(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. – Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)
Győrött, szabad előadásban, emlékezetből, jótékonyczélra mondtam el e szakasz tartalmát. Közölték a lapok s én a lapok közléseit átnéztem s egyben-másban kiigazitottam. Előadásom tartalma ez:
Országszerte tudja mindenki, hogy Deák Ferencz ősi birtoka Kehidán feküdt Zalavármegyében, a Zala-folyó jobb partján Szent-Gróttól nem nagy távolságra.
A birtok eredetileg nem a Deák-nemzetség birtoka volt. A hirneves Hertelendy-család birtoka volt ez már közel kétszáz év óta. Deák öreganyja Hertelendy Anna volt. Ő kapta osztályrészben, s ő utána szállt unokáira, Deák Ferenczre s ennek testvéreire.
A négy Deák-testvér örökségéhez tartozott még a söjtöri birtok is. Ez is Hertelendy-örökség volt eredetileg. Mikor a testvérek Deák Antal halála után az apai, anyai birtokon megosztoztak: Söjtör Deák Klárának, Kehida pedig Deák Jozéfának és Deák Ferencznek jutott, de jutott még ezenkivül néhány apróbb más birtokrészlet is.
Némi ősi adósságok terhelték az egyes osztályrészeket. De terhelték ujabb adósságok is. A kétféle teher összege megközelitette a husz-harminczezer forintot.
Deák Ferencz, mig Antal bátyja élt s otthon volt, maga közvetlenül nem gazdálkodott. A gazdaságot addig Antal bátyja vezette. Nem osztották meg maguk közt Kehidát. Agglegény volt mind a kettő. Közvetlen leszármazó örökösre egyik se számithatott. Asszony és gyerek érdeke nem követelte az osztályt. Deák Antal jobban értett a gazdasághoz. Bölcs ember volt az is, s volt kedve a gazdasághoz. Egykoruak, kik mind a két testvért jól ismerték, ugy vélekedtek a mult század harminczas és negyvenes éveiben, hogy Deák Antal még bölcsebb s vármegyéjében még nagyobb tekintélyü férfiu, mint Ferencz öcscse. Édes jó testvéri viszonyban élt együtt a két agglegény. Ferencz a világért se avatkozott volna bele bátyja gazdasági ügyeibe. Ő a közdolgokat vezette, megyegyülésekre és országgyülésekre járt és olvasott, gondolkodott, elmélkedett.
Antal halála után sok minden megváltozott.
Deák Ferencznek nyakába szakadt az egész birtok s a gazdálkodás minden gondja. 1842-től 1854-ig tizenkét éven keresztül volt Deák Ferencz falusi gazda. Közbeesett 1848 is. A jobbágyak felszabadultak, a tized és a robot elveszett s ezentul adót kellett már fizetni. Több cseléddel, nagyobb költséggel kellett a gazdaságot vezetni. A jövedelem megcsökkent, a terhek és gondok megszaporodtak s az adósság növekedett.
Jó gazda volt-e Deák Ferencz?
Bizony lehetett volna ő jó gazda is. Több esze volt mint száz tiszttartónak. Takarékos, józan, egyszerü volt háztartása. S ámbár a kastély sohasem volt vendég nélkül, abból a birtokból tisztességesen meg lehetett volna élni.
Hanem hát Deákot az ország bölcsének nevezték akkor is. De bizony nem azért, hogy jó gazda volt, hanem azért, mert egész nagy lelkét s istenadta egész tehetségét a haza ügyeinek szentelte.
Senki se születik az ország bölcsévé. Az elmének nagy ereje, s a léleknek minden értelmi és erkölcsi tökéletessége mellett sok tünődés, sok tanultság, sok komoly elmélkedés s a nemzet multjával s jelenével való teljes együttérzés szükséges ahhoz, hogy a nemzet bölcsévé lehessen, a kit a gondviselés arra szánt.
Lehet-e jó gazda a nemzet vezére?
A ki elmerül a mult századok vizsgálatába, a ki nemzetünk balsorsának igazi okait meg akarja ismerni, a ki korának gyöngeségeit gonddal és szeretettel fölismerni törekszik, a ki a közélet ezer baját orvosolni siet, s a ki a messze jövőbe is el tud látni, hogy nemzetének visszaszerezze az elmult dicsőséget, a nagyságot s a virágzó jólétet, a ki egész életét a hazának szenteli: vajon lehet-e az jó mezei gazda?
Fölkelhet-e az kora hajnalban, hogy cselédnek, napszámosnak, marhák etetésének utána nézzen? Kint töltheti-e a nappalt szántás, vetés, aratás, kaszálás, gyüjtés, takarodás, cséplés idején napkeltétől napnyugtáig? Évődhetik-e örökké a munkással és iparossal: igy dolgozzál, ne amugy, kerüld a fölösleges kiadást, kiméld az igavonót és a szerszámot, ne alugyál, ne lopj, ne csalj, ne kárositsd a gazdát? Járhat-e az vásárokra, hogy olcsóbban és jobban vegye meg, a mire szüksége van s jobb áron adja el, a mit el kell adni? Azután a kert, a szőlő, a hizlalás, növendék állatok nevelése, háztartás és mindenféle számadások vezetése!
Egész ember kell akkora gazdasághoz. De ha az egész ember a hazáé: mi marad akkor belőle a gazdaság számára, a mindennapi kenyér gondjaira?
Egyszer csak azt vette észre Deák Ferencz, hogy jobb lesz neki az ősi birtokot eladni. Élni élhet ugyan a gazdasággal is, de a gazdálkodásban ki is merül az egész élet. Pénze és nyugalma pedig még se lehet, mert az adó és a kamat és a mellőzhetetlen költség fölemészt mindent.
Egykor Pestre hivták barátai valami országos közérdekü tanácskozásra.
Kehida Pesthez, ugy hiszem, közel kétszáz kilométer távolság. Vasut még akkor nem volt. Saját kocsiján, lovain és kocsisával kellett utazni. Jó időben is három napi út oda is, vissza is. Ha csak egy hetet tölt Pesten: ime két hétig kell uton költekeznie kocsissal és lovakkal kocsmákban, vendéglőkben. Bizony ehhez pénz kellett, még a legnagyobb takarékosság mellett is négy vagy ötszáz korona. S az alatt otthon gazda nélkül maradt a gazdaság.
A meghivásra levélben felelt egyelőre. Egyik országos hirü benső barátjához, nem jut eszembe: Wesselényihez, vagy Kossuthhoz intézte-e a levelet. Levelét ilyesvalamivel kezdi:
Könnyü a regényirónak. Akkor küldi s oda küldi hőseit, a mikor s a hova akarja. Hipp-hopp; ott legyek, a hova akarok, – mint a mesében mondják. A regényiró sohase számitgatja: milyen hosszu az út és mennyibe kerül az utazás s a regényhős hol veszi hozzá a költséget. De a kehidai uraságnak bizony számot kell vetni ezekkel a kérdésekkel.
Igaz az! Egészséges elme, még Deákénál kisebb elme is észrevette volna, hogy a nemzet vezére s kehidai gazda együtt egyszerre egy ember nem lehet.
Jó volna eladni a kehidai uradalmat. De hát kinek? Ki veszi meg?
Némi nehézségek is támadtak.
Deáknak sok kisebb vagyonu rokonai is voltak. Volt egy-kettő már olyan is, a kiről azt szokás mondani: elszegényedett. Egyik nénjét, Nemeskéri Kiss Józsefnét sok fiuval és unokával áldotta meg az isten s egyiknek-másiknak bizony jól esett volna valami örökség. Apjának testvérjétől, Deák Józseftől, szintén nagyszámu rokonság származott. Ez volt a Deák-nemzetség tárnoki ága. A leszármazók közt sok fiu, sok lány. Akadt köztük nem egy, a ki hires nagybátyjának atyafiságos jó szivéhez fordult ajánlatért, támogatásért, segitségért. S Deák a segitséget erején túl is gyakorolta.
Elvégre a szives jótétemény erkölcsi kötelesség. De ennél sokkal szebb és erősebb a jogi kötelesség, habár annak teljesitése nem oly édes is, mint a másiké. A jogi kötelesség pedig abból állott, hogy a testvéreknek az ősi örökségből ki kellett adni a törvényes osztályrészt.
Deák Jozéfának, nemeskéri Kiss Józsefnénak hét gyermeke jutott felnőtt korba s közülök bizony többen már korán vagyoni romlásba jutottak. Sürgették az osztályt. Mást nem sürgethettek, mint Deák Ferenczet. Se idősb Deák Ferencz, se Deák Antal nem tettek végrendelkezést. Egyenlő osztályrész illetett mindenkit. Söjtör Klárira nézett Oszterhubernéra, felosztani Kehidát kellett s a hozzátartozó koppányi és felső-kustányi részbirtokokat. Deák megunta a sürgetést, de igazságérzete nem is türte volna, hogy unokaöcscsei és hugai későn jussanak örökségükhöz. Rá is szorultak. Bizony ő is sietett Jozéfa nénje halála után az osztálylyal.
Azonban könnyü ezt elgondolni, de nehéz foganatositani.
Kehida századok óta egy birtok volt, egy uraság kényéhez és kényelméhez alakitva. Egyetlen kastély, egyetlen s egymást kiegészitő gazdasági épitkezés, egyetlen malom és vendéglő.
Erdőt, mezőt, szántót, rétet, berket, szőlőket, hegyvámokat csak el lehet osztani, de kastélyt, malmot, gazdasági épületcsoportot nem lehet. Először kétfelé kellene osztani. Fele lenne Deák Ferenczé. A másik fele Deák Jozéfa maradékaié. De ezek csak az első izen heten vannak, a második izen többen mint harminczan. A természetben való osztály csaknem lehetetlen. Már csak azért is, mert nagybátyjuk Deák Ferencz mégis csak megérdemli, hogy lakásából, szokott kényelméből ki ne szoritsák s a hat-hét szobás kastélyba tizen-huszan a nyakára ne telepedjenek.
Nincs más mód, el kell adni az egész birtokot s aztán megosztozni a készpénzbeli vételáron. A mi azért is czélszerübb, mert Deák Ferencznek is vannak adósságai, melyektől mindenáron szabadulni akar. Ez az oka, a miért Deák már 1851-ben áruba bocsátotta Kehidát, a mint később részletesen is elbeszélem.
De lesz-e vevő? Lesz-e alkalmas vevő? Nagyobb birtokot tetszés szerint való időben eladni mindig nehéz. A függetlenségi harcz utáni években épen nehéz voll. Alig volt még rend és megállapodás az országban. A birtokososztály a harczban s a jobbágyság megszünte után száz milliókat vesztett. A tőke kevés volt. Zsidók nem szerezhettek ingatlan birtokot. Külföldiek csak nagy uradalmat vettek, ha vettek. Deák eladó törekvése sok ideig sikertelen volt.
Az osztozni vágyó rokonság csak várt türelemmel egy vagy két évig. De azután nem várt. Türelmetlenkedni kezdett s nem akart várni. Ugy gondolkodott, csak legyen meg az osztály, akármily fonákul üt is ki, legalább mindenki tudja, mi az övé s a kis birtokot könnyebben el tudja adni mindenki. Deák Jozéfa maradékai abban mind egyetértettek, hogy ők kehidai szegény kisbirtokosok nem lesznek, hanem ottani osztályrészüket rögtön eladják. Ily körülmények közt Deák belement az osztozásba. Nem lett volna az a világhirü bölcs és jó ember, a milyennek ismertük, ha a százféle sürgetés után is késlekedett volna.
Pedig ugyancsak fáradozott, hogy egészben adhassa el, a melyre unokaöcscsei és hugai ugyancsak felhatalmazták.
Igazán nem tudtam melyik, de valamelyik Jankovics birtokos megkedvelte Kehidát, feleségével együtt meg is nézte, Sokalt érte 125,000 forintot adni. Meg se mondta, mennyit adna érte. Felesége pedig istenért se akarta megvenni. Azt mondta, hogy a kehidai kastélynál mindig fuj a szél s ő ezt nem szenvedheti. Megszemlélte a birtokot gróf Bombelles Lajos is, ki Hunyady Fánni grófnőt vette feleségül s szeretett volna birtokot ott a Balaton közelében. De ő legalább négy-öt ezer holdas uradalmat keresett s azért Kehidát kicsinynek tartotta. Toperczer Ödön később királyi táblabiró is alkudott arra a részre, mely osztály után Deák Ferencznek jutott, de nem tudtak a vételárban megegyezni. A miért Deák később 66 ezer forintot kapott mint vételárt, azért Toperczer csak 50 ezer forintot igért.
Az eladási kisérletek hát meghiusultak. Meg kellett osztozni.
Az osztozás 1854. évi május havában történt. Már május 1-én összejöttek Kehidán az atyafiak. Ott volt Nemeskéri Kiss Emma, Nedeczky Lajosné állandóan. Ott volt Nemeskéri Kiss Anna, a kit Deák mindig csak Ninának nevezett, második férjével Molnár Ferenczczel. Ott voltak a férfitestvérek, Nemeskéri Kiss Eduárd, Zsiga és Vincze. Utóbbi feleségestől. Ott volt Szeniczey Gusztáv is gyermekei nevében s ott volt Nemeskéri Kiss Katalin, Szeniczey Ferenczné. Ügyvéd nem volt, nem is kellett, hiszen a jogi és törvényes dolgokat maga Deák jobban ismerte, mint bármily ügyvéd. Hanem mérnök, az volt, Chepely uram, a kit magam is jól ismertem fiatalkoromban, mint apámnak Balaton-Füreden szőlőszomszédját. Két hétig hangos volt a kehidai kastély a sok vendégtől.
Hogy folyt le az osztozás? Talán jobb arról nem beszélni. A hol a birtok részei oly különbözők; alakra, értékre, használhatóságra nézve oly eltérők; az osztozók oly éhsóvárok s többen oly szenvedélyesek: ott el sem képzelhető, hogy simán folyjanak le a tanácskozások, habár oly okos, jólelkü s határtalan tekintélyü férfi vezeti is azokat, a minő a haza bölcse volt.
A Tisza mellékén ez a szó: osztozás, nem is az eredeti fogalmat jelenti már, hanem azt jelenti: viszály, perpatvar, veszekedés, testvérháboru, hajbakapás. Ha a verekedőket valaki intéssel akarja csillapitani, csak azt mondja:
– Ne osztozzatok!
Egykor Deák előtt Puszta-Szent-Lászlón két testvért dicsértek, hogy minő határtalan szeretettel vannak egymás iránt. Deák azt kérdezte:
– Osztoztak-e már?
A legnehezebb osztályos kérdésekben, a hol már semmi nem segitett, Deák Ferenczet szokták az osztoztató biróság elnökéül fölkérni. Lehetetlen kérdéseket oldott meg, örök viszályokat törölt el, de még se sikerült mindenütt bölcsesége és jó szándéka. Veszprémben a gazdag Stojanovich testvérek közt lehetetlen volt az osztozás. Utóbb Deákhoz folyamodtak. Ellenállhatlan tekintélyét vetette a mérlegbe s az egyik testvér még se fogadta el itéletét soha. Még Deák itéletét se!
Bizony nem volt könnyü az osztály Kehidán se. Kilencz napig tartott. Az volt a szerencse, hogy Deáknak magának akkora igénye volt, mint unokarokonainak összevéve, tehát a béke kedvéért áldozhatott. Áldozott is. Ugy hozta magával jelleme is, bölcsesége is. Különben pör és biráskodás nélkül nem mentek volna semmire.
Okos ember volt a mérnök is.
A kastélyt és a parkot megtartotta Deák. Értékét akkorára tették, mint a birtok egyheted részét. Egyheted részt már korábban megszerzett Deák. Minden birtokrészt és mivelési ágat képzeletben és papiroson tizenkét egyenlő részre osztottak. Ebből hat rész volt Deáké, a másik hat rész a rokonoké. Mindegyik rokon szabadon választhatott tehát 1/12-ed részt. Igy jutott Deáknak összesen 810 hold, melyben a szántóföld csak 186 holdnyi volt. A többi belsőség, rét, berek, erdő, legelő, szőlő és hegyvámos birtok. Igy szorult a réczéstavi, hajórévi, diósi, papréti és hársaljai dülőkre. A többi lett a rokonoké.
Cselédlakása nem maradt. A cselédlakások, aklok, pajták a rokonoknak jutottak, mint beltelki osztályrészek. Emma, Nedeczky Lajosné gazdaságot akart üzni Kehidán s ott akart lakni, de neki meg lakása nem volt. Csereberét ajánlott Deáknak. Deák igy ir erről 1854. évi május 15-én kelt levelében Oszterhuber Józsefnek:
– Kedves Sógor!… Emma felszólitott, hogy cselédjeim lakhatják az ő házát, én meg adjak néki az alsóházból egy pár szobát a maga számára. Mert, a mint mondja, ő ezentul gyakrabban fog Kehidára jönni s nékem annyiszor alkalmatlan nem lehet. Én bizonyossá tettem, hogy bármikor jön s bármennyi időre, mindig szivesen látott vendég lesz e házamban, azon szobába szállhat, a melyikbe akar. De ő és direktora azt válaszolták, hogy egészen más, mikor az én tiszteletemre jön, akkor az én vendégem lesz; de mikor gazdasága után jön, akkor nem alkalmatlankodhatik nálam, a leányait otthon nem hagyhatja s azokat is elhozza magával, cselédet is hoz s olyankor mindig főzetni fog. Nem feleltem semmit, de mosolyogva gondoltam el, hogy ha nekem Szent-Lászlón gazdaságom volna s tőled egy pár szobát kérnék, a hol lakhassak, főzethessek magamnak, midőn odamegyek s csak olyankor lennék vendéged, mikor tiszteletül vagy látogatásul mennék hozzád, máskor pedig Szent-Lászlón nem nálad tartózkodnám: minő szemmel, szivvel néznétek ti azt? – Én ily tervre Emmának szobát nem adhatok, a világ szólna meg; – ha épen ugy akar, megfér a maga házában.
Az osztálylevelet május 9-én irták alá. Igy maradt csak Kehida fele Deák Ferencz birtokában. Annál erősebb volt vágya, hogy ezt minél előbb eladhassa.
A rokonság közt senkise hallotta jó kedvvel, hogy Deák Ferencz el akarja adni a maga részét. A pénz elkel, de a birtok megmarad s ebből mindig remélhető némi örökség.
A legnagyobb nehézség pedig az volt, hogy Klára nénje, Oszterhuber Józsefné, az áldott lelkü édes jó testvér is ellenezte a birtok eladását. Nem az örökségre való vágyakozásból. Hiszen nem volt gyereke s valósággal gazdag urnő volt. Férje is ritka nemes lélek. Hanem ő jól ismerte Ferkó öcscse természetét s emberszerető jó szivét, s tudta, hogy a pénz nem marad meg nála s igy a kis vagyonu rokonok utóbb elesnek mindentől.
Deák is forrón szerette Klára nénjét. Mikor Deák kis gyerek volt, Klára akkor volt hajadon felnőtt lányka. Az anyát ő pótolta a kis gyereknél. Deák sehogyse akarta őt busitani, neki kedvtelenséget okozni.
Azonban mégis csak el kellett adni a birtokot. Deák habozásának, ha lett volna is, véget vetett gróf Széchenyi István, a döblingi remete, a legnagyobb magyar s az »ország bolondja«.
(A legnagyobb magyar. – A birtok vételára. – Osztozás nehézségei. – Az 1852-iki levél. – A birtok terjedelme és részei. – A régi gazdálkodás. – A birtokrendezés. – Hova lett a vételár? – Leszámolás Deák Klárival.)
Gróf Széchenyi Istvánt 1841-ben Kossuth nevezte el a legnagyobb magyarnak; – döblingi remetének a napi irodalomban nevezték 1850 óta; az ország bolondjának ő maga gunyolta magát. Volt igazság e szavakban, valami szomoru kis igazság még az utolsó szóban is. De ennek felvilágositása nem ide tartozik.
Ő avatkozott tehát a dologba.
Volt egy főtisztje: Perlaky József nevü. Akkor még a zalai birtokok számtartója. Személyesen nem ismertem, nem is sokat tudok róla. Sok felől hallottam: igen derék ember volt, mély hazafias gondolkozással.
Perlaky ismerte a kehidai uradalmat s Deák Ferencz belső gazdasági viszonyait. Ugy látta, hogy vagy a gazdaság, vagy Deák közéleti nagy munkássága lassankint el fog hervadni. Deákot föl kell menteni az élet gondjainak nagy sulya alól.
Közölte gondolatát gróf Széchenyivel. S javasolta, hogy ő vegye meg Kehidát.
Széchenyi nagy lelke rögtön megérezte, minő nagy kötelességet teljesithet s az ő erős sastekintete messze-messze ellátott előre, a mindennapi emberek látásának határain túl a távoli jövendőbe is.
Rögtön irt levelet Deáknak. A levél régen napvilágot látott, Győrben is sokan lehetnek, a kik olvasták. Szórul-szóra idézni nem tudom, mert magam is régen olvastam. De eszméinek folyamata fenséges.
Mintha azt mondaná:
Barátom! Ne ülj te Kehidán, mint a pók az ő hálójának szögletében. Ne vesztegelj te ott s a mit isten rád bizott: az legyen a te dolgod s ne a gazdasággal való vesződés. Eredj te az ország szivébe, Pestre, a nemzeti élet központjába. Hadd találhasson téged ott meg mindenki. A nemzet reményei haldokolnak. Te tartsd őket életben, sőt erősitsed. Jön majd még jobb idő, őrizd meg és fejtsd ki akkorra a magyarnak önérzetét. Hogy pedig birtokod pogány kézre ne jusson, azt megveszem én. Fogadj szót! Ezt a tanácsot adja a haza bölcsének az ország bolondja: gróf Széchenyi István.
Efféle gondolatok voltak abban a levélben.
Deák megfogadta a jó tanácsot. Tárgyalásba bocsátkozott Perlakyval, Széchenyi meghatalmazottjával s rövid tárgyalás után megalkudtak. Értesitette arról, hogy Jozéfa testvérje maradékáival megosztozott s most már ő csak a kehidai Deák-birtok felét adhatja el. De arról is, hogy a másik fele apróbb részletekben a rokonoktól nemcsak rögtön, de jutányosan is megvehető.
Deák Ferencz kehidai birtoka igy ment át gróf Széchenyi István tulajdonába 1854-ben, julius 28-án, augusztus 22-én és Szent Mihály napján, szeptember 29-én.
Látta-e a legnagyobb magyar valamikor ezt a birtokát?
A védegyleti mozgalom idején 1844-ben Deák hires szentgróti beszéde után egyszer ugyan ellátogatott Deákhoz Kehidára, de a birtokot megnézni akkor eszébe se juthatott. A mikor pedig megvette: attól kezdve többé nem hagyta el Döblinget – haláláig.
A vételár, a mennyire én tudom, hatvanhatezer pengő forint volt. A mai pénznemben 138 ezer és 600 korona.
Kis összegnek látszik azért a birtokért. Ma az a birtok, ugy hiszem, három vagy négyszázezer koronát is megér. Ám az eladás 48 év előtt történt. Másfél nemzedék élt és halt meg azóta. Abban az időben azon a vidéken nem volt nagy értéke a birtoknak s különösen nem volt az erdőnek. Egy öl hasábfáért egy-két forintnál többet tisztán kapni akkor nem lehetett.
Bizonyos, hogy Deák Ferencz értéken alul el nem adta volna ősi birtokát s bizonyos, hogy gróf Széchenyi István nem nyerészkedett volna Deák Ferenczen. Az adás-vevést tehát rendesnek kell tekintenünk.
Deák Ferencznek el kellett adnia birtokát. Ha nem lett volna a nemzet közférfia, ha a legszomorubb korszakban nem rá nézett volna s nem tőle remélte volna helyzetének javulását az ország s ha e miatt nem Pesten kellett volna laknia: józan gazdasági okok még akkor is azt parancsolták: váljék meg birtokától.
Voltak adósságai.
Nem nagyok, nem türhetetlenek, de mégis adósságok. S ő ugy vélekedett, hogy az adósság mindig nyüg az ember függetlenségén. Idejét, gondját, gondolkozását s munkáját akkor is elfoglalja, mikor mindazt hazájának javára vagy saját nemes örömeinek ápolására kellene forditani.
Adósságait tökéletes pontossággal nem ismerem. Azt tudom, hogy Klára nénjének tetemesebb pénzzel tartozott. Egy 1854-iki levélből tudom, hogy barátjának s másodfoku sógorának, Oszterhuber Mihálynak is ötven aranynyal volt adósa. Pénzintézeteknek nem igen tartozhatott, Kehida közelében nem is volt pénzintézet, de bizonyosnak kell tartanunk, hogy voltak apróbb és nagyobb adósságai azoknál is, a kikkel gazdaságánál fogva rendszerint üzleti viszonyban kellett állania.
A következő adósságokról biztos értesülésem van:
Bátyja Deák Antal még 1842. évi márcziusban Szentgyörgyi Horváth Imrétől 2000 forintot vett fel kölcsön s ebből még fizetetlen volt 1000 forint.
Maga Deák Ferencz 1844. évi augusztus 5-től fogva adós volt Kéry János veszprémi kanonoknak 2000 forinttal s ugyanannak 1847. évi október 17-től 2500 forinttal. A Zalavári konventnek 1842. évi augusztus 14-től 2000 forinttal tartozott. Gáspár József kanizsai lakostól kölcsönvett 1853. évi junius 7-én 4000 forintot s julius 7-én ujabb 1850 forintot. A zala-vármegyei Inkey-alapitványból 1854. évi április 9-én kölcsönvett 500 forintot s ugyan az napon a megyei Kelemen-alapitványból 400 forintot, végre az osztály napján május 9-én a megyei nemesi alapitványból 700 forintot.
Ez mintegy tizenötezer forintnyi világos teher. Nem hiszem, hogy lett volna több. Legfölebb Klári nénjének tartozott még.
De azért mégse az adósságok tették sürgőssé a birtok eladását.
Két birtoka volt: Kehida és Söjtör a hozzájuk tartozó részbirtokkal. Antal bátyja hirtelen halt el; ugy látszik, nem rendelkezett halála esetére osztálybeli illetőségéről. A két birtok tehát a három életben maradt testvérre nézett.
Klára nénjével, Oszterhuber Józsefnével, mint már emlitettem, könnyü lehetett az osztály. Söjtör ott fekszik Puszta-Szent-László mellett, az ő osztályrésze gyanánt tehát a természet is Söjtört jelölte meg. Meg is lett vele az osztály simán és gyorsan.
Legidősebb leánytestvérével, Jozefinával, nemeskéri Kiss Józsefnével már több nehézséggel járt volna az osztozás. Őt Kehida fele illette meg. Csak ismétlem röviden az örökségi osztálykérdést.
Ez a testvérje Pakson lakott férjével Tolnavármegyében. Jó messze Kehidától. Ha természetben osztják meg a birtokot: testvérje kénytelen azt rögtön áruba bocsátani. Olyan nagy messzeségből czélszerüen nem gazdálkodhatik. Azután sok gyereke, lánya és sok unokája. Ezek miatt is kénytelen eladni.
De Kehidának természetben való kettéhasitása is nehéz dolog. Kié legyen a kastély? Kié a malom? Kié a nehezen osztható erdő?
Ha pedig Jozefina testvérje eladja a maga részét: ő azt meg nem veheti. Olyan terheket kellene a vállára vennie, a minők alatt összeroskadna vagyoni jólléte, anyagi függetlensége s megbénulna közéleti tevékenysége. De hát idegen jőjjön be az ősi birtokba? Idegen és ismeretlen s talán kapzsi és patvarkodó gazda, a kivel egész nyomoruság szomszédságban élni?
Deák Ferencz jól megfontolta mindezt, közölte aggodalmait s a nehézségeket rokonaival s ezekkel egyetértve az egészben való eladásra határozta el magát.
Elhatározása mindjárt 1850 után megérlelődött. Van egy levele Puky József birtokában, mely világot vet magánéletének e kérdésére. Az ő szives közlése után ismerem ezt a levelet.
Ez a levél 1852-ik évi november 1-én Kehidán kelt. Kihez intézte: nem tudom egész biztossággal. Sok körülmény egybevetéséből ugy gyanitom, hogy Glavina Lajos jó barátja, később Zalavármegye főispánja, sok ideig a flandriai gróf uradalmainak kormányzója az, a kihez intézte. Ő legalább eléggé módos ember volt zalai barátai közt arra, hogy a birtokot megvehesse.
A levél Deák levele. Már ennélfogva is elég érdekes arra, hogy fő részeiben közöljem. De egyébként is szemeink elé állitja Deák Ferenczet mint birtokost és mezei gazdát.
»Kedves barátom!« – – »A kehidai birtok mennyisége következőkből áll:
Belső telek 133/8 hold; – szántóföld 4024/8 hold; – rét 152 hold; – berek, mely minthogy a Zala szabályozása már a szomszéd határig feljön, egy év mulva jó rét lesz, 167 hold; – elkülönzött erdő 5766/8 hold; – majorsági szőlő és gyümölcsös 234/8 hold; – hegyvámos szőlő minden holdnál egy akó hegyvámmal, 272 hold; – a molnár és kocsmáros árendájához tartozó föld és rét 5 hold, összesen 1614 hold, mind 1200 □-öllel mérve. – Ebből Koppányban és Kustányban igen csekély, mintegy 62 hold vagyon és 98 hold hegyvámos szőlő, a többi Kehidán van.
Kehidai malom ad évenként 310 mérő rozsot és 100 mérő buzát – kocsma és zsidóházak 660 forintot.
A jószághoz adatik 20 fejér jármos ökör, 6 bivalyökör, két majoros ló, 700 birka, 24 darab szarvasmarha, szekerek, ekék s minden gazdasági eszközök.
Általadathatik az idei egész termés, mely áll következőkből:
Buza 719 kereszt; rozs 1678 kereszt; árpa 756 kereszt; zab 237 kereszt; bor 350 akó. Széna, lóhere és bükköny több mint 200 jó béres szekér. A rozsnak keresztje a próbacséplésnél adott egy mérőt, a buzáé 8/9 mérőt, az árpa 13/8 mérőt, a zab 15/8 mérőt.
A földek, rétek igen jók, láthatod a termésből, mely az idei esztendőt tekintve bizonyosan nem csekély. – Épületek jókarban.
A jószág ára 128,000 pengő forintra van hagyva, de közöttünk szenzálok nem lévén szükségesek, 2–3 ezerrel olcsóbb.
Bővebb részleteket magad számitgathatsz ki magadnak, ha a jószágot megtekinteni eljösz; eljöhetnél pedig, ha jó akarnál lenni, bár vevő szándékod nem volna is, eljöhetnél szegény beteges barátodat meglátogatni.
A fizetési feltételek: fele árát legfeljebb egy év alatt, és pedig egy részét azonnal s a többit fertályévenkint kellene letenni. Ez testvéremet, Kissnét, illeti. A másik fele, mely engem illeti, 6 perczent kamat mellett több időre a jószágon fekhetnék.
Ha levonjuk a jószág árából a fixumoknak 5 perczent kamatját és a most általadható termékeknek, marháknak folyó árát, a jószág holdja alig kerül 60 forintba pengőben; a kormánynak fizetendő átiratási illetékkel együtt, mit a vevőnek kellene fizetni. – A jószág adminisztrácziója könnyü, a konvenczionátusok fizetése pénzben, sóban, husban, ruhában nem igen halad meg 400 pengőt, az adó is annyi, a napszám 200–250 pengőre megy. A termékeket helyben veszik meg közönségesen 5–6 garas pengővel olcsóbban, mint Szombathelyen kél.
Bővebb részleteket a megtekintéskor. – Jőjj tehát barátom, ha venni nem is, legalább látogatni. Elvárlak – Isten veled – hű barátod: Deák.«
– – Ime a levél!
Ma ez a birtok a rajta levő erdőkkel és malommal s a hegyvámos szőlők nélkül testvérek közt is megér 600,000 koronát. Akkor Deák Ferencz csak 128,000 pengő forintra tartotta, a mi koronaértékben ma 268,000 koronát képvisel. A birtok értéke tehát azóta jóval többre mint kétszeresére szökkent még itt is.
A birtok árát ugy szabta meg Deák, hogy alkudozásokra ne kerülhessen sor. Legföllebb az ügynök dijával lehet az ár kisebb. S valóban gróf Széchenyi István is körülbelül ily áron vette meg.
Az akkori pengő forint ma 2 korona és 10 fillér.
Feltünhetik ma az olvasónak, hogy Deák Ferencz gabonatermése november 1-én még mind benn volt a szalmában. Holott a mai szemes gazda augusztusban már el is adta, el is szállitotta gabonáját. Azt gondolhatná valaki: Deák henye gazda volt.
De tévedne.
Akkor még nálunk gőzcséplőgépek nem voltak. Lóval történt a nyomtatás. Nyomtató emberek álltak össze társaságba s vállalkoztak uradalmakban, nagyobb birtokokban. A társaság neve bokor volt. Hat ló, négy ember s egy lóhajtó gyerek volt egy bokor nyomtató.
S ezek nyomtattak néha Dömötörig, néha Karácsonig, a hogy az idő engedte.
Túl a Dunán azonban Zala-, Vas-, Sopron vármegyékben kevésbbé volt divatos a lóval nyomtatás. Ott kézi csépléssel végezték a cséplést. Fedeles nagy pajtákban, színekben állott a szalmás eleség s fedél alatt folyt azután a kézi cséplés tavaszig. Szüret előtt igazán bele se kezdtek a cséplők. Ezek is társaságban vállalkoztak részért a cséplésre. Négy ember volt rendszerint egy bokor cséplő.
Élő állat a mai felfogás szerint kevés volt a kehidai birtokon. Legalább negyven darabbal többnek kellett volna lenni a lónak és szarvasmarhának.
Még egy feltünő szó van Deák levelében. Erdejéről azt mondja: »elkülönzött erdő«. A mostani nemzedék sok tagja nem tudhatja már, mit jelentett az valamikor.
A mikor az uraság jobbágyot fogadott, annak urbéres birtokául csak a belső telket, a külső jobbágytelket, a kaszálót és a kenderföldet hasitotta ki. Minden más birtok az uraságnak és jobbágyainak közös használatában maradt. Ilyen birtok volt az erdő, a legelő, a nádas bozót. A mikor aztán őseink 1836-tól kezdve 1848-ig megkezdték a nemesi és az urbéres birtokok rendezését, el kellett különiteni a közös haszonvételeket is. Hatalmas jogi kérdések támadtak, melyekkel a biróságok évtizedeken át elvesződtek, ha az uraság és jobbágyai nem tudtak megegyezni.
Mai nap már pogány szavak a: segregatio, regulatio, commassatio. Még az ügyvédek nagy része se érti igazán, mi van e szavak mögött. Özönviz választ el attól a kortól, a mikor ezekből állt az élő birtokjog. Magyarul is furcsa szavak: rendezés, elkülönzés, tagositás, arányositás. Pedig ez mind nagy dolog volt egykoron.
A törvény 1848-ban a jobbágynak adta a telket, a melyet eddig külön kihasitva birt és kezelt. De az uraság birtokán volt neki faizása, makkoltatása, legeltetése, nádlása is. Ennek fejében is kellett neki kapni valamit. E törvény azt is megszabta, körülbelül mit kelljen kapnia egy jobbágy-telek után. Már most ehhez százféle birói becslés volt szükséges. Egész veszedelem volt az uraságon, mig az erdőből például kijelölhették, külön hasithatták azt a részt, mely valahogy megfelelt a jobbágy faizási, makkoltatási és legeltetési haszonélvezetének. Hány ügyvéddel, mérnökkel és birósággal kellett megtilódnia! Hány békéltetés, fölmérés, helyszini tárgyalás, hitelesités, becslés, kihasitás, elhelyezkedés, pótlás, kiigazitás s több efféle! Akkor megtelt a kastély vendégekkel, hivatalos és hivatlan urakkal s volt evés-ivás, lakodalom éjjel-nappal. Ha azután már mindent elintéztek és végrehajtottak, az ember ugyan azalatt meg is őszült, meg is kopaszodott, de erdeje legalább, a mi megmaradt, elkülönzött erdővé vált.
Nos hát ilyen »elkülönzött« erdő volt Deák Ferenczé. A mely tehát most már az övé volt s a vadakon és madarakon és szegénylegényeken kivül ő élvezhette s az ügyvédeknek, biráknak, mérnököknek, becslőknek, jobbágyoknak, zsölléreknek hozzá többé semmi közük nem lehetett.
Az ilyen erdő legalább husz, harmincz pengő forinttal holdanként többet ért, mintha nem lett volna »elkülönzött«.
Magam is láttam ezt az erdőt. De csak lombjairól s az út mellékéről. Benne nem jártam. Főleg bükkös erdő. Oly szép, szabályos növésü fák: festő ecsetére méltók. Nem is értem, hogy a mi bölcs fővárosunk, az ő üdülő helyein, a városligetben s a népligetben miért nem tesz kisérletet a bükk mivelésével. Nincs ennél szebb fája se az ó, se az uj világnak. Gyönyörü alkata, sürü lombja, fényes aranyos levele, még megehető makkja is, a kinek ideje van vele vesződni. Az a százféle és nagyon költséges tűlevelü fa, az araucariák egész serege, melyet minden világrészből összehordanak, szépség és méltóság dolgában nyomába se ér a mi hatalmas bükkfánknak. Csakhogy ezt természetesen ingyen kapnák, tehát már azért se kell.
Mikor és miként vette meg gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Kehidát: erről kell még szólnom. Az adás-vevés körülményeit, a vételárt, a fizetési és birtokbalépési föltételeket Deák Perlaky Józseffel határozta meg. Perlaky értesitette erről gróf Széchenyit Döblingben. A gróf beleegyezett. Bizonytalan eredetü hagyomány szerint maga Deák Ferencz is meglátogatta a grófot e tárgyban. De bizonyos, hogy Deák 1854 julius 26-án Nagy-Czenkre ment az eladás dolgát elintézni.
Az adás-vevési szerződés 1854. évi julius 28-án kelt. És pedig két szerződés. Az egyikben Deák eladja azt a kehidai birtokrészét, összesen 810 holdat, melyet 1808-ban elhalt édes apjától örökölt, ötvenezer pengő forint vételáron, megveszi pedig gróf Széchenyi Ödön, a kit édes anyja, gróf Széchenyi Istvánné, született Seilern Crescenczia grófnő képvisel. A másik szerződésben pedig ugyan gróf Széchenyi Ödön 5000 forintért más apróbb birtokrészleteket vesz e módon Deáktól. A szerződéseket a grófnő irja alá és Deák. Mindegyik a saját pöcsétjét is ráhelyezi. A szerződések tanui Czenk hires plébánusa, Tolnay Antal és a hidegségi plébánus, Cseskovics István.
Az összes vételár e szerint 55 ezer pengő forint. Ebből 15 ezeret forditanak az adósságokra, 40 ezeret pedig évenkinti 600 darab arany életjáradékra Deák Ferencz számára. Készpénzül csak 50 forint marad neki.
Felötlő az a kérdés, vajjon Deák Ferencz miért nem vette föl a vételárból a maga illetőségét, miért forditott abból 40 ezer pengő forintot életjáradékra?
Pulszky Ferencznek 1859. évi márczius 16-án a külföldre ezt irta Deák.
– Jószágomat eladtam vitalitium mellett gróf Széchenyi Istvánnénak, szerény jövedelmemből egyszerüen élek, hat hónapig Pesten; a nyarat és ősznek első felét Zalában s néha egyik, néha másik fürdőben töltöm – nőtlenül.
Ime Deák gróf Széchenyi Istvánnét mondja birtoka vevőjének. Széchenyi akkor Döblingben volt, az elmebetegek kórházában. A hivatalos bolondok közé tartozott tehát, pedig erősebb és jobb esze volt mint valamennyi orvosának összevéve. Csak mérhetlen lángelméjének csapongásaival s hazafi aggodalmaival küzködött. De már hiába: a statisztikába ugy iktatták be, mint bolondot. Uradalmait tehát felesége kezelte. A kormányzó és a kezelőtisztség felesége nevében intézkedett. Az ő nevében küldték meg Deák Ferencznek is félévenként a háromszáz körmöczi aranyat. Ennyi volt az életjáradék. Az akkori – 1854-iki arany árfolyamát tekintve, a mai pénz szerint 555 korona havonként, mintegy hat-hétezer korona évenként.
Ezért emlithette vevőként Deák nem gróf Széchenyi Istvánt, hanem a feleségét. Noha voltaképen Ödön gróf részére történt a vevés.
Deák életjáradéka nem volt épen olcsó. Ő akkor 51 éves ember volt. Sokszor gyöngélkedő, de erős szervezetü, semmi belső baja akkor még nem mutatkozott. De se bátyja Antal, se édes apja nem ért nagy kort. Ő se számithatott 65 vagy 70 évnél hosszabb életkorra. Hatszáz darab császári arany 1854-ik év őszén 3330 pengő forintot, mai péznemben mintegy 7000 koronát ért. A mai biztositó intézetek rendje szerint ily életjáradékra le kellene tenni mintegy 92,000 korona tőkét, holott Deák csak 84,000 koronát tett le. Ámde akkor 6 kamatlábbal számitottak, de legalább is 5-tel, ma pedig 3½ s legfölebb 4 kamatlábbal számitanak. Az akkori kamatláb szerint elég lett volna, ha Deák 84 ezer korona helyett 63 ezeret fordit erre az életjáradékra. Bizonyára nem Széchenyi István gróf csinálta ezt a számitást s nem is a felesége. Azonban ez is csak arra mutat, hogy Deák ugyancsak sietett birtokának eladásával.
Édes jó testvérjének Klárinak tizenegy, tizenkétezer forinttal tartozott. Ezt is ki kellett fizetni. De volt értéke még arra is: az 1854-ik évi termés és a gazdasági felszerelés, élő és holt ingóságok. Ezeket augusztus 22-én kelt szerződéssel adta el a legnagyobb magyarnak. Perlaky Józseffel készült az alku s 11,000 forint vételárban állapodtak meg. Ezzel együtt kapott tehát összesen 66 ezer pengő forintot s körülbelül ily áron vették meg Széchenyiék Kehida másik felét is a rokonoktól.
Az utolsó napon, melyet Kehidán töltött, ott volt nála unokaöcscse Nedeczky Pista, a kit mindig nagyon szeretett. Összes vérrokonai közt ő volt körülötte legtöbbet s ő és családja szerzett neki agg napjaiban legtöbb örömet. Szép története van ennek, de ennek elmondása nem ide tartozik.
Az utolsó napon kifizette s szép ajándékokkal látta el tisztjét, cselédjeit, molnárait, papját, tanitóját. Az érzékeny jeleneteket nem szerette. Egykori jobbágyai szivesen mentek volna hozzá hálálkodó búcsuzásra, de ezt nem akarta. Bizonyára neki is fájt volna az elbúcsuzás. Az egyszerü falusi emberek keresetlen szavaira neki is eszébe jutott volna: minő nagy dolog az, örökre elhagyni az ősi tanyát, a hol gyermekkora lefolyt, – a hol félszázadon keresztül élt és dolgozott s a hol annyiszor keresték őt fel bölcs tanácsért a nemzet vezérei, az ország nagyjai, irók, költők, államférfiak, bujdosók s a főiskolák lelkes ifjai.
A birtokkal együtt átadta Perlakynak hámos lovait is. Nem volt már kocsija se.
Öcscse kocsijára ült, Nedeczky Pista vitte át Puszta-Szent-Lászlóra Oszterhuberékhez. Zsebében volt jó tizenkétezer pengő forint, hogy abból a nénjénél levő adósságot is kifizesse.
Természetesen erre nem került a sor mindjárt. Nem az volt az ősi szokás. Előbb beszélgetni, ebédelni, pipázni, társalogni, egy vagy két napot és éjszakát ott tölteni, a multak és a jövendők fölött eladomázni, az elutazás fölött kissé évődni – csak ezek után kerülhetett a sor az adósságra, a tőkére, a kamatokra, az összeszámolásra, a fizetésre.
Klára nénje jól elmult már akkor hatvan éves.
Közép női termet, rettenetes sovány, őszülő fürtök, a század elején divatos hajdisz, egyszerü, sötétebb szinü házi ruha. A Deákok nagy szemei, csontos álla s határozott, erélyes szavai – mikor beszélt – nála is ép ugy meg voltak, mint Ferkó öcscsénél.
Mind a két kezén minden ujja tele volt lószőrgyürüvel. Kolduló barátok ajándékai.
A kolduló barátok fél század előtt még azon a vidéken is jobban eljártak dolgukban, mint most. Az Oszterhuberék földszintes, nagy, régi urasági házát el nem kerülte volna egy se. Kegyesebb lelket s szivesebb adományt nem találtak volna a világon. Sümegről, Bucsu-Szent-László-Egyházáról, de még Pápáról is, két-három vármegye klastromából eljutott oda mindenki.
Mit csinál a kolduló barát?
Koldul, aluszik, imádkozik, hálálkodik s üres idejében lóhajból, lófarkaszőréből gyürüt fon. S ezzel a gyürüvel ajándékozza meg a falusi leányokat, menyecskéket, öreg asszonyokat.
De még a tekintetes Oszterhuberné asszonyságot is, Deák Klára urasszonyt. A mint megkapta a kosár tojást, a zsák lisztet, a kettős csirkét s a pengő huszast: nagy hálálkodás közt őt is mindig megkinálta a fekete lószőrgyürüvel.
A jó Klára urasszony megbecsülte a lószőrgyürüt. Nem dobta a szemétre, nem is a konyhabeli lányoknak, vagy bejáró asszonyoknak adta, hanem felhuzta ujjaira. Annyi volt már neki, hogy szinte keztyüujjal boritottnak látszott a kezefeje.
Egyszer csak odaszól hozzá Deák Ferencz.
– Édes Klárim, számoljunk most már össze mi is!
Az urasszonyban egy kis indulat volt. Tudta már Kehida eladását. Tudta, hogy édes, kedves Ferkó öcscse elhagyja a vidéket s Pestre megy lakni. Szomoru is volt, keserüség is marta a szivét.
– Tüzes teremtette, ne zaklass mindig édes Ferkóm azzal a számolással!
Ha indulatban volt, ez volt a szavajárása: tüzes teremtette. Most is e szó tört ki belőle. Pedig bizony Ferkó öcscse sohse szokta zaklatni a számolással. Hiszen most is sok évi kamattal volt hátralékban.
Ferkó öcscse azonban nem engedett.
– Bocsáss meg édes Klárim, most már meg kell lenni a számolásnak, tudod miért.
Oszterhuber mosolyogva nézte a viszályt. Mi lesz ebből?
Hüvös őszi idő járt már. A kályhában égett a tűz, csak ugy ropogott.
Az urasszony ismerte jól Ferkó öcscsét. Látta, tudta, hogy Ferkó öcscse most már nem enged.
Bement a benyilóba. Ott volt egy nagy négy fiókos szekrény. Kihuzta az egyik fiókot. Holmi ruhák alatt volt abban a fiókban egy csomó irás, Deák Ferencz adóslevelei. Az urasszony fölmarkolta azokat a leveleket, kivitte az urak szobájába s azután rögtön beledobta a kályha ropogó tüzébe. Egy pillanat alatt hamuvá vált minden tőke, kamat és összeszámolás.
– Tüzes teremtette, most már összeszámoltunk édes Ferkó öcsém!
Deák Ferencz nem szólt semmit. Csak oda ment Klári nénjéhez s megölelte, megcsókolta.
Akkor törtek ki az urasszony könyei. Odaborult édes jó öcscsének kebelére, s zokogott keservesen. Mert, hogy az ő édes jó öcscse most már messze-messze eltávozik az ő közeléből!
Igy fizette ki utolsó adósságát Deák Ferencz.
Oszterhuber József is nagyon megörült a dolognak, Sokszor eldicsekedett utóbb, hogy az ő édes Klárija hogy ki tudott fogni még Deák Ferenczen is.
(Söjtör terjedelme. – Deák Klára végrendelete. – Nemes szivek szentséges viaskodása.)
Emlitettem, hogy Söjtört Klára nénje, Oszterhuberné, kapta osztályrészül örökségbe. Ez a birtok e részekből állott:
Az ősi emeletes kastély, körülötte kerttel és melléképületekkel. Ebben lakott Deák Ferencz apja, anyja. Ebben született a haza bölcse is.
Szántóföld 501 hold és 130 négyszögöl.
Kert és rét 97 hold és 368 négyszögöl.
Négy és fél hold szőlő.
Husz hold legelő.
Szép szálas erdő 321 hold 740 négyszögöl.
Ezenkivül a Söjtörhöz tartozó Aszuvölgy dülőben volt 294 hold erdő.
Ime összesen 1238 hold, de magyar hold. Tehát szép nemesi középbirtok. Hozzá a söjtöri hegyvám és kilenczed-szedhetési jog, a kocsmáltatás, mészárszék s egyéb földesuri jogok. Ezek közt a kegyurasági jog is, mely azonban inkább teher volt, mint élvezetes haszon.
Deák Klára 1859-ik évi deczember hó 25-én halt meg 66 éves korában. Halála előtt husz nappal azonban végrendeletet csinált. E végrendelet is tanubizonyság arra, hogy e nemes urasszony szivében mily határtalan szeretett lakott férje iránt is, Ferencz öcscse iránt is.
Gyermekük nem volt, leszármazó örököse tehát nem lehetett. Birtokainak teljes haszonélvezetét kedves férjének biztositotta ennek haláláig. Férje halála után a birtokoknak Deák Ferenczre, az ő szeretett édes jó öcscsére kellett szállniok. Még pedig olyképen, hogy e birtokok felével életében és halála esetére is szabadon rendelkezzék, másik felét azonban Jozéfa nénjének, nemeskéri Kiss Józsefnénak maradékaira forditsa, de hogy a fiuk, lányok és unokák közül kinek mennyit és mily feltétel mellett juttasson: azt szeretett Ferencz öcscsének bölcseségére és szabad, korlátlan elhatározására bizza.
Nagyon megfontolt döntés volt ez a haldokló urnőtől.
Jozéfa nénjétől származott unokaöcscsei és hugai legalább a vagyon tekintetében nem voltak szerencsések. Volt köztük könnyelmü is. Volt, a ki az idők mostohaságával nem tudott megküzdeni. Volt, a ki lángoló hazaszeretete s honfi ábrándokkal terhes lelke a nagy mozgalmakba belesodort 1848-ban is és az ötvenes és hatvanas években is. Ezek közé tartozott az én nemes barátom Nedeczky Pista. Mindenét oda áldozta ő is a közügyekért.
Azért gondolta legjobbnak a hű nagynéne, hogy Ferencz öcscse oszsza fel az örökség felét unokaöcscsei és hugai közt, ugy a hogy érdemlik s ugy, a hogy szükségükön, jóllétükön, boldogulásukon legjobban tud segiteni.
Eszerint hát a söjtöri birtok egyelőre Oszterhuber Józsefé lett volna, a mig él.
Meddig élhetett?
Hetven év körül járhatott már. Elélhetett még tiz évig, elélhetett huszig is. Addig a birtok haszonvételéhez nem jut Deák Ferencz s értékéhez nem jutnak a kis vagyonu unokák.
Csakhogy ezt Deák Ferencz nem számitgatta. Nem is szorult rá, nemes gondolkozása, hű baráti érzése se engedte volna meg a számitgatást. Az ő édes kedves Klára nénjének oly jó férje volt Oszterhuber József, oly boldog volt kezdettől fogva házaséletük, hogy az elhunyt feleségtől az életben maradt férj azt a végrendeletet igazán megérdemelte. Majdnem negyven évet töltöttek együtt, búban-örömben hiven osztozkodva, hogy ha a haldokló asszony a mennyei üdvösséget hagyja férjére: férje azt is igazán megérdemelte volna.
Igy gondolkozott Deák.
De a felfogás nemességében még se tudta felülmulni Oszterhuber Józsefet.
Minő csodálatos rokonság, minő fenséges barátság volt e férfiak között; értsd meg és itéld meg óh mostani kapzsi nemzedék!
A nemes urasszonyt eltemették. Végrendeletével, kivált az első napokban, nem törődtek. Fájdalmuk, veszteségük érzete foglalta el a férjnek is, a testvérnek is a lelkét. A négy Deák-testvér közt egyedül csak Ferencz élt már, a haza bölcse.
1860-ik évi január hó 3-án hirdette ki a biróság a végrendeletet. Ekkor tudták meg annak tartalmát.
Az özvegy férjnek, Oszterhuber Józsefnek lelkében ekkor valami szent ravaszság sarjadozott. Hátha ő nem fogadná el a végrendeletet? Hátha ő nem venné birtokba Söjtört, a Deákok ősi birtokát, a haza bölcsének szülőhelyét? Hátha ő azt egyenesen visszaadná Deák Ferencznek a hű rokonnak, gyermekkora óta legjobb barátjának?
Ime, Deák Jozéfa maradékai zilált anyagi viszonyok közt élnek. Ezeket is oly igazán szerette a megboldogult. S ezek közt csakugyan vannak, a kiknek jól esnék a segitség.
De még maga Deák Ferencz is jó hasznát tudná venni a birtoknak. Nincs rászorulva, igaz. Szerény, de tisztes évjáradékából a maga módja szerint urasan, kényelmesen meg tud élni. De ő végre is közférfiu, a magyar nemzetnek vezére, millió szem néz rá, minden cselekedete nemcsak példabeszéd, hanem követendő példa is lesz nagy időkön keresztül. Ily ember kezében áldás lehet a pénz.
Lassankint megállapodott abban: nem fogadja el a birtokot.
De hát szabad-e azt tenni ő neki? Az ő szerelmes hitvese, a ki már a föld alatt nyugszik, ugy határozta el, hogy övé legyen, a mig él, az a birtok. Nem sérti-e meg, ha másként cselekszik, az ő kedvesének emlékezetét? Megfér-e ez bánatával és kegyeletével?
Még másféle, noha apró nehézséget is látott. Gyöngédségére s jó gazdaeszére mutat ez is. Ha ő lemond ugyanis a végrendeletről: akkor a birtok Deák nyakába szakad, neki kell a pár ezer forintnyi illetéket fizetni. Ámde Deáknak nincs tőkés pénze, adósságot kell csinálnia, a birtokot meg kell terhelnie, ez pedig az ő istenben boldogult kedves Klárijának sehogy se volna tetszésére.
Az illetéket hát kifizette. A zalaegerszegi császári királyi adóhivatalnál 1862-ik évi október hó 28-án 3511. szám alatt van beiktatva a fizetés. Ha ezt maga Deák Ferencz érdemesnek tartotta a följegyzésre, én is érdemesnek tartom arra, hogy megemlitsem.
Deák előtt a ravasz gondolatot nem igen merte a jóbarát előhozni. Az 1860-ik és 1861-ik év nagy izgalmak közt telt el. Országgyülés, vármegyék harczai, Kossuth hatalmas működése a külföldön, a magyar légio hadakozása Olaszországban, Garibaldi hőstettei, alkotmányunknak ujra eltiprása: ezek töltötték be a két esztendőt.
A következő három év nyarát is Puszta-Szent-Lászlón töltötte Deák. Oszterhuber csak ugy messziről példálózgatott arra, hogy milyen jó lenne, ha Deák ülhetne be ujra a söjtöri kastélyba s elfoglalná ujra helyét Zalavármegye uraságai közt. Deák egy-egy adomával ütötte el az ily beszédet.
Senki se ismerte jobban Deákot, mint jó sógora. Érezte a jó sógor, hogy ő bünös gondolatot forgat elméjében. Szentségeset ugyan, de mégis bünöset. Azt a gondolatot, hogy ő ajándékot adjon Deáknak.
Ajándékot Deáknak! Ezt ugyan még eddig meg nem kisértette senki. Holmi emléktárgyat, pipát, aranytollat, az erdélyi nőktől ezüst szobrocskát, a magyar nőktől himzést, a vértanuhalálára siető Batthyánytól órát elfogadott baráti és hazafias emlékül, holmi finom dinnyét, érett gyümölcs korai zsengéjét, faragni való száraz fácskákat is fogadott el. De birtokot, értéket, adományt, jutalmat, kitüntetést?
Bolondság!
Hol az a császár, király, potentát vagy római pápa, a ki Deák Ferenczet ilyesmivel meg merné még kinálni is?
Csakhogy Deák szivében Oszterhuber mindezeknél nagyobb volt és hatalmasabb.
Végre is 1864-ben előállt a jó barát s kereken kijelentette, hogy Söjtörről lemond. Mintha hallanám, a mint ezt érzékenyen, gyöngéden Deák Ferencz előtt előadta.
– Öreg ember vagyok, édes Ferim, túl a hetven esztendőn. Se fiam, se lányom. Vagyonom, istennek hála, elég van. Egy-két esztendő mulva magam is elmegyek édes jó felejthetetlen Klárim után. Rokonaimnak sincs szükségük nagyobb örökségre. Ferkó öcsém veszprémi kanonok s mint tudod, gazdag ember. Ő utána is Miska öcsémre száll az örökség, a ki pedig mindegyikünknél vagyonosabb s neki is csak egy fia van. Minek nekem hát a söjtöri birtok? Legyen az, édes Ferim, a tied. Rád néz az ország szeme. Ime, ez a szülőfölded! Foglald el méltó helyed vármegyénk előkelő birtokosai közt is. Szegény jó Klárinknak is ez volt örökös vágya, óhajtása. S aztán Jozéfa maradékait is segiteni tudod szived szerint. Már e miatt is szent kötelességed abba a birtokba beleülni. Csak ugy lesz a legjobb!
Deák Ferencznek, a bölcsnek könnyen lehetett e nemes ajánlatra válaszolni.
Ő ajándékot, adományt el nem fogadhatott soha senkitől. Még saját legközelebbi édes rokonától s legbensőbb barátjától se.
Gyakorlatibb okai is voltak.
– Lásd édes jó barátom, ha már átvenném is azt a birtokot, átabotában nem gazdálkodhatnám ott; az okos és jövedelmes gazdálkodáshoz pedig nagy beruházás, sok pénz, tekintélyes tőke kell, a mi nekem nincs. Hát adósságot csináljak? Vénségemre én is agyon terheljem magam? Hiszen Kehidát is azért adtam el, hogy ily gondokkal ne kelljen vesződnöm. Azután édes Józsim, sokkal jobban szeretsz te engem, mintsem azt kivánnád vagy csak megengednéd is, hogy én most mezei, falusi gazda legyek, erdőn-mezőn lóssak-fussak; tiszttel, cseléddel, napszámossal zsörtölődjem; elemi csapások, adók, közterhek, biztositások nyakamba szakadjanak; adókkal-vevőkkel, árosokkal-vásárosokkal alkudozzam, pörlekedjem s még ha a szükség parancsolná is, Pestre se mehessek, ország dolgát szabadon se intézhessem. Az én egészségem és megszokott életmódom mellett ez lehetetlen.
Belátta ezt Oszterhuber József is. Eszes, nagy műveltségü, nagy tapasztalásu, bölcs ember volt ő is. De hiába, neki már rögeszméjévé vált, hogy a söjtöri birtok Deák Ferenczet illeti s nem őt. Tovább nem is tanakodott, hanem a mint a szüretet bevégezték, október 12-én 1864-ben egyoldalulag kiállitotta lemondási kötelező nyilatkozatát s azt átadta Deák Ferencznek, mint végrendeleti örökösnek. Csináljon a birtokkal, a mit jónak lát.
De még egyebet is csinált. Elhirdette otthon is s átment Söjtörre, elhirdette ott is, hogy Söjtör kizárólagos ura a mai naptól fogva megint Deák Ferencz. Levélben értesitette testvérjeit is, a szomszédokat s jó barátokat is, a Séllyey, Sümeghy, Festetich, Farkas, Csertán, Dervarics, Hertelendy s többi nemzetségből.
Befejezett cselekménynyel állt Deák Ferencz elé.
Most akadt meg már a haza bölcse. Első pillanatban csakugyan nem tudta, mit csináljon az ősi nagy birtokkal. Édes sógorának s hű barátjának se akart kedvtelenséget csinálni s hálás érző szivvel annak nemes érzését lehetetlen volt rideg visszautasitással megbántani.
Mit csináljon tehát?
Épen jó tiz napba került, mig megtalálta a megoldást. Kemény elhatározással édes sógorát visszaterelte az osztó igazság mezejére.
– Édes Józsim! Én boldogult édes jó Klára néném végső akaratát tiszteletben tartom épen ugy, mint te. Ő ugy rendelte, hogy holtodig te élvezd a birtokot és csak holtod után legyen az enyém. Te még elélhetsz, éltessen is az isten, legalább tiz-tizenöt évig. Most már látom, enyém a birtok, tehát azt tehetem vele, a mit akarok. Jól van. Hát én neked eladom azt a birtokot igaz áron, de a vételárba a te haszonélvezetedet beszámitjuk. Mondd meg őszintén, mit ér ez a birtok most ezen a vidéken?
– Ha az enyém volna, százezer forintért se adnám.
– No jól van. Hát százezer forint az ára. Annak fele ötvenezer forint, ennyit legalább megér a te haszonélvezeti jogod. Ugyanannyit fizetsz nekem is. Inkább tiéd legyen, mint másé. Igy aztán szegény boldogult Klárink végső akarata is teljesül.
Ez elől most már ki nem térhetett Oszterhuber József. Mert csakugyan ez volt már az igazság.
Az örök adásvevési levél 1864. évi október 22-én kelt. Maga Deák készitette. Ez a fenséges szép rokoni és hű baráti versengés egyszerü szavakkal, Deák szavaival, igy van előadva:
»Fen tisztelt sógorom, tekintetes Oszterhuber József ur a haszonélvezettel járó illetéket befizetvén, a javakat haszonélvezeti birásába vette ugyan, azonban boldog emlékü nejének végrendeleti intézkedését méltányolni s viszonozni óhajtván, e folyó évi október hó 12-én kiadott elismerő okiratában a haszonélvezeti jogról örökre lemondott s azon javakat nekem mint illető végrendeleti utóörökösnek birásomba által is bocsátotta, ezeknél fogva azon javakról szabadon rendelkezhetem. Minthogy a birtok kezelése rám nézve nem csak terhes, hanem a gazdálkodást nagyobb beruházások nélkül nem is folytathatnám, de végre boldogult Jozéfa testvérem örökösei javára a birtok fele részéről én is még életemben legjobb belátásom szerint, tettleg intézkedni kivánok s ezt czélszerüen és haszonnal csakis azáltal eszközölhetem, ha a birtokot fel nem darabolva, együtt egy testben elörökösitem s a vételárnak felét Jozefa testvérem örökösei között saját belátásom szerint kirendelem: ezekhez képest, mind azon ősi ingatlan javakat és fundus instructust, melyek boldogult Deák Klára testvéremnek végrendelete és tisztelt sógoromnak lemondása következtében birtokomba jutottak – el- és általadom örökben és megmásithatatlanul tekintetes Oszterhuber József urnak teljes tulajdoni joggal ötvenezer forintért.«
Ime, ez a története annak: miként vált meg utolsó ősi birtokától Deák Ferencz.
Kint a puszta-szent-lászlói csöndes kuriában folyt le e ragyogó szép falusi és egyszerü történet.
Három nemes sziv szentséges viaskodása ez a fölött: melyik tud jobban szeretni.
Melyik sziv volt a nemesebb: el nem lehet dönteni.