(A régi nemesi világból.)
Huszár János urambátyám inzurgens volt, még pedig vitéz. Azután gárdista lett, még pedig nyalka. De azután nem ment a katonasághoz, hanem hazajött ángyádi birtokára gazdálkodni, atyafilátogatni, dőzsölni, a szomszédokkal és a cselédekkel és a jobbágyokkal zsörtölődni. Házsártos természetü és szeszélyes ember volt rettenetesen és az a nagy tisztesség, hogy a vármegye őt táblabiráinak sorába emelte, épenséggel nem enyhitette az ő nyers természetének szilajságát.
Kálvinista volt a nyakasabb fajtából. Ha cselédjei közé pápista ember keveredett, azt gunyolódó szavakkal illette uton-utfélen. Igy állott boszut azokon, kik őt kálvinista vallása miatt a királyi udvarnál folyton nevették és boszantották. Pápista cselédjei meg nem maradhattak tőle békességben. Ezek aztán, miután helyben nem volt plébánia, elmentek a szomszéd faluba, a hol Festetich Antalnak, a leggazdagabb magyar köznemesnek házi káplánja volt s annál panaszolták el üldözött voltukat. A káplán buzgó erkölcsü és tüzes lelkü pap volt; valahányszor névnap volt uraságánál mindannyiszor szépen megkérte urambátyámat, hogy ne üzzön gúnyt istennek szentegyházából, de urambátyám nem hallgatott az okos szóra, sőt a papot is összeszidta akárhányszor. Ilyenkor aztán hiába ment a pap panaszra az urasághoz. Festetich Antal csak vállat vont a sok beszédre. Neki szüksége volt a nemesi atyafiakra követválasztásnál, tisztujitásnál, nem akart összeveszni a pap miatt Huszár János urambátyámmal. Egyszer aztán a pap, elveszitvén béketürésének selyemfonalát, egy szóvita alkalmával azt mondá urambátyámnak:
– Nem nyugszom addig, míg a domine spectabilis be nem kerül a vármegye börtönébe.
– De hiszen szent atyám, előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem azt megérné.
Urambátyám háza bent feküdt az udvarban, oszlopos tornáczával az utcza felé. A tornáczban a falon mindenféle kardok, fokosok, puskák és pisztolyok voltak felaggatva. Emezek töltve, amazok hegyesre, élesre köszörülve, valamennyi mindig kéznél, miután urambátyám a tornáczon szokott iddogálni, hol egyedül, hol többed magával. Ha valakinek a képe nem tetszett neki, a ki elment mellette az utczán, azt nagyon könnyen megvagdalta, ha el nem futott; utána lövöldözött pedig, ha futni merészelt. Sok embert tett csuffá ilyenformán.
Egyszer két rossz gebén a vén Jakab zsidó vánszorgott előtte a feneketlen sárban. S odaérve a tornácz irányába, nagy alázatossággal levette kalapját s hangosan beköszöntött:
– Alázatos szolgája! Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.
Nosza felugrik e szóra urambátyám, kupáját leteszi kezéből, megragadja inzurgens fringiáját, kifut a zsidó után, ez a nyavalyás hiába biztatta rossz lovait s urambátyám ugy összeapritotta a vén Jakabot, hogy vérben-fagyban vitték haza dégi lakására.
– Teremtette zsidaja, mondá aztán bajuszát pederve urambátyám, még én velem szóba mer állani engedelem nélkül.
Hogy ez a szóbaállás nem állott egyébből, mint tisztességes és alázatos köszöntésből s hogy ebben nincs semmi gorombaság: ezt nem merték urambátyámnak az iddogáló pajtások megmagyarázni. A zsidó nem jött akkor számba.
A dolog azonban ugy volt, hogy a vén Jakab a hatalmas Festetich Antalnak házi zsidaja volt. Göbölyt, gabonát, mustrabirkát, dögbőrt ő szokott eladni; vasat, szerszámot, egyetmást ő szokott beszerezni; rendes lótó-futója volt az uradalomnak konvenczió nélkül, még az öregekről maradt az uraságra s ez szerette a vén zsidót, gyakran el is beszélgetett vele.
A vén zsidónak összeszabdalását olybá tekinté Festetich Antal, mint az ő nemesi jussainak vakmerő megtámadását. Hátas lovaira, fáczánjaira s házi zsidajára különösen kényes volt. Ezeket nem engedte bántalmazni.
Lett is a dologból nagy patália. Uradalmi fiskálisát rögtön utasitotta, hogy az esetet jelentse föl a vár megyének s követeljen példás büntetést.
A legközelebbi generális kongregáczión már fölvétetett az ügy. Urambátyám mellett besereglett ugyan az egész nemes atyafiság, ügyvédje is jó volt, de Festetich Antal hatalmas befolyása ellen nem volt mentség. Pár nap mulva urambátyám megkapta a vármegye határozatát, a mely szólott ilyenformán:
»Mi Nemes V. Vármegyének karai és rendei, fő- és közrendü papjai, fő- és közrendben lévő nemesei s mind egész közönsége, kik a folyó 1828-ik esztendei Szent-Mihály havának 9-ik napján, ugymint Kisasszony után való napon és a következő napokon V.-ben tartott generális kongregáczióban összegyültünk, adjuk tudtára mindeneknek, a kiket illet, hogy minek utána országunknak és vármegyénknek ugy az egész nemességnek, mint a polgárság és szegény adózó népnek közjavát érdeklő fenforgott ügyeket elvégeztük volna, szemünket a személy- és vagyonbeli bátorság dolgára vetvén, Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Tolnai Festetich Antal urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának ő uradalmi fiskálisa által hathatósan előterjesztett panaszára fölvettük Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Huszár János urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának, ő felsége volt nemes testőrzőjének, vármegyénk táblabirájának ügyét, a melyben miután vármegyénk magisztratuális főfiskusának hivatalból való meghallgatása, valamint több rendbéli társunknak lelkes felszólalása, de egyuttal bepanaszlott köznemes társunk ügyvédőjének is meghallgatása s mindeneknek lelkiismeretes egybevetése folytán meggyőződtünk volna arról, hogy bepanaszlott köznemes társunk bizonyos Jakab nevezetü vén zsidó embert, egyébként panaszló nemestársunknak subinquilinus házatlan zsellérjét, midőn az békességes járatban az uton menne, hirtelen való vagy haragos indulattal minden szemmel látható és lélek szerint elfogadható ok nélkül kivont karddal megtámadta s fején, vállán és kezein érzékenyen és majdnem életét is veszélyeztetve, kegyetlenül megvagdalta, mely erőszakos cselekedete a személybeli közbátorságot veszélyeztetvén s fennálló bölcs hazai törvényes rendeléseinket is sértvén, ugyanazért elhatároztuk, hogyha panaszló nemes társunk ugy kivánná, már emlitett Tekintetes N. N. és Vitézlő Huszár János ur nemes társunk magisztratuális akczió alá vétessék, ügye a kebelünkben levő törvényes székünkhöz áttétessék s magisztratuális főfiskusunk által aztán tovább vezettessék, most nevezett nemes társunknak e levelünk rendén kötelességül adván, hogy törvényes székünk meghivására megjelenni, annak mindenekben engedelmeskedni, kérdéseire megfelelni s itéletét köteles tisztelettel fogadni, tisztében álljon, egyébként nem cselekedvén, stb. Kelt stb.«
Urambátyám megkapván a vármegye ezen határozatát s megvendégelvén az ezt kezébe adó esküdt uraöcscsét, bizonyára kisebb gondja is nagyobb volt, mintsem hogy e fölött buslakodott volna. Azonban még az asztalnál ültek, midőn Jancsi nevü huszárja egy levelet hozott be neki, melyben szórul-szóra ez volt irva:
»Domine Spectabilis! Most már tetszik látni, ugy-e megmondtam, hogy előbb-utóbb bekerül a vármegye börtönébe. A ki egyébiránt maradtam tisztelettel alázatos szolgája, N. L. gyóntató káplán.«
Urambátyám felpattant e szóra, szemei tüzet szórtak s harsogva kérdezé:
– Ki hozta e levelet Jancsi?
– A Festetich uraságnak Kajla czigányja.
Urambatyám fogta a dupla puskát, utána eredt a czigánynak, utána is lőtt kétszer, de nem találta el, miután a czigány akkorra már ugy elfutott, hogy szemmel se tudta belátni.
Bejött, letette a puskát, a lovakat befogatta, felöltözött kaczkiásan, megrakta a tarisznyát utravalóval, a kocsi derekát karddal és puskával s lóhalálában hajtatott be V.-be. Volt egy jó barátja a káptalan tagjai közt, azt akarta meginformálni, hogy azt a káplánt a püspök tegye el Déghről, mert különben ő, ha találkozik vele, fülét, orrát lemetszi s elküldi a nemes káptalannak.
R. kanonokkal még a királyi udvarnál ismerkedett meg s mindenképen bizalmas lábon állt vele. A kanonok azt felelé:
– Minden kivánatodat teljesitem barátom, de ezt az egyet lehetetlen. Nincs arra jussa még a püspöknek sem.
– Nyugodjál meg az istennek bölcs rendeletében.
– Bolond beszéd az papom. Hogy lehessen igaza annak a káplánnak? Nézd csak a levelét.
A kanonok olvasta a levelet s aztán igy szólt:
– Pedig édes barátom, magam is ott voltam a megyei gyülésen és Festetich Antal ur nagyon el van határozva téged megüldözni. Most már csak egy módja van annak, hogy az akcziótól megmenekedjél.
– Mi az?
– Légy pápistává. Akkor közbelépünk s visszavetjük a panaszt.
Urambátyám nagyot fujt, aztán nagyot káromkodott s aztán nagyot ütött a kanonok jobbik tenyerébe.
– Ökörtül lótanács, de a szamár megfogadja. Azon a káplánon én akarok kifogni.
Egy hét mulva urambátyám áttért, meg is gyónt, maga a püspök gyóntatta meg. Megszünt a pöre azonnal.
De százszoros pöre támadt helyette az atyafisággal. Soha meg nem bocsátották neki e rettenetes lépést. Kerülték házát, kerülték uri személyét, sőt felfogadott gyerkőczök mindenféle istentelenséget kiabáltak be esténként az udvarára.
A püspök azt mondá neki, hogy jó keresztyén embernek feszületet kell házánál tartani. Megfogadta a szót. Egy ácscsal két gerendából csináltatott akkora feszületet, a mekkora csak a tornácz végére beférhetett. Megföstette vörösre s odaállitotta a fegyverek közé. Volt vagy másfél öl magas, temetőbe is jó lett volna. Pajkos suhanczok ezért gunyolták legjobban.
Urambátyám nem állta ki ezt a mulatságot egy hónapnál tovább. A familiával minden áron ki akart békülni. Egy nagy dologra határozta el magát.
Egy estére meghivta az egész atyafiságot barátságos lakomára. Maga ment el mindenkihez, hogy mindenki eljőjjön és senki az ő meghivását meg ne vesse. Elment személyesen a déghi káplánhoz is s most már ez is szivesen engedett a meghivásnak.
Este kezdték a lakomát s világos virradtig folytatták. Jakab zsidót, vallást, feszületet elő nem hozta senki. Czigány huzta, felköszöntők járták, még a pap is kimulatta magát kedve szerint.
Napfölkeltekor kimegy a pap s mikor visszajön, azt mondja:
– Domine spectabilis, nem láttam a tornáczban a feszületet.
Urambátyám kimegy, körülnéz, a feszületet meglátja a favágó törzsökön, mellette két cselédje fejszével. Az ő rendeletére történt ez s most egy töltött pisztolyt fogván kezébe, megparancsolta a fejszés embereknek, hogy a feszületet apritsák fel tüzifának, különben agyonlövöldözi őket.
A káplán tiltakozott e szentségtörés ellen s rögtön el akart távozni.
– Nem addig van az pap. Itt maradsz még velünk egy óráig s azt teszed, a mit én parancsolok. Különben halálfia vagy.
Szemei villogtak, bornak és haragnak tüze égett bennük.
Öt percz mulva a feszület forgácscsá vált. Fél óra mulva bogrács alatt égett s a papnak is enni kellett a jó paprikásból, mi ily istentelen módon készült.
Akkor elővett urambátyám egy tizennégy rétü finom, patyolatból készült betyár-gatyát és egy hosszu pántlikás, pörge, kanász-kalapot; a káplánnak mindezt fel kellett ölteni s ugy ballagni haza a szomszéd faluba végig az utczán, fényes nappal, embereknek, asszonyoknak nagy bámulatára.
Alig ért haza, ott volt a czigány urambátyám levelével:
»Domine reverendissime! Most már tetszik látni; ugy-e megmondtam, hogy előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem én a vármegye börtönébe jutnék. Maradtam stb.«
No hiszen belekerült most urambátyám a vármegye börtönébe. Meg is ülte azt jó két esztendeig.
De meg is érdemlette. De jó ember is lett utána, midőn végre hazakerült. A káplánnal is, a vén Jakab zsidóval is kibékült istenesen.