Kóborlásaim közben különösen ügyeltem arra, miként bánik a mohamedán az asszonyokkal. Az igazi műveltségnek ismertetőjele nem a szappanfogyasztásban, hanem abban van, minő figyelemmel, minő gyöngédséggel bánik valamely nép a nőnemmel, mennyi jogot, mekkora hatalmat biz rá a házban és a házon kivül, s az esküvőtől a temetőig.
De nem az a kérdés, hogy miként bánnak a lányokkal s az ifju szép nőkkel. A lányt s az ifju nőt megbecsüli a vad kurd s a vad hegyi szerb is. A szépség és ifjuság önmagában nagy hatalom, mely hóditani tud, parancsolni képes, tekintélyt tart, jogokat gyakorol, mert a jutalom is, melyet osztogat, nagy, édes s másutt meg nem szerezhető.
De miként bánnak az öreg asszonyokkal, a kik már sem nem szépek, sem nem kedvesek, sem haszonra, nehéz munkára nem képesek?
Érdekes tanulmányra tehetünk szert a déli szlávoknál e kérdésben. De ott leginkább, a hol mohamedánok és keresztyének vegyesen laknak együtt. S bizony meg kell vallanunk, hogy Mohamed követői hasonlithatlanul jobban megbecsülik az asszonyt, mint Krisztus követői. Pedig Mohamed csak a gyönyörök edényének s nem isten anyjának tartja a nőt. A hegyi szerb, a délszláv csak festett képben tiszteli Máriát, s azt is csak ugy, ha a kereszt is melléje van festve, de nejét és anyját csak annyira, gyakran annyira sem becsüli, mint juhát, kecskéjét vagy lovát.
A nő csak teherhordó a déli szlávnál, ő végzi a házi munkát, ő végzi a mezei munkát. Ő hordja a vizet embernek, állatnak; ő hordja a tüzelőszert az erdőről. Ő etet gyereket, embert és állatot; ő szövi, fonja és himezi magának és családjának minden ruháját. Ha vásárra megy férjével együtt, ő viszi nyakán a terhet, melyet el akarnak adni s ő viszi vissza, melyet a vásárban vesznek. Az erős férfi mellette kezeit lóbbázza és csibukjával foglalkozik. Gyakran a férfi mellette lóháton ballag s egészen természetesnek találja, ha a ló mellett felesége gyalog szerrel nyög a teher alatt.
A mohamedán, akár török, akár szláv eredetü, meg nem tenné ezt a durvaságot a világért. El nem követné ezt se ifju, se öreg nővel soha. Lelke felháborodnék magára a gondolatra.
Midőn Berbirnél átmentem a Száván s ráléptem a bosnyák területre, a legelső jelenet, mely szemembe tünt, a nő iránti különös gyöngédség volt.
Kocsi jött velem szemközt s a Száva partjára sietett.
A kocsi igen szegényes fakó szekér volt, kopott, régi, kicsiny, alig volt rajta valami vas, az egész nem ért pár forintot. Két sovány, vén bugyi ló volt eléje fogva, füstös szinü, ezek sem értek a bőrük árán felül semmit. A két ló minden szerszáma rongyolt kötélből, kóczmadzagból állott. Még gyeplüje is, melynél fogva ügyetlenül rángatta a kocsis a lovak száját.
A kocsiban elől szoronkodva három férfi ült, mind a három mohamedán. Hátul magánosan ült egy asszony.
Két agg férfiu, borotvált kopasz fővel és jókora turbánnal. Bő és fehér bugyogójuk, cserszinü papucsuk, aranynyal himzett egykor értékes mellényük, szines övük és kaftánjuk s erős, jellegzetes vonásu keleti arczuk kétségtelenül elárulá, hogy ők törökök s tán egykor jómóduak lehettek, vagy tán most is azok, daczára a fakó szekérnek és kenderhámnak. A két öreg egymás mellett ült elől a kocsideszkán. Semmi ülésféle nem volt alattuk. Mellettük a kocsi oldalon pőrén ült egy szép, husz-huszonkét éves ifju, serkedező bajuszszal és szakállal, merész, villogó fekete szemekkel. Termetén értékes, himzett sárga mellény, barnapiros öv, fején fez, lábán európai divatu fekete czipő. Az ő feje nem volt borotválva, csak haja tövig lenyirva.
Hátul magánosan, kényelmesen ült egy nő egy kis ülésszalmán s arra helyezett vánkoson. Fekete felső ruhában volt tetőtől-talpig, csak fátyola volt fehér házi vászon, melylyel egész feje, arcza el volt boritva gondosan, ugy, hogy se szeme, se szája nem látszott. A három férfi közül egyik se ült melléje, pedig egyik férje volt s a másik fia. De ez talán kényelmetlen lett volna neki s azért a férfiak inkább szorongottak a kocsi első részén s inkább gyötörték magukat a kemény deszkán s a kényelmetlen kocsi oldalon.
Megálltam és néztem, mit fog tenni ez a kis társaság. Sohasem láttam egész török családot igy együtt s eszembe se jutott volna, hogy ez a lefátyolozott női alak nem bájos, ifju nő.
A kocsi megállt, a férfiak leugráltak róla a puha homokba. Még a legöregebb török is a kocsi oldalon keresztül ugrott le, mi inainak becsületére vált.
Az ifju a lovak elé állott. Az egyik öreg odament a nőhöz beszélgetni, a másik pedig beszaladt egy hánba ott a Száva partján s onnan hóna alatt jó magas zsámolyszéket hozott ki.
Ekkor leemelték a kocsi saraglyáját, a zsámolyt odatették a kocsi mellé s a nőt nagy figyelemmel karonfogva leemelték vagyis lesegitették a zsámolyra s onnan a földre. A nő csak arra vigyázott, hogy fátyola meg ne bomoljon s arczának titkát el ne árulja.
Szentül hittem, megesküdtem volna, hogy ez a nő fiatal is, szép is, előkelő is. A figyelemnek e sokoldalu gyöngédsége egyébre nem engedett következtetést vonnom.
Kiváncsi voltam. Dolgom nem volt s azért elhatároztam, hogy a kis társaságot szemmel tartom. Átmegyek ujra a Száván s ha a társaság Gradiskára megy, odáig elkisérem. Nagyon tetszett az a gyöngédség, melylyel a három férfi e nőt körülvette.
Kocsijukat bevezették a hánba, maguk egy csónakon csakugyan Gradiskára mentek. Én egy másik csónakon utánuk mentem s előbb a gőzhajóállomáshoz értem, mint ők.
Itt egy csomó apró gyermek rajzotta körül a kis társaságot, fiuk és leánykák. S a nőre mutogatva mondogatták egymásnak németül: »nézd, nézd, török nő, török nő«.
A törökök rá se nézve a gyermekhadra, a nőt bevezették az állomásnak egyik elzárt udvarára. A gyermekek nem mertek közel menni s a kapun behatolni, csak a kapu küszöbjéről bámultak a nő után végtelen kiváncsisággal. A török nő kétségtelenül észrevette ezt.
Észrevette, letette fátyolát, kijött a kapuhoz s a gyermekeknek mosolyogva kis czukrocskákat adott s beszélt hozzájuk délszláv nyelven, a mit én nem értettem.
De én mégis jobban elbámultam, mint a gyermekek. A nő valóságos öreg nő volt, lehetett tán hatvan éves is. Egykor talán szép lehetett, de most már sovány, élettelen arcz, tele az öregség redőivel. Ezt az arczot átláthatatlan fátyollal védelmezni bizony nem volt már szükséges. S azért a mi földünkön le is tette már fátyolát.
De én nagy tisztelet érzetével gondoltam arra a török fajra, mely ily határtalan gyöngédséggel tiszteli meg a nőt akkor is, a mikor annak bájai már réges-régen elvirágoztak. A ki a hitvest és az anyát igy megbecsüli, nem barbár az. A soknejüség meg van engedve a töröknek, de az európai mohamedán nem gyakorolja azt. Boszniában és Herczegovinában egyetlen mohamedán sincs, kinek egynél több neje volna. S ám annak meg kell történni, hogy a keresztény jobbágy felszabadittassék a török földesur járma alól, de az nagy bűne az emberiségnek, hogy a felszabaditást a mohamedánok kiirtásával hajtja végre. Több képessége van e fajnak és még sokáig több lesz a miveltségre s a békés államalkotásra, mint annak a hegyi délszlávnak, mely az asszonyt semmire nem becsüli s feleségét még csak felebarátjának sem tekinti.
Ott a hajóállomás előtt fal mellé kuporodva üldögélt egy öreg mohamedán. Arcza, keze, alsó lábszárai feketék voltak a naptól, a kortól, a származástól. Szennyes turbánja, hófehér bugyogója, kék öve, nehéz papucsa. Nem ugy ült, mint a török, hanem ugy guggolt, mint a hogy az asszonyok és az arabok szoktak. Előtte egy vesszőkosár, a kosárban tizennyolcz tojás, ezt árulta. Mellette a falhoz támaszkodva egy vak és sánta koldus mankón.
Oda szólitottam egy ott őgyelgő hordárlegénykét s mondám neki, kérdezze meg, hogy adja az öreg a tojást.
Megkérdezte. Huszonhét krajczár volt az egész. Elővettem három hatost, odaadtam az öregnek s a legényke utján azt mondám neki, adjon a koldusnak öt tojást, a többit visszaajándékozom neki, adja el másnak.
Az öreg elvette a pénzt, nem szólt semmit, csak kezét köszönet jeléül homlokához érintette. Fölállott; nem öt, hanem hat tojást odaadott a koldusnak, a többivel elment a Száva partjára s egy halom fenyüszál árnyékában leült s ott üldögélt egy darabig. Én távolról néztem.
A hordárt odaküldtem hozzá, kérdezze meg, mit csinál az öreg s nem hajlandó-e azt a tizenkét tojást ujra eladni? Mondja meg neki, van itt egy magyar ember, a ki jó pénzen megveszi ismét.
A hordár visszajött s azt az üzenetet hozta, hogy »az öreg nem adja el a tojást ujra, mert az isten azt most már neki adta, hármat megeszik belőle, mert éhes, ma még semmit sem evett, kilenczet pedig hazavisz feleségének, mert öreg és beteges«.
Meghatott ez a felelet. Odamentem hozzá a tolmácscsal s kérdeztem tőle, van-e családja s nagy beteg-e felesége s miből áll vagyona.
Volt egy felnőtt fia, mondá, de az elveszett akkor, mikor Boszniát a mi seregeink elfoglalták. Ő is, fia is Bugojno körül laktak valahol a hegyek között. Fiának családját kiölték a fölkelők 1875-ben, azután jöttek ők Berbirbe. A felesége most már öreg és nagyon beteg, ha allah ugy rendeli, hogy meghal: akkor ő már csak maga marad, de nem marad itt, hanem elmegy a tengeren túl Kisázsiába s onnan többé nem jön vissza, mert már ő is öreg. Ott akar meghalni. Az ő neve Mussza bég Kadinics.
Komorrá tett az öreg török beszéde. Egy üldözött és kihaló nemes fajnak szomoru példáját láttam benne. Már csak neje tartja e földön, hol született s leélte életét. Ha neje meghal: elhagyja honát, mely ugy sem szabad többé s elbujdosik meghalni arra a földre, melyen a próféta járt.
Nagy költészet van a halálban, irtóztató költészet van egy nemzet halálában. S Európa elvégezte, hogy az európai töröknek el kell veszni.
Beszéltek egy esetet nekem egy turjaki bégről.
Hogy és hogy nem történt, a fölkelők 1875-ben egy turjaki bégnek kirabolták házát s megölték feleségét s gyermekeit. A bég néhány barátjával lóra kapott s elkezdte üldözni a fölkelőket a Száva felé. A gyilkosokat nem találta meg, de közel a Szávához talált egy menekülő csapatot, mely állott három férfiból, három asszonyból, három gyermekből és egy falka marhából.
A bég elfogta valamennyit s kérdé tőlük, mondják meg maguk, mi büntetést szabjon rájuk feleségének s gyermekeinek haláláért. A menekülők azt mondák: vegye el marhájukat. A bég fejét rázta, neki halál kell, nem marha, és pedig három embernek halála. A menekültek odaadták neki a három gyermeket, ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta: ebbe ő bele nem egyez. A menekülők erre odaadták neki a három asszonyt, tehát ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta, ez se tetszett neki. A menekülők ekkor azt mondák: vegye el minden marhájukat, három gyermeküket, három asszonyukat, ez csak elég lesz. A bég erre azt mondá a három férfinak:
– El tudnátok ti lenni asszony, gyermek és marha nélkül?
– No akkor ti hárman a fára kerültök, a többi mehet szabadon.
A három szerbet fölakasztatta egy tölgyfára a Száva partján, a többit szabadon eresztette.
Egy határőr beszélte ezt nekem s mutatta a fákat, melyek egyikén hetekig lógott a három menekülő holtteste.