(Emlékek 1903. évi szeptemberi kirándulásaimból.)
Idősb Deák Ferencznek két fia született, a kit Ferencz névre kereszteltek. A szülők elhatározásától függ rendesen, hogy a fiukat, leányokat mily névvel lássa el az anyaszentegyház.
A söjtöri uraság minden gyermekének két-három nevet adott. Első Ferencz fiának épen hármat. Ez 1800. évi április 8-ikán született s a szent keresztségben Ferencz, Szerafikus és Ignácz nevet kapott.
Ez a Szerafikus név szokatlan. Nem is tudom, hol vette idősb Deák Ferencz. Szeráf valami ó-héber szó A különös, magasabb rendü angyalokat nevezték a régi zsidók szeráfoknak. A többes száma ennek Szerafim. Ebből a keresztény világ nevet csinált, a Szerafint. Inkább leányoknak szokták e nevet adni. Latinosan Serafinus vagy Serafina. Magyarul ugy mondhatnók: Angyali, vagy görögösen: Angelika. De ez a szó: Szerafikus, szokatlan, sőt majdnem ismeretlen.
A csecsemő csakhamar meghalt.
Az utána következő gyermek szintén fiú lett. Nagyfejű, erős, egészséges magzat. 1803-ik évi október hó 17-ikén született. Ez a Ferencz és Antal nevet kapta.
Ez volt a második Ferencz s Antal neve szerint a második Antal. Az első Antal akkor már tizenötödfél éves volt.
Ebből a második Ferenczből lett a haza bölcse.
A söjtöri anyakönyvbe igy van az akkori divatos latin nyelven bevezetve:
Annus 1803. Die 17. 8-bris. Infans: Franciscus et Antonius. – Parentes: S. D. Franciscus Deák. I. Cottus Zaladi. Assessor. S. D. Elisabetha Zibrik. – Levantes: S. D. Ignatius Hertelendi. Tabulae Districtualis Assessor. S. D. Anna Deák. – Minister: Joannes Baranyai. – Locus: ex Söjtör.
Magyarul is nagyon egyszerü a följegyzés. Igy szól: 1803-ik év október 17-ik napja. A gyermek: Ferencz és Antal. – A szülők: Tekintetes Deák Ferencz úr, nemes Zalavármegye táblabirája. Tekintetes Sibrik Erzsébet asszonyság. – A keresztszülők: Tekintetes Hertelendi Ignácz úr, kerületi táblabiró. Tekintetes Deák Anna asszonyság. – A lelkész: Baranyai János söjtöri plébános. – A helység: Söjtör.
Se több, se kevesebb, de elég is.
A keresztszülők tehát közeli rokonok voltak, unoka testvérek. A keresztapa az ujszülött öreganyja, Hertelendy Anna után; a keresztanya pedig apja után.
Hogy az újszülött világrajötte édes jó anyjának életébe került: mindenki tudja általában. Az alig 32 éves, fiatal, erős anya meghalt a szülésben.
A szülés körülményeiről azonban a hagyomány nem egy módon emlékezik. De a hagyomány elbeszéléseit csak ugy érthetjük meg, ha a söjtöri kastély beosztását s lakószobáit megismerjük. A beosztás s a lakószobák ma is ugy vannak, mint száz évvel ezelőtt, sőt ugy vannak az éjszaki oldalhoz toldott földszintes féltetejü házacska kivételével, mint a hogy azokat idősb Deák Ferencz épitette.
Lássuk először az emeletet.
Az emeleten tágas lépcsőházba, tágas előszobába érünk, melynek ablakai az udvarra néznek. Akkora ez az előszoba, mint akármelyik nagyobb lakószoba. Ebből jobbra az udvarra néző sarokszoba, szemközt a kertre néző középső szoba nyilik. Balról a padlásra följárás.
A kertre három szoba van egymásból nyiló. S ezeken kivül az udvarra néző most emlitett sarokszoba.
Az öreg Deák Ferenczék az emeleti négy szobát lakták. Földszinten volt az előszoba, vendégszoba, konyha, cselédlakás, pinczetorok. Ha sok volt a vendég: az emeleten is egy-két szobát át lehetett engedni a vendégeknek, sőt az urnő szobáján kivül valamenynyit is.
Csakhogy ebből időnként némi kis kellemetlenség lett.
A rokonság nagyszámu volt. Az urnőnek kilencz vagy tiz élő testvérje Győr- és Vasmegyében. Sokan voltak a Deákok és a Hertelendyek is, a fiági és nőági közel rokonok. Egy-egy névnapon, születésnapon, családi ünnepen, búcsún, szüreten, osztálykor sok vendég jött össze vidékről. Az elhelyezkedés azért nem sok gondot okozott. Asszonyok, leányok, kisgyerekek külön szobákban, férfiak más szobákban. Ágybeli volt elég minden falusi uriháznál. Akár egy mai vendéglőben.
Azonban az urnő szobája az emeleten a lépcsőföljárat mellett levő sarokszoba volt. Ennek ajtaja nem lehetett a lépcsőházi előszobára. Ennek ajtaja a középső szobára nyilt. Ámde, ha a ház tele volt vendéggel s még a középső szoba se volt szabadon: merre mehetett akkor ki az urnő az ő hálószobájából földszintre, konyhába, éléskamrába s egyéb helyre? Ha pedig gyöngélkedett: miként jutott be ő hozzá észrevétlen orvos, bába, kenőasszony, szakácsné, szobaleány, majorosné? S a kis gyermekek is miként lótottak-futottak be és ki szobájában?
A vendégeken keresztül nem lehetett.
Gondolt hát egyet az elmés urinő. Az ő szobájából egy keskeny, alacsony kis mellékajtót vágatott a lépcsőre s a lépcsőről egy kis oldaltoldalékként két lépésü melléklépcsőt csináltatott a kis ajtóhoz. Szabadon járhatott ki és be.
Ez a kis ajtó az a rejtélyes ajtó, melyről a család kebelében s még inkább a környékbeli tereferélők közt annyi mesét szőttek.
A hagyomány szerint ezen a kis ajtón vitték föl szobájába az anyát, mikor Deák Ferenczczel vajudott.
Erre nem volt semmi ok. A vajudó anyát sokkal kényelmesebben szállithatták ki is, be is a kényelmes középső szobán át, a mikor annak lépcsőházi ajtaja csak három lépés távolságra van a rejtélyes kis ajtótól.
Olyan beszéd is van, hogy az anyát épen abban a pillanatban lepte meg a vajudás, a mikor a kis ajtón kilépett s annak kényelmetlen lépcsőjén megtántorodván, ott szülte el gyermekét kellő segitség nélkül. S hozzá teszik, hogy az ujszülött még le is gurult a lépcsőn.
Hát hiszen szerencsére a haza bölcsének ez se ártott meg, de azért ez se valószinü.
Birtokomban van az idősb Deák Ferencznek egyik levele, melyben József öcscsét felesége haláláról s kis fia születéséről bizalmasan értesiti. Gyönyörü levél. De benne csak keserü fájdalmát irja le a nagy gyász fölött. Ha rendkivüli körülmények közt következett volna be a halál: majdnem lehetetlen, hogy erről bármily röviden meg ne emlékezett volna s a különös halálokot meg ne emlitette volna.
Sibrik Erzsébet ekkor 32 éves volt, az apa, idősb Deák Ferencz pedig 42 éves. A legszebb kor házasfelek életében. Minden örömnek és boldogságnak részesei még, de az ifju kor lázas izgalmaitól menten már nyugodtan csak egymás boldogságáért s gyermekeik jóvoltáért élhetnek.
Az apa se élt soká ezen túl. Négy év s három hónap mulva meghalt 1808. évi január 25-én.
De Söjtörön nem maradt tovább. A hol életre-halálra szeretett hitvese elhunyt: azt a helyet el kellett hagynia. Magával vitte kedves halottját Kehidára.
A földszinten van egy szoba, mely egyenesen nyilik a nagy előszobából. Ez most a postahivatal helyisége. Ennek falán az északi oldalon van egy családi czimer még idősb Deák Ferencz életéből. Ő maga gondolta ki ezt.
Két tojásdad alaku paizs dől egymásra. A baloldali paizs mezején van az irásra könyöklő kar, kezében irótollal. Ez a Deákok nemesi leveléből van kivéve. A jobboldali paizs mezején van idősb Deák Ferencz monogrammja, névjelzője. Gyakran levelezés közben neve aláirásaként is használta ezt. Lerajzoltam magamnak az egész czimert. A névjelzőben a D és F betük vannak. Alakja ez:
Olvasásnál az F betü az első, minthogy a régi nemesi világban az ünnepélyes aláirás latin nyelven szokott lenni. Franciscus Deák.
A két paizst a szokásos czimer-foszlányok kötik össze. Fölöttük korona, melyen nyugszik a könyökben meghajlott kar, de már nem irótollat, hanem buzogányt tart a kezében.
Bizony ez gyönge kis dombormű. Zöld mázas gelencsér munka. Meglehet: egykor kályhadisz volt. A kályha összedült s ugy helyezték a falba az ágy fölé a czimert. Valami Figuli nevü hires gelencsér volt a Deák-család szolgálatában Zala-Tárnokon és Söjtörön ez előtt százhusz évvel. Meglehet: ő készitette.
A kis csecsemő anyja rögtöni halálával dajkatejre szorult.
A Deákok jobbágyai közt volt Söjtörön a Borda-család. Ma is sok tagja van. Kis vagyonu emberek E családban volt egy szoptatós, egészséges fiatal nő ez táplálta a csecsemőt.
Valami alapja lehet e hagyománynak. Antal bátyja halálával Deák Ferencz kezelte a Söjtöri birtokot is több éven át. A szőlőhegyi dézsmaszedéskor nagyon szerette végig nézni a hegyvámos szőlők termését. A mikor Borda Vak János hajléka előtt elment, kivett zsebéből egy krétát s ráirta a hajlék ajtajára e két betüt: n. d. Kimegy Borda Vak János a pinczéjéhöz s látja ajtaján a betüket. Megkérdezi: ki irta ezt? mondják neki: Deák Ferencz. Uczczu nyargal a dézsmaispánhoz s jelenti neki az esetet. Elvégre maga Deák oldja meg a rejtélyt. A két betü azt jelenti: non dat. Tudniillik nem ad hegyvámot. S ezt mig élt: mindig megtette a haza bölcse.
Ezt a Borda Vak Jánost azért nevezték Vaknak, mert egyik szemét gyermekkorában elvesztette.
Ennek a Borda Vak Jánosnak anyja szoptatta egykor a kis csecsemőt.
Minden valószinüség arra utal, hogy a haza bölcse abban a szobában jött világra, a melyben édes anyja meghalt. Hiszen a hagyomány szerint szülés közben halt meg. E szoba tehát a földszinten a mai postaszoba lenne. A rokonok és a falubeliek ugy vélekednek, hogy a szülő ágy s egyuttal halálos ágy ott állott, a hol a falba a czimer be van erősitve.
Mindez vélekedés. De e vélekedést bizonyosságra emeli maga Deák Ferencz.
Söjtörön sok zsidó lakik. Még több lakott félszázaddal ezelőtt. 1849-ben Stolczer László volt a hitközségi elnök. Ez megkérte Deák Ferenczet: adja bérbe a söjtöri kastélyt a zsidó hitközségnek.
Deák vonakodott.
– Legalább azt az egy szobát adja át, nagyságod, melyben ott a földszinten a családi czimer van a falon.
– Azt épen nem – felelte Deák. – Szegény boldogult jó anyám abban a szobában halt meg, azt nem adom bérbe.
A hitközségi elnök erősködött.
– Hiszen nem laknék ott senki, istentiszteletre, imádkozó helynek kellene az a szoba.
– No, az más. Imádkozásra, istentiszteletre odaadom. De nem bérért, nem pénzért.
Igy lett a szoba, melyben született, egy ideig a vallásos áhitat temploma.
Ezt Stolczer Gusztáv bankigazgató ur beszélte nekem Nagy-Kanizsán, ki maga közvetlen tanuja volt e jelenetnek.
Meg akartam látogatni Nyirlakot is s nemes urát és asszonyát. Tarányi Ferencz s bájos neje, Riefl báróné lakják a kastélyt. Nyirlak is a Deák-hagyományok vidékéhez tartozik s a Tarányi-nemzedék története is szorosan összefügg a Deákok ragyogó történetével.
Nyirlak ott fekszik Sümeg tövében, alig két kilométernyire a sümegi vártól. Nagy birtok, okszerü gazdasággal. Termékeny szántóföldek, buja legelők és kaszálók, jól gondozott erdőkkel és ligetekkel tarkitva. Valóságos angol mintára kezelt gyönyörü uradalom. A kastély is százados fák és gyönyörü ligetek közt a Sümegtől Mihályfára vezető út közelében.
Épen negyven éve jártam ott utoljára. Az utra még jól emlékeztem. Mihályfára is hamarosan ráismertem, a Forintos nemzetség ősi fészkére. Erre is kiterjeszkednek a Deák hagyományok. A Forintos nemzetségnek Deák Ferencz ellen folytatott alkotmányos harcza már a nemzet történetéhez tartozik.
De a nyirlaki kastély negyven év óta bizony nagyot változott. Erre és környékére már nem tudtam visszaemlékezni. Pedig a nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak és Szegedy Rózának életében is ott szerepel a nyirlaki kastély.
Egykor a Verancsics családé volt ez a birtok. Ez a család adta az országnak a hires kanczellárt és esztergomi érseket s egy másik Verancsics is, a szótáriró, ott szerepel a tudomány történetében. Verancsics Istvántól 1748-ban szerzi meg Nyirlakot Tarányi Katalin és férje Sidó Kálmán.
Az ős Tarányi család ekkortájban hal ki fiágon. Utolsó ivadéka Tarányi Ferencz, Zala alispánja s az 1741-iki országgyülésen követe. Csak leányai maradnak.
Katalin leányát Sidó Boldizsár veszi feleségül. Ez a Sidó is ős zalai család ivadéka. Nagy története van már a Hunyadiak korában a családnak.
Anna leányát Oszterhuber György teszi életének osztályosává. Ők 1762-ben szerzik meg Sidóéktól Nyirlakot és csakhamar megépitik a kastélyt, mely a mainak is egyik részét alkotja.
Legfiatalabb leánya, Teréz, Sándorffy Sándornak lett felesége. Az ő unokája Kisfaludy Sándor, a költő. A költő jól ismerte még őt. Gyermek- és ifjukorában sok időt töltött nála Sümegen, a mikor már apja Győrmegyébe költözött át. Nagyon szeretett öreganyjánál lenni. Itt látta meg először Szegedy Rózát is. S öreganyjától hallotta elbeszélni gyakran azt a jelenetet, a mikor az ország felbuzdult rendei megmentették Mária Teréziát, a kitől az összeszövetkezett Európa akarta elvenni királyi székét és országait. Öreganyja sokszor hallotta e történet elbeszélését az apai háznál, hiszen apja is kirántotta ott kardját s ő is elkiáltotta a nagy szót: »Moriamur!« »Haljunk meg királyunkért!«
A költő nagy kort ért. Ismerte még mint kis gyermek Oszterhuber Györgyöt, öreganyja sógorát. Ismerte ennek fiát s unokáit, a kikkel unokatestvéri rokonságban volt. Sőt ismerte még az én mostani derék házi gazdámat is, Tarányi Ferenczet, de őt már csak mint kis gyereket.
Táviratban értesitettem, mikor, melyik órában megyek Nyirlakra. Kocsin mentem Balaton-Szentgyörgyről s Linzer Béla barátom hires négy lován csaknem pontosan ott tudtam lenni a jelzett időre. A szives vendégszeretet, a melylyel fogadott, nem leirni való. Arról csak mesélgetni lehet érdemes társaságban. Utitervem szerint Sümegen kellett volna hálnom s korán reggel Kehidára indulnom. De hát az isteni végzet ellen és a magyar vendégszeretet ellen hiábavaló minden utiterv. Dugába dől azzal szemben minden elszánt törekvés. Pedig Feri, az ifju majoreszkó, nem is volt otthon. Katonai fegyvergyakorlaton volt. A lányok közül is csak a szép ifju özvegyet, Amáliát találtuk otthon, ki nemrég vesztette el ifju férjét, Bezerédy Lászlót.
Megnéztem a régi kastélyt. Ez a mainak egyik alkotó része. A mainak tornya s emeleti osztályai ehhez épitvék. De a szép, erős tölgyfaajtók s a különös zárak és kilincsek a földszinten a százados régi épitkezés maradványai.
Itt szokott gyakran tanyázni a boldogult uraság, Oszterhuber Mihály életében a két testvér: Deák Antal és Deák Ferencz. S nemcsak családi ünnepek és atyafilátogatások alkalmával.
Mindenki tudja, hogy Deák Antal Zala követe volt az 1825-iki, 1830-iki és 1832-iki országgyülésen s Deák Ferencz az 1833-ikin és 1839-ikin.
Hajdan a vármegyék követeinek, a kik nem Pozsony közelében laktak, az volt szokásuk, hogy az országgyülés megnyitása előtt néhány nappal Pesten jöttek össze. A Tiszán inneni és Tiszán túli kerületek követei, a bácskaiak és bánátiak, a jászok, kunok és hajduk pozsonyi utjukban különben se kerülhették ki Pestet. De a Dunán inneni s Dunán túli kerületek sok vármegyéjéből is először itt seregeltek össze különösen azok, a kik nem az udvari párthoz, hanem a nemzeti ellenzékhez tartoztak.
Itt ismerkedtek meg először egymással. Itt értesültek jó eleve a távoli vármegyék utasitásairól. Itt cserélték ki eszméiket az udvar hatalmaskodásai, törvénysértései, az ország sérelmei s az orvoslás módjai és eszközei felől s innen mentek már lehetőleg tájékozottan s megállapitott tervekkel csapatostól Pozsonyba.
Deák Antal és Deák Ferencz 1848 előtt szintén Pestre mentek országgyülés kezdetén, hogy az ország minden vidékének állapotáról már eleve értesüljenek.
Azt gondolhatná az ember, hogy hiszen az értesülésekhez jobban eljuthattak volna Pozsonyban, a hol már minden követ és minden főrend együtt volt. De ott az üdvözlések, küldöttségek, látogatások, vendéglátások, ismerkedő mulatozások heteken át elraboltak minden időt. Ott a magánuton való komoly tanácskozásokra alig értek rá az emberek.
A két Deák testvér, a mikor országgyülésre ment, nem szerette saját vármegyéjében a jobbágyok előfogatát használni. Rendesen saját lovaikon utaztak Devecserig irnokukkal, hites jegyzőjükkel, tiszti huszárjukkal együtt.
Az első állomás mindig Nyirlak volt. Ott volt a jó »Miska sógor« és rokon, Oszterhuber Mihály s szelidlelkü felesége, Bogyay Amália. Ez a Mihály az én mostani házigazdámnak, Ferencznek volt édes apja s Oszterhuber Józsefnek, Deák Klára férjének testvéröcscse.
Kemény, bátor fiu egykor. Már 16 éves surján legény korában nemesi inzurgens s a nagy Napoleon elleni harczokban vitézségi érdemrenddel kitüntetett. Szép nagy kort ért, 1876-ban, 82 éves korában halt meg. A hagyomány ugy emlékezik róla, hogy ezelőtt negyven évvel, a mikor József bátyját és Deák Ferenczet is rablók támadták meg s fosztották ki Puszta-Szent-Lászlón: őt is megtámadták nyirlaki kastélyában. Akkor már 70-ik életévében járt, de azért eltorlaszolta magát, puskára kapott s a rablókat diadalmasan verte vissza.
Jó gazda, birtokszerző s a mellett értelmes, tanult, olvasott ember volt. Egy darabig főszolgabirája is volt a vármegyének.
Deák Antal is, Deák Ferencz is nagyon kedvelte őt, Ámbár Deák Ferencz nem töltött nála annyi időt, mint bátyjánál Józsefnél. A mi természetes. Hiszen édes Klári nénje ott volt József oldalán.
Nem kell azon csodálkozni, hogy oly sok és becses ereklyét találtam Nyirlakon Deák Ferencztől és nemzet ségétől.
Ott vannak a családi arczképek diszes keretben.
Idősb Deák Ferenczé, a haza bölcsének apjáé. Ott van a haza bölcsének anyja is: Szarvaskendi Sibrik Erzsébet.
Ott van anyai öreganyja, Bertha Klára, a hires győri alispánnak, Sibrik Antalnak felesége.
Ott van a hóditó szép asszony, Deák Gábornak felesége: Hertelendi és Vindornyalaki Hertelendy Anna, Deák Ferencznek apai öreganyja. Nagy története van e szép és hires asszonynak.
Ott van Nyirlaki Tarányi József is, puszta-szent-lászlói uraság, a »kedves sógor és rokon és hű barát« mint Deák Antal szokta leveleiben nevezni.
Nejének, Deák Klárának nincs meg arczképe. Valamint Deák Antalnak sincs.
A Deák-nemzetség arczképei egykor a söjtöri, azután a kehidai kastélyok termeit ékesitették. A mikor Deák Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak eladta: ezeket az arczképeket Puszta-Szent-Lászlóra, Klári nénjéhez és sógorához vitette.
Ott van még Deák Ferencznek is egy szinezett arczképe 1837–38 körüli időből. Ezt Deák maga ajándékozta emlékül sógorának. Nagyon hasonlit első kőnyomatos arczképéhez. Hajadon fővel, fehér mellény, fekete zsinóros atilla, vastag fekete selyem nyakkendő. Egyetlen arczképe Deáknak, melyen bajusza kissé ki van pödörve.
Ott van még a haza bölcsének egyik egykori tajték pipája, valamelyik Szapáry gróf emlékajándéka. Faragványai kurucz alakokból.
De a haza bölcsének sok faragványa is van ott. Egy nagyobb papucs, melyet dévajkodva adott Miska sógorának, mivelhogy feleségének, Bogyay Amáliának nagy volt a szava a háznál. Papirvágó kés, kalapács a lópatkoláshoz, mesterileg faragott kulcsok, kis papucs és tojás: mindegyik faalapon. Mindez természetesen szálkátlan puha fából faragva.
Végül két ajtós alacsony ruhaszekrény. Pesti közönséges asztalos munka. Maga Deák Ferencz csináltatta s küldte Puszta-Szent-Lászlóra 1856-ban fehérnemüi számára.
Használta is 1869-ig.
Az Oszterhuber-család nyirlaki ága 1868-ban király engedélylyel németes hangzásu neve helyett fölvette dédanyja Tarányi Anna után a kihalt ősi Tarányi nevet. 1895-ben pedig az egészben nagy terjedelmü birtokukat báró Bánffy Dezső hitbizományi birtokká alakitotta. A jószágok feje: Nyirlak.
Bánffy kormánya – ugy tudom – több hitbizományt nem engedett. Deák nagy emléke volt ebben is az egyik főok.
Ha már az alkotmány megengedi a hitbizományt az én kedves házigazdám megérdemelte e kiváltságot: A haza bölcse annyi nyugalmat, a természet szelid örömeinek akkora teljességét sehol nem élvezte, mint a Tarányi-család kebelében, főleg Puszta-Szent Lászlón.
A hegyek lábán, a Zala völgyének peremén vezet az egyenes és jó út észak felé, Zala-Szent-Grót és Zala-Bér felé. Több mint egy kilométernyire, a mikor a Deák-kastélyt már elhagytuk, az utról balra a hegynek fölfelé dülő út ágazik ki. Afféle sató-út, a hogy Zalában nevezik a sajtó-utat. Szűk, meredek és mély, mintha vizmosás fenekén járna. Oda vezet a temetőbe, azután a szőlőkbe s talán tovább az erdőkbe is.
Én a temetőig mentem rajta, jó gazdám, Baronyi barátom társaságában. Másik kocsin Linzer Béla barátom és a fényképiró művész jött utánunk.
Ez hát a kehidai temető. Ez itt a fényes család sirboltja. Itt nyugosznak a feltámadásig a Deákok tetemei.
Jól láttam én ezt a sirboltot ezelőtt negyvenkilencz esztendővel is, a mikor 1854-ben a haza bölcsét föl akartam keresni, hogy lássam, megtiszteljem, szavát halljam s Pápán a kollégiumbeli társaimnak erről hirt mondhassak. De bizony akkor én nem másztam föl a sirbolthoz a nagy melegnek miatta és az én rég elhalt pajtásomnak hétszer való röstségei miatt. Dús János volt ez, a mint már másutt elbeszéltem.
Nyolcz lépés hosszu, öt lépés széles négyszögletü tér volt a temetőben körülépitve kőfallal. Keleti oldalán félkör alaku, nyugati oldalán az ajtó. Teteje zsindelyes, barna az időtől. Bemeszelve kivül-belül. A mész foszladozik a falakról. Ime, ez a sirbolt.
Se tornya, se keresztje, se harangja: mégis kápolna alaku. A hagyomány azt beszéli, hogy a régi Kehidának csakugyan ez volt egykor istentiszteletre szánt helye. A nagy-kapornaki kolostorból át-átballagott néha napján egy-egy barát, misét mondott a kis kápolnában, az áhitatos nép pedig ott térdelt körülötte a kápolnában; a ki be nem fért, kivül a kápolna körül.
Ajtaja tölgyfából. Régi ereszték másfél száz esztendő előtti időkből. Sarkait, fordulóit, závárjait rég megette a rozsda. Már ezelőtt néhány évvel is szárnyai ugy voltak csak az ajtófélfához támasztva. Az járhatott le a sirboltba, a ki akart, s azt vihette el onnan, a mit akart. Még se bántották. Kegyelet őrzi a halottakat. Tudta a nép, hogy ott a rég porrá lett uraságok nyugosznak. Hiszen 1854 óta, a mikor Deák Ferencz eladta Kehidát, Deák-ivadék alig lépte át a sirbolt küszöbét. A kik utána következtek a birtok uraiként: gróf Széchenyi István, azután özvegye, azután Ödön fia, soha nem is látták Kehidát. Ki őrizte volna családi gondossággal a pusztuló épületet?
Most már őrzi a nemes vármegye. Az én buzgó barátom, Csertán Károly, az alispán, kiterjesztette gondját erre is. Kitatarozzák, megjavitják, külső-belső egyszerü diszszel fölékesitik, záraiban megerősitik a sirboltot. Épen ezen dolgozott egy-két kőmives s néhány napszámos, mikor most ott jártam. Bizony kietlen kép volt a kápolna belseje. Szerszámok, vakoló edények, törmelék, szemét mindenütt. Az egykori oltárnak aranyos farészei összetörve, hányva, dobálva ott feküdtek az épület napkeleti sarkában az oltár helyén. Semmi kép, semmi betü a falakon. A padolat bokáig érő por szemét és göröngy. Nem is volt a padolat födve se kővel, se téglával, se deszkával. Mintha csak a temető puszta földje lett volna összetaposva.
Pedig a padozat alatt kell lenni a boltozott üregnek, a hol a koporsók el vannak helyezve.
Magamhoz intettem egy kőmives legényt.
– Gyere csak fiam, mutasd meg, hol van a sirbolt beomolva?
– Itt ni!
Lábaival s azután kezével egy helyen a kápolna közepén félreháritotta a porondot. Akkor előtünt egy lapos kő. Félméter széles s talán valamivel hosszabb. Fölemelte, félretette s im ott volt a sötét üreg nyilása. Látszott, hogy egysoros téglaboltozattal van az üreg befödve. Valami ismeretlen durva kéz valamikor csákánynyal egy-két téglát kivágott a boltozatból s aztán könnyedén lefeszített annyit, hogy akkora nyilás támadjon, a melyen egy ember lejuthasson a holtak közé.
Az volt a szándékom, lemegyek, megnézem: mi van a sötét üregben. Azonban nem volt kéznél gyertya, nem volt létra, másznom kellett volna mint az ürgének s azután az a nyilás se az én termetemhez volt szabva. Nem voltam abban bizonyos: leférek-e?
Mégis tudni akartam valamit öregéből-nagyjából a sirbolt titkairól. Megint a kőmives legénynek szóltam.
– Le mernél-e menni, fiam, oda a sirboltba?
– Le én!
E szóval már mászott is lefelé. Nem volt mély a sirbolt. Föl se tudott benne egyenesedni. Csak guggolva tudott a koporsók közt mozogni.
Voltak koporsók. Egyetlen-egynek a lábfelől való végét mi is láttuk felülről. Sötét cserszinü deszkájának sarka szembetünő volt.
– Nézd meg fiam, van-e rajta irás?
Pipás ember volt már a legény, elővette gyufatartóját s gyufalángnak világánál kezdett betüzni.
Annak a koporsónak oldaláról világosan el tudta olvasni e sorokat:
DEÁK ANTAL.
Nem irva, nem föstve, hanem rézszögekkel kiverve volt ez a név. Kétségtelenül volt ott kiverve még több szó is. Születése és halála napja, talán egyik-másik czime is. De már a legény egyebet nem tudott leolvasni. A koporsó másik oldalát el is takarta a másik koporsó.
Tudtuk, hogy Deák Antal ott fekszik. A haza bölcsének testvérbátyja. Maga is disze egykor a törvényhozásnak, vezére vármegyéjének s országosan ismert jó hazafi.
A kehidai anyakönyvben igy van halála följegyezve:
»1842. 20. jun. meghalt, 23-án temettetett. Tek. Deák Antal földes ur, nőtelen, R. K. (azaz: római katholikus) nemes. ✝ Kehidán. Gyomorgörcs, bélgyulladás«. (Tudniillik a halál oka.)
A kőmives legény ott a sirüregben motoz kissé s felkiált:
– A koporsó be van omolva vagy beszakitva.
– Mit látsz benne?
Belenyul.
– A csizmáját, azután a lábszárcsontját. Megmutassam?
A boldogtalan. Valami járási orvosnak vagy minek gondolt engem. Rá kellett szólanom.
– Meg ne mozdits benne semmit. Hozzá ne nyulj semmihez! Nézd meg, mi van irva a többi koporsóra.
Nyomozott s talált egy másik koporsót. A töredezett szegfejekből e szót olvasta le: SIBRIK. De tovább betüzött. De nem volt benne biztos, mit olvas. Azt mondta:
– Alighanem Borbála van még rajta.
– Pedig bizony nem az volt. Deák Ferencz szent emlékü édes anyjának, Sibrik Erzsébetnek hamvai voltak abban a koporsóban.
Itt egy furcsa vitás kérdés tolul elénk.
Bizonyos, hogy Deák édes anyja Söjtörön halt meg s halála ott van az anyakönyvbe bevezetve. A Deák-nemzetség egész rokonsága ma azt hiszi, hogy vagy Söjtörön, vagy Zala-Tárnokon az ősi Deák-templomban van eltemetve. Sokan keresték már sirját, de nem találták sehol. Még a hagyományban apró részletek is élnek, melyek azt bizonyitanák, hogy Sibrik Erzsébet sirja valahol Söjtörön van. Azt beszélik, hogy férje igen is el akarta szállitani a holttestet Kehidára, de a nép megtudta s kaszát, vasvillát fogott, hogy a koporsószállitást megakadályozza. Mert szentül hitte, még ma is hiszi, hogy azt a határt, melyen holttestet szállitanak át, elveri a jég.
Ez azonban mégis csak mese maradt.
Söjtörtől Kehidáig sok falun kell átmenni, de kis jobbágy-falu valamennyi. Hogy hatalmas, előkelő nemes urnak, a vármegye táblabirájának szekereit szegény jobbágyok feltartóztassák, embereit agyonveréssel fenyegessék, kivált ha a megyei alispán s a járásokbeli szolgabirák a nemes ur pártján vannak; ilyen eset békés időben elő nem fordulhatott. Nagy zenebonával járt volna ilyen eset.
Az meglehet, hogy idősb Deák Ferencz nem zajjal, nem karhatalommal vitte el kedves halottját, hanem vagy szénás vagy gyapjus szekéren elrejtve, több szekér kiséretében szállitotta el. De halottját bizony elszállitotta.
Ime, most én ráakadtam. A kehidai családi sirboltba okszerüen csak egy Sibriket temethettek el. Idősb Deák Ferencznek ifjan elhalt feleségét, a haza bölcsének édes anyját.
Szóbeli hagyomány erről alig van. Szegény, együgyü falusi nép nagyon ritkán tartja emlékében a száz esztendő előtt történt dolgokat, kivált ha azok nem az ő családjában történtek.
De van-e hát irásbeli hagyomány? Ez már van.
A kehidai anyakönyvbe 1803-ból Liszits József, az akkori plébános ezeket irta föl a holtak jegyzékében:
»Oct 17. Spt Da Elisabetha Zsibrik Spt Dni Fr. Deák.«
Magyarul: 1803. évi október 17-én (meghalt) tekintetes Zsibrik Erzsébet urnő, tekintetes Deák Ferencz urnak hitvese vagy neje. Az uxor vagy conjunx szót kihagyta a plébános, valamint a temetés napját is.
A temetés napja a söjtöri anyakönyvben sincs följegyezve. Ott is csak a halál napja.
A dolog igy történt:
Idősb Deák Ferencz határtalanul szerette ifju szép hitvesét, hét gyermekének édes anyját, a ki Ferencznek, legifjabb gyermekének születésekor gyerekágyban meghalt. De édes anyja is, a ki Kehidán lakott, két héttel előbb halt meg s igy sok jó oknál fogva neki Kehidára kellett a nagy birtok kezelése végett átköltözni. Magával vitte tehát halottját is, hogy ott legyen közelében s ha majd ő is utána megy: ott legyen a közös sir kéznél.
Néhány év mulva utána ment, de ő a mint én tudom, még se oda lett eltemetve.
Hanem ott van még eltemetve a hires szépségü Hertelendy Anna, a haza bölcsének apai öreganyja. A kehidai anyakönyvbe a latin nyelvü följegyzés igy szól magyarul:
»1803. október 3-án meghalt tekintetes Hertelendy Anna asszonyság, tekintetes Deák Gábor urnak özvegye 62 éves életkorában.«
Ennek koporsóját nem találta meg az én kőmiveslegényem. Talán csak a sötétség vagy a ráomlott porond miatt nem találta meg.
Hanem talált még egy kisebb koporsót. De hogy ebben kinek teteme porlad: azt nem tudja senki.
Deák Ferencz egyik legöregebb egykori jobbágyasszonyát, Szeglet Józsefnét megkérdeztem a negyedik koporsó felől, ki fekszik abban?
– Nem tudom, uram, kislány koromban hallottam apámtól, ő beszélte, hogy valamikor régen Kőszegről hoztak haza az uraságok egy kis halottat koporsóban s azt temették oda.
Szeglet Józsefné asszonyom 1835 körül volt kis lány. Ha már akkor is régi dologként emlitette apja az esetet: az a temetés is nyolczvan-kilenczven év előtt történhetett.
Kijöttem a sirbolt kápolnájából. Szétnéztem onnan a magaslatról a vidéken. Gyönyörü vidék. Szemközt napkelet felől Gyülevész falvának hegyhajlatán át sötétlettek hozzám a nagy messziségből a büszke Rezivár csonka tornyai. Ime, ezeket is megőrölte az idő, megpusztitották az elmult századok. Hogyne pusztulna hát el ez az egyszerü sirbolt? Hogyne omlanának össze a halottak csontjai?
Köröskörül a tiszta őszi nap ragyogó fényében zöld erdők, zöld mezők, mosolygó gerezdek, jó kedvvel dolgozó fürge népség. A Zalaberek malmainak csöndes zugását felém hajtja a szellő.
Mégis örök az élet.