Meleg, októberi délután volt. Az öreg Zsadányiné az ispánnal beszélgetett az udvaron, az idősebb fia, a szolgabiró a verendán heverészett. A ház tájékán nagy csend ült.
A poros országuton cifraruhás parasztasszony közeledett a ház felé. A tárkányi menyecskék ünneplő ruhájában volt. A karján tarkapólyás kis gyerek.
Az öreg Zsadányiné elbucsuzott az ispántól és indult a ház felé. Ekkor elébe állott a menyecske.
– Tekintetes asszony, – mondta zavartan, de dacos hangon – itt az unokája.
A pólyásgyereket feléje nyujtotta. Zsadányiné meghökkenve nézett rá.
– Az unokám? – kérdezte ijedten. – Nincs nekem unokám.
Azután bizonytalan hangon tette hozzá:
– Nem házas nekem egyik fiam se.
A menyecske felszegte a fejét. Az arca sötétre pirult a haragtól, kihivóan rázta meg magát és szinte énekelve kiabálta:
– Nem bizony, nem házas. De mikor Egerben volt diák az ifiur, akkor nem gondolt a lagzira. Lagzi nélkül is jó volt neki az énhugom, Török Verona…
Zsadányiné sáppadtan bámult a tüzelő menyecskére.
– Melyik fiam? – kérdezte még félénken.
– A fiatalabb, a Géza urfi.
Az esetre azután hamar világosság derült. Mikor Egerben volt jogász Géza urfi, ott szolgált a háznál Török Verona… Az urfi azután Budapestre ment, Török Verona hazakerült Tárkányba és egy félévvel ezelőtt fia született. Most férjhez mehetne Török Verona egy tisztességes legényhez, de utban van a gyerek.
– Elhoztam hát a tekintetes asszonynak. Az unokája!…
A tarka pólyát határozott mozdulattal nyujtotta ki az öreg asszony felé. Látszott a mozdulatán, hogy hajlandó a földre dobni a gyereket, ha ki nem veszik a kezéből. Zsadányiné ijedten nyujtotta ki a karját. A menyecske belehelyezte a gyereket, sarkon fordult és elment. Egy félperc mulva a poros országuton villogott a piros ruhája.
Zsadányiné megdermedve állott az udvaron a gyerekkel. Azután kétségbeesett kiáltással hivta a fiát.
– Kálmán, Kálmán!
A szolgabiró ijedten ugrott fel. Sietve szaladt feléje és bámulva nézte az anyját a tarka pólyával a kezében.
Zsadányiné kétségbeesve, szinte sirva mondta el neki, mi történt. A szolgabiró nevetni kezdett. Az öreg asszony felháborodva, méltatlankodva beszélt és gyöngéden tartotta a karján a gyereket. A gyerek siró hangot hallatott és a szolgabiró torkaszakadtából hahotázott.
– Átkozott gézenguz, átkozott kölyök. Ha csak nem buknék meg minden vizsgáján.
A siró gyereket elcsititották és az öreg asszony kétségbeesve kulcsolta a fejére a kezét:
– Istenem, istenem, milyen szégyen, milyen gyalázat.
Tele volt haraggal, felháborodással, kétségbeeséssel.
A fia nyugodtabban nézte a dolgot.
– Mindenekelőtt – mondta – meg kell tudnunk, igazat beszélt-e ez az asszony. Haza kell telegrafálnunk Gézát. Azután majd határozhatunk.
Megirt egy táviratot, elküldte és azután nyugodtan mondta:
– Holnap délután itthon lesz Géza. Hátha az egészből egy szó sem igaz.
Indult kifelé. Az öreg asszony kétségbeesve járt fel-alá. Odament a gyerekhez. A féléves, nagy fickó nyugodtan aludt. Az öreg asszony forró gyülölettel nézte. Utálta a betolakodó paraszt-fajzatot.
A nap hosszu volt. Az éjszaka még hosszabb. Zsadányiné nem tudott aludni és mikor a harmadik szobából meghallotta a gyerek sirását, izgatottan sietett be hozzá. Végre is nem lehet engedni, hogy itt pusztuljon el.
A lámpa fényénél ujra hosszan nézte a gyereket. A formátlan kis arcon nem akart ismerős vonásokat felfedezni. Nem az ő unokája ez a parasztgyerek. De a porontynak korán nőtt, dus szöghaja olyan ismerős volt. Nem ezt a hajat simogatta-e ő husz-huszonöt évvel ezelőtt, mikor a fiai félévesek voltak? A szivében nagy ijedtséggel ment vissza lefeküdni. Régen meghalt férje jutott eszébe és imádkozni kezdett.
Másnap estefelé megérkezett Géza. Komor arcok fogadták. A fiu ijedten, zavarodottan nézett az anyjára, azután a bátyjára. Az öreg asszony szeme könnyes volt. A szolgabiró vezette a kihallgatást. Elmondta az esetet és feltette a kérdést:
– Igaz-e, hogy…?
A fiu pirultan, zavarodottan állott előttük. Egy kicsit habozott, ne tagadjon-e le mindent, azután rántott egyet a vállán és dacosan mondta:
– Igaz.
Az öreg asszony zokogásban tört ki, de a szolgabiró szemében a nevetés kedve csillámlott meg, mikor a zavart, komor, dacos, huszonegyéves apára pillantott. A nevetését azonban elfojtotta és a tárgyalások komoly hangján folytatta:
– Most az a kérdés, mi történjék Zsadányi Géza gyermekével. Mi a véleménye az atyának?
A fiu a bátyja felé fordult és dühtől remegő hangon mondta:
– Hagyj békét nekem. Csinálj vele, amit akarsz. Add dajkaságba, vagy dugd lelencházba.
Az öreg Zsadányiné már nem sirt. Felemelte a fejét, felugrott és remegve kiáltott a fiára:
– Dajkaságba? Lelencházba? Nem szégyeled magad? A fiadat! Egy Zsadányinak a fiát! Nincs benned egy szikrányi becsület?
Elhallgatott. A fiu lesütött szemmel állott előtte. Az öreg asszony kiegyenesedett, fölemelte a kezét:
– Te takarodj. Az unokám itt marad.
Vacsora után nagy volt a hallgatás. Az öreg asszony hamarosan felkelt, rá se nézett a fiára és kiment. A két fiu egyedül maradt.
– Látod, – mondta az idősebbik – minek csinálsz ilyen bolondokat.
Azután hallgattak. A kapu felől ekkor zaj hallatszott, ideges szóváltás és egyszerre előttük állott egy poros, magas, barna parasztlány. A szeme ijedten röpködött egyikről a másikra, azután félig sirva, gyáván szólalt meg:
– Géza urfi…
Géza urfi felugrott.
– Verona, – mondta ijedten – mit akarsz?
A lány lihegve, kétségbeesve sirta:
– A gyerekemet. Az egyetlen magzatomat. Adják vissza. A néném hozta el… Most elszöktem otthonról. Nem akarok férjhez menni. A gyerekemet akarom.
Géza nem tudott szólni, de az idősebb felkelt és nyugodtan mondta: Ez a legjobb megoldás.
– Gyere velem – szólt azután a leányhoz.
A leány engedelmesen ment utána. Az öregasszony a gyerek mellett volt.
– Édesanyám, – mondta a szolgabiró – Török Verona eljött Tárkányból a fiáért. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszaadjuk neki.
A leány egy lépést tett a gyerek felé, de az öreg asszony reszketve ugrott fel és kitárt karokkal állt elébe.
– Nem, – kiáltotta dühtől remegve – hogy beszélhetsz ilyet? Nem adom. Az én unokám. Senkinek sem adom.
A leány zokogni kezdett. Az öreg asszony hozzálépett. Megsimogatta a haját.
– Ne sirj, – mondta neki – ne sirj. Jobb helye lesz itt. Itt kell maradnia. Eredj haza.
A leány zokogott, azonban az öreg asszony gyöngéden, remegve, de türelmetlenül és határozottan kituszkolta a szobából.