– Nem is olyan vének, – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet csókoltál már. A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a fatuskóról.

Miklós gróf felfigyelt:

– Azt hiszed, hogy érdemes?

Milfay lefelé fordította a tenyerét.

– Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a khinai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, a kik szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük, meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos finom, elegáns alapítványi hölgy, a ki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy tiszta és érintetlen életet él.

– Ostobaság. Milyen a harisnyája?

Milfay szakértelemmel felelt:

– Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, a kik csaknem szobalányi, társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig finomabb, mint a főherczegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így van.

– Beszélj, Milfay!

Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát:

– Te ezt épen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára?

– Az alsószoknya-teoriákat még nem hallottam.

Milfay elnevette magát.

– Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérnemüje lehet gyűrődött, de a komorna inge megvakít.

– Bolond vagy, Milfay, – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról és megrázta a vállát.

– Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem, – kiáltott fel teli tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már meghalt Csokonai, most verseket irhatna nekünk itt az erdőben. És a Treszka fehérnemüjéről mi a véleményed?

Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket.

– Azt hiszem, nem mindig kifogástalan, – mormogta.

– Holott épen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy megöleljék őket!

Olivér végtelen unalommal legyintett.

– Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A multkoriban összeszámláltam. Nyolczszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó ismeretségem. Hát még a melyekre már nem emlékszem, holott a memoriám rendben van!

– Volt közöttük Treszka nevű?

– Az nem volt, – felelt Milfay és könnyedén megremegett az ajka.

A fűre biborpiros terítőket helyeztek és az asszonylaki dámák fehér ruháikban, nagy szalmakalapjaikban meglehetős festői helyzetben voltak láthatók. Középen Xypszy baronett ült és egy ó-franczia verset szavalt. Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy kaczagott, hogy a könnyei kicsordultak.

– Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszúl.

Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, a mint a hervadt dámák között a trubadur szerelmeit és keserveit előadta.

Miklós gróf a czipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a legjobb czipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű keztyűbőr és a magos franczia sarok művész-suszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán egy csík látszott, de az épen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf magában igazat adjon Olivérnek.

– Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, a mely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Reméllem, barátaim kitesznek magukért!

A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat és Xypszyhez fordult:

– És ki irta ezen költeményt?

A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott és a gróf karjába kapaszkodott.

– Jőjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugy-e az erdő is a magáé? Itt egyáltalán minden a magáé?

Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparirozni. Milka a karján volt és az epedőszemű Henriett is készülődött, hogy az urak közül nyakoncsíp valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriettnek felkinálni.

– Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, a melynek csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez vagy gyermekhez jutnak.

Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott:

– Szeretném én azt a képet látni.

Míg Henriette lágyan fuvolázott:

– Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Mária-Pócson magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.

– És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, a kinek egyébként sem tetszett, hogy Henriett megbontja a gróffal való csevegést.

Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta érdeklődni:

– Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal.

Henriett nagyszerűen ámult epekedő tekintetével és a gróf jeladása már későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való mozdulatát észrevette volna, Henriett már elhagyta a zászlót a muszka kedvéért és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.

– Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: – De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kiváncsi. Csak ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már rettenetes, a mit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadászszal, a ki Lafontaine meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.

– A kegyelmes Svarczenberg herczegnő kérésére intézkedett így az uradalom, – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A herczegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.

– A herczegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, a ki a grófnénak hajlandó mesélni…

– Honnan ismerjük mi egymást?

Milka sértődötten lépett hátra:

– Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen úrral sétálok az erdőben?

– Korántsem. Bizonyosan ismerem.

Milka felemelte a mutatóujját.

– Nos, figyeljen! Emlékszik Duczi grófra?…

Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével:

– Rendben van, most már emlékszem.

– Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém!

– Természetesen.

– Azt mondták, hogy bánkódott is utánam.

Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén.

– Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, a ki bánkódni szokott valami után. Nincs rá szüksége.

– De hiszen magáról van szó Merseházy.

Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:

– Nos és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet bármire?

– Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta boszúsan Tóváry Milka. – Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban megbecsülném azokat a pompás leventéket, a kik egykor oroszlánketreczbe ugrottak keztyümért.

A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert szent asszony ült ott kék palástban és körülötte apró angyalok repkedtek karikában.

Milka összetette a kezét:

– Szent asszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy gyereket, – mondta komoly áhítattal.

– Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf.

– Bár lenne! – felelt Milka kómikus bánattal.

– Minek volna magának a gyerek?

Tóváry kisasszony búsan vállat vont:

– Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna és fehér köpenyegben járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a trónusnak van igazi fényessége. Önök mágnások mind elbújhatnak a czímerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák főherczegasszony tartott a keresztviz alá!

Miklós jókedvűen bólintott.

– Szép dolog. Magam is tisztelem a főherczegnőket, a míg fiatalok. Szent nevük van és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grábenen! Ezt a tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, a ki mindenekelőtt jó gazdasszony volt.

– Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka és vörhenyes haját megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve, olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!

A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.

– No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Reméllem, kitettek magukért a szakácsai?

– Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se hibázta el a dolgát.

Milka legyintett:

– Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknak és vén lordoknak főzött! Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.

– Esküszöm.

– Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki bagó diák a papnéba. Én meg fityet hányok magának.

Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt.

– Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes leszek, magának adom a szentvári kastélyomat!

– Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan és piros napernyője hegyével három kabalisztikus jelt irt az erdő homokjába. Világos nagy szemével a gróf arczába nézett:

– Csak egyféleképen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben felköszön ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban lovagol és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a huszártrombitán!

Miklós gróf nevetett a dalmos fehérruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette, ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább válaszolhatott ő is.

– Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok barátnak, nem leszek huszár.

– Az ördög bújjék magába, Merseházy, – mormogta víg nevetéssel Milka, – hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemben hordtam. Mennyit elővettem, milyen szamár voltam!

– Azt hiszem, most is elővenné!

– Ugy-e? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rosz, csak mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nérói ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi képesujság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára Rohan herczeg kérte meg a kezét… Persze a levelet mi hamisítottuk!

– És Hartleben Zsófia?

– Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik a szürkeszemű szfinxről. Nos, hát Zsofka nem szfinx, barátom. Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kauczió nincs, szerelem sincs. A tiszt Klágenfurtban szolgál és jelenleg egy kalaposnő a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arczképéhez.

– Ördögi, – mormogta Miklós.

– Igen ám, de a tiszt mellett szivesen boldogítana másokat is szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket, hogyan birják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, a kik nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.

– És Henriett?

Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe:

– Hiszterika. Ne beszéljünk erről.

Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriett és a muszka hiányzott. A mint később kiderült, Henriett rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronett láthatólag megtalálta azt az úridámát, a kinek keze olyan finom és tiszta volt, a milyent kivánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett és midőn a hangászok rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.

Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebédutánra, ha máris feladták a várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki hölgyek, mint ez elhagyatott, férfinélküli magányukból nyilván következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen. Már most, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem volt egészen helyénvaló.

Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a női fegyverek elől.

Milka odasúgta a grófnak:

– Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankólikus, később közveszélyes lesz.

Miklós nagyszerűt nevetett.

– A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket.

– Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A horgasorrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.

– Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöldvadász!

Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palaczkokra és a fehérkeztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös lett az arcza és a szeme könnybeborult.

Milka volt a szomszédja és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.

– A ki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr. Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait! Lajos király részeg fővel házasodott.

– Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy.

– Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre, kilencz gombja, találta, a nélkül, hogy a kezét kellett volna kinyújtani. De ha egyszer lányom lesz: szinésznőnek nevelem. A szinésznő a legboldogabb lény a teremtésben. Arany tálczán kinálják neki a szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, a ki a nézőtéren megjelen.

Henriette most élesen, hosszan kaczagott, mert a muszka megcsippentette a karját.

– Bontsunk asztalt, – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem lesz. Henriette, ne igyál!

Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durczásan rázta meg a fejét:

– Hiába udvarolsz a grófnak. Úgy sem te tetszel neki, – kiáltotta nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.

– Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, a ki látszólag halálos elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.

– A kiért az automobil elment! – vágta ki Henriette és mintha a világ legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kaczagással hátradőlt a füvön.

(Livinszky természetesen segítségére sietett.)

– Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt.

Miklós gróf megrázkódott:

– No lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne beszélhessenek velem.

– Valami hölgyet hivott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló szemmel Milka.

– Úrnőm, minden kivánsága parancs, – felelt Merseházy gőgösen, mert ismét olyan volt a hangulata, – ámde ezen a darab földön és még nyolczvanezer holdon én rendelkezem.

Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arczát, megelégedetten nevetett és lovagja karjára támaszkodva, visszatért a nagy fához, hogy a betűket tovább véssék a fa kérgébe.

Zsófia, bár titkon figyelte a grófot és nem puszta véletlenségből mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott és búsan könyökére hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet – kezébe vegye.

A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott és hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete, mintha versenylovak futását kisérné figyelemmel a czél előtt. Milka tele töltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre locscsantotta.

– Arra, a kit az autó hoz.

A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton.

– Ostoba teremtés, – dörmögte Milka és most már megivott egy pohárral. – Csaknem elrontotta a jókedvemet.

A soffőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé és valamit a fülébe súgott.

Miklós gróf először nagyot kaczagott, aztán elkomolyodva intett Milfaynak.

– Gyere Olivér.

– Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek.

– Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk!

– Tegye bolondá az öregapját. Mégis csak nő van ebben a dologban, – pattogott Milka.

Miklós, Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy olyan gyorsan haladjanak, a mint csak lehetséges. A szürke automobil mint egy nagy dongó vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.

– Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta Miklós gróf.

Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték, hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi gyorsvonattal.

A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta meg az arczukat.

Az automobil egy másodpercz mulva megállott a sétatér közepén.

Kiváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren.

– Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, a ki valamely különös okból ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.

A kis fürdőház árnyékos terasszán le volt eresztve a zöld zsalugáter. Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arczczal lépett a gróf elé és ősz fejét kezére hajtotta.

– Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – A helyett, hogy elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a szobába és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.

– Ejnye, a kutya teremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.

Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg várnagygyal maradt.

– Valami rosz hir lehetett a szegénynek az a majális! Mert hiú ez a leány, kérem, hiú, mint egy herczegnő.

Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő Treszka fejét.

– Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy szeretem, hát miért akart megszomorítani!

A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:

– Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és ott maradt az asszonyokkal?

Miklós gróf merőn a leány arczába nézett.

Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szivéből. A leány dús szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány fejét.

Egy másodperczig visszafojtott lélegzettel állott.

Aztán mélyen felsóhajtott:

– Milfay odakünn van. Majd beküldöm, – mondta tompa hangon és lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából.

Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:

– Olivér, szereted te Treszkát?

Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.

– Azt hiszem: igen.

– A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eregy be, csókold meg a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megigértem – valakinek.