(Dejanira és a dajka a palotából jönnek.)
DEJANIRA.
Az ős időkből származott e
példaszó,
Hogy ember sorsát, mig
sirjába nem jutott,
Jónak vagy
rossznak nem mondhatni biztosan;
De
az enyémet, bár nem ére még halál,
Boldogtalannak és gyötrelmesnek tudom.
Hiszen már Pleuron1)
földén, Oeneus atyám
Házában
borzalommal tölte el a nász,
Minőt
Aetoliában még nem érze nő.
Mert
Achelóos folyam volt a vőlegény,
Atyámtól három szín alatt kérvén kezem:
Előbb bikának látszott, majd gyűrüzve
jött,
Mint tarka sárkány, végre
emberforma lett
Ökörfejjel; bozontos
állán gazdagon
Csorogtak a forrás
vizének árjai.2)
Ily vőlegényhez jutva én boldogtalan,
Inkább halál után epedtem szüntelen,
Mintsem megoszszam a násznyoszolyát
vele.
Hosszú idő multával végre
megjelent,
Nagy örömömre, Zeus s
Alkméne hős fia;3)
S amazzal harczra kelve győzedelmesen,
Megmente tőle; mint történt a
küzdelem,
Nem mondom el, mert nem
tudom; ki rettegés
Nélkül végig
nézhette, hadd beszélje el.
Én
félelemtől elkábulva ültem ott,
Nehogy szépségem majdan kínommá legyen.
A harczbiró Zeus végét jóra forditá,
Ha mégis jó volt; mert mióta Herkules
Választott nője lettem, folyton
rettegés
Gyötör miatta; egyik éj
meghozza őt,
A másik éj elűzi új
munkák után.
Vannak bár gyermekink,
de egyszer látja csak,
Mint a
földmives távol fekvő telkeit
Csak
akkor látja, ha aratni, vetni jő.
Ebből áll férjem élte: egyre majd haza,
Majd meg hazulról küldi őt szolgálata,4)
És hogy most minden
munkának végére járt,
Félelmem most
miatta még sokkal nagyobb.
Mert a
mióta megölé hős Iphitost,5)
Száműzetésben,
idegen födél6) alatt
Élünk Trachisban, és nem tudja senki
sem,
Hová ment férjem; azt tudom
csak, hogy nekem
Merő gyötrelmet
hagyva hátra, távozott.
Ah! csaknem
bizton sejtem, hogy baj érte őt.
Mert
nem kevés idője mult, tizen felül
Öt
holdja már, hogy hirt nem adva elmarad.
Szörnyü baj történt; hisz midőn eltávozott,
Ez irást hagyta hátra, melyért
annyiszor
Imádkozám, nehogy
balvégzetű legyen.
DAJKA.
Oh úrnőm Dejanira! sokszor
láttalak
Könyhullatások és kinos
panasz között
Herakles távozásaért
kesergeni;
Engedj tehát kevés szót
szólnom, ha ugyan
Rabszolgától
tanácsot a szabad vehet:
Miként van
az, hogy annyi gyermeked levén,7)
Férjed keresni még
sem küldöd egyikét,
Hyllost kivált, a
kit leginkább illet ez,
Ha atyja
boldogságát szívén viseli?
De itt
közelg im fürge lábbal ő maga,
S ha
mit mondék, helyes volt, itt az alkalom,
Tanácsomat követve felhasználni őt.
(Hyllos fellép.)
DEJANIRA.
Oh gyermekem, oh én fiam!
Nemes szavak
A nemtelentől is
jöhetnek; im e nő,
Rabszolga bár,
szabadhoz méltóan beszélt.
HYLLOS.
Mi volt az? Mondd anyám, ha
szabad hallanom.
DEJANIRA.
Hogy oly régóta távolban levő
atyád
Hollétét nem kutatni, szégyent
hoz reád.
HYLLOS.
Hiszen tudom, ha szóbeszédnek
hihetek.
DEJANIRA.
És mely hazában hallád lenni
őt, fiam?
HYLLOS.
Mondják, a mult év folytán
hosszu ideig
Egy lydiai asszony
rabszolgája volt.
DEJANIRA.
Ugy mindent várhatunk, ha ezt
is eltüré.
HYLLOS.
De mint hallottam, innen már
kiszabadult.
DEJANIRA.
S most hol van, élő vagy
halott? Mit mond a hir?
HYLLOS.
Euboea földén Eurytos
városát8)
Haddal támadta meg, vagy készül ellene.
DEJANIRA.
Tudod-e, oh fiam! hogy biztos
jóslatot
Hagyott számomra hátra ez
ország felől?
HYLLOS.
Mily jóslatot, anyám? Ezt még
nem ismerem.
DEJANIRA.
Vagy életének végét éri e
helyen,
Vagy győzve harczán,
boldogságban tölti el
Jövőre élte
hátralévő napjait.
Válságos
helyzetében nem sietsz, fiam,
Segítni őt? Holott megmentve életét,
Mentek vagyunk, s ha elvesz, elveszünk
vele.
HYLLOS.
Igen, anyám, megyek; s ha ezt
a jóslatot
Ismertem volna, ott lennék
régóta már;
De hallva most, el nem
mulasztok semmit is,
Hogy mindenről
megtudjam bizton a valót.
Bár
megszokott szerencséjét ismerve, nincs
A félelemre s csügggedésre nagy okunk.
DEJANIRA.
Menj hát fiam! a későn
érkezőnek is
A jó szerencse, melyet
hall, hasznára van.
(A dajka a palotába, Hyllos másfelé távozik. A kar
fellép.)
KAR.9)
Első versszak.
Te kit a csillaghimes éji
homály
Elhunyva szül és újra ölébe
temet,
Helios, oh ragyogó
nap!10)
Kérve kérdlek, hol van Alkmene fia, mondd, hova
lett,
Oh mondd, sugárfényben lobogó
tünemény!
A tenger árján nyugszik ő,
vagy a világ mely oldalán.
Oh mondd,
ki mindent látsz szemeddel.
Első ellenversszak.
Im érte mint árva madár
epedez,
Meg nem szünő vágygyal
Dejanira, kiért
Annyi
csatára kelének!
Nyugtató álomra ah!
nem hunyja kisirt szemeit,
A távozott
férjért remeg egyre szive,
S
osztatlan ágyán gyötrelemben várja szörnyü végzetét,
Boldogtalan sorsán kesergve.
Második versszak.
Mint ha a tenger
özönlő
Habjai
összetolulnak,
S éjszaki, déli vihar
közt
Tornyosul egyre az
ár:
Ugy hajtja a kadmosi
törzs11)
Fiát nehéz harczai közt
A
viharos sors, Kreta zajos
Tengereként.12)
De lépteit
Isteni kéz
megóvja
Hades szomorú
lakától.
Második ellenversszak.
Halljad azért
ajakimról
Szende szavakkal a
feddést:
El ne riaszd
kebeledből
Égi remény
vigaszát.
Bánattalan sorsot a
föld
Fiára nem küld soha
sem
Jupiter, a mindenségnek
ura.
Váltva kereng fejünk
felett
Bánat, öröm, miként
az
Ég csillaga forg
körében.
Végdal.
Az éji
csillagsereg
Sem marad helyén
örökre,
Sem nyomor, se’ kincs;
tovább
Megy innen és amarra
tér
Felváltva bánat és
kedv.
Reményt ez adjon, oh királyi
nő! neked
Szünetlenül. Hisz’ ki
látta, hogy Zeus
Segély nélkűl hagyá
övéit!
(Dejanira, ki ezalatt a háttérbe vonult, előre
jő.)
DEJANIRA.
Azért jövél, mint sejtem, mert
jól ismered
Fájdalmamat; de bár ne
éreznéd soha,
Mit szívem szenved, a
mint most sem érezed.
Saját tanyáján
lakozik az ifjuság,
Hol nem kinozza
őt az isten lángheve.
Sem zápor, sem
vihar nem gyötri életét;
Örömben,
könnyü szerrel tölti napjait,
Mig
fölcseréli nő nevével a szüzét,
S az
éji gondból osztályrészét elnyeri,
Majd férjeért aggódva, majd szülöttiért.
Önnön sorsát szemlélve, akkor érzené,
Melyek rám súlyosodnak, a
gyötrelmeket.
Könyhullatásra hajh!
volt már elég okom.
De olyant mondok
most, minő eddig nem ért.
Hogy
végutjára kelve elhagyá lakát
Herakles fejdelem, egy régi iratot
Hagyott számomra itthon, s az volt irva rá,
Mit eddig bár sok
küzdelemre indula,
Egyetlen egyszer
sem mert nyilvánitani,
Mert mindig
tettre indult s nem meghalni ment.
De
most, miként ha már nem volna, megszabá,
Mit nyerjek özvegyrészemül, s az atyai
Birtokból mennyi illet minden
gyermeket,
Időt határozván: ha
esztendőn felül
Távol marad honunktól
három hónapig,
Úgy vagy halál lesz
sorsa ez idő alatt,
Vagy áthaladva a
megirt határnapon,
Baj nélkül tölti
hátralévő életét.
Mondá, ily véget
rendelt a nagy istenek
Határzata
Herakles fáradalminak;
Igy hirdeté
ezt Dodonában egykoron
Az ősi
tölgyről két galambnak jós-szava.13)
S itt az idő, mely
megmutatja a valót,
Miként kell a
jóslatnak teljesülnie.
Azért oh
kedvesim! gyakorta felriaszt
Legédesb
álmomból a szörnyü rettegés,
Hogy túl
kell élnem a férjek legjobbikát.
KAR.
Légy jó reménynyel; im
füzérrel homlokán,
Örömhirt hozva,
itt közelg egy férfiú.14)
(A hirmondó fellép.)
HIRMONDÓ.
Legelső hirnökül jövök,
félelmedet
Elűzni, Dejanira! Alkméné
fia,
Tudd meg hát, él s a
győzedelmes harcz után
Zsengéit küldi
a hon istenséginek.
DEJANIRA.
Mit mondasz, oh öreg! mi szót
kell hallanom?
HIRMONDÓ.
Hogy nemsokára hőn óhajtott
férjedet
Házadban látod győzedelmi
fény között.
DEJANIRA.
S mily idegen vagy polgár
mondta ezt neked?
HIRMONDÓ.
Lichas, a hirnök hirdeté a
legelőn
Nagy néptömegnek ezt. Alig
hallám szavát,
Hozzád siettem tüstént
első hirnökül,
Hogy dijat nyerjek
tőled és kegyelmedet.
DEJANIRA.
S miért nincs ő még itt, ha
ily jó hirt hozott?
HIRMONDÓ.
Nem oly könnyű ezt
véghezvinni, asszonyom!
Mert
Meliának15) összes népe állja
őt
Körül kérdésivel, s igy nem mehet
tovább;
Kiváncsian mindenki vágy őt
hallani,
S el nem bocsátja, mig nem
hallott eleget.
Igy kedve ellen
kedvükért még ott marad,
De nemsokára
szinről szinre láthatod.
DEJANIRA.
Oh Zeus, ki Oeta szűz
virányain honolsz,16)
Nekünk is adsz hát
valahára örömet!
Ujongjatok, oh
asszonyok! a házban úgy,
Mint a falon
kivül; mert nem remélt öröm
Világát
kelti most e hir fejem fölé.
(Dejanira a palotába megy. A hírmondó másfelé
távozik.)
KAR.17)
Zengjen ujongva most
öröm
Danája csarnokidon
Oh nászi lak! Vegyüljön egybe
hangotok,
Legények, zengve
pártfogónkat,
Apollót, a nyilast! De
zengjen
Pæant is, Pæant18) dalotok, oh
Szűzleányok! És ortygi Artemist
Áldja az ének, a szarvasölőt is, a fáklyatüzűt,19)
És a
nymphaserget.20)
Magasra szökellek, és a síp
Dalának ellenállni nem tud a szivem.
Immáron a borostyán,21)
Evoé!22) felizgat,
Tánczra
hajtva Bakchos égi mámorában.
(Dejanira kijő a palotából.)
(Lichas és kisérete fellép a fogoly nőkkel, kik közt
van Jolé.)
Ime, drága
asszonyom,
Tekintsd saját
szemeddel,
Előtted állnak
immár.
DEJANIRA.
Jól látom, kedves asszonyok;
nem csalta meg
Szemem figyelmes
őrködését e menet.
Örömmel látom oly
hosszú idő után
A hirnököt, ha ő is
örömet hozott.
LICHAS.
Jóval jövünk valóban s jó
üdvözletet
Érdemlünk, asszonyom! Ki
bátran harczola,
A férfiút jó szó
jutalma illeti.
DEJANIRA.
Mondd, kedves ember,
legelőször azt, miért
Leginkább
vágyom: élve látom Herkulest?
LICHAS.
Én bizonyára jó erőben hagytam
őt,
Életben, virulóan, kórtól
mentesen.
DEJANIRA.
Hol? Itthon-e vagy idegen
földön? Beszélj!
LICHAS.
Eubœa partján, hol oltárt emel
s a föld
Gyümölcseit Kenæos Zeusnak
szenteli.24)
DEJANIRA.
Fogadást teljesitve, vagy
jóslat szerint?
LICHAS.
Fogadásból, hogy meghóditá
fegyvere
E nők hazáját, kikre most
szemed tekint.
DEJANIRA.
De istenért, kik hát ezek, ki
lányai?
Ha nem csal sorsuk,
részvételt érdemlenek.
LICHAS.
Megvéve Eurytost, őket
szemelte ki
Herakles önnön s istenek
sajátjaul.
DEJANIRA.
E vár előtt tölté el hát a
végtelen
Hosszú időnek számlálhatlan
napjait?
LICHAS.
Nem; Lydiában tölté a legtöbb
időt,
S mint maga mondá, nem
szabadságban, hanem
Rabszolgaként. De
asszonyom, nem kell ezért
Haragra
lobbanod, mert Zeus rendelte igy.
A
barbar Omphalénak eladatva, itt
Töltött egy teljes évet, mint mondá maga.
De e gyalázat úgy megsebzé bensejét,
Hogy megfogadta egyben esküt tett
reá,
Rabságra vetni nőstül,
gyermekestül azt,
Ki rá hozá
e szégyenitő szenvedést.
S nem
esküdött hiában; hogy megtisztula,
Serget toborzott és Eurytos városa
Ellen vonult; mert a halandók közt csupán
Csak őt okolta minden szenvedéseért;
Kinek házát, hogy régi jó barátjaként
Meglátogatta, sértő szókkal illeté,
S gyakorta rossz lelküleg ingerlé
szivét,
Mondván: Herakles íja bár
bizton talál,
A nyilcsatában többet
érnek fiai;
Szemére hányta aztán,
hogy nem is szabad,
Hanem csak
szolga; s végre bortól ittasan
Kidobta házából. Haragra gyúlt ezért,
S hogy a tirynsi25)
halmon látta Iphitost,
A mint
fürkészte eltévedt mének nyomát,
Másutt kalandozván szemével, másfelé
Eszével: a tornyos szirtről ledobta őt.
E tette volt az, mely Zeust, az Olymp
urát,
Mindennek apját, felbőszíté
ellene;
S rabszolgaként eladta, mert
nem tűrheté,
Hogy csellel gyilkolá
meg annyiak közül
Ez egyet. Ám ha
nyiltan áll boszút, jogos
Győzelmét
megbocsátja Zeus kétségkivül.
A gőgös
sértést istenek sem kedvelik.
De kik
gonosz nyelvökkel hetvenkedtenek,
Hades lakóivá lettek mindannyian,
És rabbá városuk. Kiket most látsz, e nők,
Gyászos sorsot cserélve
boldogságukért.
Im hozzád jönnek.
Férjed igy parancsolá,
S parancsát
teljesitem, én, hű embere.
Őt is magát, mihelyt a tiszta áldozat
Be lesz mutatva ős Zeusnak
győzelmeért,
Azonnal várhatod. Sok
szép szavam között
Ezt hallanod
bizonynyal a legédesebb.
KAR.
Öröm derül reád most, oh
királyi hölgy!
E nőket látva s hallva
a hirnök szavát.
DEJANIRA.
Miként ne örvendeznék szivem
mélyiből
Férjem szerencsés
helyzetének hallatán?
Szükségkép
hozzá kell járulnom nékem is.
De jó
megfontolás rettegni kényszerit,
Nehogy bukás is érje majd a boldogot.
Mély szánalom fogá el szívem,
kedvesim,
Im e szegények láttán, kik
hazátlanul,
Árván bolyongnak idegen
föld térein,
S talán szabad szüléktől
nyerve éltöket,
Osztályrészük most a
rabszolga sorsa lett.
Oh bajháritó
Zeus! ne lássam azt soha,
Hogy ily
keményen sujtod ivadékomat.
S ha
mégis tennéd, vajh’ ne éljek akkor én!
E nőket látva, oly nagy félelem gyötör.
(Joléhoz.)
Ki vagy te, oh boldogtalan
ifjú leány?
Még hajadon? Vagy anya?
Nem, külsőd szerint
Mindebben
járatlan vagy, de nemes szülött.
Lichas, kinek leánya ez az idegen?
Ki volt az anyja? Mely atya nemzette
őt?
Beszélj! mindnyája közt legjobban
szánom ezt,
Ki egyedül látszik
balsorsát érteni.
LICHAS.
Mit tudjam én? Mit kérdesz
engem? Meglehet,
Nem a legaljasabb
családból származott.
DEJANIRA.
Királyi törzsből? Tán Eurytos
magzata?
LICHAS.
Én nem tudom; nem is kérdeztem
hosszasan.
DEJANIRA.
Nem hallád egyik útitársától
nevét?
LICHAS.
Nem ám; hallgatva végezém el
dolgomat.
DEJANIRA.
Mondd hát te, oh boldogtalan,
magad; hiszen
Balsors az is, ha nem
tudjuk kilétedet.
LICHAS.
Bizonynyal fel nem nyitja most
sem ajkait,
Mint eddig sem tevé;
egyszer sem hallatá
Szavát az úton,
sem halkan, sem hangosan;
Hanem nehéz
sorsán kesergve, szüntelen
Csak sir,
szegény, mióta elpusztult honát
Elhagyta. Bizonyára keserű e sors,
Mely érte őt, de elnézést is
érdemel.
DEJANIRA.
Hagyjuk hát nyugton, és a mint
kedvére van,
Vonuljon palotámba;
újabb bánatot
A meglevő bajokhoz
tőlem ne vegyen;
Elég ez is már.
Menjünk most mindannyian
A ház felé,
hogy te siess, hová akarsz,
Én meg,
mint illik, oda benn rendet tegyek.
(Lichas a foglyokkal a palotába megy. Dejanira utána
akar menni, de a hirmondó fellép és elállja útját.)
HIRMONDÓ.
Maradj még itt egy pillanatra,
hogy ezek
Távollétében halld, házadba
kit vezetsz,
S megtudd, a mit kell,
és mit eddig nem tudál.
Mert mindezek
felől jól értesültem én.
DEJANIRA.
Mi ez? Mi végre állod így el
útamat?
HIRMONDÓ.
Maradj s figyelj; nem volt hiú
beszéd, előbb
Mit tőlem hallottál;
hiszem, most sem lesz az.
DEJANIRA
És vajjon vissza hivjam-e a
többit is,
Vagy csak velem s e nőkkel
kivánsz szólani?
HIRMONDÓ.
Veled s ezekkel szólok; a
többit bocsásd.
DEJANIRA.
Eltávoztak már, mondd tehát,
mi szándokod?
HIRMONDÓ.
E férfiú, ki most beszéle,
semmiben
Sem monda igazat; vagy most
hamis követ,
Vagy akkor volt hazug,
midőn előbb beszélt.
DEJANIRA.
Mit szólasz? Mondd ki tisztán
véleményedet;
Nem értek semmit abból,
a mit hallatál.
HIRMONDÓ.
Ez ember önnön ajkiról
hallottam én,
Számos tanúval, hogy
csupán ez ifju lány
Végett hóditá meg
Herakles Eurytost
S magas tornyú
Oechaliát; az istenek
Közt Eros volt
csak az, ki harczra birta őt,
S nem
szolgasága Lydiában, Omphale
Rabságában, nem Iphitos halála sem;
S ezt elmellőzve, most ellenkezőt beszél.
Nem birhatván Herakles arra Eurytost,
Hogy lányát titkos nászra adja át
neki,
Hiú ürügykép fölkap egy csekély
panaszt,
S haddal rohan e lány
honára, hol – miként
Amaz mondá –
Eurytos ült a trónuson;
Megölte
atyját, a királyt, és városát
Kiirtá. S most, mint látod asszonyom,
haza
Jő, nem terv nélkül – mint a
többit – küldve ezt,
Nem is
rabszolgaként; távolról se reméld;
Hogy is lehetne igy, ha vágytól ég szive?
Jónak tartám, királyné, mind
elmondani,
Mi a hirnök szavából
tudtomul jutott;
Sokan hallották ezt
a trachisi
Piacznak kellő közepén s
rásüthetik
Hazugságát. Ha mit mondék,
nem kellemes,
Sajnálom, ám igazság
volt minden szavam.
DEJANIRA.
Oh jaj, hová jutottam én
boldogtalan?
Mily romlást fogadék be
öntudatlanul
Tetőm alá? Oh én
szegény! Nem névtelen
Hát e leány,
mint kisérője esküvék?
HIRMONDÓ.
A mily szép szemre, születésre
oly nemes;
Mert atyja Eurytos, s
hazájában neve
Jolé volt; törzsét nem
nevezte meg sehogy
A hirnök, mert
bizonynyal nem kutatta azt.
KAR.
Pusztuljanak a gonoszok, s ha
mind nem is:
Az veszszen, ki
méltatlan rosszat titkon űz.
DEJANIRA.
Oh mit tevő legyek most,
asszonyok; holott
Egészen elkábítnak
a hallott szavak?
KAR.
Menj és kérdezd ki Lichast;
kétségen kivül
Elmond mindent, ha
szigorún kivallatod.
DEJANIRA.
Megyek tüstént; tanácsod nem
volt esztelen.
HIRMONDÓ.
Hát én maradjak, vagy más
egyebet tegyek?
DEJANIRA.
Maradj, im önszántából és nem
hirnököm
Által hivatva, itt jön ő a
ház felől.
(Lichas kijő a palotából.)
LICHAS.
Mily választ küldesz
Heraklesnek, asszonyom?
Beszélj; mint
látod, induló félben vagyok.
DEJANIRA.
Miért sietsz oly késő érkezés
után,
Holott beszélgetésünk meg sem
újitám?
LICHAS.
Ha van mit kérdened még, im
jelen vagyok.
DEJANIRA.
S igéred-e, hogy igazat fogsz
mondani?
LICHAS.
A nagy Zeus látja, azt
mindenben, mit tudok.
DEJANIRA.
Ki hát e nő, kit épen most
hozál ide?
LICHAS.
Eubœából való; ki lánya nem
tudom.
HIRMONDÓ.
Te ember, nézz reám! Tudod
kivel beszélsz?
LICHAS.
Te meg miért fordulsz e
kérdéssel felém?
HIRMONDÓ.
Felelj, ha eszeden vagy,
kérdésemre csak.
LICHAS.
Kivel beszélek: Dejanira,
Oeneus
Leánya, Herakles neje – ha
csak szemem
Nem lát rosszul – s
királynőm és úrnőm nekem.
HIRMONDÓ.
Ezt, épen ezt akartam tőled
hallani.
Urnőd tehát ő, azt
mondod.
LICHAS.
HIRMONDÓ.
Nos hát, mi büntetésre
tartanád magad
Méltónak, ha kitünnék,
hogy megcsaltad őt?
LICHAS.
Hogyan? Megcsaltam? Mily
talányokban beszélsz?
HIRMONDÓ.
Én nem; de te bizonynyal ebben
sántikálsz.
LICHAS.
Megyek; rég balgaság volt,
hogy hallgattalak.
HIRMONDÓ.
Nem addig, mig egy kis
kérdésre nem felelsz.
LICHAS.
Beszélj, mi kell hát; látom
nem vagy szófukar.
HIRMONDÓ.
A hadifoglyot, kit e házba
vezetél.
Bizonynyal
ismered?
LICHAS.
Mondám. Mért kérded
ezt?
HIRMONDÓ.
Nem mondtad e leányról, kit
most nem akarsz
Ismerni, hogy Jolé,
Eurytos magzata?
LICHAS.
Kinek mondám? Ki az, honnan
jő, hol van az,
Ki bizonyságot merne
tenni ellenem?
HIRMONDÓ.
Akárhány polgár. Trachis
nyilvános terén
Saját ajkadról hallá
ézt nagy néptömeg.
LICHAS.
Igy mondám hallomásból; ám
hirt hordani
S határozottan szólni –
két külön dolog.
HIRMONDÓ.
Miféle hirt? Nem esküvéssel
állitád,
Hogy e leányt mint Herakles
nejét hozod?
LICHAS.
Én, mint nejét hozom! Az
istenekre, mondd
Kedves királyném,
kicsoda ez idegen?
HIRMONDÓ.
Oly ember, a ki hallá tőled,
hogy e lány
Kedvéért dőlt meg a
város; nem Lydia
Okozta pusztulását,
csak a szerelem.
LICHAS.
Kergesd el ezt az embert, oh
úrnőm! Hiszen
Őrülttel nem fecseghet
józan férfiú.
DEJANIRA.
Nem, Zeusra, a ki Oeta erdős
ormain
Szór villámot – ne titkolj
tőlem semmit el.
Hisz nem hitvány
asszonyhoz intézed szavad,
Ki ne
ismerné emberek természetét,
Hogy
egyben mindig nem találnak örömet.
Mind esztelen, ki Erossal csatára száll,
Bajvívóként kezét emelve ellene;
Hisz istenek felett is győz, ha kedve
jő;
Győzött felettem is, miért ne
másokon?
Botorság volna kárhoztatnom
férjemet
E szenvedély miatt, mely
keblét égeti,
Vagy e leányt, ki
semmit el nem követett,
Mi szégyent
hozna rá, vagy bánatot reám.
Távol
van tőlem! De hazudni ha talán
Gazdád
tanitott, nem szép dolgot tanulál;
Ha
meg te voltál tenmagadnak mestere,
Úgy jó óhajtván lenni, rosszként állsz elő.
Mondd hát ki hímezés nélkül az
igazat,
Szabad emberre szégyen a
hazug neve.
Ne is reméld, hogy
eltitkolhass valamit;
Mert soknak
elmondád, kitől meghallhatom.
Ha
félelem tart vissza, nincs reá okod,
Hisz a bizonytalanság jobban gyötrene.
Mi bajt okozhat a valót meghallanom?
Nem szeretett-e sok más nőt már
Herkules?
És egyikét sem érte tőlem
bántalom,
Sem rossz szó e miatt;
bizonynyal erre sem
Száll haragom,
bármily forrón szeresse őt;
Sőt inkább szánalommal nézek rá,
hiszen
Szépsége volt az, mely
megrontá életét,
S szülőföldét
feldúlta és rabbá tevé
Szándéka
ellen. Ámde hagyjuk a maga
Útjára
ezt. De téged intelek: lehetsz
Mindenkihez csalárd, de engem meg ne csalj.
KAR.