Változatok szemjátékra
Tema con variazioni
d’un poeta ignoto,
dedicata
con massima ammirazione
al illustrissimo maestro
Enrico Bossi.
Allegretto
Hány éves vagy? Mit ismersz
már? Hogy’ élsz?
Kit csalsz meg,
mikor észreveszel engem?
És mit
tennél meg abból, ami most,
Bár csak
pajzán és gondolattalan
Kacérkodás
közt, mégis öntudatlan
Mint erre
bizgatód, halkan kigyújtja
Kormos
szemed, borostyán homlokod?
Honnan
tudod, hogy érzem pillantásod?
S hogy’ tudhatod, hogy csak játszol
velem
Mikor igy játszol – hogy ura
maradhatsz
E játékodnak, amivel csak
úgy
Próbálgatod rajtam
leányhatalmad,
Mint próbálja nevetve
kardja élét
Feldobott papírlapon az
arab?
Mit tudhatsz rólam puszta
hallomásból,
S puszta látásból mit
mondok neked?
Mit tudhatod, hogy
vagyok-e való
Labdajátékra – nem
vagyok-e más,
Külömb, rosszabb vagy
veszedelmesebb,
Mint kiket eddig
ismersz? Hogy’ tudod,
Hogy nincs, s
hogy’ nem gondolsz rá, hogy lehet
Hatalmam nékem is? Hogy lehetek
Ángolna, ki villámmal üti meg
Váratlan, hirtelen a kecses ujjat,
Mit szórakozva mártottak felé?
Villámmal, lyány, villámmal, mely megrántva
Vékony kart, gyenge vállat,
felszaladhat
Vaj ki tudja: talán a
szivbe is?!
Hogy’ tudhatod, hogy nem
fizetsz-e még
Csókkal meg könynyel,
űzve s zaklatottan,
Reszketve
szerelemtől s félelemtől
Nap nap
után, melyet kivárni kín
De
veszteséggé fájdul, mire elmúlt:
E
pár perces nyugodt incselkedésért?
Hogy’ tudhatod, hogy nem szövődik-e
Sorsod e helyt, s nem azzal játszol-e
Zúgó zenénél, fény
káprázatában,
Ötszáz szorongó,
nekiöltözött
Mögötted s körülötted
figyelő
Ember közül most épp azzal az
egygyel,
Kinek neve a te számodra:
végzet?
Nem tudhatod, semmit se
tudsz, mert lyány vagy
S a lyány
semmit se tud, mert mástól tudja
Amit
tud, amit kitud és kikérdez.
Un poco meno
allegretto
Nem bánom, ha haragszol.
Haragudj.
Szeretem, ha elforditod
fejed,
Szeretem a fitymáló
remegést,
Mely ajkadat bigygyeszti és
finom
Cimpáidat tágítva,
összevonja
Házfedelessé két
szemöldököd.
Szép ház az, melyre
borul e fedél,
Tündértanyára vall
sötétes fénynyel
A csillogó két
ablak, mely elé
Lassan ereszkedik le,
néma gőggel
Elzárkozó szemhéjad
függönye.
Csak haragudj és csak nézz
el fölöttem –
Ha te gőgös vagy, én
konok vagyok,
Makacs, kitartó s utca
embere,
Ki órák hosszat eljár
föl-alá
Csukott kapuk előtt, ravasz
közönynyel,
Mit megugatni nincs oka s
joga
És mersze sincs a
házőrző kutyának.
Csak haragudj, s
mutasd, hogy nem vagyok
Számodra
senki – ez igaz lehet,
S mégsem igaz,
mert íme: mutatod,
S ahogy akarsz
tőlem megszabadulni,
Ugy meglepődnél,
úgy megbántana,
Ugy éreznél ürességet
szivedben
S szaladna ki a föld lábad
alól,
Ha sikerülne, s ha az én
szemem
Mást várna, mást keresne száz
között
S meglelve, attól fényesedne ki.
Jobb a szemembe nézned, mint szemem
Kerülnöd – úgy talán tekinteted
Leverne lábamról, lehajtanám
Zúgó fejem, s alázat fogna el
Az
egyenes hő napsütés iránt,
Mely
szépségét egyszerre kiteríti,
Hogy
amelyik szem állja ragyogását,
Az
birja is. De ez a tüntető
El-nézés,
ez a megleckéztető
Elbúvás a
közönynek eltökélt
S előparancsolt
felhői mögé:
Ez már engedmény, ez
alázkodás,
Tanácstalanság és vesztett
csata.
Már
tőlem függesz, mert csak rajtam áll
Hogy leckéd nevetségben ne maradjon –
Csak elfordítsam fejem én is, és
Húzzam elő órám, ásitsak egyet
S nézzem merőn az
előttem feszengő
Asszonyságnak
liliomtejezett
Lapockáját, számolva
pontosan
Minden pihét rajt s minden
pörsenést:
Kinek számára léssz akkor
királylyány,
Találhatatlan és
elérhetetlen?!
Scherzo
De nem, ettől ne tarts.
Inkább: jelentem,
Alázattal jelentem
itt, hogy bennem
Fenséged, félek,
törököt fogott.
Eszem ágában sincs,
hogy elereszszem,
S ha kidobott a
szeme ablakán,
Visszatérek ugyanez
ablakon –
Testben, irásban, más
jelentkezésben
Ahogy lehet, ahogy nem
tehetem
Hogy ne tegyem, ahogy nem
teheted,
Hogy észrevenned végre is ne
kelljen.
Leszek bolondos és
alázatos,
Csak nézz ide. Leszek
hivalkodó,
Csak nézz ide. Leszek
tolakodó,
Leszek hetvenkedő s
kötekedő
S a kopasz úrnak, ki előttem
ül
Szeretettel simítom
koponyáját,
Csak nézz ide. Itt
szemben ül velem
Egy pártában
felejtett hajadon,
Ki szerelmes
szemet magán nem érzett
Ezernyolcszázkilencvenhárom óta –
Kikezdek vele és bolond tüzet
Csalok fel elfeledt ábrázatára
S
csábítom félszeg magakelletésre,
Csak
nézz ide. A rézkürtös előtt
Addig
csücsörgetem timsósra számat,
Mig
nyeldeklőjén nem akad a nyál,
Amint
fuldokló orral visszaszíja,
Csak nézz
ide. A legszebb pizzicátót
Megbontom
durva székrecsegtetéssel,
Hogy
elkékülve pisszegnek felém
A
révületből felvert zeneértők,
Csak
nézz ide. Versenyt verem a taktust
A
karmesterrel, a kis témakönyvet
Vad
böngészéssel levelezgetem,
S tovább
adom a hatodik határba
Belém nem férő
elragadtatásom,
Csak nézz ide. Mint a
veszett bika
Szügyembe vágom elbusult
fejem,
S mint Hamlet szerepében a
ripacs,
Négy ujjal boronálom
üstököm,
Csak nézz ide, nézz ide,
nézz ide.
Nem baj, ha kinevetsz, csak
nézz ide,
S ha boszankodva is, de
nézz ide.
Gondold, hogy lenn mulatsz
a délvidéken
S farsangot ülsz és a
virágcsatában
Csörgősapkásan járja a
bolondját
Előtted az, aki akkor
nevet,
Mikor sirhatnék. Igen,
igen, így,
Fordulj felém megint és
nézz reám
És mosolyogj s én
elcsöndesedem.
Quasi lento, elegiaco,
assai
espressivo e con dolore.
S elcsöndesedve nézlek,
nézlek, nézlek.
Távol világok lelke
van felirva
Vonásaidra, elsuhant
időké
És elhanyatlott
nemzetségeké.
Ivadékot váltott fel
ivadék
Elmondhatatlan messzeségig
vissza
S beláthatatlan népességü
sorban,
Mire te ilyen fínommá
lehettél,
Ilyen nem is e világból
valóan
Kiváltott széppé. S minden
nemzedéknek
Szerelemben történt
fogantatása
És fájdalommal történt
születése,
És a szerelem és a
fájdalom,
Mint két egymás mellett
folyó folyam,
Tigris meg Eufrát,
termékenyíti
A siralom e völgyét, s
megteremti
Mindazt, mi élet és
mindazt, mi szépség,
Mindazt, aminek
el kell múlnia
Belepve az időknek
fövenyétől,
Mely a legdúsabb vizet is
beiszsza.
De te megvagy, te
idemenekedtél
Mosolygó, vágyó és
páválkodó
Anyáidnak virágos lánca
rendjén,
Melynek végén te vagy az uj
virág
S az uj világ, mely felszítta a
régit
Mind, s századok és régvolt
emberek
Lehe, sohajja és
története
Idegkristálylyá rakodott
erében,
Mely villamosan sugározza
szét
Maga körül – magáról nem is
tudja
S érzéketlen – a fájdalmas
szerelmet.
Ládd, énnekem meg éppen
örököm
A szenvedő gyönyör. Az én
apáim
Mind szenvedtek, mikor megértőn
néztek
És mosolyogtak hozzá. Mind
szerettek
S mindig szerettek és sokat
szerettek,
Lármátlan, halk, némán
követelő,
Ellenkezésen
elcsodálkozó,
Szelidségében önző s
léha tán
És játékos, de véresen
komolynak
Érzett és megszenvedett
szerelemmel.
Mert senki oly mélyen
szenvedni nem tud,
Mint aki nem tud
akarni s aki
Könnyen, hamar, szinte
sietve mond le,
Kárörvendő
kegyetlenül magához:
Az egyetlenhez,
akivel kegyetlen
S kárörvendő tud
lenni, s akitől
Meg tud tagadni
valamit. Te szép
Teremtés – ó mily
széditő hamar
Lemondok rólad! Nem
is kell mutatnod
Hogy akarod vagy nem
bánod – talán
Tenéked kellene
harcolnod érttem,
Ha nem akarnád,
hogy indulatom,
Mint önkínzó fakir,
halált tetessen,
Moccanat nélkül
tűrve, hogy temessék,
S nem bánva,
hogy majd aztán odalenn
Az ébredés
milyen lesz, és milyen lesz
A
tehetetlen fuldoklás, az önnön
Husának görcsös megtépése, mind
A legutolsó mozdulatlanságig.
Mit tudod te, hogy mi a szerelem,
És mit tudod, mit tesz lemondani?
Idillio
Langhetto amoroso
… Vagy tán igen? S hogy én mit
tudhatom
Hogy te mit tudsz, mit nem
tudsz, – én, aki
Tulajdonképp nem is
ismerlek, aki
Még hangodat sem
hallottam, aki
Nem is tudom, tudod-e,
ki vagyok?
Idegen vagy előttem, szép
leányzó
Most hirtelen – szinte soha
nem látott,
Szinte biztatnom kell a
két szemem:
Ismerjen rád, keresse,
hogy mióta
Ismeri e szép főt, s hogy
ez mikor
Bukkant föl először a sík
vizen,
Mivé az emlék s
jelentés nekül
Való élmények futnak
össze. Lássuk,
Keressük. Be is húnyom
szememet,
Hogy jobban lásson, – s
mialatt fejem
Visszahanyatlik, és
kisímuló
Homlokom a félálom
hűvösében
Érzi magán tovább
tekinteted
S melegszik benne, mint a
tavaszi
Ifju fényben a kitelelt
mező:
Látok mezőket,
sétatereket,
Partot, hegyet,
fellegvárat, hajót,
Tavaszi fényt a
vízen, tavaszi
Köntöst az
asszonynépen, és a tarka
Sokaságban
egy nagyszemű leánykát,
Vékonylábút,
kurtaszoknyásat – téged!
Igen, szivem
dobban: te vagy e gyermek,
Ki
emlékemben mindeddig külön
S
elhanyagoltan élt a látomástól,
Mely
most igézetével elborít.
Szemem
kinyílik, és szemben találva
Szemed
csillagját, halkan összeméri
A
sugárképet s a szemsugarat,
Mignem a
két jelenség egybeolvad,
S hozzájuk
ébred, lelkem temetője
Legaljáról,
harmadik adalékul
Emléke egy
bolondos, gyerekes,
De szép és
kedves, szép és mélabús
Gyerekszerelemnek. Ki fiu voltam
S egy kis leányt szerettem – ennyi az
Egész. Egy szóval sem mondtam neki
Hogy szeretem. Szerettem és kerültem,
S mi szenvedése van földnek meg égnek
Átszenvedtem miatta, mialatt
Ő tudatlan mosolygott, nem gyanitva
Mily poklokat gyujtott önkéntelen.
Ez a ma már kedves pokol világol
Felém a multból – s mivel gyermeki
Szerelmet súgároz, s mert gyermeki
Képed mosolyg felém: tekinteted
Egy ki nem élt gyerekkor, egy be nem
telt
Boldogság minden vágyával
telíti
Ezt a minden hájjal megkent
szivet.
Most látom csak, hogy
százszor láttalak
S észre sem
vettelek – de amióta
Te észrevettél,
én mind gyermekibb
Alázattal
hanyatlom semmivé
Tekinteted alatt,
áhítatosan
Dagad feléd a lelkem
szomjusága,
S nézd: elpirúlok s
lesütöm fejem
Előtted, aki, ha
megszámitom,
Lyányom
lehetnél…
Zingaresca
Allegro focoso
… Lehetnél, de nem
vagy,
Hála istennek, nem – sőt idegen
vagy,
Névtelen vagy – és
alázatom is
Nevetlen s illanó s nem
apai,
S ahogy a zene lángnyelvbe csap
át
S terjed, szalad s sikoltva
csattogat
És én odaadnám életem, ha
most
Keskeny fejed két tenyerembe
fogva
Mellemre vonhatnám és
képemet
Füröszthetném hajadban s
illatát
Tüdőszakadtig szíhatnám
magamba:
Nem, leányt így sohasem néz
apa
S apára sem néz így soha
leány,
Hacsak nem ülnek szája
szegletében
S loppal ki nem néznek
pilláinak
Rácsa mögül Lótnak
leányai!
A zene felharsan s én
szememet
Merőn szemedbe szegezem s a
mélyét
Kutatom, bent, a csillaga
mögött,
Belébocsátva
tekintetemet,
Mint ahogy rézsút a
mélység fölé
Nyuló lajtorja tetején
vigyázva
Szigonyos szemmel néz a
tonhalász
A feketén s merően
mozdulatlan
Vizekbe, hogy kilesse
titkukat.
Kilesem én is és hálóm
felé
Csalom a szűzi rejtezés, a
késztett
Távolba nézés s
összeszoritott
Lyányajk mögé zárt
minden titkokat.
A zene táncba surran
s magad is
Megringasz ültödben
és felriadva
Kigyódzol álltól térdig,
futamos
Igéretben, melyről vésett
írást ad
Kis kebeled kirajzolt
vonala…
Ó drága írás! S drága
csillogás,
Ahogy hiába fognád le
tovább
Állad kapcsával zavart
mosolyod
És ez kitör nedves szemedből
és
Szétveti szádnak pirosát s
közéből
Porcellánsorban kihasad
fogad!
Ó drága, forró, koccanó
fehérség,
Előttem száz emlékből
ismerős,
Földrengésekből válltól
vállig és
Homloktól homlokig! Ó
karcsu száron
Megingó és hajlongó
halovány
Asszonypalánták: némák, de
hivók,
S igézetet gyűrűdzve
szétsugárzók,
Mint a gályáknak
villám-kamarája,
Mely láthatatlan
küldi szét az éjbe
S találomra a néma
híradást,
Hogy valahol a tengeren
hajó jár:
Érezze s lüktető
bukdácsolását
Arrafelé vegye!… S én
veszem is,
S fejek felett s kontyok s
vállak felett
S elválasztó száz
idegen felett:
Selyemdúló és
csipkeszaggató
Szememet által és
hozzád vetem,
Kimérni térdedet, hogy’
illenék
Köréje két karom s
kimérni, hogy
Öledbe a fejem hogy’
illenék,
Kezed mellé, mely keztyűsen
megűl ott,
Remegve, mint fészkében a
madár…
Kimérni – mérni mind a
messzeséget
Ember meg ember közt, idő
s idő közt,
Hogy egy rántásra
lebirhatja-e
Az akarat, mely joga
önmagának,
S a szédület, mely tudja,
hogy neki
Csak egy üdvösség adatott:
a kész,
Az engedelmes
megsemmisülés,
Annak karján s melle
fölött, aki
Urának született, mert
férfinak!
Látod: én állom a szemed!
De te
Lesütöd a tied – s ez jól van
igy!
Recitativo.
… Volt már találkozásom
éjsötét
Leányszemekkel. Kis vadóc
leány volt,
Félig gyerek, de már
egészen asszony,
Ahogy testének
pompája kifejlett
Szövetruhácskájából, a vasúton,
Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük
A földek és tornyok váltakozását
Velencébe menet.
Délről jöhettek
S a fél kalmár, fél
paraszt nagykezű
Apát sehogyse tudtam
szóba fogni.
Gyanakvó volt s féltette
a leányt,
Kit én felfaltam szemmel,
de aki
Reám nem nézett volna egy
világért,
S mellettem űlve, (iskolás
leány!)
Buzgón beírt jegyzőkönyvébe
minden
Gyárat meg állomást meg úri
kastélyt,
Mely mellett elmentünk és
amit apja
Mind sorra néven nevezett
neki.
Ám egyszer, mikor a jó
férfiú
Az ablakon valamivel
tovább
Talált kinézni, hogy
megállapítsa
Lesz-e idén bor: a leány
hamar
Friss levelet csapott fel
jegyzetében
És erre nagy betükkel
írta fel:
Albergo Cavalletto. Semmi többet
És most se nézve rám. De nékem a
Szívem feldobbant, és: isten megáldja
Kedves kezed és drága híradásod –
Gondoltam, és beérve, odaszálltam
Az ódon fogadóba s odaszálltak
Valóban ők is. S másnap, mialatt
Az öreg elment üzlete után,
Én már bejártam s öszejártam az
Okos, bámész és megzavart leánynyal
A templomokat, a képtárakat,
A szemöldöknyi
hidakat, a kis
Tenyérnyi tereket,
beszélve néki
Félig olaszul, félig
franciául,
Küzködve s mégis
patakzatosan:
Világokról, amikről nem
tudott,
Szépségekről, amiket még nem
ismert,
Érzésekről, amikkel még
talán
Kis életében nem
találkozott.
Talán – gondoltam. Ám
harmadnapon,
Ebéd után, míg az öreg
aludt
S a lyány besurrant hozzám,
megbeszélni
Mikor szökünk le újra
útjainkra:
Az ajtóban megállt, majd
hozzám lépett
S: üljön le, szólt, s
ne vessen meg, ha kérdek
Az úrtól
valamit. Mit – angyalom?
Hát azt,
hogy vajjon tetszem-é magának?
Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél;
Szép vagy s okos vagy s nékem jól
esik
Megsímogatnom kócos
fejedet
S kemény kezecskédet kezembe
fognom.
Hát hogyha jól esik,
folytatta, akkor
Mondanék egyet.
Nézze, jó uram:
Az életben, ki tudja,
leszek-e
Mégegyszer úgy és olyan
férfival,
Ahogy magával s amilyen
maga,
Amily beszédű és
gondolatú
És kézfogású és tekintetű
–
Tegyen a kedvesévé! Jéghideg
volt
Keze, ahogy megfogtam
s lázban égett
Szeme, ahogy felnéztem
rá. S mi lesz,
És mit mond majd apád?
kérdeztem én.
Apám? Tán megver, de
nem üt agyon.
S mi lesz magaddal?
Énvelem, uram?
A kétgyerekes özvegy
asztalosnak,
Aki rámvár, majd igy is
jó leszek!
Szólt s rám nézett és
leomlott ölembe
És átkarolt és forró
ajakát
Rátapasztotta gyanakvó
szememre –
S én e csókban megláttam
igazát
S igazamat és minden
szerelemnek
Mindeneket lebíró
igazát.
Ha álom is: mégis csak ez az
egy van,
Ami valóság és amihez
képest
Minden egyéb még álmabb s
szomorú
Lidércnyomás…
Finale.
Még visszazeng
fülembe
A hangja – vagy más cseng?
Vagy a zene
Szakadt meg hirtelen?…
Mire fölnézek,
Hogy visszagondoló
hűségszegésből
Szemem bűnbánva térjen
vissza hozzád:
Már eltüntél s
helyetted s helyeden
Székfelborítás,
szedelőzködés
Majd rohanás és vad
nyomakodás
Ajtó felé. Én is
bundámba búvok
És a könyöklőn
áthajolva nézem
Hogy’ hömpölyög
kétoldalt le a lépcsőn
A sokaság,
mint völgynek lökdösődik
A
kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
Számítom, hol lehetsz – és mire végre
Felém virít ruhád s fölfeketéllik
Fejed: lobbal utánad rohanok,
Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
Míg tusakodva melléd nem szorultam,
Éppen mikor az inas rádsegíti
Köpenyeged. – Hát íme, itt vagyok.
Melletted, lyány. Melletted vagyok
itt,
Egy sziszre szádtól,
szorításnyira
Kezedtől és egy
pillantásnyira
Szemedtől. Vajjon ér-e
engem e
Pillantás? Ér. Sőt tán
melegen ér,
Tán mosolyogva, ahogy
megkövűlt
Merevséggel csak érzem
arcomon,
De szemem oda nem néz. S
kezem is
Tán érez valamit! egy
suhanó
Keztyűi horzsolást, egy
pillanatra,
Mely, mire fölnézek, már
elosont,
Gyorsabban nálad is, aki
pedig
Sietve lépkedsz, vissza sem
tekintve,
A kocsihoz és eltűnsz
mélyiben.
Amíg indultok: mégegyszer
benézek
Hozzátok, hozzád, az üveg
mögé,
Amelyre már virágot
vet lehed.
Ki vagy? ki voltál? Nem
szövődik-e
Sorsom e helyt? S nem
játszottam-e
Zugó zenénél, fény
káprázatában,
Kétszáz szorongó s
nekiöltözött
Asszony meg lyány közt
épp azzal az egygyel,
Kinek neve az
én számomra: végzet?
Nem tudhatom,
mert csak férfi vagyok,
Vesztétől
mindig félő, ám e vesztét
Még
idejében fel nem ismerő!
A kocsi
indul és én magam is
Utána indulok,
némán tünődve:
Nem te vagy-e az
utolsó a sorban,
Mely nékem
szánatott, – vagy nem vagy-e
Első a
sorban: azoknak sorában,
Akikhez
nékem nem lesz már közöm,
Akiknek én
már semmit sem jelentek,
S akiknek
csókja, vágya, bágyadása
Már énnekem
nem jut majd részemül?
Ahogy megállok
és utána nézek
Kocsidnak: vajjon nem
jelkép-e ez,
S nem mutat-é előre
magamat,
Amint ki nem kötő gályák
után
Kinézem a szemem, egyedül
állva
A vénség szikkadt
krétaszigetén,
Melyből az élet
csapkodó vize
Naponkint egy-egy
darabot lemállaszt,
Mignem beomlik az
egész, s fölötte
Elcsap a
só, a nedvesség, a hűs,
A duzzadó
szent örökkévalóság?…
Kocsid már
régen tovatünt, és én
Olyasmit érzek,
hogy ég a szemem,
Fáradságtól, vagy
tudj’ isten mitől:
Sótól, vagy
hűvösségtől, vagy talán
Nedvességtől…
Isten veled, leány,
S talán, ki
tudja: isten veletek!