ezt tőle senki el nem veheti; ez „belőlünk való“, az a másik pedig „nem belőlünk való“. Viszont ha a csodálat maga volna a lényeges, akkor a csodálat tárgya nem volna ahhoz méltó. Ez tényleg úgy is van a hamis, meg nem érdemelt dicsőségnél. Tulajdonosának rágódnia kell rajta, anélkül, hogy tényleges birtokosa volna annak, aminek ez csak jelensége, puszta visszfénye. Sőt ez a hírnév maga is rosszul esik neki, ha néha önszeretetéből eredő minden önámítása dacára szédülni kezd azon a magas polcon, melyre rá nem termett. Úgy érzi magát, mintha ő is olyan rézből való aranypénz volna, mire aztán leleplezéstől és pedig megérdemelt leleplezéstől való félelem fogja el, kivált ha az okosabbak arcáról már most leolvashatja az utókor ítéletét. Olyan a helyzete, mint annak, aki valamit hamis végrendelet alapján tart birtokában. Egész másképpen állunk az igazi dicsőség birtokosával, akit tényleg boldognak tarthatunk. Ennek boldogságát a kiváló előnyök biztosítják, amelyek a dicsőséget hozták számára és ama körülmények, amelyek megengedték neki, hogy belső sugallata szerint cselekedhessék, hogy kifejlődhessék; mert csak az ilyen forrásból eredő tettek kapják jutalmul az utókortól a dicsőséget. Nagy boldogsága tehát a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékét tehát maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom. Hogy tehát a dicsőséget hozó tettek a kortársak előtt is részesültek-e kellő megbecsülésben: az véletlen körülményektől függ s nem nagy jelentőségű tény. Minthogy az emberek nagy részének nincs saját ítélete s képessége arra, hogy korszakalkotó érdemek értékét megbecsülhessék, azért mindig idegen tekintélyek véleménye után igazodnak. A kortársak helyeslésére ugyanezért gondolkodó ember sokat nem adhat, mert csupán néhány hang visszhangját ismeri fel a sok oldalról jövő elismerésben. Vajjon egy zeneművész hizelegve érezné-e magát közönsége hangos tetszésnyilvánítása zajától, ha tudná, hogy közönsége egy-kettő kivételével csupa siketnémákból áll, akik, hogy kölcsönösen eltitkolják egymás előtt szerencsétlenségüket, folyton erősen tapsolnak, mihelyt észreveszik, hogy egy is kezeit mozgásba hozta. Hát ha még köztudomásra jut, hogy az elsőknek tapsolókat meg lehet vásárolni, akik a legkontárabb hegedűsnek is a leghangosabb tetszést biztosítják szükség esetén!

Innen érthető, hogy a kortársak előtti dicsőség miért nem változik át rendszerint kései dicsőséggé. D’Alembert oly megragadóan festi az irodalmi dicsőség templomát: „A templom belsejét csupa halottak lakják, kik életükben sohasem voltak benne és csak néhány élő van benne, akiknek nagyobb részét haláluk után onnan kidobják“. Mellesleg jegyzem meg, ha valakinek még életében emléket állítanak, ez élénken emlékeztet arra, hogy a kortársak nem bíznak az illető dicsőségében – az utókor részéről. Ha valaki megéri a dicsőségét, amely aztán az utókor számára is fenmarad, azt többnyire csak aggkorában éri el: művészek és költők között e tekintetben van ugyan néha kivétel, bölcsészeknél azonban ritkán. Bizonyítják ezt a műveik révén híressé vált férfiak arcképei, melyeket általában a híresség elérése után készítettek: e férfiakat rendszerint szürkén, öregen ábrázolják, különösen a bölcsészeket. És ez jól is van így; dicsőség és fiatalság egyszerre túlsok lenne egy halandónak. A mi életünk oly szegény, hogy javait lehető gazdaságosan kell beosztani. Az ifjúság maga elég gazdagság és önmagával is meg lehet elégedve. Öreg korban viszont, mikor az élvezetek és örömök hiján olyan az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejét oly tettek létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.

Ha közelebről vizsgáljuk amaz utakat és módokat, amelyeken dicsőséget lehet szerezni a tudományokban, a következő szabály állítható fel: az adatok újabb kombinációja a lényeges feltétele a szellemi fölény útján szerzett dicsőségnek. Az adatok különböző természetűek lehetnek; de a kombinációjuk révén szerzett dicsőség annál nagyobb és maradandóbb, mennél általánosabban ismertebbek és hozzáférhetőbbek maguk a tények. Ha ez adatok pl. néhány számra vagy görbére vonatkoznak, valamely állattani, növénytani vagy bonctani dologra, félig elromlott feliratra, a történelem valamely homályos pontjára, úgy az ilyen adatok helyes megfejtése és kombinációja révén elérendő dicsőség csak kis körre szorítkozhatik, arra ugyanis, amely előtt azon adatok maguk ismeretesek voltak, tehát néhány visszahúzódva élő és a szakmájukban elért dicsőségre féltékenykedő tudósra. Ha azonban az adatok oly természetűek, hogy azokat az egész emberiség ismeri, ha azok ugyanis az emberi értelem és kedély lényeges tulajdonságai, amelyek behatását minden egyes ember folyton szem előtt látja: úgy egy újabb, nagyfontosságú kombináció világosságot terjeszt azokra és az e réven szerzett dicsőség idővel majdnem az egész polgárosodott világon szétterjed. Mert ha az adatok maguk hozzáférhetők, a kombinációjuk is többnyire az lészen.

A dicsőség mindenkor a legyőzött nehézséggel áll egyenes arányban. Mert minél közismertebbek az adatok, annál nehezebb azoknak helyes s újabb kombinálása, mivel már a gondolkodók nagy száma próbálkozott meg és merült ki azok lehető kombinálásában. Másrészt az olyan adatok, melyek a nagyközönség előtt hozzáférhetetlenek és csak fáradsággal közelíthetők meg: újabb kombinálásokra majd mindig felhasználhatók. Ha tehát egészséges ítélettel és józan ésszel fog hozzá valaki ezekhez, könnyen megesik, hogy az ember elég szerencsés és újabb, helyes kombinációt alkot belőlük. De az e réven szerzett dicsőség csak szűk határok között mozog. Igaz, hogy az ily természetű rejtélyek megoldása már csak az adatok megismerése miatt is nagy tanulmányt s fáradságot igényel, míg azon adatok, amelyek révén a legnagyobb és legkiterjedtebb dicsőséget lehet szerezni, mindenkinek önként kínálkoznak: abban a mértékben több képesség és lángész kell, ha kevesebb munka is, ez adatok kombinálásához és ehhez képest minden más tanulmány vagy munka eltörpül.

Mindebből az következik, hogy akik magukban józan ítélőképességet és tiszta észt éreznek, és legmagasabb rendű szellemi képességeikben nem bíznak, ne riadjanak vissza a sok tanulmánytól és fáradságos munkától, hogy ennek révén az emberek nagy tömegén keresztüldolgozzák magukat és eljussanak ama távolabbi helyekre, amelyek csak a tudós szorgalomnak férhetők hozzá. Mert itten, ahol a pályázók száma tekintélyesen megapadt, a csak némileg kimagaslóbb szellemi képességű egyén rövidesen alkalmat talál az adatok újabb és helyesebb kombinálására; felfedezésének érdeme támaszkodhatik ez esetben még ama nehézségekre is, amelyekkel az adatokhoz való hozzáférhetés járt. Igaz ugyan, hogy a tudóstársai részéről jövő dicséret, mint akik a szakma igazi ismerői, az emberek nagy tömegében gyengén fog visszhangzani.

Ha a jelzett útra akar valaki lépni, úgy rámutathatok egy oly térre is, ahol az adatok már-már nehéz elérhetésük miatt is, minden kombinálás nélkül már önmagukban is dicsőséget szerezhetnek. Távoli, a forgalomtól teljesen félreeső országok felkeresése dicsőséget szerezhet; dicsőséget arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép úgy vagyunk azok megértésével is; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja: Ha valaki utazgatott, van is elbeszélnie. Igaz ugyan, hogy ha személyes ismeretségbe jutunk az ilyen úton dicsőségre szert tett egyénekkel, gyakran jut eszünkbe Horatius mondása: Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt. (Epist. I. 11., V. 27.) „A világtájat, nem pedig lelkét cseréli meg az, ki a tengereken kószál végig.“

A magas képességekkel felruházott fő, amely a legnehezebb problémák megoldására vállalkozik, helyesen teszi, ha lehetőleg kiterjeszti látókörét, és pedig egyenletesen mindenfelé, de ne hatoljon valamely különleges és csak kevesek által ismert szakmába túlmélyen, ne foglalkozzék egy tudomány specialitásaival, mikrologiákkal. Annak ugyanis nincs szüksége rá, hogy a nehezen hozzáférhető dolgokra vesse magát, hogy a pályázók tömegét kikerülje; hanem a mindenki előtt fekvő dolgok is anyagot fognak neki szolgáltatni arra, hogy új, érdekes és igaz kombinálásokat végezzen. Ennek megfelelően aztán nagyrabecsülik majd érdemeit mindazok, akik azokat az adatokat ismerik, tehát az egész emberiség nagy része fog hódolni dicsőségének. Innen van az a hatalmas különbség ama dicsőség között, melyet költők és bölcsészek érnek el s aközött, amelyre fizikusok, vegyészek, boncolók, mineralógusok, zoólogusok, filológusok, történészek s más tudósok tesznek szert.