Fráter Imrétől, a nagyváradi kórház főorvosától jut hozzánk ez a kis történet. A kórházban egy sebesült kozáktiszt fekszik. Töri a német nyelvet s így a főorvos beszédbe ereszkedik vele. Szó került az ütközetekről s a kozáktiszt azt mondta:
– Az önök huszárjainak rohama rettenetes. Én nem tudom, de azt hiszem, valami vallási őrjöngésben fogant, különösen hangzó, borzalmas szót kiáltanak.
– Mit? – kérdezte érdeklődve a főorvos.
A kozáktiszt elgondolkozott egy kicsit s azután azt mondta:
– A huszárok, mikor belénkvágtatnak, azt kiáltják: „Nesze komám!“
Eldugva jött a hír, két sor a táviratok tömkelegében. Pedig mintha nagy Jókaink fantáziája szülte volna. Huszárok valahol Jedrzejov körül kergetik a kozákokat. Hogy-hogynem, egy huszárfiú valahogy orosz fogságba került. Az első magyar hadifogoly orosz kézen. Lehetett is nagy szomorúság a svadronjában. Hadifogoly – egy magyar huszár! Búsulhattak a bajtársai! Inkább a sebeit kötözgetnék, hogysem a fogságba esésén keseregjenek.
De nem sokáig tartott a busongás. Ahogy feljött a hold, megjött a huszár is. S mivel huszár világéletében sohase szeretett gyalogosan baktatni, a derék fiú magával hozta… egy kozák lovát.
Már most muszka lovon fogja tovább kergetni a kozákokat.
Szegeden történt.
Közhuszár Keserü, amióta megjött a parancs s be kellett vonulni: tartalékosi minőségben nem bírt magával. Az ezred leghangosabb, lármás és nótás legénye volt. Áradozott az örömtől s hogy kedve még magasabbra szökjön: jócskán fenekére nézett a pohárnak. Amikor csak tehette, alaposan beszedegetett a szatymazi korcsmák nedüjéből. Amiből persze hamarosan baj támadt. Közhuszár Keserünek rapportra kellett jelentkeznie s egyre-másra kapta az áristomot. Hol két napot, hol két hetet.
A szerémségi szerb betörés alkalmával aztán Szegeden is alarmot fújtak. A huszárok tudták, mi ez – s bár régóta vártak e jelre, mindannyiuk ereiben gyorsabban pezsgett a vér. Teljes hadi glédában, harcra és útra készen sorakoztak a kaszárnyában, s már indultak is a nagy udvaron kifelé, amikor az egyik kaszárnya-ablakból kiáltás hangzott:
– Hadnagy úr, hát velem mi lesz!? – Közhuszár Keserü volt, aki előtt most elviselhetetlennek tünt föl a fogság. A többiek elmennek, ő pedig, éppen ő itthon marad. Ekkora szégyen… S a vasrostély mögül, a börtön-ablakból oly sóvár, panaszos arccal tekintett ki, hogy a hadnagyot, akihez a kiáltás irányítva volt, az őszinte harcvágy e kitörése „levette a lábáról“. Sietve jelentette a dolgot az ezredesnek, s pár perc alatt megvolt a fölmentés: közhuszár Keserü elmehetett a csatába.
Ettől kezdve aztán mintaszerűen viselte magát. Hála fejében, majd minden félórában, az ellenség földjén is, szalutálva állt a hadnagy elé:
– Hadnagy úrnak jelentem alássan, józan vagyok!
Egy közhuszár a kamionkai lovas-attakban minden kardvágást egy-egy megjegyzéssel kísért: „Nesze neked a csikókért.“ „Ez a szürkéért.“ „Ez a sárgáért.“ „Kell még csikó?“ „Hát nesze.“ „Itt a csikó.“
Az ütközet után a hadnagy megkérdezi:
– Mit beszéltél te mindig csikókról?
– Sora van annak, hadnagy uram. Negyvenkilencben a muszka elkötötte a nagyapám két szép csikaját. Ezekért fizettem meg ma!
De sokszor hallottuk békességes időkben annak az emlegetését, hogy ki a legény a csárdában. Amikor a fiatalos életkedv pezsdülve hajtja a magyar gyerek vérét, nem egyszer hallik a virtuskodó kiáltás, hogy ki bírja jobban. Nem egyszer valóságos csaták viharzanak a korcsmaivóban s egyik-másik tollas süvegű legény meglékelt koponyával kerül haza az alvégi fehérfalu házba. Vetélkednek is egymással a legények az elsőségért s örök villongások között telik az életük, amíg csak meg nem feleségesednek. Akkor már csak a kuglizóban vetélkednek néha-néha vasárnap. Most, hogy a háború kitört, az egyik regimentben szolgál egy falu számos legénye. A vetélkedést ott is tartják, ahogy jó magyarokhoz illik. De már csak abban, hogy ki tud több muszkát leteríteni a földre, úgy, hogy föl ne kelhessen többet. Ilyen két legény volt Keciben, mint egy sebesült honvédhuszárfőhadnagy mondja, Boros András meg Száraz István. Régi riválisok, most közhuszár mind a kettő.
Kraszniknál történt, írja a főhadnagy, hogy egy nálunk sokkal nagyobb kozákcsapattal kerültünk szembe, de azért megrohantuk őket. Ugyancsak kalapálta a lovak lába az agyagos földet. A hajrá-kiáltás olyan volt, mint az égzengés, de a nagy lármán keresztül is csak hallom Boros András hangját, aki teli torokkal hátraszól Száraz Istvánnak:
– No Estvány! Egy piculáért: ki üt többet!
– Majd elválik, Andris! Áll a picula!
A huszárok elbántak a kozákkal, kergetik, mint agár a nyulat. Lassan-lassan visszacihelődnek az üldözésből a legények. Már vacsoránál ült Boros Andris, amikor megjön Száraz István.
– No, pajtás, – szól oda Borosnak, – hány volt a kozák? Hányat ütöttél?
– Többet, mint ahány a keci kocsmában a báb! Nem állítja talpra őket senki, hacsak az itéletnapi állítógyerek nem! Hát te hányat borítottál föl?
– Tudja az ördög, nem számláltam. De azt tudom, hogy leütöttem a bakombírót is!
Ezzel leugrott a nyeregből és leemelt onnan egy sebesült kozák törzstisztet. Mindjárt át is adta a szanitécnek.
– Megnyerted a piculát, Estvány, – mondja Boros. – Ehune, odaadom.
– Nem kell. Folytatjuk holnap. Holnap állom megint a fogadást, legyen dupla vagy semmi.
– Gilt! – felelte Boros.
– Hogy melyik nyerte meg, – írja a főhadnagy, – nem tudom, mert nemsokára rá megsebesültem.
Ilyen a magyar huszár.
Mint annyi más kollégája, egy orvosprofesszor is java idejét most a harctéri sebesültek ágya mellett tölti. Elbámult rajta, hogy egyetlen sebesült sem akad, aki ne vágynék vissza a harctérre, de föltünt neki egy magyar huszárlegény, akit valósággal úgy kellett ágyhoz kötözni súlyos sebével és folyton esengett:
– Eresszenek vissza, kérem, a verekedésbe! A jó Isten is megáldja az urakat, csak eresszenek vissza!
Az orvostanár csodálkozva kérdezte tőle:
– Dehát miért olyan sürgős magának? Nem tudja kivárni, amíg meggyógyul?
A legény elkeseredve válaszolta:
– Kérem alássan, én nemrég jöttem ki a tömlöcből, két évre itéltek korcsmai verekedésért. Végre aztán lemehettem Szerbiába, ahol szabad verekedni és onnan is visszahoztak egy kis nyavalyás sebbel… Nincs nekem szerencsém!
Loznica alatt egy csapat komitácsira rálovagol a huszárszakasz. Verik, vágják a rácot, csak úgy porzik a föld a lovak lába nyomán. Az egyik huszár nyakonragad egy kis komitácsit és balkezével a lova nyakára emeli. A jobbkezével forgatja a kardot, mint a cséphadarót. Amikor vége van a verekedésnek, megkérdi a hadnagy:
– Hallod-e Mihály! Minek fogtad meg ezt a rácot?
– Hogy minek? Csak azt akartam, hadd lássa, hogy szalad a huszár elől a cimborája!
Srapnel-tűzbe kerülnek a huszárok. A fehér kis felhőcskék egymásután pattannak szét a kék égbolton. A huszárok óvatosan ügetnek tovább. A srapnel-eső megismétlődik, mire a csapat végén jóízű nevetés hangzik föl.
Az elől lovagoló hadnagy hirtelen hátranéz:
– Mit csináltok ott hátul?
Kiegyenesedik a nyergében egy közhuszár:
– Csak úgy eszembe jutott valami… Azt mondtam a tizedes úrnak, hogy a jövőre már mink alulról szaguljuk a violát…
És tovább mulat az ötleten.
Háborúban is fontos dolog a jó kvártély és az aranygalléros tábornoktól le, a kis zászlósig, minden tiszt boldog, ha gondos ellátásban részesül valahol és – meleg ételhez juthat.
Egy kiválóan leleményes önkéntesőrmester kvártélycsinálónak lévén előreküldve, beállított egyik galiciai faluban a vendéglőbe s így szól a korcsmároshoz:
– Estére öt tábornok száll ide. Gondoskodjon tiszta ágyakról s jó vacsoráról.
A korcsmáros módfölött örvendezett, hogy ilyen előkelő vendégei lesznek. Öt generális! Bizonyosan főhadiszállás érkezik, gondolta a jó ember s olyan vacsorával várta a tábornokokat, amilyen aligha készült még ebben a nyomoruságos faluban.
Estére aztán egy század huszár vonult be a helységbe, de a főhadiszállás csak nem akart megérkezni. Ellenben megjelent négy tiszt s az önkéntes-őrmester. Ez most félrevonta a korcsmárost s így szólt hozzá:
– A tábornok urak innen félórányira a kastélyban szálltak meg s így az ő vacsorájukat mi fogjuk elkölteni.
S azzal helyet foglaltak a dúsan megrakott asztal körül.
… Az öt tábornok persze csak mese volt.
De az ilyen kis csalafintaságot megbocsájtja Mars, a hadak istene.
Magyar huszárok kergettek egy csomó kozákot.
Srapnel vitte el a fejét az egyik kozáknak, de a doni lovas nem bukott le azonnal a lóról, hanem pár pillanatig még úgy nyargalt tovább, mintha oda lett volna szögezve.
Egy jóhumorú huszár tréfásan rákiáltott a fej nélkül vágtató kozákra:
– Hékás, nem látod, hogy leesett a fejed?
A jókedv mindig némi kis túlzást is jelent katonáéknál.
Két huszártiszt jókedvében mindenképpen túl akart tenni a derék Háry Jánoson. A legképtelenebb históriákkal traktálták egymást s állandóan vetélkedtek, hogy ki tud nagyobbat mondani.
– Mikor Gorodoktól jövünk visszafelé, – beszéli az egyik, – egy magaspartú pataknak a medrébe jutottam s már-már úgy látszott, hogy nincs szabadulás. Annyival is inkább, mert fönt, a part szélén, magas kerítés húzódott. Egy pillanatig tünődtem, majd hirtelen elhatározással megsarkantyúztam a paripámat s nekiugrattam a kerítésnek. Már el is értem, mikor egy srapnel elvitte a lovam hátulját.
– És te? – kérdi a bajtárs.
– Én a lovam elejével a levegőben maradtam.
A másik nyelt egyet, majd így szólt:
– Az semmi. Az én vállamról az egyik srapnel letépte a mentét, a másik pedig visszahozta.
… Igy tréfálkoznak a huszárok a háborúban, két attak között.
A kozák, ha hirtelen megállítja a vágtató lovat, azt kiáltja, hogy br! A mi huszáraink ezt már kitapasztalták és valahányszor kozákpatrult kergetnek, hangos br-br-kiáltásokkal invitálják őket a szembefordulásra. Többnyire, persze, eredménytelenül.
Kemény harcok után pihenőre tért és aludt a huszár, már amennyire a harcmezőn aludni lehet. Reggel pedig elmesélte bajtársainak tempósan s egy kis költői szabadsággal, hogy miket álmodott. És várta tőlük az orákulumot, hogy mit jelent az álom. Azt mondja az egyik: „nem jó!“, a másik: „úgy lehet, baj lesz ebből.“
Mi baj érheti a harcmezőn az embert? Csak a halál, vagy valami sebesülés életreszóló nyavalyával. A mi emberünk fölkiáltott:
– Oda se neki! Hanem azért egypár muszkát előre küldök kvártélycsinálónak.
Aztán parázs kis ütközet kerekedett. Huszárjaink ölre mentek a kozákokkal, s mennyei örömet szereztek őrnagyuknak.
A huszárnak kutyabaja, de csak lógatta az orrát.
– Sose hittem volna, – mondta, – hogy így bevalósul a gonosz álom. Az ütközetben rittig elveszett az utolsó pakli gyujtóm, ráadásul a pipám is eltörött.
… Az se vígasztalta meg, hogy a kvártélycsinálókat „rittig“ előreküldte.
Egy przemysli orvos írja, hogy az ottani katonakórházban halálos sebbel feküdt egy huszár. Kilőtték alóla a lovat s az attak rettenetes forgatagában a lovak patkója összeroncsolta a fejét. Ott feküdt a huszár, feje fölött a jeges tömlővel és ágya fölött a halál gubbaszkodó árnyékával. A másik ágyon – a sors összehozta őket – egy falujabeli könnyen sebesült huszárfiú űlt a gavalecon (szalmazsákon), cigarettázva és elgondolkodva. A komája sorján gondolkozott, aki elhülő szívvel nagyon, nagyon csendesen feküdt mellette és akiről tudta, hogy olyan elkeseredett dühvel jött ebbe a háborúba, amilyennel csak a halálosan sebzett lelkű emberek tudnak jönni. Tiszta sor, hogy egy leány volt a dologban, – egy lány, valahol egy messzi kis faluban, – egy lány, a falu legszebb lánya, aki barna dióolajjal illatosítja símára fésült, fényes haját és a bécsi szappan habjával mosdik.
Két orvos jött be a terembe és odaléptek a haldokló huszár ágyához.
– Doktor úr – kérdezte az ágyon ülő huszár – meddig él még a Jóska?
A doktor csendesen mondta:
– Bizony már egy óráig se.
Mikor az orvosok kimentek, a huszár odahajolt haldokló komája fölé. Ez révetegen kinyitotta a szemét.
A könnyen sebesült rátette a kezét a haldokló mellére és gyöngéden megrázta.
– Hallod, Jóska.
– Na.
– Egy leveled jött máma a Spitálba. Ehun van ni.
Egy gyűrött papirost vett elő, kisimította a térdén és olvasni kezdte. Elakadó hanggal, nehezen tagolva, parasztosan. Egy lány írta a levelet, szerelmes szívvel, szerelmes, cifra szavakkal. Mikor véget ért a levél, a haldokló huszár kinyujtotta lankadt kezét és a párnája alá gyűrte a levelet.
Az orvos azt írja, hogy semmiféle emberi hatalom nem adja vissza az életnek ezt a huszárt, de még mindig él. Hetedik napja már és rettenetes sebével még mindig él. Mozdulatlanul fekszik és a plafont nézi. A komája pedig ott ül mellette, cigarettázik, szivarozik naphosszat és gondolkozik az élet furcsa során. Mert hát az a levélhistória csak huncutság volt. Ő írta a levelet, ott a kórházban, sok gondolkodás után. Ő, a komája.
Sebesültszállítmányra gyülekeztek a Vöröskeresztes autók a keleti pályaudvar előtt. A sebesültváró közönség is ott ácsorgott, mikor egy gyerek elkiáltotta magát:
– Jönnek a huszárok!
És ekkor már jöttek is vörösnadrágos huszárok. Még pedig ősi szokásuk ellenére gyalog, lovaikat kantárszáron vezették.
Jaj de lassan jöttek, csak úgy vánszorogtak az egykor délceg harci paripák.
– Honnan? – kérdeztük az első huszárt, mikor a menet éle hozzánk érkezett.
– Galiciából. Hoztuk a beteg lovakat.
Nincs szomorúbb látvány, mint a beteg ló, a beteg huszárló. A tüzesvérű magyar paripa, amely ficánkolva táncol máskor délceg lovasa alatt, most még a lábát is csak fáradtan vonszolja, a szőre – máskor ragyogóra kefélt szőre, amelyről még a napsugár is lesiklik – most fakó, fénytelen, poros és piszkos. A beteg ember látványa is szomorú. De még szivettépőbb ezé a beteg, okos állaté, amely nem tudja elpanaszolni a baját, csak ernyedten lecsüggeszti szép fejét.
Bizony szomorú látvány a háború fáradozásaiban és nélkülözéseiben elcsigázott, tönkrement állat. Csak bőr és csont valamennyi, legtöbbje sántít, fejlehorgasztva keserves kínnal vonszolgatják kisebesedett, remegő lábukat. És elvonul előttünk egy egész lovashadosztály beteg lóállománya. A szakállas huszárok csákóján galiciai tölgylomb fityeg s szivesen válaszolgatnak mindenkinek.
– Turkáról jövünk, a város össze van rombolva… Galiciában többet járunk gyalog, mint lovon, mert a rettentő hegyeket nem bírja az állat… Eltart három hónapig is, míg ezekből ló lesz. Mikor harcolunk, egy ember öt lovat vezet, a többi megy gyalog előre.
A közönségből sokan a szatócsboltba futnak, cukrot hoznak a beteg páráknak, a ló hálásan veszi el. Hálás a huszár is s köszöni a vendégszeretetet. Mennek, vonulnak a Kerepesi-úton, ki a huszárlaktanya felé.
Vagy négyszáz ló lehetett, a csapat vége már maradozik. Leghátul egy kékcsákós Vilmos-huszár nógatja lovát:
– Erigy már Hanna, erigy… mindjárt ott leszünk!
– Hová mennek? – kérdezem.
– Nem tudom én, uram, csak biztatom szegényt, mert mindjárt összerogyik.
Egy katonaorvos írja: Kis völgykatlanban fölállított segélyhelyünk felé lassú ügetéssel közeledik egy honvédhuszár. A dombtetőn körülnéz, majd odajön hozzánk és kérdezősködik, hogy nem láttunk-e erre egy kisebb huszárosztagot? A mieink kiváncsi kérdezősködésére elmondja, hogy előörsként portyázó osztagától elmaradt, mert a nyergén valamelyik szij elszakadt és azt kellett összefoltoznia. Alighogy felült a lovára és az övéi után indult, három lándzsás kozák megtámadta.
– Hát – úgymond – én se voltam rest, kirántottam a kardomat, az egyiknek úgy „odagomboltam“, hogy az nem kél föl többé, a másik kettő közben megugrott.
Mindezt úgy mondta el a huszár, minden hangsúlyozás nélkül, a lehető legszárazabb módon, mintha a legártatlanabb és legveszélytelenebb kalandról lett volna szó. Ezzel szalutált és továbbnyargalt.
Vagy jó tíz perc múlva megint megjelent közöttünk a „vörös ördög“.
– Mi ujság fiam? Talán megint odagomboltál a muszkáknak?
– Nem a’ doktor úr, hanem eszembe jutott, hogy ha már találkoztam itt a doktor urakkal, tessék a lábamat megnézni, mert alighanem az egyik kozák rám lőtt; most kezd fájni.
Megvizsgálván vitézünket, kisült, hogy a balcombja át van lőve.
Kötést tettünk rá és leültettük a többi könnyű sebesült közé.
Sötét este volt már, amikor az egészségügyi különítmény kocsiai megérkeztek, hogy a sebesülteket hátraszállítsák és vonatra rakják.
Fölraktuk a sebesültjeinket, de sem a huszárt, sem a fához kötött lovát nem találtuk sehol. Eltünt.
Harmadnap egy huszárszázad vágtatott el mellettünk. Köztük volt a mi huszárunk is. Úgy látszik, jobbnak találta, hogy a pajtásaival „odagomboljon“ a muszkának, semmint hogy nálunk marodizáljon.