Hasonlókép ír szép könyvében, „de vita solitaria“, mely nyilván mintája volt Zimmermannak a magányosságról szóló híres művéhez. Chamfort a maga gúnyos módján fejezi ki a társaság kerülésének ezt a csupán másodlagos és közvetett eredetét: on dit quelquefois d’un homme qui vit seul, il n’aime pas la société. C’est souvent comme si on disait d’un homme, qu’il n’aime pas la promenade, sous le prétexte qu’il ne se promène pas volontiers le soir dans la forêt de Bondy. (Azt mondják néha az olyan emberről, aki magányosan él, hogy nem szereti a társaságot. Olyan ez, mintha azt mondanák valakiről, hogy nem szeret sétálni, azon okból, mert nem szívesen sétál esténként Bondy erdejében.)14) És a jámbor, keresztényi Angelus Silesius is ugyanazt mondja a maga módján, mythikus szavakkal:

Ugyanígy szól Giordano Bruno: tanti uomini che in terra hanno voluto gustare vita celeste, disero con una voce: „ecce elongavi fugiens, et mansi in solitudine“. (Annyi ember, aki e földön égi életet akar élvezni, egyértelműen mondta: Íme futva menekültem és a magányban maradtam). Igy ír magáról a perzsa Sâdi Gulistan-jában: „megúnván damaskusi barátaimat, elvonultam Jeruzsálem mellé, a pusztába, hogy az állatok társaságában éljek“. Milyen élvezete is telnék az olyan embereknek, kiket Prometheus jobb agyagból gyúrt, az oly lényekkel való érintkezésben, akikkel saját természetüknek csak legalacsonyabb és legnemtelenebb része révén, a hétköznapi, aljas, közönséges elemével lelhetnek kapcsolatot, akik fel nem bírván emelkedni amazok szintjéhez, ezeket is lerántják magukhoz? Az elkülönödés és magány kedvelését bizonyos arisztokratikus érzés táplálja. A hitványak szinte szánalomraméltóan, mind társas lények; az ember nemessége ellenben már abból is kitetszik, hogy nem leli kedvét a társaságban, hanem mindinkább előnyben részesíti a magányt és lassanként évek múltával belátja, hogy ritka kivételeket leszámítva, a világon csupán a magány és a hitványság közt van választás. Sőt bármily keményen hangzik is, minden keresztényi jámborsága és szeretete mellett még Angelus Silesius is hangoztatja:

Természetes, hogy a nagy szellemek, az emberi nem voltaképpeni nevelői, ép oly kevéssé vágynak a többiek társaságába elegyedni, mint a tanító a körülötte lármázó gyereksereg játékaiba. Mert a kiválók azért jöttek a világra, hogy az embereket kivezessék a tévedések árjából az igazság révébe, hogy durvaságuk és aljasságuk sötétségéből a világosság, a műveltség, nemesség felé emeljék fel. Ott kell ugyan élniök a többiek közt, de közibük nem tartoznak és már ifjuságuktól kezdve érzik, hogy lényegesen különböznek a tömegtől, amelytől lassanként nemcsak szellemileg, hanem szükségképpen testileg is mindinkább eltávolodnak. Közelükbe senki sem férkőzhetik, aki maga is többé-kevésbé felül nem emelkedett a közönséges hitványságon.

Mindezekből tehát nyilvánvaló, hogy a magány kedvelése nem eredeti, természetes ösztön, hanem a nemesebb szellemeknél lassanként kialakuló hajlam, melynek még ellentétes mefisztófeleszi besúgásokkal is meg kell birkóznia: Ne játssz tovább a kínnal, mely keselyűként tépi éltedet, a leghitványabb társaság is érezteti veled, hogy ember vagy az emberek közt.

Magányosság a sorsa minden kiváló elmének. Ha sóhajtozik is néha rajta, mégis ezt választja, mint két baj közül a kisebbet. A növekvő korral könnyebben és természetesebben (sapere aude) tud haladni ez úton az ember, a hatvanasnak pedig már szinte természetes ösztönévé válik. Most már minden elősegíti ennek a kifejlését. A társasélet csábításai, a szerelem, nemi ösztön hatásukat veszítik e korban. Az öregkornak nemnélkülisége bizonyos önmagával való megelégedettségnek veti meg alapját, mely a társas ösztönt hovatovább teljesen elsorvasztja. Ezer csalóka balgaságtól szabadul meg az öreg ember. Az aktív élettel már rendszerint leszámolt, nem vár többé semmit, nincsenek tervei, sem szándékai. A vele egyívásúak már nem élnek, idegen nemzedék közepette tárgyilagossággal szemléli egymagában a rajzó életet. De szelleme még követni akarja az idő gyors röptét. Mert ha elméje ereje meg nem csökkent, akkor, tekintve az idők folyamán tett tapasztalatait és szerzett ismereteinek kiterjedtségét, gondolatainak teljes átérlelődését, minden erejének használatában elért nagy gyakorlottságát, mindenféle tanulmánya érdekesebb és könnyebb lesz, mint bármikor előbb. Tisztán lát ezer dolgot, melyet azelőtt köd takart el, eredményekhez jut és érzi egész fölényét. Hosszú tapasztalás megtanította rá, hogy az emberektől sokat ne várjon, kiismervén, hogy a velük való közelebbi ismeretségnél azok csak veszítenek. Tudja, hogy ritka szerencsés eseteket leszámítva nem akad másra, mint az emberi természetnek fogyatékos példányaira, melyeket jobb, ha érintetlenül hagy. Nincs tehát többé kitéve a közönséges csalódásoknak, tudja mindenkiről, hogy hányadán van vele és ritkán érez magában a közelebbi összeköttetésre kedvet. Végül, kivált ha a magányosságban ifjúkori barátjára ismert, az elszigeteltség és az önmagával való társalkodás szokása is hozzájárult még és második természetévé lett. A magányosság kedvelése most már, miután legyőzte a társulás ösztönét, második természetévé vált, úgy él benne, mint hal a vízben. Minden kiváló, a többitől elütő, különálló egyéniségre a magányosság ifjúkorban esetleg nyomasztóan hat, de a vénségben nagy könnyebbségre szolgál.

Az öregség ez előnyében azonban ki-ki csupán szellemi erejéhez mérten részesedik, a kiváló jobban, de kisebb mértékben mindenki. Csak a felette szegényes és hitvány természetűek társulnak oly könnyen öregségükben, mint annakelőtte. Az ilyenek aztán csak terhére esnek a társaságnak, melybe immár bele nem illenek és legfeljebb megtűretnek itt, ahol előbb keresett személyiségek voltak.

Az életkor és a társulási hajlam közti fordított viszonynak megvan a maga célszerűségi oka is. Minél fiatalabb az ember, annál többet kell még minden tekintetben tanulnia. A természet ezért ráutalta az egymástól való kölcsönös okulásra, melyben mindenki a hozzája hasonlóval történő érintkezése közben részesül és melyre való tekintettel az emberi társadalmat egy nagy Bell-Lancaster-féle nevelőintézetnek mondhatnók. Ez nem oly mesterséges módja a tanulásnak, mint a könyvekből és iskolában történő és nagyon célszerű, hogy minél ifjabb az ember, annál szorgalmasabban látogassa ezt a természetes oktatási intézményt. Nihil est ab omni parte beatum (nincs semmi, ami minden oldaláról tekintve, boldog volna), mondja Horatius és „nincsen lótusz szára nélkül“ tartja az indus közmondás.

A sok nagy előnye mellett megvan a magányosságnak a hátrányos oldala is, melyek mégis, a társaságéival szemben igen csekélyek. Azért akiben van valami kiváló tulajdonság, mindig könnyebben fog boldogulni emberek nélkül, mint velük. Azok közt a hátrányok közt különben van egy, melynek nem jutnak olyan könnyen tudatára, mint a többinek. Valamint ugyanis huzamos otthonülés mellett testünk betegesen érzékennyé válik a legcsekélyebb hűvös szellő fuvallata iránt, úgy az állandó magányosság folytán kedélyünk a legjelentéktelenebb esetek, szók, sőt puszta arcmozdulatok által is nyugtalanságot, sőt fájó sértődést érez. Holott aki állandóan benne él az élet tolongásában, ezeket észre se veszi.

Annak pedig, aki különösen ifjabb éveiben nem képes tartósan elviselni a magány sívárságát, bárhányszor űzte is a magányba az emberekkel szemben való méltó visszatetszés, – azt tanácslom, szokjék rá és vigye magával a magány egy darabját a társaságba, tanuljon bizonyos mértékig ott is egyedül maradni. Ne közölje tehát gondolatait mindjárt másokkal, ne vegye túlságos komolyan az ott elhangzott szókat, ne várjon tőlük sokat se erkölcsi, se értelmi tekintetben, vértezze magát véleményökkel szemben közönnyel, hogy dicséretes türelmességét állandóan megóvhassa. Így aztán köztük forog, de mégsem lesz igazán a társaságukban, hanem inkább tárgyilagos szemlélő marad. Ez megvédi a társasággal való szoros érintkezéstől, annak szennyétől, sebeitől. Ennek a megszorított vagy körülbástyázott társas érintkezésnek olvasásra méltó drámai feldolgozását bírjuk Moratin vígjátékában, „El Café o sea la comedia nueva“, még pedig D. Pedro jellemében, kivált az első felvonás második és harmadik jelenetében. Ily értelemben a társaságot tűzhöz hasonlithatjuk, melynél az okos kellő távolságban melegedik és nem markol bele, melytől a balga, miután megégette magát, a magányba menekül, jajgatva, hogy a tűz éget.

10. Az irígység az emberi természetben rejlik: mégis bűn ez és egyben szerencsétlenség.15) Az irígységet tehát boldogulásunk ellenségének tekintsük és igyekezzünk, mint valami gonosz démont, elfojtani. Erre oktat bennünket Seneca szép mondása: Önmagunk dolgai szolgálnak a gyönyörüségünkre másokkal való összehasonlítás nélkül: sohasem lesz boldog az olyan ember, akit bánt, hogy más nálánál boldogabb (de ira III. 30.), majd ismét: Ha azt nézed, hogy hányanelőznek meg, gondold meg hányan következnek utának. (Epistola 5.) Többet tekintsük tehát azokat, kiknek nálunknál rosszabb a soruk, mint azokat, akiknek látszólag jobban folyik a dolguk. Valósággal bekövetkezett bajok esetén leghathatósabb, bár az irígységgel egy forrásból fakadó vigasztalást fog adni a magunkénál nagyobb fájdalmaknak a látása, valamint olyan emberekkel való érintkezés, akiket valami hasonló baj ért.

Ennyit az irígység aktív oldaláról. Ami a passzív tulajdonságát illeti, ügyeljük meg, hogy nincs az irígységhez fogható engesztelhetetlen gyűlölet. Ezért is nem tanácsos, hogy szüntelenül és kihívóan felkeltsük azt. Jobban tennők, ha ezt az élvezetet, mint számos mást megtagadnók magunktól veszélyes következményei miatt. – Az arisztokrácia háromféle: 1. a születés és rangé, 2. a pénzarisztokrácia, 3. a szellemi arisztokrácia. Ez utóbbi a legelőkelőbb, ilyennek is ismerik el, hacsak időt engednek rá. Már Nagy Frigyes is megmondotta, hogy a kiváltságos szellemek egyenlő rangban vannak az uralkodókkal. Mondotta pedig ezt udvarmesterének, aki megütközött azon, hogy míg a miniszterek és tábornokok a marsalltáblánál étkeztek, addig Voltaire olyan asztalnál kapott helyet, melynél uralkodók és hercegek ültek. Minden fajta arisztokráciát az irígyek serege veszi körül, akik titokban haragot éreznek minden felsőbb rendűek iráni és ha nem kell félniök tőlük, sokféle módon adják amazoknak tudtára, hogy te sem vagy ám különb nálunknál. De éppen ez az igyekezetük árulja el, hogy az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Ezzel szemben a megirígylettek tartsanak maguktól távol mindenkit és lehetőleg kerüljék az alranguakkal való minden érintkezést, ugy hogy széles szakadék válassza el őket. Ha pedig ezt nem tehetik, tűrjék el lehetőleg hidegvérrel amazok törekvéseit. Viszont az egyik arisztokráciához tartozók rendesen jól és irígység nélkül férnek meg a másik kettő valamelyikéhez tartozókkal, mert mindegyiküknek van mit latba vetnie a mérleg serpenyőjébe.

11. Az ember érlelje meg és fontolja meg a szándékát, mielőtt tettre váltaná. Ha már mindent a legalaposabban átgondolt, vegye fontolóra az emberi megismerés elégtelenségét, minek következtében még mindig bekövetkezhetnek oly körülmények, melyeket lehetetlen előre látni és kikutatni, miáltal az egész számítás dugába dőlhet. Ez a megfontolás mindenkor latba fog esni a negatív oldalon és azt a tanácsot adja nekünk, hogy fontos dolgokban kényszerűség nélkül ne mozgassuk meg azt ami nyugszik: quieta non movere. Ha azonban elhatároztuk magunkat és belekezdtünk a dologba, amely már elindult és már várhatjuk az eredményt: akkor ne ijesztgessük magunkat többé a megtett dolgoknak ismételt megfontolásával, hanem tegyük túl magunkat és tartsuk elzárva emlékezetünknek azt a bizonyos rekeszét és nyugtassuk meg magunkat avval, hogy annak idején mindent éretten megfontoltunk. Ezt tanácsolja az olasz közmondás is: Legala bene e poi lascia la andare. Te csak nyergelj rendjén, aztán hajrá! Ha az eredmény mégis rossz lesz, annak az az oka, hogy az emberi dolgok véletlennek és tévedésnek vannak alávetve. Sokratesnek, a legbölcsebb emberek személyes ügyei helyes elintézésére, vagy hogy legalább a ballépéseket elkerülje, intő daimonionra volt szüksége, jeléül annak, hogy az emberi ész egymagában nem elégséges. Nincs tehát föltétlenül igaza minden esetben annak az állítólag egyik pápától eredő mondásnak, mely szerint minden bennünket érő szerencsétlenségnek mi vagyunk legalább részben az okai. Ámbár a legjobb esetben így van. Ennek az érzésnek tulajdonítható, hogy az emberek lehetőleg igyekeznek elrejteni szerencsétlenségüket és igyekeznek jóképet vágni boldogtalanságukban. Attól tartanak, hogy szerencsétlenségüket az ő hibájuknak fogják tulajdonítani.

12. Ha pedig szerencsétlenség ért bennünket, amelyen többé nem változtathatunk, még gondolnunk sem szabad rá, hogy máskép is történhetett volna; még kevésbé arra, hogy mikép háríthattuk volna el, mert ez elviselhetetlenné tenné a fájdalmat, magunk kínzójává válnánk. Inkább kövessük Dávid király példáját, aki szünetlen kéréssel és könyörgéssel ostromolta Jehovát, míg fia betegen feküdt. De hogy fia meghalt, fittyet hányt a dolognak és nem gondolt vele többé. Aki azonban nem eléggé könnyelmű, meneküljön a fatalismus hitéhez és tegye világossá önmaga előtt, hogy minden, ami történik, szükségszerűséggel következik be, tehát el nem hárítható. Ez a szabály mégis némileg egyoldalú. Könnyebbségünkre és megnyugtatásunkra szolgál a szerencsétlenségek eseteinél. Ha azonban a magunk hanyagsága vagy vakmerősége legalább részben az oka, akkor annak ismételt fájdalmas meggondolása, hogy mikép előzhettük volna meg a bajt, figyelmeztetésül és üdvös önfegyelmezésül szolgálhat a jövőben. Nyilvánvalóan elkövetett hibáinkat ne iparkodjunk szokásunk szerint mentegetni, szépítgetni vagy kisebbíteni, hanem ismerjük be és állítsuk teljes nagyságukban világosan a szemünk elé, hogy szilárd elhatározással kerüljük el a jövőben. Ezáltal természetesen az önmagunkkal való elégedetlenség nagy fájdalmát okozzuk magunknak: de az az ember, aki nem szenved, nem is okul.

13. Mindenben, ami boldogulásunkat illeti, tartsuk féken a fantáziánkat. Elsőbb is ne építsünk légvárakat, mert ez drága egy mulatság, amennyiben sóhajok közt kell azokat hamarosan rá lerombolnunk. Még sokkal inkább óvakodjunk attól, hogy lehető bajoknak kifestésével rémítgessük magunkat. Ha ugyanis ezek merőben koholtak volnának, úgy álmunkból felocsudva, mindjárt belátnók, hogy mindez puszta szemfényvesztés volt, tehát annál jobban örülnénk a jobb világnak és intelmet látnánk benne távoli, bár lehetséges bajokra. De effélékkel csak ritkán játszik a fantázia: léha játékának inkább vidám légvárak a tárgyai. Fantáziánk komor álmainak olyan szerencsétlenségek nyujthatnak tápot, melyek bár távolból, de mégis valósággal fenyegetnek bennünket. Ezeket megnagyítja, megvalósulásukat közelébb hozza, mint amennyire a valóságban vannak és a legfélelmetesebbnek színezi ki. Az ilyen álmokat nem bírjuk oly könnyedén eloszlatni ébredéskor, mint a vidámakat. Ezekre ugyanis az ébrenlét hamarosan rácáfol és a lehetőség gyenge reményénél alig marad meg több belőle. Ha azonban a sötét fantáziának (blue devils) engedjük át magunkat, akkor a felidézett képektől nem egykönnyen szabadulhatunk meg: ezeknek a lehetősége ugyanis meg van adva, csupán a helyes mértékét nem találjuk el mindenkor. Hamarosan lesz tehát a fantázia képeiből valószínűség és így prédájává dobtuk oda magunkat a rémlátásnak. Boldogulásunkat ezért az értelem és ítélőerő szemével, vagyis rideg megfontolással tekintsük, elvont fogalmakkal operálva. Kapcsoljuk ki belőle a fantázia játékát, melyből hiányzik az ítélőképesség és amely csak puszta képeket bír elővarázsolni, melyek lelkületünket sokszor nagyon is kínzóan indítják meg. Ezt az előírást különösen este kellene szigorúan betartani. A sötétség félénkké tesz bennünket és rémképeket láttat velünk: ehhez hasonlóan a gondolatok homálya is bizonytalanságot okoz. Ezért is este, midőn a fáradtság értelmünket és ítélőképességünket szubjektív homályba burkolja, mikor is értelmünk fáradt és kába és a dolgok nyitját nem találja el, elmélkedésünk tárgya, ha személyes viszonyainkra vonatkozik, könnyen félelmes rémképekké válhatik. Még inkább áll fenn ez az eset éjjel, ágyban, midőn az értelem ellankadt és az ítélőerő működésre képtelen, a fatázia ellenben még éber. Az éj mindent feketén szinez. Elalvás előtt, éjszakai felébredéskor gondolataink a valóságnak épp úgy torzképei, miként álmaink. Ha meg éppen személyes dolgainkra tartoznak, ijesztően feketék. Reggelre kelve a rémképek elfoszlanak az álommal, ezt fejezi ki a spanyol mondás: noche tinta, blanco el dia (az éjszaka színes, a nappal fehér). De még este, lámpagyujtáskor, sem lát az ész, akár csak a szemünk, oly tisztán, mint nappal. Ez az időszak nem is alkalmas komoly, olykor kellemetlen dolgokon való elmélkedésre. Erre a reggel van teremtve: ez az időszak egyaránt alkalmas a szellemi, mint testi legnagyobb erőkifejtésre. A reggel ugyanis a napnak az ifjúsága: akkor minden derült, friss és könnyű. Erőseknek érezzük magunkat és minden képességünk teljesen rendelkezésünkre áll. Ezért is ne kurtítsuk meg késői felkeléssel és ne pazaroljuk méltatlan dolgokra, fecsegésre, hanem tekintsük az élet velejének, szentségnek. Az est viszont a napnak öregsége: este fáradtak, fecsegők és könnyelműek vagyunk. Minden nap: kurtítva maga az élet. Minden ébredés és fölkelés egy a születéssel, minden friss reggel egy az ifjúsággal és minden lefekvés, elalvás egy kissé a halál is.

Általában az egészségi állapotnak, az álomnak a tápláléknak, az éghajlatnak, időjárásnak, környezetnek és sok minden körülményeknek hatalmas befolyása van hangulatunkra és ennek viszont gondolatainkra. Miként valamely dologról való felfogásunk, úgy az alkotásra való képességünk is függ az időtől és a helytől. Ezért mondja Goethe: „Ragadjátok meg a jó hangulatot, hisz ritkán van benne részetek!“ Nemcsak az objektív koncepciókra és eredeti gondolatokra kell várni, míg megjönni kedvük tartja, hanem személyes ügyeinknek alapos megfontolása sem sikerül mindig abban az időben, melyet ennek eleve szántunk, ez is maga választja meg az idejét, mikor a megfelelő gondolatmenet hivatlanul is megindul és mi teljes odaadással követjük.

A fantázia imént ajánlott fékentartásához tartozik az is, hogy ne engedjük meg neki a már egyszer elszenvedett igaztalanság, kár, veszteség, sértés, megalázás, bántalmazás fölelevenítését és kiszinezését: mert általa újra fölkeltjük régóta szunnyadó bosszúságunkat, haragunkat és minden gyűlöletes szenvedelmünket, ami kedélyünket elhomályosítja. Mert a neoplatonikus Proklos egy szép hasonlata szerint minden városban a nemes és kiváló emberek mellett mindenféle aljanép is lakik, úgy a legnemesebb és legfenköltebb emberben is föllelhető az állati természetnek alacsony és aljas oldala. Ezt az aljanépet nem szabad zendülésre izgatni, sem pedig ablakon át mutogatni, mert bizony csúf ám az ábrázata. A fentemlített ábrándok pedig ennek a csőcseléknek a demagógjai. Idetartozik az is, hogy a legkisebb kellemetlenség, azáltal hogy folyton rajta kotlunk, rikítóan kiszínezzük, túlozva megnagyítjuk, szörnyeteggé nőhet, mely rémülettel tölt el. Inkább nagyon is prózai józansággal nézzünk szembe a kellemetlenségekkel, hogy annál könnyebben vehessük.

Ha az apró tárgyakat közel tartjuk szemünkhöz, látókörünk megszűkül, a világ eltakartatik látásunk elől. Így a közel környezetünkben levő dolgok is, bármily jelentéktelenek és közömbösek is előttünk, kelleténél joban foglalkoztatják figyelmünket és gondolatainkat, még pedig nem örvendetes módon és fontos gondolatokat, dolgokat ki fognak szorítani. Ennek gátat kell vetni.

14. Ha olyast pillantunk meg, ami nem a tulajdonunk, könnyen támad bennünk a gondolat: mi volna, ha ez az enyém lenne? És máris érezzük, hogy nélkülözzük. Helyette inkább ezt a kérdést kellene feltennünk: mi volna, ha ez nem lenne az enyém? Úgy értem ezt, hogy néha el kellene képzelnünk, hogy elveszítettük azt a bizonyos dolgot: legyen az bár vagyon, egészség, barátok, kedvesünk, feleség, gyermek, ló és kutya, – mert legtöbbször csak akkor tudjuk meg a dolgok értékét, ha elveszítettük. Ellenben ha úgy tekintjük azokat, amint ajánlottam, akkor elsőbb is bírásuk sokkal inkább fog boldogítani, másrészt mindenáron igyekezni fogunk azok elvesztését megelőzni, tehát vagyonunkat nem tesszük ki kockázatnak, feleségünk hűségét kisértésnek, gyermekeink egészségét óvni fogjuk így tovább. Gyakran kedvező esélyekre való számítással és délibábos reményekkel törekszünk bús jelenünket fölvidítani, melyek pedig kiábrándulással viselősek és a kegyetlen valóságra elpusztulnak. Ennél célszerűbb lenne, ha a kedvezőtlen lehetőségeket vennők számításba, ami egyrészt rávinne, hogy igyekezzünk azokat elhárítani, másrészt be nem következésük kellemes meglepetéssel szolgálna. Kiállott aggodalom után mindig vidámak vagyunk. Olykor jó a bekövetkezhető bajokat megjeleníteni, hogy a valóban ránkszakadó kisebb bajokat könnyebben elviselhessük. A nagyobb baj be nem következése vigaszunkra fog szolgálni. E szabály követése mellett nem szabad figyelmen kivül hagyni az előző pontban mondottakat sem.

15. Minthogy a bennünket illető események minden rendszer és egymásra vonatkozás nélkül, a legszögesebb ellentétben futnak keresztül-kasul, anélkül hogy egyéb közös vonás volna bennök, mint az, hogy a mi ügyeink: a róluk való gondolkodásunknak és gondoskodásunknak ép oly töredékesnek kell lenni, hogy azoknak megfeleljen. Ha valamelyiknek a sorát ejtjük, minden egyeben tul kell tennünk magunkat, hogy mindegyikről a maga idején gondoskodhassunk, mindegyiket a maga idején élvezhessük, nem törődve a többivel. Mintegy kihúzható tokjai legyenek az eszünknek, úgy hogy míg az egyiket kinyitjuk, a többi csukva maradjon. Így elérjük, hogy a gond nem keseríti el jelenünk minden kis élvezetét és nem rabolja el nehéz terhével nyugalmunkat, nem szorítja ki egyik megfontolás a másikat, nem vonja maga után valami fontos dologról való gondunk számos kisebb ügynek az elhanyagolását és így tovább. Akinek elméje pedig magasztos és nemes elmélkedésekre hivatott, ne engedje át szellemét prédául a kicsinyes személyes ügyeknek és alacsonyrendű gondoknak, mert ez annyi volna, mint propter vitam vivendi perdere causas: az élet kedvéért az élet értelmét elveszíteni. Lényünknek ezzel az irányításával és elterelésével természetesen kényszert kell magunkra vennünk. Erősítsen meg bennünket az a tudat, hogy minden embernek sok nagy kényszert kell elszenvednie, e nélkül emberi élet el nem képzelhető. Fontoljuk meg, hogy idejében önként alkalmazott kényszer sok külső kényszerítésnek veheti majdan elejét; mint ahogy a kör központjához közeleső szelet feléri százszor nagyobbal a kör kerületén. Semmi sem szabadít fel annyira a külső kényszer alól, mint ha magunk alkalmazzuk a kényszert. Ezért mondja Seneca: si tibi vis omnia subjicere, te subjice rationi: ha magad alá akarsz vetni mindent, rendeld magad alá az észnek (ep. 37.). A magunkkal szemben alkalmazott kényszert mindenkor a kezünkben tartjuk és ha fájó oldalunkat érinti, valamit engedhetünk is belőle: holott a külső kényszer kíméletlen és könyörtelen.

16. Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani, indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az összes kívánatos dolgoknak csak végtelenül kis részét érheti el, holott sok baj szükségszerűen mindenkit elér, tehát: abstinere et sustinere, – olyan életszabály ez, melyet ha nem követünk, nincs oly gazdagság és hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük magunkat. Erre céloz Horatius:

(Ha mindent összeolvasol és megkérded a tudósoktól, mint élhetnéd le nyugodtan az életet, – válaszunk: ne űzzön, kínozzon örökkön a telhetetlen vágyódás, sem az aggodalom, sem a haszontalanságok utáni remény.)

17. Az élet mozgás, mondja Aristoleles és nyilván joggal: miként fizikai életünk szakadatlan mozgásból áll, úgy benső, szellemi életünk is folytonos foglalkozást kiván. Foglalkoznia kell akár valamely cselekvéssel, akár gondolattal. Bizonysága ennek, hogy a tétlen és gondolat híjával levő ember az ujjaival vagy valami eszközzel szokott dobolni. Létünk valójában nyugalom nélkül való: a teljes tétlenség hamarosan tűrhetetlenné válik, mert a legrémesebb unalmat okozza. Ezt az ösztönünket tehát szabályoznunk kell, hogy rendszeresen és ezáltal jobban kielégíthessük. Az ember boldogságának feltétele, hogy valamit tegyen, vagy legalább is valamit tanuljon: erői megkívánják, hogy használja azokat és szereti munkája eredményét látni. A legnagyobb kielégülést az szerzi az embernek, ha valamit alkot az ember, legyen az bár kosár vagy könyv. Ha művünket kezünk alatt nap-nap után növekedni látjuk, majd megérjük a befejezését: ez a közvetlen boldogság forrása. A művészi alkotás, az írás, sőt a puszta kézművesmunka is ilyen hatású; természetesen minél nemesebbfajú az alkotás, annál nagyobb az élvezet. E tekintetben legboldogabbak a nagytehetségűek, akik tudatában vannak ama tehetségüknek, hogy nevezetes, nagy és összefüggő alkotást tudnak teremteni. Ezáltal ugyanis magasabbrendű érdek hatja át életüket, olyan fűszerrel telíti azt, amely hiányzik a többiek életéből, mely ilyformán azokéhoz képest felette ízetlen. Életüknek a mindenkivel közös, anyagi érdekén kívül egy magasabb, formális érdeke is van, amennyiben a világ műveiknek az anyagát szolgáltatja, melynek összegyűjtése életükön keresztül foglalkoztatja őket, mihelyt személyes szükségleteiktől lélekzethez juthatnak. Bizonyos mértékben értelmük is kettős: részint a közönséges viszonyokra irányul, az akarat dolgaira, mint a többi embereké általában, – részint pedig a dolgoknak tisztán objektív fölfogására. Életük kettős, nézők és szereplők egyszerre, holott a többiek csupán szereplők. Minden ember alkosson valamit tehetségeihez mérten. A tervszerű munkásságnak hiánya felette káros. Különösen hosszu kéjulazások alkalmával érezzük ezt, midőn olykor nagyon boldogtalanoknak érezzük magunkat, mert rendes foglalkozás híján természetes életelemünkből vagyunk kiragadva. A fáradozás és az akadályokkal való megbirkózás annyira életszükséglete az embernek, mint a vakondoknak, hogy földet túrjon. A nyugalmat, melyet a kielégülés idéz elő, tartósan nem bírja elviselni. Életének legfőbb élvezete, hogy az akadályokat lebírja, akár az anyagiakat, melyek a szereplésnél és cselekvésnél lépnek útjába, akár szellemieket, mint a tanulásnál és kutatásnál. Ha nem adódik önként az akadály, úgy szerez magának: egyéniségéhez képest vadászik, vagy bilboquet-t játszik, vagy jellemének öntudatlan hajlamától vezetve, beleköt valakibe, vagy cselszövést sző, csalásokba és minden aljasságba keveredik, csakhogy a nyugalom elviselhetetlen állapotának véget vessen. Difficilis in otio quies.

18. Törekvéseink vezércsillagának ne a fantázia képeit, hanem világosan elgondolt fogalmakat válasszunk. Rendesen ennek ellenkezőjét tesszük. Szoros vizsgálat után rájövünk, hogy elhatározásainkat végső fokon többnyire nem fogalmak és ítéletek döntik el, hanem a fantázia képe, mely az alternatívák egyikét helyettesíti. Nem emlékszem rá, hogy Voltaire vagy Diderot melyik regényében fordul elő, hogy a hős előtt ifjúkorában, midőn Herkulesként a válaszúton állott, az erény mindig öreg nevelőjének alakjában jelent meg, aki balkezében tubákos szelencét, jobbja ujjai közt pedig egy szippantásravalót tartva, – erkölcsi intelmekben részesítette; a bűn pedig anyja komornájának a képében. Különösen ifjúságunkban rögzítjük meg boldogságunk célját kép alakjában, mely egykor egész életünkön át ott lebeg szemünk előtt. Voltakép kötekedő kísérletek ezek, melyek, ha elértük, semmivé foszlanak szét és rájövünk, hogy az ígéretből mitsem valósítottak meg. Ilyenek a házi, polgári, társadalmi, falusi életnek egyes jelenetei; az otthonnak, környezetnek, kitüntetéseknek képei és így tovább. Chaque fou a sa marotte (minden bolondnak megvan a maga bogara): kedvesünknek a képe is sokszor ezek közé tartozik. És ez természetes is: mert ami szemléletes, közvetetlenül hat az akaratunkra, mig az elvont gondolat csak általánosságot ad részletek nélkül; pedig éppen ezekben van a realitás. Másrészt egyedül a fogalom megbízható, okos hát csak benne bízni. Olykor rászorul néhány képpel való értelmezésre és körülírásra: de csak cum grano salis.

19. Az előző szabályt befoglalhatjuk abba az általánosabbikba, mely szerint mindenütt urai legyünk a jelennek és a szemlélet világának. Ez a világ a pusztán elgondolt és tudott dolgokkal szemben aránytalanul erős, nem anyagánál és tartalmánál fogva, – ami gyakran igen csekély – hanem formája szerint, szemléletességénél és közvetetlenségénél fogva, mint amely a kedélyre hat és annak nyugalmát megzavarja, vagy szándékát megrendíti. A meglévő, a szemléletes, amit könnyen áttekinthetünk, mindenkor egyszerre és egész erejével hat: a gondolatnak és okoknak időre és nyugalomra van szükségük, hogy részleteikben átgondolhassuk; ezért nem tekinthetjük át minden pillanatban egész teljességükben. Ennek folytán valamely kellemes dolog, amelyről kellő megfontolás után lemondottunk volt, mégis ingerel bennünket, ha megpillantjuk. Éppen úgy bánt bennünket az olyan ítélet, melynek teljes illetéktelenségét belátjuk; megharagít oly sértés, melynek megvetésünkre méltó voltát belátjuk; hasonlókép le fogja győzni a hamis látszat azt a tíz okot, mely valamely veszedelem jelenléte ellen bizonyít, az a hamis látszat, hogy az valóban jelen van és így tovább. Mindeme dolgokban lényünk eredendő oktalansága érvényesül. Ily benyomásoknak gyakran esnek áldozatul a nők és csak kevés férfiban van annyira túlsúlyban az ész, hogy ne kelljen annak hatásaitól szenvednie. Ahol puszta gondolatokkal azt teljesen le nem győzhetjük, legjobb, ha a benyomást annak az ellenkezőjével közömbösítjük, például a sértés hatását olyanoknak a felkeresésével, akik bennünket nagyrabecsülnek; valamely fenyegető veszedelem benyomását úgy, hogy valósággal arra tekintünk. Egy olasz ember, beszéli Leibnitz (Nouveaux Essais, liv. I. Cap. 2. § 11.), még a kínpad szenvedéseinek is ellen tudott állani, hogy amint feltette magában, kínzatása idejére szünetlenül maga elé idézte az akasztófa képét, melyre vallomása juttatta volna. Miértis időről-időre felkiáltott: Io ti vedo! (Látlak!) Ezeknek a szavaknak később maga adta meg ezt a magyarázatát. Bajos dolog tehát meg nem tántorodni szándékunkban, ha környezetünk velünk ellenkező véleményen van és aszerint is viselkedik. Hiába vagyunk róla meggyőződve, hogy amazok tévednek. Ha egy király üldöztetve menekül és komolyan inkognitóban utazik, olyankor bizalmas kíséretének vele szemben négyszemközt tanusított szertartásos alattvalói viselkedése szinte szükséges szíverősítő lesz, nehogy végre maga is kételkedjék önmagában.

20. Miután a második fejezetben már rámutattam az egészségre, mint boldogságunk első és legfontosabb értékére, itt néhány, annak megszilárdítására és megőrzésére szolgáló általános szabályt fogok felemlíteni.

Az ember úgy edzze magát, hogy testét egészében és részeiben, amig egészséges, nagy megerőltetéseknek tegye ki és megszokja, hogy mindenféle kellemetlen behatásoknak ellentálljon. Viszont ha az egész testben, vagy annak egyik részében valamely betegség mutatkozik, ennek az ellenkezőjét kell azonnal követnünk. A beteg testet, vagy testrészt mindenkép kíméljük és ápoljuk: mert a szenvedő és legyengült szervezet alkalmatlan az edzésre.

Az izmot az erős használat erősíti, az ideget ellenben gyengíti. Az izmokat tehát gyakoroljuk minden megfelelő megerőltetéssel, az idegeket azonban óvjuk tőle. Óvjuk a szemünket túlerős és különösen a visszavert fénytől. Minden megerőltetéstől a félhomályban, valamint túlságosan apró tárgyaknak tartós nézésétől. Óvjuk fülünket túlságosan erős zajtól, főkép azonban agyunkat túlsokáig tartó és nem idejében való megerőltetéstől. Adjunk neki pihenőt emésztéskor, mert akkor ugyanaz az életerő, mely az agyban gondolatokat alkot, megerőltetve dolgozik a gyomorban és a belekben, hogy gyomorpépet és tápláléknedvet termeljen. Kíméljük agyunkat nagyfokú izommunka alatt és utána. Mert ugyanúgy vagyunk a mozgató, mint az érző idegekkel és valamint a fájdalomnak, amelyet megsérült tagjainkban érzünk, tulajdonképpeni székhelye az agy, úgy valójában nem a lábunk és kezünk jár és dolgozik, hanem az agy, vagyis annak az a része, amely a nyúltagy és gerincagy által az illető tagok idegeit izgatja és általa mozgásba hozza. A lábunkban és kezünkben érzett fáradtság tulajdonképeni helye az agyban van. Ezért is csak azok az izmok fáradnak el, amelyeknek mozgása önkényes, azaz az agyból eredő, ellenben az önkénytelenül működő, mikép a szív, nem fáradnak el. Nyilván ártunk vele az agynak, ha egyszerre, vagy gyors egymásutánban erős izommunkát és szellemi megeröltetést végzünk. Ezzel azonban nem ellenkezik, hogy séta elején, vagy általában rövid utak alkalmával gyakran fokozott szellemi munkát végez az ember. Az ilyen könnyű izommunka és az általa erősbödő lélegzés az artériás, vagyis most már jobban oxidált vérnek az agy felé tódulását elősegíti. Adjuk meg agyunknak a helyreállításhoz szükséges alvás teljes mértékét, mert az alvás az egész emberre ugyanaz, ami a felhúzás az órának. (Welt als Wille u. Vorstellung, II. 217. 3-ik kiadás II. 240.) Erre annál nagyobb mértékben szorul rá az agy, minél fejlettebb és tevékenyebb. Ezt a mértéket azonban túllépni puszta időfecsérlés lenne, mert az alvás annyit veszít intenzióban, amennyit extenzióban nyer (Lásd: Die Welt als Wille und Vorstellung, II. 247., 3. kiadás, II. 275.16))

Általában jól megértsük, hogy gondolkodásunk semmi egyéb, mint agyunk szerves funkciója és így munka és pihenésben hasonló minden más szerves tevékenységhez. Miként túlságos megerőltetés rontja a szemet, azonképen rontja az agyat is. Találó az a mondás, hogy az agy akkép gondolkodik, amint a gyomor emészt. Egy anyagtalan, egyszerű, folyton gondolkodó, tehát fáradhatatlan lélekről szóló tévhit, mely lélek az agyvelőben pusztán lakik és a világon semmire sincs szüksége, számos embert ostoba visszaélésekre és szellemi erejének eltompítására csábította. Maga Nagy Frigyes is megpróbálta egyszer, hogy leszokjék az alvásról. A filozófia professzorai jól tennék, ha nem mozdítanák elő ezt a gyakorlatilag is veszedelmes hóbortot, a katekizmussal egyező guzsaly-filozófiájukkal. Az ember szokja meg, szellemi erőit fiziológiai funkcióknak tekinteni, hogy aszerint kezelje, kímélje, erőltesse azokat. Gondolja meg, hogy minden testi szenvedés zavar, a test bármily részében is forduljon elő, a szellemet is megtámadja. Legjobb utmutató ebben Cabanis munkája: Des Rapports du physique et du moral de l’homme.

Az itt adott tanács elhanyagolása oka annak, hogy sok nagy elme, vagy tudós öreg korára gyengeelméjű, gyerekes, sőt őrült is lett. Hogy a század számos ünnepelt angol költője, mint Walter Scott, Wordsworth, Sonthey stb. öreg korában, sőt már hatvan éves korral is szellemileg eltompult és tehetetlen lett, némelykor pedig az együgyüségig sülyedt, kétségkívül abból magyarázható, hogy valamennyien elcsábítva a magas honoráriumtól, az írást mesterségként űzték, és pénzért írtak. Ez természetellenes megerőltetésre vezet és aki a Pegasusát igába fogja és muzsáját korbáccsal hajszolja, annak csak úgy meg kell bűnhődnie, mint aki Vénusnak robotolt. Kantról az a gyanu, hogy midőn késői korában végre híres lett, túldolgozta magát és ezáltal okozója lett annak, hogy élete utolsó négy esztendejét második gyerekkorban élte le. Az év mindenik hónapjának van valami sajátságos és közvetlen, azaz az időjárástól független befolyása egészségünkre, testi állapotunkra, sőt a szellemiekre is.

C) Magunktartása másokkal szemben.

21. Hogy a világban boldoguljunk, célszerű, hogy jókora előrelátást és elnézést vigyünk magunkkal. Az előbbi megvéd kártól és veszteségtől, az utóbbi pedig viszálytól és perpatvartól.

Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a legrosszabb esetben azt kell hogy mondja: „lenni kell ilyen furáknak is“. Ha máskép cselekszik, igazságtalan lesz és élet-halálharcra ingerli a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis erkölcsi jellemét megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb. Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra, minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életrevaló jogát csupán azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az, ami megmásíthatatlan. Hogy emberek közt élhessünk, kell, hogy mindenkit önmaga adott egyéniségével élni és érvényesülni engedjünk. Csupán arra gondoljunk, hogy az embereket a maguk természete szerint használjuk fel. Azt ne reméljük, hogy megváltoznak és el ne ítéljük azért, amilyenek.17) Ez az értelme ennek a mondásnak: élni és élni engedni. De a feladat nem oly könnyű, mint amilyen igazságos. Boldog ember, akinek megadatott, hogy bizonyos egyéniségeket mindenkorra elkerülhet.

Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél fogva cselekvésünknek makacsul ellentállanak. Erre mindennap nyilik alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is. Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak.

Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az útunkba gördülő kövön.

22. Csodálatos, hogy mily gyorsan és könnyen világít ki beszélgetés közben az emberek közt fönnálló szellemi és érzésbeli rokonság vagy különbözőség: minden apróságon megérzik ez. Érintse bár a beszélgetés a legidegenebb, legközönségesebb dolgokat is, a lényegében különböző emberek közt az egyiknek szinte minden mondata többé-kevésbé visszatetszést fog kelteni a másikban, sőt olyik egyenesen bosszantani fogja. Rokontermészetek ellenben azonnal és mindenben bizonyos megegyezésre találnak, ami egyneműség esetén csakhamar teljes harmóniává egyesül.

Ebből magyarázható, hogy miért kedvelik annyira a társaságot az egészen közönséges emberek, miért találnak mindenütt olyan könnyen igazán jótársaságra, olyan jóravaló, kedves, derék emberekre. A rendkívüli embereknél megfordítva áll a dolog, még pedig annál inkább, minél kiválóbbak. Elszigeteltségükben olykor nagyon is örülhetnek, ha más valakiben egyetlen rokonszálat fedeznek fel, legyen az bármég olyan vékony is! Mert ki-ki csak annyija lehet másnak, mint amennyi ez neki. Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek. Másodszor pedig megértjük ebből, hogy miért találnak oly gyorsan egymásra az egyforma gondolkodásúak, mintha csak valamely mágnes vonzaná őket egymáshoz. Rokonlelkek a távolból köszöntik egymást. Leggyakrabban alacsony gondolkodású vagy csekély tehetségű embereknél észlelhetjük ezt; de csak azért, mert ilyenfajta seregszám van, a jobb és kiváló természetüek ellenben ritkák. Ezért például valami nagy, praktikus célra irányuló közösségben két igazi szélhámos hamarosan egymásra ismer, mintha csak hadijelvényt hordanának és csakhamar összeszűrik a levet, hogy valami gazságot vagy árulást koholjanak. Éppen úgy, ha per impossibile egy nagy társaságot képzelünk, mely két ostoba kivételével, csupa nagyon értelmes és szellemes emberből áll, akkor ez a két tökfilkó mintha valami szimpatétikus érzés vonzaná kettejüket egymáshoz, csakhamar szívből fognak örülni mindketten, hogy legalább egy okos emberre találtak. Valóban feltűnő, mint ismeri fel egymást első pillanatra két, erkölcsi és értelmi mivoltukban alacsonyvoltú ember, mint igyekeznek közeledni egymáshoz, mily buzgón siet egyik a másiknak elébe, régi ismerősként köszöntve egymást. Annyira feltűnő ez, hogy kísértetbe jövünk a buddhista lélekvándorlás tanítása értelmében feltenni, hogy egy megelőző életben barátságot kötöttek volt.

Az embereket, ha sokban meg is egyeznek, elválasztja és múló diszharmóniát kelt köztük, hangulatuknak különbözése. Ez egyénenként változó, mostani helyzetének, foglalkozásának, környezetének, testi állapotának, pillanatnyi gondolatmenetének megfelelően. Ezekből disszonanciák támadnak még a legjobban összehangolt emberek közt is. A legmagasabb műveltség volna rá egyedül képes, hogy a zavarnak eloszlatásához szükséges javítást folytonosan elvégezzük magunkon. Hogy milyen nagy szolgálatot tesz a társaséletnek a hangulat egyenlősége, látható abból, hogy még egy nagyszámú társaságban is élénkebb lesz a közlékenység és őszintébb a részvét, mihelyt egy objektív dolog, valamely veszedelem vagy remény, hír, vagy valami ritka látvány, színjáték, zene, vagy más egyéb, mindenkire és egyformán hat. Az efféle, lenyügözve minden magánérdeket, a hangulatnak egyetemes egységét teremti meg. Ilyen objektív ráhatás hiányában rendszerint valamely szubjektív eszközhöz nyúl az ember. A borospalack az a közönséges eszköz, mely a társaságot közös hangulatba ringatja. A teának és a kávénak is ez a szerepe.

Ebből a diszharmóniából, melyet a pillanatnyi hangulat különbsége oly könnyen visz be minden közösségbe, magyarázható, hogy az emlékezet mindent idealizálva mutat be, mert mentes a hangulat zavaró, bár múló behatásaitól. Az emlékezet úgy működik, mint a camera obscura gyüjtő-lencséje: mindent összevon és ezáltal az eredetinél sokkal szebb képet hoz létre. Ezt az előnyt részben a távollétünkkel is elérhetjük, mert az idealizáló emlékezés, jóllehet munkája elvégzésére hosszabb időre van szüksége, mégis azonnal elkezdi működését. Okos dolog, hogy az ember ismerősei és jóbarátai előtt csak hosszabb időközökben mutatkozzék. Viszontlátáskor észrevesszük, hogy az emlékezet már munkában volt.

23. Senki sem láthat önmagán túl. Ezzel azt akarom mondani, hogy mindenki csak annyit lát máson, amennyi ő maga is, mert csupán saját maga értelmességének mértéke szerint érthetni meg másokat. Ha az az értelmiség alacsony fokú, akkor másnak minden szellemi adománya, még a legnagyobb is, eltéveszti hatását. Az ilyen ember nem tud egyebet felfogni a másikban, mint egyéniségének alacsonyságát, gyengéit, vérmérsékleti és jellemi hibáit. Ezekből lesz összealkotva az ő szemében. Magasabbrendű szellemi képességei ép oly kevéssé léteznek a számára, mint a vakra nézve a színek. A szellem láthatatlan annak, akinek nem jutott belőle rész: és minden értékelés nem egyéb, mint az értékelő ismeretkörével a megbecsültnek értékéből alkotott ítélet. Ebből következik, hogy az ember egy színvonalra helyezkedik azzal, akivel beszél, amennyiben mindaz, amiben a másikat felülmulja, eltűnik, sőt az ezzel járó önmegtagadás is teljesen felismeretlen marad. Ha meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mily alacsony érzületű és mily gyatra tehetségű, azaz mennyire közönséges; úgy be fogjuk látni, hogy lehetetlen az emberekkel beszélni anélkül, hogy arra az időre az elektromos megoszlás analógiája szerint, az ember maga is közönségessé ne válnék. Így aztán kerülni fogjuk az olyan társaságot, mellyel lényünknek csupán rejtendő részei szerint (partie honteuse) érintkezhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy buta és hóbortos emberekkel szemben csak egy módon mutathatjuk ki eszünket, és ez az, hogy nem beszélünk velük. Ilyformán társaságban sok ember úgy fogja magát érezni, mint az olyan táncos, aki olyan bálba tévedt, ahol csupa béna van: kivel táncoljon?

24. Száz közül kiválasztott egyénként becsülöm az olyan embert, aki ha vár valamire és nincs éppen elfoglalva, nem dobol mindjárt ütemre azzal, ami kezébe akad, botjával, késével, vagy más egyébbel. Nyilván gondolkodik valamin. Sok emberen meglátszik, hogy a látás nála teljesen elfoglalja a gondolkodás helyét. Az ilyen dobolással igyekszik magának számot adni önmaga létezéséről, ha ugyan a szivar nem pótolja ugyanazt. Ugyanezért csupa szem és fül minden iránt, ami körülötte történik.

25. Rauchefoucauld találóan jegyezte meg, hogy nehéz dolog valakit nagyrabecsülni és egyúttal nagyon szeretni. Így hát választanunk kellene aközt, hogy az emberek szeretetére vagy pedig tiszteletére pályázzunk. Az emberek szeretete bár nagyon különböző formában, mindenkor önző. Ahogy elérhetjük, nem mindig alkalmas arra, hogy büszkeséggel töltsön el bennünket. Az ember főkép oly mértékben lesz kedvelt, amint mások iránt lecsökkenti a szellem és szív tekintetében támasztott igényeit. És ezt komolyan, tettetés nélkül teszi, nem csupán elnézésből, mely a megvetésben gyökerezik. Ha emlékezetünkbe idézzük Helvetius nagyon igaz mondását: le degré d’esprit necessaire pour nous plaire, est une mesure assez exacte du degré d’esprit que nous avons. (Az észnek az a foka, melyre szükség van, hogy nekünk tessék, eléggé pontos mértéke saját eszünk fokának.) akkor az előzményekből levonhatjuk a következtetést. Az emberek tiszteletével ellenkezően vagyunk: azt csak akaratuk ellenére lehet tőlük kicsikarni, miért is többnyire titkolni fogják. Ezért tölti el bensőnket a tisztelet sokkal nagyobb megelégedéssel. Összefügg értékünkkel, ami az emberek szeretetéről közvetlenül nem áll. Ez ugyanis szubjektív, a tisztelet pedig objektív. A szeretet természetesen hasznosabb reánk nézve.

26. A legtöbb ember annyira szubjektiv, hogy valójában nem érdekli őt más, mint önmaga. Ez az oka annak, hogy bármiről is essék szó, mindjárt önmagukra gondolnak és minden személyt illető távoli célzás figyelmét magára vonja és annyira elfoglalja, hogy a beszéd objektív tárgyának felfogására nem marad értelmi ereje. Ezeknél az érvelésnek nincs értéke a szemükben, mihelyt az az érdeküknek vagy hiúságuknak ellentmond. Ezért könnyen szórakozottak lesznek, megsértődnek, úgy hogy az ember nem tud eléggé vigyázni magára, hogy amit mond, valamely bántó célzást ne rejtegessen az ő becses és gyengéd énjére, amely ime, itt van előtte. Egyedül énjüknek tulajdonítanak értéket, más egyébnek nem. És mialatt más beszédjének igazsága és találó volta, szépsége, finomsága, elméssége iránt értetlenül és érzéketlenül állanak szemben, addig a leggyöngédebb érzékenységet mutatják minden iránt, ami bár a legtávolabbról, a legindirektebb módon sérti kicsinyes hiúságukat, vagy elhomályosítaná fölötte becses énjüket. Könnyű sértődésükben hasonlítanak a kiskutyákra, melyeknek akaratlanul is lábára lép az ember, és aztán van mit hallani a vonításuktól. Hasonlók még a sebekkel és kelésekkel borított testi beteghez, kinél minden érintéstől lehetőleg óvakodni kell. Vannak olyanok is, akik egyenest sértésnek veszik, ha valaki velük való beszélgetésben szellemét és elméjét mutatja ki. A sértődést egyelőre ugyan titokban tartja, utóbb azután a tapasztalatlan ember hasztalanul gondolkodik és töpreng rajta, hogy ugyan mivel is vonhatta magára annak a neheztelését és gyülöletét. Ép oly könnyen lehet azonban az ilyen embereket hizelgéssel megnyerni. Az ítéletük rendszerint vesztegetésen alapszik és csak pártjuk vagy osztályuk javára szól, nem tárgyilagos és nem igazságos. Ennek az az oka, hogy náluk az akarat messze felülmulja a belátást és csekély értelmük teljesen az akarat szolgálatában áll, melytől egy pillanatra sem tudja magát felszabadítani.

Az ember szánalomraméltó szubjektívitásának nagyszerű bizonysága az asztrológia, mely a nagy égi testek járását nyomorúságos énünkre vonatkoztatja, minthogy az égi üstökösöket is földi civódásokkal és becstelenségekkel hozza összeköttetésbe. És ez már a legrégibb időkben is így volt (lásd például Stob. Eclog. L. I. c. 22., 9., pag. 478.).

27. Nem való kétségbeesni azokon a fonákságokon, amelyeket társaságban mondanak vagy az irodalomban megírnak, jól fogadnak vagy legalább meg nem cáfolnak. Ne higyjük, hogy ennyiben marad a dolog. Ellenben vígasztaljon meg bennünket az a tudat, hogy lassanként átgondolják, megvilágítják, megfontolják, megtárgyalják és végül többnyire helyesen ítélik meg. A dolog nehézségével arányos idő multával végre mindenki megérti azt, amit a világos fejű azonnal átlátott. Addig pedig legyünk türelemmel. Mert a balgák olyanok a helyes ítéletű ember mellett, mintha valakinek jól jár az órája az olyan városban, ahol a toronyórák mind hamisan mutatnak. Csak ő ismeri a helyes időt: de mi haszna belőle? Mindenki a hamisat mutató városi órák után igazodik, még azok is, akik tudják, hogy csakis az ő órája jár jól.

28. Az emberek abban a gyerekekre hasonlítanak, hogy modortalanokká lesznek, ha elkényeztetik őket: senkivel szemben sem szabad tehát túlságosan engedékenynek és gyöngédnek lenni. Avval még senki el nem veszítette barátját, hogy kölcsönt megtagadott tőle: avval viszont inkább, hogy megadta neki. Hasonlókép büszke és kissé mellőző viselkedéssel nem idegenítjük el barátunkat, de igenis gyakran túlságos szívesség és előzékenység által szemtelenné és kiállhatatlanná tesszük, miáltal a szakítás elkerülhetetlenné válik. Különösen azt nem bírják elviselni az emberek, hogy szükség van rájok: önhitség és szemtelenség e hitnek velejárója. Olyiknál ez bizonyos mértékben már akkor is bekövetkezik, ha az ember gyakran és bizalmasan beszélget vele. Hamar azt hiszik, hogy most már megengedhetnek egyet-mást maguknak és az udvariasság korlátain átléphetnek. A bizalmas érintkezésre ezért is kevesen alkalmasak és különösen óvakodjunk az alacsonyrendűek közé keveredéstől. Ha pedig valaki a fejébe veszi, hogy nekem inkább van őreá szükségem, mint megfordítva, akkor úgy viselkedik, mintha megloptam volna. Igyekezni fog bosszút állani miatta és visszaszerezni az elorzottat. Érintkezésünkben fölényre csak úgy tehetünk szert, hogy másra semmiben rá nem szorulunk és ezt ki is mutatjuk. Tanácsos ezért időnként mindenkivel szemben éreztetni, hogy ellehetünk nélküle: ez csak edzi a barátságot. Sőt a legtöbb emberrel szemben nem árt hébe-korba egy szemernyi fitymálást mutatni: annál többre fogják barátságunkat tartani: chi non stima vien stimato (aki nem becsül meg, megbecsültetik), mondja egy olasz közmondás. Ha valaki csakugyan nagyon drága nekünk, titkoljuk előtte, mint valami bűnt. Ez nem éppen örvendetes dolog, de igaz. Még a kutyák is nehezen bírják el a nagyon barátságos bánásmódot, hát még az emberek!

29. Nemes fajtájú és kiváló tehetségű emberek különösen az ifjúkorban az emberismeret és életbölcsesség feltűnő hiányát mutatják, miért könnyű őket megcsalni és félrevezetni. Az alacsonyrendűek ellenben gyorsabban és jobban tájékozódnak a világban. Ez abból ered, hogy a priori kell ítélnünk tapasztalat híján és az a priorival semmiféle tapasztalat nem veheti fel a versenyt. Már pedig ez az a priori az alacsonyrendűeknek a saját fajtáját általánosítja, a nemes és kiváló embernek ellenben nem: mert az átlagtól nagyon is különböznek. Ha már most az átlag cselekvését és gondolkozását a többiekhez mérik, a számításuk nem válik be.

Ha végre a posteriori, tapasztalatból megtanulta, hogy mit várhat az emberektől általában, hogy körülbelül öthatoduk erkölcsi vagy szellemi tekintetben olyan, akit jobb lehetőleg teljesen elkerülni. Mégis megfelelő fogalma az átlag kicsinyességéről és nyomorultságáról alig lesz, amíg él, tapasztalatait folyton bővíteni és tökéletesíteni kell és számvetésében gyakran fog csalódni a maga kárára. Mégis tapasztalatai dacára ismeretlen társaságba jutva, csodálkozva veszi észre, hogy az emberek, beszédjük és arcuk után ítélve, mennyire értelmes, becsületes, őszinte, sőt eszes és szellemes lényeknek mutatkoznak. Pedig ez a látszat meg ne tévessze: mert ennek pusztán az az oka, hogy a természet nem úgy jár el, mint a rossz poéták, akik gazfickókat vagy bolondokat ábrázolnak, ezt oly otrombán és átlátszó célzattal teszik, hogy az ilyen személyek között mindenütt ott látjuk a költőt, aki lárvás beszédjüket minduntalan leálcázza ilyenféle beszédekkel: „Ez gazfickó, ez bolond; ne hederítsetek rá, ez bolond.“ A természet azonban úgy tesz, mint Shakespeare és Goethe, akiknek műveiben minden személynek, legyen az bár az ördög maga, amíg előttünk áll és beszél, igaza van. Ezek a költők alakjaikat olyannyira objektíve fogják föl, hogy érdekeiket elfogadjuk, rászorítnak bennünket az irántuk érzett részvétre. Miként a természet alkotásai, belső elvből fejlődnek, miáltal szavuk és cselekvésük természetesnek, tehát szükségszerűnek tetszik.

Aki tehát azt hiszi, hogy az ördög szavakkal és a bolondok csörgővel járnak a világban, mindig prédájuk vagy játékszerük lesz. Azt is figyelembe kell venni, hogy a társaséletben az emberek azt hiszik, amit a hold és a púposok: azaz mindig csupán egyik oldalukat mutatják. Mindenkinek megvan az a veleszületett tehetsége, hogy ábrázatát mimikai úton álarccá átalakítsa, amely olyannak mutassa, amilyennek az illető lenni szeretne, és amely egyenest az ő egyéniségére lévén szabva, annyira illik hozzája, hogy a hatás csalódásig sikerül. Ezt az álarcot mindenkor felölti, midőn be akarja magát hízelegni. De mi csak olybá vegyük, mintha viaszkosvászonból készült volna és emlékezzünk a találó olasz közmondásra: „Non é si tristo cane, che non meni la coda“. Nincs oly morgós kutya, amelyik nem csóválná a farkát.

Új ismeretségeinkkel szemben óvakodjunk túlságos kedvező véleményt alkotni magunknak, mert különben szégyenünkre és kárunkra elkövetkezik a kiábrándulás. Fontoljuk meg azt is, hogy az ember éppen az apróságokban mutatja ki leginkább a jellemét, mert ezeknél nem igen szedi össze magát. Gyakran súlytalan cselekedeteken, a puszta modoron megfigyelhetjük a mások iránt semmi figyelmet nem tanusító önzést, mely nagy dologban sem tagadja meg magát, csak éppen hogy álarc takarja. Ha valaki az élet apró, mindennapi eseményei és viszonyai közt, melyekre érvényes az elv: de minimis lex non curat (a törvény lényegtelen dolgokról nem intézkedik), másokra való tekintet nélkül viselkedik, csupán a saját előnyét és kényelmét tekinti másnak kárán is, magának foglalja le, ami közösségé és így tovább: akkor biztosak lehetünk felőle, hogy az ilyen ember szívében nincs igazság, hanem nagy dolgokban is becstelen lesz, ha a törvény ereje nem köti a kezét: ne bízzunk benne. Aki nem átalja klubja törvényét megszegni, az megszegi az államét is, mihelyt veszedelem nélkül teheti.18)

Ha valaki, akivel összeköttetésben állunk, valami kellemetlen vagy bántó dolgot mívelt velünk szemben, csak azt kérdezzük magunktól, megéri-e, hogy ugyanezt esetleg erősebb mértékben is újra, többször is eltűrjük tőle, vagy sem. (Megbocsátani és felejteni annyi, mint értékes tapasztalatokat az ablakon kidobni.) Ha igen, kár sok szót vesztegetni, mert úgy sem használna. Felejtsük inkább el a dolgot, intsük meg az illetőt érte, vagy akár meg se tegyük, de tudnunk kell, hogy a megismétlésre el lehetünk készülve. Ellenkező esetben szakítsunk érdemes barátunkkal azonnal és örökre, vagy ha szolgáinkról van szó, kössünk utilaput a talpára. Alkalomadtán ugyanis szakasztott úgy fog eljárni, bármily szentül fogadja is az ellenkezőjét. Mindent, mindent elfelejthet az ember, csak magát, saját lényét nem. A jellem ugyanis teljességgel javíthatatlan. Az ember minden cselekvése egyetlen belső elvből fakad, melynél fogva hasonló körülmények között mindenkor hasonlóan cselekszik, mert máskép nem is lehet. Olvassák el az úgynevezett „Akarat szabadságáról“ szóló pályaművemet és szabaduljanak meg a tévhittől.19)

Ha egy barátunkkal szakítottunk és vele újra kibékülünk, az olyan gyengeség, amelyért meg fogunk szenvedni. Barátunk ugyanis az első adandó alkalommal ugyanazt fogja megtenni, ami a szakítást előidézte, sőt még nagyobb elbízással, nélkülözhetetlensége csendes tudatában. Helytálló ez elküldött cselédekre is, ha az ember visszafogadja őket. Épp oly kevéssé szabad elvárnunk, hogy az ember megváltozott körülmények mellett ugyanazt fogja tenni, mint annakelőtte. Az emberek érzelmeiket és viselkedésüket oly gyorsan változtatják, amint érdekük megváltozik. Célzatosságuk oly rövid látra szóló váltókat állít ki, hogy magunknak még inkább rövidlátóknak kellene lennünk, hogy azokat meg ne óvatoltassuk. Ha tehát meg akarnók tudni valakinek a viselkedését oly helyzetben, melybe őt juttatni szándékozunk, akkor nem szabad ígéreteire és fogodkozásaira építenünk, mert feltéve, hogy őszintén is beszél, olyan dologról beszél, amelyet nem ismer. Fontoljuk meg tehát a körülményeket, amelybe jut és számítsuk ki cselekvését a körülményeknek, jellemének a körülményekkel való összeütközéséből. Hogy az emberek igazi és nagyon szomorú mivoltáról világos és alapos megismeréséhez jussunk, fölötte tanulságos, hogy az irodalomban adott cselekedeteiket kommentárul használjuk fel az életben tanusított viselkedésükhöz és megfordítva. Ez nagyon helyes eljárás, hogy az ember meg ne tévedjen önmagában, sem másokban. Az életben vagy az irodalomban előforduló különös aljasság vagy ostobaság esetei nem szabad, hogy anyagot szolgáltassanak bosszúságunkra vagy megbotránkozásunkra. Merítsünk belőle pusztán ismeretet az emberi nem jellemére. Akkor körülbelül úgy tekintjük, mint a mineralógus valamely ásványnak előtte felbukkanó nagyon jellemző példányát. Vannak megfoghatatlanul nagy kivételek és az egyéniségek közt levő különbség roppant nagy. Általában azonban rég tudott dolog, hogy a világ gonoszul van berendezve. A vademberek felfalják egymást, a szelídek pedig megcsalják egymást. Ebben áll a világ folyása. Mert mi egyéb az állam, annak minden mesterséges gépezetével és erőszakszerveivel együtt, mint intézkedések az emberek határtalan igazságtalanságai meggátlására? Nem azt látjuk-e a történelem egész menetén, hogy minden király, mihelyt szilárdan áll a hatalma és országa félig-meddig boldogul, helyzetét mindjárt arra használja fel, hogy seregével, mint valami rablócsapattal, rátörjön a szomszéd államokra? A háboruk valójában egyebek-e rablóhadjáratoknál? Az ókorban, részben még a középkorban is a legyőzöttek a győző rabszolgái lettek. Vagyis dolgozniok kellett azok helyett. Ezt teszik ma is a legyőzöttek, midőn hadisarcot fizetnek: előbbi munkájuk gyümölcsét kell prédául adniok. Dans toutes les guerres il ne s agit que de voler, mondá Voltaire. A németek ezt jól jegyezzék meg maguknak.

30. Nincs olyan jellem, amelyet tanácsos lenne teljesen szabadjára engedni: mindegyiknek szüksége van fogalmak és elvek által való vezetésre. Ha ebben az irányban nagyot akarunk elérni, és nem a velünk született, hanem a puszta megfontolásból eredő, tehát megszerzett és mindegy mesterséges jellemet akarunk formálni, csakhamar be fog igazolódni a közmondás: Naturam expellas furca tamen usque recurret. (Ha vasvillával vered is ki a természetet, mégis újra visszatér.) Könnyen beláthatjuk másokkal szemben való viselkedésünk helyes szabályát, ilyent magunktól kitalálhatunk, ügyesen szavakba foglalhatunk, mégis a valóságos életben hamar véteni fogunk ellene. De ettől nem szabad elcsüggedni és azt hinni, hogy lehetetlenség az életben elvont szabályok és elvek után igazodni, miért is a legjobb szabad folyást engedni a természetünknek. Evvel is csak úgy vagyunk, mint a gyakorlati dolgokra vonatkozó minden elméleti szabállyal és utasítással: először értsük meg a szabályt azután tanuljuk meg, miként kell azt ésszel megtartani. A szabályt ésszel egyszerre felfoghatjuk, a megtartás a lassú gyakorlat eredménye. A tanítványnak megmutatjuk a fogásokat valamely hangszeren, a védekezést és támadást a tőrrel. Az első eredmény az lesz, hogy a tanítvány a legjobb igyekezete dacára hibát tesz és úgy véli, hogy lehetetlen a gyors kottaolvasás közben és a küzdelem hevében a szabályokat betartani. Lassankint mégis megtanulja gyakorlás által, csetlés-botlás után. Így van ez, ha valaki a nyelvtan szabályai szerint latinul tanul írni és beszélni. Nem máskép válik az esetlen tuskóból udvari ember, a hebehurgyából finom világfi, a nyilt lelkűből kárhozott, a nemesből gúnyolódó ember. A hosszú szoktatás által elért önidomítás mégis kívülről jövő kényszer gyanánt hat, mely ellen a természet folyton ellene szegül és néha-néha váratlanul át is tör. Az elvont elvek szerint való cselekvés úgy viszonylik az emberrel veleszületett hajlamból való cselekvéshez, mint valamely emberi műtárgy, például az óra, melynél az alakot és mozgást egy idegen anyagra erőszakolta az alkotója az élő szervezethez, melynél alak és anyag egymást áthatják és egyek. A szerzett jellemnek az embernek veleszületett jellemhez való viszonyát találóan fejezi ki Napoleon császár mondása: Tout ce qui n’est pas naturel, est imparfait! Ez a szabály mindenre illik, fizikai, mint erkölcsi dolgokra egyaránt. Csupán egyetlen kivétel jut eszembe, a mineralógusok előtt ismeretes az a tény, hogy a természetes aventurino kő nem ér fel a mesterségessel.

Ezért óvakodjunk minden affektálástól. Ez mindenkor lekicsinylést ébreszt. Először is mint csalás, mely gyáva félelemből ered, másrészt mint önmagának elítéltetése, mert másnak akar látszani és jobbnak, mint amilyen valóban. Valamely tulajdonságnak az affektálása, a velevaló dicsekvés önvallomás arról, hogy nincs meg bennünk. Legyen az bár bátorság, vagy tudomány, szellem vagy elmésség, szerencse a nőknél, gazdagság vagy előkelő rang, vagy bármi egyéb, amivel az ember el szokott dicsekedni, minden esetben arra következtethetünk, hogy éppen ebben szenved hiányt. Akinek ugyanis az a tulajdonsága megvan, annak nem jut eszébe azt fitogtatni és affektálni, mert teljes nyugodt annak a bírtokában. Ez az értelme a spanyol közmondásnak: Herradura che chacolotea clavo le felta. (Ha csörög a patkó, hiányzik egy szög.) De mint fentebb mondottam, senki se engedje teljesen szabadon a féket és ne mutassa magát teljes valóságban. Lepleznünk kell a természetünkben rejlő sok rosszat és állatiast. De ez csupán az elpalástolást igazolja, nem a pozitív színlelést. – Fontoljuk meg továbbá, hogy a tettetést felismerik, még mielőtt a tettetés tárgya kitűnnék. A próbát végig ki nem bírja az ember, a lárva egyszer csak lehull. Nemo potest personam diu ferre fictam. Ficta cito in naturam suam recidunt. (Seneca de Clementia, I. K. 1. fej.)

31. Ahogy ember saját teste súlyát úgy hordja, hogy meg sem érzi, szemben azzal, ha idegen testet mozgat: úgy nem vesszük észre önnönhibánkat és bűneinket, hanem csak a másokéit. – Ezért viszont embertársainkat tükörként tekintsük, melyben ki-ki tisztán megláthatja a maga bűneit, hibáit, rossz szokásait és minden visszataszító tulajdonságait. A legtöbb ember azonban úgy tesz, mint a kutya, amelyik megugatja a tükörképét, mert azt hiszi, hogy más kutyát lát. Aki mást bírál, a maga javításán munkál. Akinek hajlama és szokása csöndesen, magukban, mások viselkedését figyelmes és szigorú bírálatnak alávetni, azok a saját javításukon és tökéletesítésükön dolgoznak. Lesz bennök ugyanis annyi igazságosság, büszkeség és hiúság, hogy maguk elkerüljék azt, amit másokban és oly szigorúan megróttak. Az elnézőkről éppen az ellenkezője igaz: ugyanis hanc veniam damus petimusque vicissim. (Ezt a megbocsátást megadjuk, viszont el is várjuk.) Az evangélium szépen példáz a szálkáról a más szemében és a gerendáról a magunkéban. De hát a szem természete olyan, hogy kifelé tekint és önmagát nem látja. Ezért önnönhibánk fölismerésére fölötte alkalmas mód, hogy a másokét meglássuk és elítéljük. Szükségünk van tehát tükörre, hogy javíthassunk magunkon.

Stílus, írásmód is ezt a szabályt követi. Aki ebben valami új badarságot megbámul, ahelyett hogy ócsárolná, hamarosan utánozni fogja azt. Azért terjed el az efféle hóbort Németországban oly hamar. A németek nagyon elnézők: meg is látszik. Hanc veniam damus petimusque vicissim, ez a jelmondatuk.

32. A nemesebb rendű ember fiatalkorában úgy véli, hogy az emberek közötti lényeges és döntő viszonyok és a belőlük eredő kapcsolatok az ideálisak, tehát azok, amelyek az érzület, a gondolkodásmód, ízlés, értelmi erők hasonlóságain alapszanak. Később azonban rájön, hogy a reálisak azok, vagyis amelyek valamely anyagi érdekre építvék. Majdnem minden viszonynak ez az alapja: a legtöbb embernek fogalma sincs másneműről. Ezért is mindenkit hivatala, foglalkozása, nemzete, családja, tehát általában állása és szerepe szerint, amint ezt a konvenció megszabja, szoktak osztályozni gyári módon. Viszont az ember való mivolta, személyes tulajdonságai csak elvétve kerülnek szóba, rendszerint mellőzik. Minél nagyobb valakinek a belső értéke, annál kevésbé hajlandó ezt az osztályozást eltűrni és lehetőleg távoltartja magát körüktől. Ez az osztályozás viszont azon alapszik, hogy a nélkülözéseknek ebben a világában fontosak és döntők azok az eszközök, melyekkel a szükségnek elejét lehet venni.

33. Miként a papírpénz az ezüst helyett, úgy forog a világban a való tisztelet és való barátság helyett annak külső nyilvánítása, lehetőleg természetesen utánzott arcjátéka. Különben kérdés, hogy igazi tiszteletet megérdemlő ember egyáltalán van-e? Mindenesetre többre becsülöm egy becsületes kutyának a farcsóválását, mint száz efféle barátságot mimelő arcjátékot.

Való igaz barátság másnak bújában-bajában való erős, tisztán objektív és érdeknélküli részvétele lét tételezi föl, ez viszont azt, hogy magunkat barátunkkal valóban azonosítsuk. Ez pedig annyira távol esik az emberi természettől, hogy az igaz barátságról éppúgy nem tudja az ember, mint a tengeri kigyóról, hogy pusztán mesebeli lények-e, vagy igazán léteznek. Van azonban az emberek közt rejtett, önző motívumokon alapuló viszony, melybe mégis belévegyül egy szemernyi az igaz barátságból. Ezáltal az annyira megnemesedik, hogy a tökéletlenségek e világában némi joggal nevezhetjük barátságnak. Ez magasan felette áll a köznapi viszonyoknak, melyek olyanok, hogy a legtöbb jóismerősünkkel többé szóba sem állnánk, ha meghallanók, mit szólnak rólunk hátunk mögött.

Barátunkat akkor próbálhatjuk ki leginkább, midőn komoly segítségre és jelentős áldozatokra szorulunk, valamint valamely bennünket ért szerencsétlenség pillanatában. Ilyenkor ugyanis arcát vagy igaz, benső szomorúság hatja át, vagy pedig önuralmukkal, sőt egy arcvillanásukkal igazolják Rochefoucauld ismert mondását: dans l’adversité de nos meilleurs amis, nous trouvous toujours quelque chose, qui ne nous déplait pas (legjobb barátaink szerencsétlenségében is mindenkor találunk valamit, ami nincs ellenünkre). Úgynevezett barátaink ilyenkor alig tudnak egy halk, jóleső mosolyt elfojtani. Kevés dolog van, ami oly csalhatatlanul hangolná jókedvre az embert, mint ha valami bennünket ért szerencsétlenséget mondunk el nekik, vagy ha valamely személyes gyöngénket nyiltan föltárjuk előttük. – Jellemző!