Asisakuga
vagyis
Sirám az én istenem szive megnyugtatására
Ó-babiloni töredelmes zsoltár a Rawlinson-féle
nyugat-ázsiai felirásos gyüjteményből
Bár az én istenem szivének
fergetege nyugságra jutna…
Mi az én
istenem előtt utálattá lőn, olyasmit ehettem tudtomon
kivül,
Mi az én istennőm előtt
fertelem, olyasmire léphettem tudtomon kivül.
Ó uram, sok az én bűnöm, nagyok az én
vétkeim.
Én istenem, sok az én bűnöm,
nagyok az én vétkeim;
Én
istennőm, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
Isten, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm,
nagyok az én vétkeim,
Istennő, kit
ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm, nagyok az én
vétkeim.
A bünt, melybe estem, nem
ismerem,
A vétket, mit elkövettem,
nem ismerem.
Az utálatot, miből
ehettem, nem ismerem.
A förtelmet,
melyre léphettem, nem ismerem.
Az úr
az ő szivének haragjában sötéten nézett reám.
Segítséget kerestem, de senki sem fogott
kézen,
Sírtam, de senki nem állt
mellém.
Kiáltásokban török ki, de
senki nem hall meg.
Lebir a fájdalom,
csordultig vagyok vele, föl sem tekinthetek.
Az én irgalmas istenemhez fordulok, hangosan
esdeklek,
Az én istennőm lábait
csókolom s kézzel illetem.
Az
istenhez, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek
Az istennőhöz, kit ismerek s nem ismerek, hangosan
esdeklek.
Az emberek
megátalkodottak, semmit nem tudnak.
Az emberek, ha vannak is, mit tudhatnak?
Tegyenek rosszat, cselekedjenek jót, nem tudnak
semmit.
Ó uram a te szolgádat ne
buktasd el,
Az ingovány vizébe
lököttet ragadd kézen!
A bünt, mibe
estem, forditsd jóra,
A vétket, mit
elkövettem, fujja el a szél!
Az én
sok rosszaságaimat húzd le rólam, mint váltóruhámat!
Istenem, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg
bűneimet!
Isten, kit ismerek s nem
ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg
bűneimet!
Istennő, kit ismerek s nem
ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg
bűneimet!
Tavaszi bor
Gyenge rügyek, halványzöld
levelek,
Sorsomba negyvenedszer
visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló
telek,
Lemondva múlók, követelve
kérők,
Kékségek, miknek hűse is
meleg,
És meghalások, szürkeségbe
térők –
Mit tudom én, mi az, ami
ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki
vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az
lehet,
Gondolom is a bort, ami
megejtett,
Torkomba érzek gyűlni
könyeket,
Miket a húnyt szem gőgje
visszarejtett,
Őrületet, mely az
agyban rekedt,
Csókot, amely csattani
elfelejtett –
És életet, életet,
életet,
Amelyet aki élt, nem
élhetett.
Ó szép tavasz, ó gyönyörü
világ,
Ó paradicsom annak, aki
birja,
Asszonymosoly és
almafavirág,
Vizek esése, illanatok
irja,
Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami
rág,
Lételek ágya, rothadások sirja
–
Éjfeli csöndek, hajnali
zenék:
Feleljetek nekem: vagyok-e
még?
Vagyok-e még és voltam-e
vajon,
S nem csak a magam álma-é,
hogy voltam,
S nem itt viaszlik-e
önágyanom
A halott, kinek fölibe
hajoltam,
Én vagyok-e, ki ballag
utamon
S nem porlok-e rég valamerre
holtan,
Pályám – én vagyok-é, aki
futom?
Nem tudom – ha megöltök, se
tudom.
S jaj, megvesznek a tavaszi
fagyok
Megujra, mig tavaszvirágra
várok.
S koporsófödel, ami fönn
ragyog
És lenn az utca temetői
árok;
Kezdettől fogva én nem én
vagyok,
Kezdettől fogva én csak
hazajárok –
S tavasz s virág s napfény és szerelem:
Élj és ragyogj és ne törődj velem!
Killed at Ladysmith
Egy képes ujság szélére
(A búr-angol háború idején az angol képes ujságok
számról-számra szakadatlan hozták elesett tisztjeik arcképeit,
ezzel az állandó aláirással: Killed at
Ladysmith… at Magersfontain stb.)
Mennyi ifju szép
halott,
Mennyi ifju hős
halott,
Fiatal halott!
Tíz meg húsz meg száz egy sorba,
Szíven lőve, eltiporva
Mennyi fekszik ott –
Szép
halott, hős halott,
Fiatal
halott!
Mennyi ifju szép
halott,
Mennyi ifju hős
halott,
Fiatal halott!
Számlálatlan, egysorjában
Déli égnek harmatában
Temetetlen rothad ott
Tengeren
tul a halott –
Csupa hős és szép
halott,
Fiatal
halott!
Csupa ifju szép
halott,
Csupa ifju hős
halott,
Fiatal halott –
Van igazság, nincs igazság,
Elhallgassák, felkutassák,
Átkozzák vagy megsirassák.
Mindegy minden ott,
Attól ugyan fel nem támad
Az a
sok halott,
Az a sok, szép,
fiatal,
Fiatal halott!
Ein Meister bin ich worden.
Gottfried Keller
Remekbe szövök én
már
Gondot meg bánatot,
A gyász nehéz palástján
Elszövök éjt-napot;
Cepelem elfuladva
A poros utakon
És
töviskoszorucska
Vérzi a
homlokom.
Fennáll a nap az
égen,
Meglátja, kinevet:
De furcsa is a törpén
Királyi viselet!
S én leteszek
pirulva
Palástot,
koronát,
S ballagok
örömetlen
És gyász nekül
tovább…
Les sanglots longs…
Verlaine
Az ősz elnyujtott
hegedűdanája
Jaját egyhangon a
szivemben vájja.
Fakón s fuladtan, mikor üt az
óra,
Gondolok, sirván, sok
hajdanvalóra,
S megyek a szélben, mint ahogy
aláhull
Ide-oda a falevel a
fárul.
My soul is dark…
Byron
Lelkem sötét – ajzd fel
megint
Hárfád – ugy elkel most
nekem,
Mit lágy ujjad fülembe
hint:
Hadd olvadok az éneken
–
Ha van remény, nem
idegen
E szivtől: dagaszszad
felé,
Ha ejthet még könyűt e
szem:
Váltsd ki, ne égjen el
belé.
De rázz meg és velőmbe
hass
És hagyd a vídám
hangokat:
Azt mondom, fiu,
megrikass,
Vagy e nehéz sziv
megszakad –
Dajkálta ezt a gond
sokat
S fájt virrasztó nagy éjeken
–
Most vagy egyszerre
megszakad
Vagy megenyhül az
éneken!