A második levelezőlapon cirilbetűs a fölírás. A postabélyegen ez áll: Mockba, ami Moszkvát jelent. Igy szól:

Egy hősköltemény két levélben.

MANNLICHER.

Egy ösmert színészünknek a fia, aki a polgári életben egy gazdasági vállalat könyvelője, már hat sebet kapott a háborúban. Lent két golyót lőttek beléje, azután egyet Oroszországban, egyet Galiciában, egyet a szorosoknál, és megint egyet Galiciában. Éppen ezért társai elkeresztelték Mannlichernek, mert hiszen abban is – hat lövés van. Mikor az ezredorvos hatodszor szedte ki belőle az ólmot, Mannlicher szerényen megszólalt:

– Doktor bácsi, nem gondolja maga, hogy ez az új harminc éves háború lesz?

– Miért? – kérdezi a doktor tovább dolgozva.

– Mert akkor inkább évi pausáléban egyezem ki magával. Ön minden január elsején három golyót szed ki belőlem, aztán az egész esztendőn át békén hágy.

A KÜLÖNBSÉG.

A hadnagy úr, miután hősiesen átverekedett egy csomó nagy csatát, odafönt északon, srapnel-darabbal a bokájában hazatér, ahol rögtön új ostromba kerül. A kíváncsiság ostromába. Mit látott? Miket élt át? Mik voltak a legerősebb benyomásai? De főként és legsűrűbben: milyen is hát a modern háború? A sebesült nem dacol az ostrommal, megadja magát, felel és magyaráz. Amire az egyik hallgatója, nagy elméleti háború-szakértő, az előadottak alapján kimondja a megállapítást:

– Szóval: egészen olyan, mint egy manőver. Mint egy harcszerű nagy hadgyakorlat. Semmi különbség.

A sebesült elmosolyodik egy kicsit, sóhajt egy kicsit és csöndesen mondja:

– Körülbelül!… De egy különbséget én mégis tapasztaltam.

– Mi az?

– Csak annyi, hogy a manőveren még az is megtanul káromkodni, aki különben mindig imádkozik, a háborúban pedig az is megtanul imádkozni, aki különben mindig káromkodik.

A BAKA BEVÁSÁROL.

Egy igénytelen adat, amely a magyar katona életrevalóságát jellemzi:

Ellenséges földön, L. mellett, a tiroli császárvadászok egy csapatja együtt táborozott magyar bakákkal. Az élelmezési vonat elmaradt az előretolt sereg mögött és ennek az lett a következménye, hogy a németek koplaltak. A magyar táborban azalatt nagyvígan folyt a sütés-főzés.

A vadászkapitány megszólított egy magyar káplárt.

– Honnét szerzik maguk az elemózsiát? – kérdezte.

– Vásároljuk, – válaszolt a káplár.

– Itt van tíz korona, legyen olyan szíves és vásároljon nekem is valami ennivalót.

A káplár többedmagával elment és egy óra múlva már hozta az elemózsiát: egy ökröt, egy borjút, három disznót és vagy húsz libát.

– Maga nagyszerű ember! – szólt őszinte elismerés hangján a kapitány.

A káplár peckesen állott előtte és mereven nézte a kapitányt.

– Akar még valamit? – kérdezte a tiszt.

– Jelentem alássan százados úrnak, egy korona tizenkét fillér még visszajár a tíz koronából.

MIT LÖVÖLDÖZTÖK?

Kisebb előörsi csapatunk járt orosz földön. Az este ott érte utól őket egy kis falu közelében és mivel azt a jelentést kapták, hogy az ellenség errefelé nem mutatkozik, hát nyugodtan elhelyezkedtek a házakban. Néhány óra mulva fegyverdörrenések zavarták föl alvó katonáinkat. Az egyik házba különösen nagy erővel lövöldöztek. És ekkor az egyik közlegény – vezetékneve Krausz, – dühösen kiáltott ki az ablakon az oroszok felé:

– Mit lövöldöztök ide? Nem látjátok, hogy itt emberek vannak?!

A HADIPÉNZ.

Oroszország egyik kis városában pihenőt tartott a csapat. A századparancsnok keményen rászólt a bakákra, hogy a legkisebb rendzavarást vagy lopást a legsúlyosabban fogják megbüntetni. Nem is volt baj: a bakák csak dohányt vásároltak, amit meg is fizettek, készpénzzel.

A csapat elhagyta aztán a városkát és késő délután egy erdő szélén ütött tábort. És ekkor az egyik gőzölgő tábori konyhakocsi mögött a bakák – csirkéket kezdtek koppasztani.

– Ki lopta ezeket a csirkéket? – kiáltott a kapitány a bakákra.

Erre előlépett egy pesti szanitéc, – aki polgári életében portás egy moziban. Elővette a pénztárcáját és alásan jelentette, hogy ő szerezte a csirkéket, de nem lopta, hanem vette, mert neki van pénze bőven.

A kapitány gyanúsnak találta ezt a gazdagságot.

– Mutasd azt a pénzt! – kiáltott a szanitécre.

Az pedig elővette a pénzestárcáját, amely csak úgy dagadt a sok bankótól.

De ezek a bankók ilyenek voltak:

– Bementem – beszélte a szanitéc – egy házba és megkérdeztem, van-e csirke és mennyibe kerül. A muszka drágára tartotta a csirkét, de azért megvettem. „Egy csirke négy korona“ – mondta. Hát adtam neki a négy csirkéért tizenhat „bankót“ és azt mondtam, hogy ez hadipénz, amelyet a magyar kormány most bocsátott ki.

A kapitány komoly arccal harmincnapi kaszárnyaáristomra ítélte a ravasz szanitéct, avval a megjegyzéssel, hogy mivel kaszárnya nincs a közelben, hát akár már most is megkezdheti a – leülését.

FÖLDRAJZ.

Egy sebesült tüzér fekszik a kórházban. Ez úgynevezett divatos kórház, ahol grófnék főznek és bankárnék mosogatnak a konyhában. A hercegnő, aki szintén önkéntesen ápol, odalép a tüzérhez:

– Hol sebesült meg? – kérdezi elbájolóan.

– Hátul, – mondja a tüzér.

A hercegnő rosszúl beszél magyarul és nem érti mindjárt.

– Hol sebesült meg? – kérdezi mégegyszer.

A tüzér, aki a nép romlatlan és szókimondó gyermeke, egy szót mond, egy szót, amelyet a világ teremtése óta se mondtak még hercegnőnek.

– Ez egy lengyel falú Ravaruszka mellett, – magyarázza az orvos a hercegnőnek.

MIKOR A BOJTÁR POLITIZÁL.

Egyik pestmegyei birtokos úr cselédjét, a peckes bojtárgyereket, elvitték a szerbek ellen. Krupanje alatt sebet kapott és fölhozták egyik budapesti kórházba. A gazdája hírét vette az esetnek és meglátogatta a legényt.

– No, Andris fiam, hogy is vagyunk? – kérdezte a betegtől.

– Köszönöm kérdésit, nagyságos uram, egészen jól vagyunk. A rácot már megvertük. A jövő héten fölkelek és megyek a muszka ellen, aztán azt is megverjük. Ha végeztünk a muszkával, akkor még csak az ebadta németjét kell elraknunk, azután már hazamehetek Abonyba, mert vége lesz a háborúnak.