Oh jaj nekem,
jaj!
Te miattad atyám, oh jaj
nekem!
Mit tegyek? Mibe fogjak én?
Jaj, jaj!
AGGASTYÁN.
Csendesen, fiam, ne költsd
fel
Dühszállta atyád rettenetes
kínjait:
Mert élve pihen még. Zárd le
tehát
Ajkadat.
HYLLOS.
Mit szólsz öreg? Él
még?
AGGASTYÁN.
Álmát el ne riaszd, mely
befogta szemét,
Ébredése gyötrelem
lesz,
Mert vele ébred
Baja, oh fiam!
HYLLOS.
Ah! eszemet veszi
már
A reám nehezült iszonyú
sors.
HERAKLES.
Oh Zeus!
Mily földre juték? Kik ezek körülem?
Hol fekszem e nem pihenő kínok
Közepett? Oh én boldogtalan!
Ah! újra mar a gonosz, jaj!46)
AGGASTYÁN (Hilloshoz).
Ime ládd, mondtam, a
némaság
Tanácsosabb lett volna, míg
igy
Szempilláiról
Elűzéd álmát.
HYLLOS.
Oh! de ha nem
bírom
Hallgatva tekinteni
kínját.
HERAKLES.
Oh! Kenæon
szirtoltára,
Mi dicső volt rajtad
áldozatom,
S mi jutalmat adál nekem!
Oh Zeus!
Mily szörnyű gyalázatba
sújtál!
Oh vajha szemem soha
ormaidat
Ne látta volna! Nem érzeném
úgy
E kiirthatatlan
gyötrelmeket.
Hol van az orvos, hol
van a varázsló,
A ki e kínokat
oltaná,
Ha Zeus nem nyújtja
segélyét?
Mint várhatnék e
csodára!
Ah, ah!
Hagyjatok engem aludni, nyomorultat,
Hagyjatok engem aludni, szegényt;
Hol érsz hozzám, hova fektetsz?
Hisz ez öl, hisz ez öl!
Pihenő kínom is felébredett.
Megragadott immár, jaj! jaj! tagom égeti újra!
Mely haza szült titeket,
hálátlan hellasi népség?
Hányszor
adám éltem, boldogtalan én, e hazáért,
Tengeren, erdőben; s most nincs itt köztetek egy
sem,
Ki a beteg kínját tűzzel,
dárdával eloltsa?
Ah,
ah!
Senki se’ vágja hát le fejem s
vele
Gyűlölt életemet? Jaj,
jaj!
AGGASTYÁN.
Oh ki e férfiunak fia vagy!
nem birja erőm már
Ezt a nehéz
munkát; jer, tartsd velem őt. Szemeim tán
Jobban felfedik a gyógyszert.
HYLLOS.
Ime felfogom őt
már;
Oh de szerem nincsen, mely
kínjait oltani tudná,
Itt sem, a
házban sem! csak Zeus adhat segedelmet.
HERAKLES.
Oh hol vagy, hol
fiam?
Jöjj ide, jöjj ide, nyújtsd
kezedet, segíts!
Ah! ah! jaj! jaj!
átok!
Rám rohan, rám rohan
újra
Iszonyú kínom,
A halálos, az olthatatlan kór.
Oh Pallas, Pallas! gyötrelmeit érzem
ujonnan.
Gyermekem, oh szánj meg,
vond ki szeplőtlen aczélod,
Üsd vele
torkomat át; gyógyítsd meg bősz nyavalyámat,
Melyet anyád gyújtott;
hogy látnám őt is elesni,
Úgy a
miként, a miként engem sújt! Jószivű Hades,
Isteni Zeus-testvér,
Küld a halált, a halált, hogy elaltassa
Kínjaimat tüstént!
KAR.
A borzadás fog el, ha látom,
kedvesim,
A fájdalmat, mely ily dicső
hőst így gyötör.
HERAKLES.
Oh mennyi munkát bírt már el
vállam s karom,
Veszélyes munkát, mit
kimondni is nehéz!
De annyi
szenvedésre sem Zeus hitvese,
Sem
ellenséges Eurystheus nem juttatott,
Mint Oeneus hitszegő leánya, e ruha
Csalárd hálóját vetve rám, mit furiák
Szőttek, hogy elveszítsék éltemet
vele.
Mert oldalomhoz nőtt s lemarta
húsomat,
Beszívódott tüdőmig és
kiszárítá
Az éltető eret; kiszopta
véremet,
Fölette, szétroncsolta
testem tagjait,
Rejtélyes lánczként
fogva át oldhatlanul.
Nem harczi
dárda tette ezt, nem földszülött47)
Órjások serege,
sem vad szörnyek ereje,
Nem Hellas,
nem barbár hazának férfia,
Sem más
hon, melyen tisztogatva áthaték;
Nem,
asszony volt az, és nem hősi férfiú,
Ki kard nélkül meggyilkolt engem egymaga.
Oh én fiam! légy méltó és igaz fiam,
Ne tartsd nagyobbra
nálam rossz anyád nevét.
Ragadd ki
tenkezeddel a födél alól
Szülő
anyádat s add kezembe, hadd tudom,
Kinek fájdalma gyötri inkább lelkedet,
Enyém-e vagy övé, ha boszúm széttöri.
Menj, oh fiam, s merd tenni ezt; szánj
engemet,
Kit szán mindenki; mert
miként ifjú leány
Sirok kínomban;
nincs ember, ki mondaná,
Hogy sírni
látott volna engem azelőtt;
Sóhaj
nélkül viseltem mindig én a bajt.
De
most asszonynyá tett a kín, boldogtalant
Lépj közelebb atyádhoz, állj mellém fiam,
Tekintsd saját szemeddel, mennyit
szenvedek.
Im fölemeltem tagjaimról a
mezet,
Nézzétek hát mindnyájan
gyötrött testemet,
Nézzétek, én
szegény mi nyomorult vagyok.
Jaj,
jaj, gyötrelem, oh jaj!
A kín megint
éget már, újra átnyilal,
És
tomporomba hat; a gyilkos nyavalya
Nem enged megpihenni pillanatra sem.
Oh nagy Hades, ragadj el!
Zeus
tüze, sujts fejemre!
Csóváld meg, oh
isten, felettem, s küld le rám
Villámodat, atyám!48)
Mert újra megrohan,
S növekvő dühvel
mardos. Oh kezem, kezem,
Oh hátam,
mellem és ti kedves karjaim!
Ti
vagytok hát valóban, melyek egykoron
Elpusztíták Nemea szörnyű honosát,
A hozzáférhetetlen arszlánt,49)
pásztorok
Ijesztő rémét; Lerna
hydráját: a két
Természetű
vad szörnyek dúló seregét,
A
szemtelen s erőszakos kentaurokat;
És
Erymanthos vádját; meg a föld alatt
Hades háromfejű ebét, az iszonyú
Echidna kölykét; és a sárkányt, mely a föld
Végső határán aranyalmát őrizett?
Ezernyi más küzdelmet izlelék meg én,
S kezemből nem birt senki győzedelmi
jelt.
De most minden tagom megtörve,
testemet
Szétmarczangolta láthatatlan
kór keze,
Ki a legjobb anyának
viselem nevét,
Kinek nemzője Zeus
volt, a csillaglakó.
De tudjátok meg
ezt: bár semmivé levék,
Bár lábam sem
bir: így is megtorlást veszek
Azon,
ki ezt tevé. Hadd jöjjön hát elő,
Tanulja meg s hirdesse a világ előtt,
Hogy élve, halva a gonoszt
megbüntetem.
KAR.
Szegény Hellas! mily gyászba
látom arczodat
Borulni, ha e hősödtől
megfosztanak.
HYLLOS.
Megengedvén, hogy válaszoljak,
oh atyám!
Bajod daczára hallgass meg
hát csendesen.
Nem kérek tőled
semmit, a mi jogtalan.
Figyelj reám,
s ne égjen benned úgy a düh,
Miként a
kín gyötör; mert máskép nem tudod,
Miért vágyódol s mért boszankodol hiún.
HERAKLES.
Mondd el hamar mondandód s
hallgass; kínjaim
Között nem értem én
e szószátyárkodást.
HYLLOS.
Anyámról óhajtok beszélni,
mostani
Sorsáról, s hogy nem
vétkezett szándékosan.
HERAKLES.
Oh te gonosz! fülemnek
hallatára mersz
Anyádról szólni, ki
meggyilkolá atyád?
HYLLOS.
Olyan történt, miről hallgatni
nem szabad.
HERAKLES.
Bizonynyal nem szabad arról,
mit vétkezett.
HYLLOS.
Nem így fogsz ám arról
beszélni, mit ma tett.
HERAKLES.
Beszélj; de őrizkedjél
rossznak látszani.
HYLLOS.
Beszélek; most ölé meg
gyilkoló keze.
HERAKLES.
Ki ölte meg? Csodát jelent
baljós igéd?
HYLLOS.
Önnön magát ölé meg, nem más
kéz tevé.
HERAKLES.
Hah! mért nem sujthatá karom
le jog szerint?
HYLLOS.
Ha mindent megtudsz, majd
lecsillapul dühöd.
HERAKLES.
Nagy szóba kezdél; szólj
tehát, mint érted ezt?
HYLLOS.
Egy szóval mondom: jót akarva
vétkezett.
HERAKLES.
Hogyan, gonosz! atyád’ megölve
jót akart?
HYLLOS.
Látván az új nászt, bűvös
szerrel akará
Szerelmedet megóvni, s
ebben tévedett.
HERAKLES.
S ki volt a nagy varázsló
Trachis népe közt?
HYLLOS.
A kentaur Nessos vette rá
hajdan, hogy ily
Varázslat által
gyújtsa fel szerelmedet.
HERAKLES.
Oh jaj nekem szegénynek,
végórám ütött!
Elvesztem, elvesztem,
nincs már számomra fény!
Jaj, jaj,
most érzem teljesen balsorsomat!
Menj, oh fiam! mert nincsen többé már atyád;
Menj s hivd elő testvérid összes
fajzatát,
Boldogtalan Alkménét is, ki
hasztalan
Lett Zeus nejévé; hadd
hallják a jóslatot
Éltem végéről,
melyet ah! jól ismerek.
HYLLOS.
Anyád nincs már itt, más
tanyára távozott,
Tiryns a parti
város lett lakó helye;
Nehányát
gyermekidnek elvivé oda
Nevelni, és a
többi Thebában lakik;
Hanem mi, kik
jelen vagyunk, atyám, ha kell
Szolgálatodra állunk; szólj hát, mit
kivánsz.
HERAKLES.
Figyelj tehát szavamra, s
mutasd meg azt,
Hogy méltó vagy magad
fiamnak mondani.
Atyám igéje rég
megjósolá nekem,
Hogy élő lény
kezéből nem jő rám halál,
Hanem csak
attól, a ki Hadest lakja már.
És most
a szörnyeteg kentaur, az isteni
Jóslat szerint, elvette holtan éltemet.
De mondok nektek még egy újabb
jóslatot,
Mely úgy szól, mint a régi,
s egyenlő vele;
A hegylakó vad
sellek50) szentelt
erdején
Atyám soknyelvű
tölgyéről hallottam ez
Igét, s
felírtam minden szót, mit jósola:
Hogy a jelen napokban megjő az idő,
Mely a reám szabott súlyos munkák alól
Felszabadít. Boldogságot reméltem én;
Pedig mit igért nem más volt, mint a
halál:
Mert szenvedés nem éri már a
holtakat.
Tisztán beteljesülvén
minden, oh fiam,
Légy újra hű segédem
abban, mit teszek,
S ne várd, hogy
zordonabb szavakkal intselek;
Kövesd
önként parancsomat, s törvényedül
Válaszd a legszebbet: fogadd atyád szavát.
HYLLOS.
Bár reszketés fog el szavadra,
oh atyám!
De teljesítem mindenben
parancsodat.
HERAKLES.
Nyujtsd jobbodat hát mindenek
előtt nekem.
HYLLOS.
Miért kivánsz e hittel kötni
engemet?
HERAKLES.
Nem nyújtod iziben, nem
fogadod szavam?
HYLLOS.
Im jobb kezem, nem mondok
ellent semmiben.
HERAKLES.
S most Zeus atyám fejére mondd
el esküdet.
HYLLOS.
Nem mondod azt is, eskümet
mire teszem?
HERAKLES.
Esküdjél arra, hogy parancsom
megteszed.
HYLLOS.
Im esküszöm, hatalmas Zeus
legyen tanúm.
HERAKLES.
S ha esküdet nem tartod,
átkozd el magad.
HYLLOS.
Megtartom; s ha megszegném,
átkozott legyek.
HERAKLES.
Isméred Oeta ormát, Zeusnak
szent helyét?
HYLLOS.
Ismérem, sokszor áldozék e
hegytetőn.
HERAKLES.
E csúcsra vidd fel tenkezeddel
testemet,
Kisérjenek kiválasztott
barátaid;
Halmozd máglyába mélygyökű
tölgy ágait,
Vágj hozzá vad olajfa
törzséből sokat,51)
És a magas máglyára tedd rá testemet;
Fogj azután égő fenyő szövétneket
S gyújtsd meg vele. Vigyázz, ne érje semmi
köny;
Sirás, sóhajtás nélkül
tedd meg, ha ugyan
Méltó fiam vagy;
mert ha nem, az alvilág
Mélyéből is
üldözni fognak átkaim.
HYLLOS.
Oh jaj, atyám, mit mondasz?
Mit bízál reám!
HERAKLES.
A mit tenned kell. És ha nem,
keress atyát
Másutt, ne mondd többé
fiamnak magadat.
HYLLOS.
Jaj, újra jaj! Mily tettre
hívsz fel, oh atyám?
Hogy éltedet
vegyem, hogy gyilkosod legyek?
HERAKLES.
Nem arra; ám hogy
meggyógyítsad kínomat,
Hogy
fájdalmimnak légy egyetlen orvosa.
HYLLOS.
Mint gyógyítnám meg
tűzhalállal testedet?
HERAKLES.
Ha ettől borzadsz, tedd a
többit legalább.
HYLLOS.
A hegyoromra felszállítlak
szivesen.
HERAKLES,
A máglyát is felhalmozod, mint
rendelém?
HYLLOS.
Ha csak nem kell, hogy
enkezemmel érjelek;
A többit
megteszem fáradhatatlanul.
HERAKLES.
Ez is elég lesz; ám e nagy
szolgálatot
Tetézd csekélyebb
szivességgel kedvemért.
HYLLOS.
Legyen bár legnagyobb, örömmel
megteszem.
HERAKLES.
Eurytos ifjú lányát nemde
ismered?
HYLLOS.
Ha nem csal sejtelmem, Jolé
felől beszélsz.
HERAKLES.
Felőle. Ezt kötöm szivedre
még, fiam:
Ha elhunytommal híven
emlékszel reám,
S eszedbe jut az
eskü, mit nekem tevél,
Vedd nőül e
leányt; fogadd atyád szavát;
Az
emberek közül ne birja senki azt,
Rajtad kívül, ki oldalam mellett feküdt.
Ágyát te vedd magad gondodba, oh
fiam!
Fogadj szót. Hisz’ ki nagy
dologban engedél,
Csekélységben
daczolva feldúlnád kegyem.
HYLLOS.
Oh jaj! betegre vészthozó bár
a harag;
De mint viselhető el ilyen
gondolat?
HERAKLES.
Úgy szólasz, mintha nem
akarnád tenni ezt.
HYLLOS.
Ki választhatná e leányt, ki
egyedül
Hozá anyámra a halált s reád
e kórt,
Mely most gyötör; ha csak nem
szállta meg gonosz
Szellem? Haljak
meg inkább én is, oh atyám!
Mint
elvegyem legrosszabb ellenségemet.
HERAKLES.
Ez ember, a mint látom, végső
perczemet
Sem tartja tiszteletben; ám
az istenek
Átkozzanak meg, ha nem
fogadod szavam.
HYLLOS.
Ah! látom, tüstént elfog már a
szörnyű kór.
HERAKLES.
Igen, te ébreszted föl alvó
kínomat.
HYLLOS.
Szegény fejem, mi bősz
kétségek gyötrenek!
HERAKLES.
Mért nem hallgatsz rá, a ki
adta éltedet.
HYLLOS.
Gonoszságot tanuljak tőled, oh
atyám?
HERAKLES.
Az nem gonoszság, ha szivem
vigasztalod.
HYLLOS.
Valóban ezt parancsolod tehát
nekem?
HERAKLES.
Valóban ezt. Tanúim rá az
istenek.
HYLLOS.
Úgy megteszem, nem daczolok;
az istenek,
Látják, te rendeléd így.
Nem fogok soha,
Parancsod teljesítve,
rossznak látszani.
HERAKLES.
Jól végezéd; csatold hát
hozzá, oh fiam,
A gyorsaságot,
melylyel a máglyára tészsz,
Míg új
görcs nem ragad meg s újabb dühroham,
Előre gyorsan, fogjatok fel! Életem
Végével kínjaimtól is megpihenek.
HYLLOS.
Nem gátol semmi, hogy
parancsod megtegyük,
Hiszen te
rendeled, s te kényszerítsz atyám!
HERAKLES.
Fel, míg a kór meg nem ragad
újra,
Fel, erős, kemény lélek! zárd
le vas
Zabolával az ajkak
jajszavait,
Ne remegjen a szív,
menjen örömmel,
Hova kényszerű
végzete hajtja!
HYLLOS.
Vigyétek el, emberek, őt, s
legyetek
Elnézéssel azért, mit tenni
fogok;
Lássátok e
gyászeseményben
Zord szigorát az
isteni kéznek.
Atyja volt, fiának
nevezé:
S hidegen szemléli e szörnyű
baját.
KAR.52)
A jövőt nem látja senki
szeme;
A mi megtörtént: gyász mi
fejünkre,
Szégyen övére,
De a legkínosabb mindannyia közt
A férfiúra, ki szenved.
Ifjú lányka ne késsél már e helyen,
A hol annyi halált és annyi nyomort
Láttak e kurta időn szemeid.
És
ezt mind Zeus keze tette.