Milfay Olivér lépett a szobába és Izidor negyvenesztendős múltját nem tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.
– Parancsol? – kérdezte.
Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát és tüneményes gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájczi figurák vigan vágtattak ismerős, fehér ujjai között és az ászok szinte köszöntötték régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét azon régi mondás alapján, hogy Reding Itel: nincsen hitel. Az öreg Izidor apai gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.
Milfay csattantott a kártyával.
– Nos, mit játszunk?
Livinszky ásítva fordult az ablak felé.
– Én minden játékot tudok.
– Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban, – olvadozott Izidor.
– És milyen alapon? – kérdezte a baronett.
– Nekem tökéletesen mindegy, – felelt látható unalommal a czár unokaöcscse.
Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte, krétát, táblát készített és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött leginkább. Néha lábujjhegyre állt és úgy lesett be a kártyába, máskor a szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő éjszakájában elfehéredett arcza, dagadt szeme és rövid nyirott bajusza külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.
Milfay összecsapta a kártyát.
– Nos, Izidor, most már mulattattuk is…
– Oh, Istenem, – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr, – nincs a világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak hárman. Becsületemre, sírni lehetne az embernek, a mikor a «tanár» a pagátot elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz, hogyha meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a tanár kártyatudományához mérten.
Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronett meggondolva nézték.
Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar elfújta a kártyavárat és a széket kirúgta maga alól.
– Megyek aludni! – mondta.
– Még ne menjen a méltóságos úr, – kiáltott fel Izidor, a legfontosabbat elfelejtettem mondani… Mitra ő nagysága tiszteletét küldi és csupán azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás errefelé…
– Jégeső van.
– Jó, jó, – bólintgatott szaporán Izidor, – hiszen nem is úgy értem. Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangoskodva az öreg markőr.
– Margitvárott minden nőnek vitriolos üveg van a kezében. Ide tehát ne jőjjön Mitra.
Izidor azonban konokul folytatta:
– Mert a mint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül való, a ki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram: vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta, midőn a kocsijához kihivatott. «Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz a hűtlenségről?» És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, tanár úr!
– Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni?
Izidor hevesen integetett.
– Ellenkezőleg! – kiáltotta.
– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kivánok többé mitsem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a nőket tisztelem már, a kik nem tanultak meg tánczolni. A pokolba velük. Kedvemre kivánok élni.
A markőr féllábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát, krétákat, táblákat és hirtelen megjegyezte:
– Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az «öregtől»?
Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronett méltányolta.
– Hogy lehet az, Izidor?
A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét:
– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a Golyóból. Volt Derby, volt sakkverseny a Redoutban és volt mindenféle olyan dolog ezen idő alatt, a hová elkivánkoztam volna. De erős maradtam. Nem, Izidor, egy tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani… még a fiam esküvőjére sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára, megkérdezni, hogy vagytok? Aztán vissza a Golyóba, mert Napoleon herczeg csak velem szeretett billiárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem nagyszerű ez?
Most már a baronett sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik álltában a czár unokaöcscse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.
Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan hunyorított pillátlan szemével.
– Sohasem gondoltam tehát vakáczióra. A szabadság csak a szegény hivatalnokoknak való, a kik reggeltől estig görnyednek az iróasztal mellett. De minek nekem a szabadság, a ki sohasem görnyedek, legfeljebb gibiczelek a «fészekben», mégis van annyi jövedelmem, mint egy telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?
Xypszy legyintett:
– Ezerszer hallottuk már. Azzal henczegjen, hogy nyert a lóversenyen! Könnyű az Aranygolyó kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen; ki ott a legény?
– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos «lovászfiú» uram-barátom. Csak a Jockey-Club nemes urai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a kávét az Aranygolyóban az az öreg Izidor, a ki negyven év óta minden keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szivük rajtam. Hadd legyen egyszer egy verseny a vén Izidor szájaize szerint, a ki csak azért nem tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőivvel zaklatni! Hadd fusson be egyszer a «Mamzellka» elsőnek, midőn ama régi, becsületes markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi. Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.
Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt.
– Tehát uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a «fészekben», midőn itt-ott egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletreméltó lord, a kegyelmes várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos kabátban lépett be az Aranygolyóba, a milyent már a legöregebb fiakeresek sem viselnek. «Izidor, gyere ide», mondta a főúr, a kinek annyi holdja van, a hány kapuczinert a kávéház félszázados fennállása alatt sem adtunk el.
Milfay összehajtotta a sport-lapot, Livinszky kinyitotta az egyik szemét, míg a fiatalabb baronett megismételte a szavakat:
– Azt mondta: «Izidor, gyere ide.»
– Mire én odamentem, – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: Borszkán szombaton majális lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni, mert némelyek kivánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison. Megértetted?
– Hol a pénz? – kérdezte siri hangon Livinszky.
– Megértettem, feleltem. Igenis, megértettem, – ismételte Izidor, a ki minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is belefűzni az előadásba.
– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – mondá most a baronett, a ki eddig a pamlagon nyujtózkodott.
– Hm, ha az olyan könnyen menne, – felelt titokzatos mosolylyal a markőr. – A gróf rámparancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én leszek a fizető-mester. A király, sem a főherczeg nem hord pénzt a zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet.
Milfay únottan legyintett.
– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból. Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.
– Vidd vissza, – ismételte Livinszky és megint lehúnyta a szemét, a melyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig egyetlen éjszaka sem aludt volna, – a mi könnyen lehetséges.
– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet, – mondta a czigarettája füstjébe bámulva a baronett.
– Megnéztem a kávéházi lexikont, – mondá Izidor. – Borszka savanyúviz-forrás, 342 méternyire a tenger felett.
– Vidd el a pénzt, – szólt most tragikus hangsúlylyal az orosz. – Nekünk már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes szerzetesek.
– Kár érte, becsületemre, kár érte, – hümmögött az öreg markőr. – Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.
Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli vadász lépett a terembe és egy óriási piros rózsacsokrot hozott a kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve. «A borszkai nők a margitvári remetéknek!» mondta az irás.
– Szamárság, – szólott unottan Milfay.
Langyos rózsaillattal telt meg a czigarettafüstös terem levegője.
Igen szép csokor volt, a milyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy baronett többször elolvasta az irást, mint kétszer.
– Intelligens nő irása! – mondta elismerőleg.
– Mindenesetre elmegyünk a majálisra, – indítványozta Izidor.
– Aludjunk rá egyet, – felelt a czár unokaöcscse és kiballagott a szobából.
Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:
– Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éjszaka az orfeum előtt várt.
– Régen volt az, «tanár», – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk, hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, a hol egy krajczárt sem költhetünk… Sőt még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.
– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pinczér vagy, mért avatkozol mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.
– «Tanár», gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a majálisra! – kiáltotta Izidor.
Olivér haragosan bevágta az ajtót.
Másnapra azonban megenyhült haragja és így szólott társaihoz:
– Elmegyek a majálisra azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk, lehetőleg megmentjük a pénzt, a melyet mindjárt elhelyezünk «Mamzellkára». Mert mint sportlapokban olvasom, «Mamzellka» igen komoly küloldali esélylyel indul a Császár-díjban.
Xypszy megölelte Olivért:
– Te vagy a legbölcsebb férfi a világon.
Izidor büszkén állott urai háta mögött:
– Ugy-e, csak én tudok tipelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem felelt.
*
Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb majális a környéken.
A táncztermet tölgyfalombokkal díszítik és az utakat tisztára söprik, a környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a kanyargós hegyiúton, míg a czigánybanda reggel óta részeg.
Nagy kár, hogy nem irta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán hagyományokból tudjuk azokat a czerimóniákat, a melyek egyes mulatságokat megelőznek vagy követnek.
A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva természetesen különválasztandók a batyu-báloktól, szüreti, májusi vagy téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: a két nemen levők tánczával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.
Majális! Nem olyan kis dolog az, a milyennek látszik. Van gyermek-majális, a hol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, a milyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.
A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki teljességében, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári holdvilágban.
A tűzoltók majálisai Bachus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a dalárdát, a hol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az erdőn menni és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól sikerült dalárdai mulatságnak?
A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozicziót foglalnak el a mulatságok történetében. A gondnoki irodába – a hol Borszkán Fafutyi uram, öreg tiszttartó pipázott, – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes meghivók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú czenzura folyik a fürdő platánjai alatt a meghivandók fölött, mint valamely előkelő kaszinóban.
Immár itt a tánczrend. «Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és III.», mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem tánczolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély volt. «Danse des Fleurs», – mondja a sajátságos tánczrend. Mi lehet ez? – kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni. Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:
– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti magyarul: a virágok táncza.
A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget és derült időt jósol és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgy sem aludt senki az éjszaka.
Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, a kik falujuk határán túl még sohasem voltak és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzácziójának vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket és a komondor behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, a kik a külső területen őrködnek, míg a tánczterem körül a grófi uradalom tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. «Igazán kár, hogy nincs itt Miklós gróf», – mondják évről-évre a majális vendégei. A környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok díszruháikban, mindegyik mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai margitvári várnagy, zöld Zrinyijén annyi az arany, mint bármely régi Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Oh, mégis csak Merseházy Miklós a legelső úr az országban.
A sétautakat selyem lampionokkal aggatják tele és a hosszú asztalok roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, a ki majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél, benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, a meddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szivvel gondol arra, hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító vetődött a majálisra, a ki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a vendégek megválogatására.
De hiszen voltaképen nem is az a fontos ebben a perczben, hogy Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez ugyis csak addig jár az emberek fejében, a míg a czifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat megszokják a szemek, – a táncznál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrinyit Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb tánczos messzi vidéken, tánczol magáért, tánczol a távollevő grófért, tánczol a feleségéért, a ki már nem jár majálisra, mert a margitvári fűzek alatt fekszik.
A legfontosabb mégis csak az, hogy Anikó vagy Hanka, vagy talán Nina jól mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg asszonyokat hivják Annának.) Itt vannak a kicsikék fehér vagy rózsaszinű ruháikban, mintha a Vágvölgyének valamennyi virágoskertjét letarolták volna egyetlen hajnalon és a harmatos, üde virágokat ide hozták a százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképen másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De csak addig, a míg lányok. A tót asszony szeme mindig hunczut. Csupa pajkosságból mosolyognak olyan megértetőleg, hogy hajlandó volnál Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak mikor közelükbe kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem tudnak olvasni.
Vagy talán tudnak négyig olvasni?
Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vágvölgyében is. Kiismerhetetlenek, rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat és vizsgáljuk a férfiakat, a kik daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás tartást megtanulták.
Itt van mindjárt a bunyitai «kirendeltség», mint a fürdő tiszttartója mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tüzoltóságot, a férfiak tehát vigan feszengenek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a hires, visel bálias, hosszú fekete kabátot, vállán egy hatalmas aranysárga szallagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok tánczát rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban elindultak Bunyitáról és az idő koraiságát csak útközben vették észre. Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a hires Késő Fáninál. Valóban férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, a honnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egy-kettőre tovább hajtatni.
Bajuszát titkosan pedergetve és hunczfutkodó mosolylyal exkuzálta magát Kricsfalvi, a mint a férfiak fülébe sugdosta:
– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott tanyázna, ha sarkamra nem állok.
A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban, pedig tiz leánynak is lekötötte tánczát. A sokleányú Vasánghi, a vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:
– Vizbe kell dugni a fejét, hidegvizbe.
A legénységet a tóhoz czipelték és belenyomták a fejét a forrás csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép csíkos tűzoltó-uniformis, de az megszárad a napon.
A papkisasszonyok visszafojtott lélekzettel lesték a jelenetet. Nem mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem tehet róla, Késő Fáni az oka.
De mégis csak legfurcsábban járt a szécsi gvardián. Felborították az ijedős lovak a kocsiját és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De hát mit is akar a pap a majálison? «Eszük volt azoknak a lovaknak, – mondta egy háromleányos apa, a ki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal tánczolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!»
A czigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.
Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső időjárást, bár már hajnal óta «plain parade» volt öltözködve. De hát csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére a Treszkáé különb, császárpiros, a melyhez pompásan illik a fehér czipő, a melynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.
A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabiró mintha megkopott volna tavaly óta, ritkább a haja és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyirségből ideszármazott gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovagló-vesszőt tart a kezében és ugyanezért hosszú aczélgomb van a czipője sarkába verve. A nadrágjának olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy vörös kutyabőr keztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér keztyűben jelent meg. A lakkczipője vakító. Isten irgalmazzon annak, a ki arra a czipőre véletlenségből rálép.
– Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. – Ha az én grófjaim betoppannának!
Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védenczei fölött. Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami ujat, rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herczeget, franczia bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, a kivel már baráti viszonyban képzelte magát.
Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almás-szürkéi. Három hajtókocsi gördül szinte a tánczterem bejáratáig, hogy a népek ijedten ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja és sétapálczáját kezébe véve, leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében!
A második kocsiról Xypszy baronett nevet nagy életvidorsággal a rózsaszinű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arczán őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő tiszteletére gyülekezett volna össze, – puha kalapja mellett búzavirág volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.
A czár unokaöcscse egymás elé fogott két lovat, mint otthon Pétervárott szokás, a hol ő sohasem volt és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat. Sétapálczája mellette hevert az ülésben, a mely pálcza virágokkal volt körülfonva.
Treszka kisasszony abban a másodperczben Milfay mellett termett. Olivér egy darabig bizonytalankodva nézte a pirosruhás szőke lányt, de miután felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.
Mondtam már valahol, hogy senkisem tudta oly hódolattal köszönteni a nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.
Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvay Treszka kisasszony, ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet és egyáltalában ezért mozogtak a falevelek odafent a magosban a borszkai tölgyeken.
Egy másodperczre körülvillantotta a szemét.
Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka előtt.
– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?
Milfay könnyed mozdulatot tett.
– Ott vannak, barátom pálczáján. Alexandrovics, gyere ide.
Istenem, a muszka herczeg is Treszka kisasszony előtt állott bölényfejével és rézvörös arczával. Oh, milyen érdekes az ilyen északi férfi. «Szent Lajos unokája» néhány percz múlva csatlakozott.
Treszka, bár belül dobogott a szive, az esetleges balsikertől remegve, biztos hangon kezelte az urakat.
– Jőjjenek, megmutatom a publikumot.
A czár unokaöcscse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre:
– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette somfordáló monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre asztalról?
A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és tovább sietett.
– Tévedés, – mondta sziszegve pár lépéssel tovább és suhintott lovaglóvesszőjével.
(Egy negyedóra múlva magához tért és két barátjával kihivatta a herczeget. Livinszky megrázta sörényes fejét. «Nem, – mondta egykedvűen, – eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kiváncsi rá.»)
Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy nyomban baloldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen. Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a megjegyzése:
– Olyan koldusok ezek, mint a templom egere!
– Mikor kezdődik a táncz? – kérdezte Milfay.
Treszka hosszasan Olivérre nézett:
– Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön tánczolni?
– Én nem szoktam tánczolni, – felelt Olivér, – de szeretném látni magát tánczolni.
A szőke leány kérdőleg pillantott a herczegre. De az komoran elfordította a fejét.
Milfay közbeszólt:
– Majd egy négyest Xypszy fog tánczolni önnel.
A baronett kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével.
– Oh, hisz én se vagyok valami szenvedélyes tánczos, – mondá gyorsan Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncznál. Csak azzal tánczolok, a kivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrevonulva, a terem sarkában, a czigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…
Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt, mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszinben közelgett.
– Kedvesem, – kiáltott rá Treszkára, bármilyen hunczutsággal kerülte Treszka a pillantását. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!
És már átölelte Treszkát a felvidék egykori legszebb asszonya.
– Oh, te czudar! – mormogta félhalkan Treszka.
Az urak bemutatkoztak.
– Xypszy! – kiáltott fel a felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. A legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán huga volt, báró úr.
Xypszy baronett, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának, nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon megszólalt:
– Nem, asszonyom, hugom nincs. Az csak anyám lehetett.
Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből és a fonnyadt baronett mindent megértett.
*
– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor herczeg. – Nem értem, hová lett ez az ember?
– Ki hozta kocsiján? – kérdé Milfay.
Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar, gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is megcsóválta akkor a fejét:
– Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk!
A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony, miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót, – pompás czipője, harisnyája és fűzője volt, – azzal mulatta magát, hogy a ránczokat olvasta össze barátnője arczán. Míg az egykori szépasszony szemmel láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú czipőjén, valamint azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak és a szél libegtette piros ruháját. «Ez már szemérmetlenség», – gondolta Bájiné és megvetéssel mérte végig Treszkát. A mire Treszka gúnyos mosolylyal felelt és miután a Bájiné czipőjének az orrát megnézte, így szólt hirtelen a kedves Xypszyhez:
– Ha akarja, a virágok tánczát is együtt tánczolhatjuk.
– Mi az?
– A hölgyek választják meg tánczosukat és ezt egy virág átnyújtásával jelzik, ezért virágok táncza.
– Ravasz dolog, – felelt Xypszy baronett. – Hiszen akkor életveszedelmes az itten tartózkodás.
Milfay nyomatékosan mondá:
– Az idősebb urak úgy sem sok vizet zavarnak már a tánczolók között. A kisleányoknak való a táncz.
A felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről és gyorsan Milfaynak nyújtotta.
– Olivér, én magát kitüntetem.
Milfay meghajolt:
– Asszonyom, ha tánczolnék, csupán kegyeddel tánczolnék!
– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a czár unokaöcscse. – Még megették a medvék… A milyen szerencsések vagyunk, – tette hozzá félhangon.
Ebben a perczben felbukkant Izidor kesely képe a messziségben. A gyári tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az úri publikum közé és hátrafelé taszigálták. A herczeg azonban gyorsan kiszabadította és megveregette az öreg férfiú vállát, a ki futólépésben tette meg az utat Margitvárról Borszkára.
– Üljön le, Izidor, parancsoljon, a mi jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt az urat! – kiáltotta a herczeg a publikum közé.
Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb óriási csokrával és Livinszky bölényszeme egy másodperczre megakadt a tanító hosszú sovány alakján.
– Igenis, – felelt ugyanezért Kricsfalvi és már barátságosan közelgett Izidorhoz.
– Én vagyok itt a főrendező, – kezdte nyájas mosolylyal. – Nos, hogy tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.
Izidor vállat vont:
– Akasztás, tánczmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben. Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni, hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.
Kricsfalvy igazolta magát:
– Mi itt tánczolni gyülekeztünk össze!
Izidor megvetőleg legyintett:
– Maguk! Maguk csinálhatnak, a mit akarnak, semmi közöm hozzá, sem nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vizbe! De az én uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő. Felállítani a kártyaasztalt ott az árnyékos lugasban. Svájczi és franczia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy jóravaló markőr?
Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen, hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott utána a levegőben.
Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan poziczióba jutni, hogy Milfay Olivér szivesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el együtt.
A margitházi vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet hozatott, nagy darab jegeket a fehérnek, míg a champagner-palaczkokat apróra tört jégbe ültette. Livinszky herczeg közelében helyezte el a pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot csúsztatta, a melyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat elhessegette a pompásan terített asztaltól és kezét hátrafonva őrködött a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak asztala.
Csupán az zavarta meg a czirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet foglalt az asztalnál, még pedig az asztalfőn, a melyet a hatvan éves herczegnek kellett volna elfoglalni.
– Ördöngős pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.
A míg az asztalkendőket kicserélte és a sportlap szélét gyöngéden kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:
– Talán szerelmes vagy megint, Olivér?
Milfay nevetve csóválta meg a fejét.
Izidor tehát a herczeget, majd Xypszy baronettet vette szemügyre és miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.
Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszinű arcza, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte, hogy mindent elért, a mit az élettől, a borszkai majálistól, leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első hölgy a fürdőhelyen és e perczben tán azt sem bánta volna, ha a grófok, herczegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg mindenki a vármegyében.
– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt, – rebegte szinte önfeledten, – azért nem érzem jól magam a parasztok között.
Milfay Olivér erre olyan udvariasan, a mint csupán orfeumi dámákkal szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:
– Vörösborral parancsolja a pezsgőt, vagy pedig tisztán?
Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran mondta:
– Csak úgy, a mint az urak isszák.
Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél. Medocból, Pomeryből és hollandi pálinkából hirtelen szinültig megtöltött egy poharat és ezüst tálczán Treszka kisasszony elébe állította.
Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig várakozólag megállott Treszka háta mögött, a mint keveréke hatását várta.
A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, de a szempillája sem mozdult.
– Hm, – gondolta magában Milfay.
Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár után nyúlt.
– Köszönöm, már nem iszom, – felelt Treszka és lassan felpirult az arcza. A halántéka kitüzesedett. És a szive hevesen dobogott. A bor megtette hatását.
Treszka koválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.
Izidor mozdulatlan arczczal állott az urak háta mögött.
– Estig ez se fog alkalmatlankodni, – mondta félhangon. – Addig eltart, míg kialussza magát!
Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós több vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember volt. Geniejét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette, zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális volt.
Egy napon betoppant Margitvárra, a hol az azilumbeli urak ismét régi foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel emlékezetében, a melyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky kétségbeesetten aludt, míg a baronett fonnyadtabb volt, mint valaha: Mamsellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.
Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba és miután megtudta, hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfuvatta a kürtöt, mint riadók alkalmával négyszáz esztendő előtt.
A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük. Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, a hol egy mór herczegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje volt, hogy az Aranygolyónál megállíttassa kocsiját…
– Mindent tudok, – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát a mulatságnak! Én sohase tudtam szabadulni tőle. Ezentúl franczia pezsgővel kinálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még szerencsétlenné Milfay?
Olivér vállat vont.
– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat, leányokat?
Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból, – vigan kiáltotta:
– Higyjétek el urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük foglalkozni: ez az igazi élet, urak.
Livinszky minden köteles tisztelet mellett akkorát ásított, a milyent soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, a mely különös fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronett bólongatott helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen Xypszyhez intézte:
– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, a melynek a szine szebb, mint a márványé és formájában a nő egész egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt. Kerek vállal, nyakkal, a melynek törzsét aranyos pihék díszítik, a melyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, a mely egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, a míg a hullámok elborítják…
– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat. Költő vagy te, kegyelmes úr.
Miklós gróf vállat vont:
– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert, vagy koldussá. Engem szivesebben juttatnának koldusbotra, minthogy költővé tesznek.
Xypszy baronett felsóhajtott:
– Oh, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt.
Milfay nyugodtan közbeszólt:
– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, a kik nők nélkül is elpusztultak volna. Vannak férfiak, kik predesztinálva vannak a tönkrejutásra.
– Engem nem tesznek tönkre a nők, – nevetett teliszájjal Miklós gróf. – Én bizony a faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom nőket. Fáj a szivem értük. De kifosztani még sem engedem magam.
Milfay bólintgatott és tréfásan mondta:
– Magam is szeretném azt a nőt látni, a ki Miklós barátunkat az orránál fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is ismeri azokat a furcsa antik ékszereket, a melyekkel Miklós a hölgyeket megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az ékszereket boltjába viszik.
Miklós gróf olyan jóizűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb dolgát hallaná.
Xypszy felsóhajtott:
– Istenkém, ha valakit Merseházynak hivnak!… Kell ennél több a női szivek és kegyek elnyeréséhez?
– A mór herczegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a világon. Azt valahogy mégis csak másképen kellett meghódítanom, – mondta igen komolyan Miklós gróf és széles vállán megfeszült a kabát.
Milfay Olivér halkan nevetett:
– Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán.
– Tévedés, – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította. Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is fukarkodott a czipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.
Milfay elhallgatott és a szivarfüstbe bámult.
– Treszka egy tisztességes lány, – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem, még az ajkát nem csókolta meg senki.
Milfay dudolgatott:
– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréberkisasszony. Azt hiszem, szivesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…
– És ártatlan maradna, – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges esze van a kis leánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha itthon maradok, idővel férjhezadom.
Milfay bólongatott és kissé elszomorodva mondá:
– Ha tudtam volna, bizonyára másképen viselkedtem volna a kisasszonynyal szemben…
– Ezek a mi felvidéki tót lányaink, – szólt Merseházy, – különös, néha furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, a ki kezét kinyújtja értük. És kaczérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt is. Aztán hip-hop, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze. Csehek, kuruczok, labanczok, nemesek, főurak, de még királyi vérből valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó. Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?
A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajjon miféle zseniális bolondságon töri fejét Miklós gróf?
– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni magatokat. Asszonylak község Pozsonymegyében, közel az osztrák határhoz van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg-kastély, a melyet legutóbb a kegyes herczegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő úridáma tölti ott idejét a herczegnő alapítványából. Férficselédség nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennék az asszonylaki nőknek és megostromolnánk a kastélyt?
– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint nyugalmazott úridámák döngicsélését, – felelt Milfay Olivér.
Livinszky herczeg szolgálatkészen felelt:
– Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, a mit akarsz.
– Tiz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonynyal, – kiáltott fel Xypszy baronett. – Megtalálok halni a nélkül, hogy egy kedves, finom úriasszony gyöngéd újjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az úriasszonyok újja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre, vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.
– Bolond rajongó, – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy, hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok, akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, a hol férfi keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.
– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér, – szólt közbe komoly hangon Miklós gróf. – Bizonyos korban (hál’istennek még messze van e kor) a férfiú részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük, meg lábuk. A finom asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai nagykövet vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért. Tánczosnők, szépkezű czigánylányok, lovarművésznők vették körül élete utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, a mikor az unokanővére, a finom Katinka megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jószagú kezével.
Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta Milfayt.
– Olivér azt hiszi, hogy az Aranygolyó kassziroshölgyének van a legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Isten ucscse, nem mossa meg a kezét.
Olivér vállat vont és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronett és az aranygolyóbeli kaszirosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.
*
A hadüzenet megtörtént.
Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet irt Asszonylakra Hartlében Zsófia csillagkeresztes hölgynek, a kivel hajdanában tánczolt a Svarczenberg-palotában. «Asszonyom, mi megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra száll, – seregem megáll Asszonylakán.»
Díszruhás várnagy vitte a pergamentet és két huszár kisérte az üzenetvivőt.
Estére megjött Poroszkai uram a válaszszal.
– Várjuk az ostromot, – felelték a kastély hölgyei és egy kosár málnát küldtek Merseházynak, a melyet bizonyára sajátkezűleg szedtek a kastély kertjében.
A málna izes volt és az üzenet fellelkesítette Miklóst.
– Van felvonó-hidjuk? – kérdezte a várnagyot.
– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hanczúroznak. Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de olyan zárda, a hol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemes ember, bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot kér a vidékre, mert nem birni a kastélybeli fehérnéppel.
– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk, – vélekedett Miklós gróf. – Hasznos útbaigazítással szolgálhat.
– Magam is azt gondoltam, – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam Kertyik uramat. Odalent vacsorázik a kulcsárnál.
– Hát hozd elő, ha már vacsorázott.
Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégis csak lenyomta az utolsó falatot és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.
– Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf.
– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a legbolondabb dolgok, – felelt Kertyik Pál és széttörölte szárnyas bajszát.
Már kissé vénecske ember volt Kártyik, a rövidrenyirt haja deresedett, de a bajúsza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, a melyre olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóújján régi pecsétgyűrűt hordott. Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi ármálisukra, mint maga a király.
– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf és hátradőlt székén.
– Állva nem tudok beszélni, – felelt Kertyik Pál.
– Hát üljön le, – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon.
Kertyik megállott leülés közben:
– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak Dévényben. Mi nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már csak egyetlen egy van Magyarországon és az én vagyok. De Merseházy van elegendő.
A gróf jókedvűen nevetett:
– Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kiváncsiság.
Kertyik még egyszer körüljártatta gömbölyű szemét és így kezdte:
– A herczegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs egy nyugodt perczem. Egyetlen nemes ember vagyok a faluban, a többi tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, a ki napközben, unalmában már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az épen a bolond dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágos kertembe, letapossák a tulipánhagymáimat, aztán mikor csendesen dörmögtem ezért valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal birni, kegyelmes uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utczán, az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn, a miből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál kedvükre; már irtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban szedték össze az aláirást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, a mikor végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…
Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak.
– Boszorkányok?
– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik, csókolják a gyerekeket, hogy azok sirvafakadnak, mintha megverték volna őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellér-gyereket.
– Aztán milyenek? Fiatalok, szépek?
Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.
– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy az ilyen finom úriasszonyoknál az másképen van, mint a magunk asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a patikának minden hunczut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva. Igy aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük, holott, mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat egyebet sem tesznek, mint a ránczokat dörzsölik, dunai fövényben áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy igazságtalan dolog ez, kérem. A míg a föld leányai hamarosan megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszinűek, mintha bérmálásra készülnének.
Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait. Titkon kedvelte a szép hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette.
– Holnap útra kelünk és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.
Kertyik megvetőleg csóválta a fejét.
– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még a nagyapám se hallott ilyent.
De hát Kertyik uramra senki se hallgatott. Végül még Milfay Olivér is vállalkozott az útra.
– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz megyünk, – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet, mintha a tömjén illata a mosúszszal keveredik.
– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom, – felelt Olivér a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan megberetválkozott tükrében.
*
A nagy szürke automobil pöffögve szaladt végig az országúton, Kertyik Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a czigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin.
Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, a hol zöld erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szűzek dicsérték itt hajdanán az eget. A nagy faragott köveken kényelmes ülés kinálkozott.
– Éjjel énekelnek a kisértetek, – mondta Kertyik Pál, – kár, hogy nem akkor jöttünk.
Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé.
Francziás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, a milyen kastélyok frank földön találódtak, a míg a forradalom felgyújtotta őket. A kapu feletti tornyon a herczegi család sárga lobogója lengett, a nyári napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.
Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd leeresztetett. Hatalmas termetű, fehérkötényes kulcsárnő lépett ki a kapun.
– Itt van gróf Merseházy, – mondta Kertyik.
A kulcsárné kezetcsókolt a grófnak.
– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr, – mondta, – de a rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a gróf urat.
– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégis csak elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, a hol már nyitva volt a kis falba vésett ajtó, a melyet olyan czifra lakatosmunka díszített, mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán lépegettek be azok a lovagok, a kiknek egyébként tilos volt e kastélyban mutatkozni. Szobalányok, grófnők, herczegnők kedvesei mehettek át a hidacskán, a melyet teljesen befutott a loncz.
– Maradjon hátra, – mondta Merseházy Kertyik uramnak, a mire az nagyon csodálkozott.
Régi rózsafák töltötték meg a versaillesi mintára formált kertet. Egy márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, a mely bibor szőnyeggel volt beborítva és hátában a Svarczenberg czímer látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos kalapja azonban a padon hevert. Hullámos barna hajában csak itt és amott látszott egy ősz hajszál, míg arcza oly gyöngéd és finom volt, mint azon pasztell-képeken látható női arczképek, a melyeket apró virágokkal díszített bőrtokban a szivük felett viseltek az ábrándos lovagok a harminczas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt és a szemöldöke hosszan ivelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apáczás modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi hiúságok ellen.
– Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr?
Miklós gróf felkaczagott.
– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni, erőszakoskodni és ön már az első lépésnél lefegyverez?
– Kit akar megostromolni?
– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt, – kiáltotta Merseházy. – Itt unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, a kitől ön gyakran olvashatott a «Jockey» czímű lapban elmefuttatásokat versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb tenniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem, házizenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos dezsöné elfogyasztásához.
– Milkának migrainje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én pedig lovagolni megyek, a mint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a mulatságon.
Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehérkeztyűs kezét.
– Igérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nem igen szoktam valczerezni, – emlékszik a kalikó-tánczestélyre? – barátom Xypszy mestere a táncznak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.
– A gróf nagyon kegyes, – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy leereszkednek hozzánk, szegény elátkozott nőkhöz.
Miklós gróf csak perczekig tudott társalogni, mert véleménye szerint felesleges volt sokat beszélni nőkkel.
– Hát egy óra múlva ott legyenek, – mondta és megelégedetten elköszönt Hartleben Zsófiától.
Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, a kit valahonnan ismert. Az egykori vöröshajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér arczczal, mint a czukrászsütemény, az ablakban könyökölt és szivarjából a füstöt fújta.
A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása.
– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. – Eljövök a majálisra. Van czigány?
Merseházy jókedvűen intett.
– Hisz azért jöttünk, hogy megtánczoltassuk magát.
– No majd meglátom, – felelt Milka és kövéres kezével egy rózsát dobott a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd tánczolok én helyette!
A gróf tovább ballagott és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát, – talán Badenbadenből, a hol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy Budapestről, a hol az árvagyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély negyedik tornyánál az erkélyről egy tarkakendős hölgy kihajolt és bodros szőke fejét olyan kiváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön megállott és köszönt.
– Reméllem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon és fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magosból.
– Hogyne, – kiáltotta Merseházy. – A hányan vannak, mind eljöhetnek.
Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!
– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket, – kiáltotta Miklós gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, a hogyan én mulatni fogok.
– Mennyi hóbortos vénasszony, – gondolta magában Miklós gróf, a mint most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!
Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajúszú férfiú lihegve futott utána.
– Tessék visszajönni, – kiáltotta messziről, – a grófnét elfelejtette meghivni.
– Miféle grófnét?
– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost, – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.
Miklós gróf bosszúsan megállott.
Kertyik diadalmasan kiáltotta:
– Legalább száz.
– Hát akkor maradjon otthon.
Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.
Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton ismeretlen czéljaik felé haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le és a kabátjára tűzte, majd egy olasz románcz jutott az eszébe, a mit halkan dudolgatott.
– Nem érdemes élni, – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat megpillantotta, hol a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, a mint erre alkalom kinálkozott.
Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak ismerősen felemelték fejüket a Merseházy láttára.
– Nem érdemes élni, – gondolta ujólag Csallóköz ura és fatuskót keresett az erdőben, a hol olyan szomorúan leült, a milyen szomorú még sohasem volt életében.
Búsan nézett a bokrok közé és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a nők, hogy nem öltöznek fel eprész-leánykának, midőn egy nagy úr unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszúszakállú barát és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánynyal!
A faleveleket csendes szél simogatta és a sűrűségen bepillantott az égboltozat kék szeme.
Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe, pedig nem igen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, a mint a monogrammját egy himzett kendőben egyszer látta, valamiképen egy pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.
Sípot vett elő és belefújt.
Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, akkor gondolt arra, hogy tulajdonképen mit akar.
– Menjen az automobil Borszkára a Treszka kisasszonyért, – adta ki a parancsot.
A várnagy elsietett. Egy percz múlva már a völgyi úton hangzott fel az automobil ismerős tülkölése.
– Vajjon eljön-e Treszka? – gondolta magában és valami furcsa melegséggel gondolt a szegény leányra, a kinek minden ambicziója abban merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.
Később újra elkeseredett és búskomoly gondolatai súlya alatt lecsüggesztette a fejét.
Milfay Olivér megérintette a vállát.
– Itt vannak az amazónok! Téged keresnek mindenütt.
– Akasszák fel magukat, – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy meghivtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?
– Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak.
– Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba jöhettek és hagyjanak nekem békét!
Olivér vállat vont. Únottan mormogta:
– Azt hiszem, tánczolni akarnak.
Merseházyt valóságos dühroham lepte meg.
– Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf, kimustrált öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még alkalmatlanságot is szereznek.