Fogadd a jó szót, úgy panaszra ellene
 Nem lesz okod, s kiérdemled hálámat is.

LICHAS.

Látom kedves királyné, nem vagy oktalan,
 És ember dolgát embermódra fontolod:
 Elmondok hát mindent, semmit sem titkolok.
 Valóban úgy van, mint ez ember állitá.
 Forró szerelmi lángra gyúladt egykoron
 E lányért Herakles, s miatta verte le
 Oechaliát, szegény hazáját, fegyvere.
 S ezt ő (mert meg kell adnom, a mi illeti)
 Nem titkolá s titkolnom nem parancsolá;
 Én voltam, oh királyné! a ki vétkezém,
 Rettegvén ily beszéddel kebled gyötreni, –
 A bűnös én valék, ha bűnnek tartod ezt.
 És most, hogy mindent, a mi történt, megtudál:
 Férjednek úgy mint tenmagadnak kedveért,
 Légy e leányhoz jó szivvel, s miként előbb
 Beszéltél róla, tartsd meg állandón szavad.
 Mert őt, ki hős karjával minden mást legyőz,
 Legyőzte e leány szerelme teljesen.

DEJANIRA.

Ez szándokom, s a meglevő bajt nem fogom
 Sulyosbbá tenni istenek ellen való
 Haszontalan küzdéssel. Térjünk vissza most
 A házba, hogy átadjam izenetemet,
 S ajándokáért, mint illik, viszont az én
 Ajándokom; üres kézzel nem volna szép
 Távoznod, a ki nagy csapattal érkezél.

(Dejanira és Lichas a palotába mennek. A hirmondó másfelé távozik. A kar egyedül marad.)

KAR.26)

Első versszak.

Örökös diadal koszorúzza dicső Kypris fejét.27)
 Nem hozom fel
 A nagy isteneket, se miként szedi rá Kronosfiát,
 Sem komor éjjeli Hadest,
 Sem Poseidont, földeket a ki remegtet.28)
 Ám Dejanira kezéért
 Mi dühös viadal vala ketteje közt!
 Mi szörnyü küzdelemre keltenek
 A csatatér fövényén.

Második versszak.

Achelóos az egyik, alakja bikáé, szarva nagy,
 Négy a lába,
 S rohan Oenia tájairól;29) s a ki szembe száll vele,
 Bakchosi Theba felől jő,
 Rázva kézíját, gerelyét s buzogányát:
 Zeus fia ő. Az aráért
 Vadul összerohannak a tér közepén;
 S a harcz birája Kypris egyedül,
 Nászöröm alkotója.

Végdal.

Felharsan az öklök és íj zaja most,
 Egyben megrecseg a bika szarva;
 Birkózva egymást
 Átölelik, dühösen összecsapódnak
 Homlokaik, nyög a két mell.
 S távol halmon ül a
 Szép, gyöngéd menyasszony,
 Várva a hőst, várva vőlegényét.
 E harcz felől anyjaként beszélek.
 Kisirt szemekkel, kesergve várt ott
 A szűz, a harczi díj,
 Elszakadva e nyomban anyja
 Mellől, árva üszőként.

(Dejanira lopva jő a palotából).

DEJANIRA.

Mig a fogoly leányokhoz búcsúszavát
 Intézi vendégünk a házfalon belül,
 Titokban hozzátok siettem, kedvesim,
 Hogy elbeszéljem, mit készite két kezem,
 S előttetek sirassam szenvedésemet.
 Mert, úgy hiszem, nem szűzleány, de asszony az
 Kit felfogadtam, mint nagy terhet a hajós,
 Érzelmeim szégyenletes jutalmaul.
 És most egy ágyon ketten várunk ölelő
 Karokra. Igy fizet Herakles engemet,
 Ki mindig jónak és hűnek neveztem őt,
 És házát oly hosszú időn át őrizém.
 Bár nem tudok haragra gyúlni ellene,
 Ki oly gyakorta lett e kórnak rabja már;
 De mely nő volna képes, egy fedél alatt
 Lakozni ezzel, egy nászt osztva meg vele?
 Látom, miként nő ifjuságban e leány,
 És én miként fogyok; gyönyörrel néz a szem
 Nyiló virágra, hervadótól elriad.
 Félek hát, hogy Herakles név szerint uram
 Lesz bár, de férjül majd ez ifjabb birja őt.
 Hanem haragra gyúlni, mint mondám, eszes
 Nőhöz nem illik; s e bajon segiteni
 Módomban áll még. Halljátok hát, kedvesim:
 Elrejtve érczedénybe régen őrizem
 Egy ősi szörnyetegnek ős ajándokát,
 Mit ifjú lány koromban a halálra vált
 Szőrös mellű Nessos sebéből nyertem én.
 Karjával vitte át Evénos mély vizén
 Bérért az útazókat ő, sem evező,
 Sem csónak, sem vitorla nem kellett neki;
 Igy vitt át engem is, midőn atyám lakát
 Először hagytam el, mint Herakles neje;
 S hogy vállán űltem, a folyamnak közepén,
 Hozzám nyult vakmerő kezével; én nagyot
 Sikolték, s gyorsan megfordulva Zeus fia,
 Rálőtt szárnyas nyilával. Keblét érte ez,
 És átszegzé süvöltve tüdejét. A szörny
 Igy szóla haldokolva: «Halld ősz Oeneus
 Leánya, kit legvégsőnek szállitok át,
 Szolgálatomból hasznod lesz, ha szót fogadsz.
 Ha az aludt vért sebeimből felfogod,
 Hol a lernæi hydravérnek fekete
 Mérgébe mártott nyilhegy érte keblemet:30)
 Herakles szivét azzal megbűvölheted,
 Hogy bárminő asszonyra vessen is szemet,
 Jobban mint téged ne szeresse azt soha.»
 Megemlékezve erről most, oh kedvesim!
 (Mert házamban tartám azóta zár alatt,)
 Bekentem ezt a köntöst, nem feledve el,
 Mit életében monda. Meg van téve már.
 Boszorkánysághoz bár nem értek, és nem is
 Akarnék érteni, s ki igy tesz, gyűlölöm:
 De hogy ha ily varázs által legyőzhetem
 E lányt s Herakles szivét megbűvölhetem:
 A munka kész, ha csak nem látszik vakmerő
 Dolognak ez; s ha mégis, – felhagyok vele.

KAR.

Ha van bizalmad abban, a mit készitél,
 Nekünk nem látszik oktalannak szándokod.

DEJANIRA.

Bizalmamat csak véleményre épitem,
 Próbára még nem tettem erejét soha.

KAR.

De a tudásra tett kell: kisérlet hiján
 Tudásod is csak látszat lesz és nem való.

DEJANIRA.

Megtudjuk nemsokára; ime már kijött
 A házból Lichas: útazása gyors leszen.
 Csak el ne áruljátok titkom. A homály
 Megment a szégyentől, tégy bár szégyenletest.

(Lichas kiséretével jő a palotából.)

LICHAS.

Parancsolj Oeneus leánya mit tegyek?
 Hosszú időre nyúlt már késedelmem itt.

DEJANIRA.

Hisz épen ebben jártam, Lichas, mig te benn
 Az idegen leányokkal beszélgetél;
 Vidd hát férjemnek, mint kezem ajándokát,
 E finoman szőtt köntöst s add nevemben át.
 De átadván, mondd, a halandók közt előbb
 Mint ő, ne öltse ezt magára senki sem;
 Ne lássa ezt előbb a nap sugára sem,
 A szent oltár, az izzó tűzhely fénye sem,
 Mig nyiltan nem mutatja benne önmagát
 Az isteneknek a nagy áldozatnapon.
 Mert felfogadtam, hogyha látom egykoron,
 Vagy hallom boldog visszatértét, szentül e
 Köntössel ékesitni s mint új áldozót
 Új öltönyben mutatni isteneknek őt.
 Bizonyságúl vidd e gyűrű pecsétjegyét,
 Könnyen megismerhetni, s ő megismeri.
 Menj hát, s elsőnek tartsd eszedben e szabályt:
 Hirnök lévén, felesleges dolgot ne tégy:
 Hogy így az ő hálája egyesülve az
 Enyémmel, egyből kétszeres kegygyé legyen.

LICHAS.

Ha biztosan viszem Hermes szolgálatát,31)
 Ne félj, hogy a te dolgodban tegyek hibát;
 E szekrényt, ugy a mint van, átadom neki,
 Hiven hozzácsatolva, mit mondál, szavad.

DEJANIRA.

Most elmehetsz már; hogy mily rendben állanak
 A házi dolgok, azt eléggé jól tudod.

LICHAS.

Tudom s elmondom, hogy minden jó rendben áll.

DEJANIRA.

Azt is tudod, saját szemeddel látva, mily
 Jó szivvel fogadám az idegen leányt.

LICHAS.

Hogy láttán szivemet öröm ragadta el.

DEJANIRA.

Mi mondandód van még? Félek, nehogy előbb
 Beszélj érette égő vágyaim felől,
 Mintsem megtudnád, vágy-e értem ő viszont?

(Dejanira a palotába, Lichas kiséretével másfelé távozik.)

KAR.32)

Első versszak.

Kik ott a meleg haboknál,
 Szirteken s a rév mögött,
 Fenn laktok az œtai ormon, és ti ott a
 Melia öblénél,
 Az aranyijas szűz33) partjain,
 Hol Hellas pyli dicső
 Tanácsa egybegyűle:34)

Első ellenversszak.

Felhangzik a bájdalú síp
 Hangja köztetek hamar,
 Nem harczra riasztva, nem, egybefolyva zengő
 Isteni múzsával,
 Immár hazatér zsákmányival
 Zeus és Alkméne dicső
 Szülötte, hősi diszben:

Második versszak.

Tova tengereken, honát
 Elhagyva bolyonga egész nagy éven át, s hirt
 Nem adva váratott magára; ám szerelmes hitvesét,
 Szegény boldogtalan szegény szivét,
 Bánat gyötörte szüntelen;
 De most bőszült Ares bevégzé
 A munka napjait.

Második ellenversszak.

Legyen itt, legyen itt! Előbb
 Ne lelje helyét siető hajója révben,
 Mig el nem éri városunkat; erre térve a sziget
 Felől, mely látta áldozatjait:
 Jöjjön meg onnan e napon
 A balzsam gerjesztette vágygyal,
 A szörny tanácsaként!

(Dejanira jő a palotából.)

DEJANIRA.

Oh asszonyok! mint félek, hogy tán messze is
 Mentem mindabban, a mit épen most tevék.

KAR.

Mi történt, Dejanira, Oeneus gyermeke?

DEJANIRA.

Én nem tudom; de rettegek, jó szándokom
 Nehogy nagy bajt hozzon fejemre csakhamar.

KAR.

De csak nem most küldött ajándokod miatt?

DEJANIRA.

Azért valóban! Nem tanácslom senkinek,
 Bizonytalan dologban bizni teljesen

KAR.

Mondd el, ha mondható, mi az, mitől remegsz?

DEJANIRA.

Olyasmi történt, mit ha nektek, asszonyok,
 Elmondok: hallatlan csodának vélitek.
 A bodros bárány tiszta gyapja, melylyel én
 A köntösön végig keném a balzsamot,
 Eltünt, de nem más által semmisitve meg
 Ott benn, hanem önnön magát emésztve fel,
 És elenyészett a kövön. De hogy egész
 Valójában megtudd, mi történt, halld tovább.
 A mit a szörny, a kentauros mondott nekem,
 Midőn a gyilkos nyíl átszegzé oldalát,
 Szót sem feledtem abból, nem, megőrizém,
 Mint érczlap eltörölhetetlen iratát;
 Ez volt a mit rendelt, s én mindent megtevék:
 A balzsamot a nap meleg sugárítól
 S tűztől megóva tartsam jól rejtett helyen,
 Mig friss kenésre nem használom iziben.
 Így tettem. S most midőn szükségem volt reá,
 Titkon szobámba vittem és fölkentem ott
 Gyapjúval, melyet enbárányomról vevék;
 Majd összehajtva, napsugártól mentesen,
 Mint tudjátok, szekrénybe rejtém a ruhát.
 De visszatérve olyant láttam, mit a szó
 Leirni nem tud, sem felfogni ember-ész.
 A gyapjat, melylyel fölkeném a balzsamot,
 Véletlenül oly helyre dobtam, hol a nap
 Sugára fénylett. S itt a mint fölmelegült,
 Egészen eltünt, elporlott a padlaton;
 Midőn tuskót reszel a fűrész vasfoga,
 Porát oly módon láthatod szétomlani.
 Ekként hevert a földön. Ám ott, hol feküdt,
 Tajtékzó hólyagok bugyogtak fölfelé,
 Miként ha Bakchos kékes szőlőfürtinek
 Kövér nedűjét a földön szétöntözik.
 S most nem tudom, mit véljek én boldogtalan!
 Mert látom, borzasztó tettet követtem el.35)
 Miért lett volna hozzám jó indulatú
 A haldokló szörny, ki halálát okozám?
 Oh nem! Megsemmisitni vágyva gyilkosát,
 Hizelge csak nekem; s én későn ismerem
 Meg a valót, midőn már minden hasztalan.
 Mert hogyha nem csal sejtelmem, csak én vagyok
 Az, oh boldogtalan! ki meggyilkolja őt.
 Tudom, hogy Chiron isten is sebet kapott36)
 E nyiltól, és mihelyt érinté a vadat,
 Tüstént elhulla mind; s e nyil ütötte seb
 Fekete vére hogy ne lenne gyilkoló
 Méreg férjemre is? Ah! bizton sejtem ezt.
 De föltevém, ha ő meghalna, úgy vele
 Együtt és egy csapással én is elveszek.
 Hiszen rossz hirben élni nem tud az a nő,
 Ki nem-rossz-voltát nagyra szokta tartani.

KAR.

Veszélyes tettnél szükséges bár félni is,
 De a reményt ne vesd el, a mig vége nincs.

DEJANIRA.

Gonosz tetteknél nincs oly sejtelmes remény,
 Mely a kebelbe bátorságot öntene.

KAR.

De a boszú nem sujt le arra súlyosan,
 Ki szándék nélkül vétkezett; így vagy te is.

DEJANIRA.

Nem igy beszél, kinek a rosszból rész jutott,
 Hanem csak az, kit otthon nem bánt semmi baj.

KAR.

Jobb lesz a többi szót elhallgatnod, ha csak
 Fiad tudtára nem kivánod adni; itt
 Van ő, ki atyja nyomdokát keresni járt.

(Hyllos fellép.)

HYLLOS.

Anyám! bár választhatnék e három közül:
 Volnál halottként sírba téve; vagy ha élsz,
 Nevezne más anyjának: vagy jobb érzetet
 Cserélnél, mint a milyen lakja kebledet.

DEJANIRA.

Mit tett ily gyűlöltté előtted, oh fiam?

HYLLOS.

Tudd meg tehát, hogy férjedet, kit én magam
 Atyámnak mondék, meggyilkoltad e napon.

DEJANIRA.

Oh jaj! mi szó hagyá el ajkadat fiam?

HYLLOS.

Oly szó, mely tetté vált. Mi egyszer létre jött,
 Ki volna képes nem történtté tenni azt?

DEJANIRA.

Mit mondál, oh fiam? Mily ember oktatott,
 Ily iszonyú bűnnel vádolni engemet?

HYLLOS.

Nem idegen nyelv mondá, enmagam saját
 Szememmel láttam atyám szörnyű kínjait.

DEJANIRA.

De hol találtad őt, hol álltál oldalán?

HYLLOS.

Mindent elmondok hát, ha tudni akarod.
 Hogy elpusztítá Eurytos nagy városát,
 Győzelmi jellel és zsákmánynyal gazdagon,
 Kenæon tengermosta hegyfokára ért
 Eubœa földén, hol Zeusnak, ki atyja volt,
 Oltárt emelt s lombos ligettel övezé;
 Vágyó örömmel itt láttam először őt.
 A mint nagyszámú áldozatra készüle,
 Megjött hazulról Lichas, házi hirnökünk,
 Hozván ajándokod, a gyilkoló ruhát;
 Magára öltve ezt, kivánatod szerint,
 Előbb kiválasztá a préda legjavát,
 Tizenkét ökröt vágva; aztán összesen
 Minden fajú baromból százat áldozott.
 Kezdetben a szegény jó kedvvel végezé
 Imáját, örvendezve ékes köntösén;
 De hogy a gyantás ágak és az áldozat
 Tüzéből fellobbant a véres lángözön,
 Izzadtság tört ki bőrén, testéhez ragadt
 A köntös, mintha művész vonta volna fel
 Minden tagjára, s a vonagló fájdalom
 Átmetszé csontjait; majd mint a gyilkoló
 Kigyónak mérge marta megtört tagjait,
 Reá kiálta ekkor a boldogtalan
 Lichasra, a ki bűnödben nem osztozott:
 Mily álnoksággal37) hozta hozzá e ruhát?
 Nem tudva semmit e szerencsétlen, csak azt
 Mondá: ajándokod úgy hozta, mint adád.
 Ezt hallva fájdalmában, a mint a kinos
 Vonaglás át meg áthatotta tüdejét,
 Lábcsuklójánál megragadta hirtelen
 Amazt, s a hullámverte sziklához dobá;
 Széttört agyából és keresztül fürtjein
 Vérrel vegyest ömölt ki a fehér velő,38)
 És az egész nép szánakozva jajgatott
 Ennek halálán és amannak kínjain;
 De közelébe lépni nem mert senki sem.
 Mert majd a földön fetrengett, majd felszökött;
 Ordítva, bőgve; szirtek, Lokris39) ormai
 Viszhangoztak reá s Eubœa hegyfoka.
 A sok vonaglás végre megtöré szegényt,
 Elbágyasztá a sok keserves jajgatás,
 Átkozva gyászos ágyadat, boldogtalan,
 Átkozva Oeneus nászát, melynek élete
 Irtózatos megrontását köszönheté:
 Felnyitva ekkor ködtől fellegzett szemét,
 A nagy tömegben észre vett engem, fiát,
 Ki ott zokogtam; rám nézett s megszólíta:
 «Oh! jer közel fiam, gyötrelmimtől ne fuss,
 Habár halálom által halnod kellene.
 Vígy innen engem el; legjobb lesz, vígy oda,
 Hol emberek közül ne lásson senki sem;
 Ha szánalommal vagy hozzám, minél előbb
 Vigy el e földről, hogy ne itt haljak meg én.»40)
 Parancsát téve csónakot vevénk, s reá
 Helyezve, sok baj közt e földre érkezénk,
 Míg ő kínjában ordított. Megláthatod
 Tüstént, vagy élve, vagy végsőt lehelve ép’.
 Ime, anyám! ezt terveléd s tevéd atyám
 Ellen te, hogy büntessen érte boszuló
 Diké s Erinnys! Ezt kivánom, ha jogos.
 S jogos bizonynyal, mert te adtál rá jogot,
 Meggyilkolván az emberek legjobbikát,
 Kihez hasonlót nem látsz többé itt soha.

(Dejanira a palotába megy.)

KAR.

Mért távozol hallgatva? Nem tudod, hogy a
 Vádló szemében vallomás a hallgatás?

HYLLOS.

Hagyjátok menni. Kedvező szél hadd vigye
 Minél előbb; ne lássa többé őt szemem.
 Mit ér hiún ragyogni az anya díszes
 Nevével, hogyha nem cselekszik anyaként?
 Menjen hát örvendezve; s jusson részeül
 Oly élvezet, minőt atyámnak szerze ő! (El.)

KAR.41)

Első versszak.

Látjátok, oh lányok! hogy az isteni szó
 Ős jóslata mily sietéssel
 Teljesíti, mit kimondott:
 Ha beköszönte tízen felül a második vetés,42)
 Élete műveinek, keserű fáradalminak
 Zeus fia végit éri; és valóban
 Teljesül im a végzet.
 Mert kit a halál vett el,
 Soha se’, soha se’ gyötri azt a munka többé.

Első ellenversszak.

Hiszen ha álnok végzete átövezé
 Véres szövetével a szörnynek,
 S tomporához ért a méreg,
 Mit a halál szüle és gyarapított a hydratest:
 A mai napon kívül ah! hogyan érne más napot,
 Kit kebelére zárt a szörnyű sárkány?
 S a fekete fürtös szörny
 Csalfa szava, mint gyilkos
 Tövis, ereiben össze-vissza járja vérét.

Második versszak.

Nem igy érté ezt a szegény,
 Sem a szörnyü veszélyt, mit a csalfa tanács fedett,
 Nem sejté ő; de látta remegve
 Romba dőlni biztosan
 Házának üdvét új nászi kötés után.
 Hajh! sóhaja száll immár,
 Hajh! öntözi orczáját
 Friss harmata könnyének.
 Immár kiderült, mily veszedelmet hoza rá
 A siető végzet.

Második ellenversszak.

A könyek forrása kitört;
 Iszonyú nyavalyája – nagy istenek! – elfogá
 Zeus szülöttét; nem érte az ellen
 Keze soha ily keményen őt.
 Oh hadvezérlő gyászos kelevéz, miért
 Hozta e leányt győző
 Harczod a vihar szárnyán
 Oechalia ormáról?
 Kypris keze volt, mely diadalmadra segélt,
 Ő vezeté mindezt.

(A palotában jajgatás hallatszik.)

FÉLKAR.

Eszemen vagyok-e? Való, a mit hallok?
 Mi siránkozás tölti be a palotát?
 Mit mondok?

FÉLKAR.

Tisztán hallatszik, ámde szivet szaggatón
 A jajgatás; új baj szülője lett e ház.

(A dajka fellép.)

FÉLKAR.

Tekintsd ez
 Agg nőt, sötéten, felhős arczczal jő felénk,
 Bizonynyal új dolog felől hoz hírt nekünk.

DAJKA.

Ah gyermekim! mily nagy bajoknak kezdete
 Volt az ajándék, melyet Herakles kapott.

KAR.

Mily újabb bánatot jelentesz, oh öreg?

DAJKA.

Ah! mozdulatlan lábbal Dejanira már
 Megtette életében a végső utat.

KAR.

De csak nem mint halott?

DAJKA.

Mindent hallottatok.

KAR.

Meghalt tehát szegény?

DAJKA.

Másodszor hallhatod.

KAR.

Szegény, oh a szegény! Tudod-e mily halála volt?

DAJKA.

Iszonyú a csapás, mely érte.

KAR.

Asszony! oh minő
 Csapás ölte meg?

DAJKA.

Önnön magát sujtotta.

KAR.

Mily őrület, mily láz veré
 Ah! keblébe a bősz csapást?
 Halálhoz új halált miként
 Adhata ő egyedül?
 Mi vezette kezét?

DAJKA.

Keblét a gyilkoló vas érte.

KAR.

S te láttad, szegény, e borzalmat?

DAJKA.

Bizonynyal láttam, mert ott álltam oldalán.

KAR.

Ki volt? Mint tevé? Szólj!

DAJKA.

Önnön kezével hajtá végre önmagán.

KAR.

Mi szó ez?

DAJKA.

Valóság.

KAR.

Ah az új, ah az új ara mily
 Iszonyú harag boszúját
 Hozá e födélre!

DAJKA.

Valóban; ah! de mint szánnád még akkor őt,
 Ha szemtanúként láttad volna, mit mívelt.

KAR.

És mindezt gyönge női kéz mivelheté?

DAJKA.

Borzasztó módon. Hallgass meg és légy tanúm.
 Midőn a házba visszatért magányosan,
 És látta gyermekét, a mint ágyat vetett
 Az udvaron s aztán atyjához készüle:43)
 Elrejtezett, hol nem láthatta semmi szem,
 S az oltár mellett összerogyva, hangosan
 Keserge árvaságán, s bármi tárgyhoz ért,
 Mit azelőtt használa, egyre zokogott.
 Majd fel s alá bolyongva a szobák során,
 Ha látta kedves házi népe egyikét,
 Rá néze és sírásban tört ki a szegény,
 Átkozva gyászos sorsát, hogy gyermektelen
 Leend ezentúl összerombolt létele.
 Hogy ez kissé lecsillapúla, hirtelen
 Herakles násztermébe látom törni őt.
 Látatlanúl árnyékba álltam, meglesém,
 Mit lesz teendő; és látom, hogy asszonyunk
 Herakles ágyát szőnyeggel teríti le.
 Megtéve ezt a munkát, gyorsan felszökött
 Az ágyra és ledőlt a nászlak közepén.
 Kitörtek aztán újra forró könyei,
 S így szóla: Oh én ágyam, oh én nászlakom!
 Isten hozzád örökre, nem fogadsz soha
 Többé szerelmes nőként falaid közé.
 Ezt mondva, lázas kézzel megragadja és
 Letépi öltönyét kebléről, hol arany
 Kapocs kötötte össze; meztelen hagyá
 Egész baloldalát s balkarját is vele.
 És én a mint erőm engedte, elfuték,
 Fiának tudtul adni anyja szándokát.
 De mig mi erre és amarra futkosánk,
 Szivén keresztül kétélű kardot döfött
 Keblébe ő; hozzája érve, így lelők.
 Ezt látva, jajgatásban tört ki a fiú.
 Most érté, hogy haragja volt e tett oka,
 Későn hallván a házi néptől, hogy a szörny
 Szavára járt el anyja akaratlanul.
 Nem szűnt meg ekkor a boldogtalan fiú
 Szemében a köny, ajkain sem a nyögés;
 Csókokkal árasztá el anyját, és szivét
 Erősen szivéhez szorítván jajgatott,
 Hogy oly hamis váddal meré illetni őt;
 S hogy kettős árvaságra jut most élete,
 Atyát, anyát egyszerre vesztve egy napon.
 Im ez történt itt. Balga hát mindaz, ki két
 Vagy tán több napra mer számolni biztosan;
 Holott a holnap addig nem tulajdona,
 Mig boldogul le nem futott a mai nap. (El.)

KAR.44)

Első versszak.

Ki az, kit először sirathatok?
 Ki az, kit utoljára hagyhatok?
 Merre tekintsek én szegény?

Első ellenversszak.

Itt látom a házban az egyiket,
 Ott várom epedve a másikat,
 Innen is, onnan is halál.

Második versszak.

Bár kelne minél előbb
 E ház felől erős karú fuvallat,
 És vinne messze, messze innen engemet,
 Hogy meg ne öljön iszonyú
 Félelmem a pillanatban,
 Zeus fiát ha látom itt;
 Mert rettenetes gyötrelmeivel
 Immár közelegni hallom.
 Vért fagyaszt e látvány!

Második ellenversszak.

Nincs messze a fájdalom,
 Mit hirdeték kesergő csalogányként:
 Im idegen csapat közelg e hely felé.
 Mint hozza őt! Mi csendesen
 Jő, mily szomorúan erre,
 Mintha volna jó barát.45)
 Jaj! Karjaikon van, szótalanul!
 Ah! mit hihetek? Halott-e?
 Vagy csak álmot alszik?

(Több férfi hozza Heraklest; a menetet egy aggastyán vezeti. Hyllos szembe jő velök a palotából.)

HYLLOS.