Egy érdekes adomát közlünk itt József főherczegről, az ország nádorispánjáról, mely érdekesen tünteti föl azt a kedélyes jó viszonyt, mely közte s a karok és rendek közt fennállott. Kicsiny dolog ez, de a benne szereplő egyének és a kor jellemzése czéljából megérdemli a fölemlitést.
Az 1836-iki országgyülés országos állandó küldöttséget rendelt ki a Buda és Pest városok közt épitendő állandó hid előmunkálatai tárgyában.
Fontos kérdés volt ez akkor.
Hogy állandó hid legyen: ebben csak megegyeztek volna a tekintetes karok és rendek. De már abban, hogy a nemes ember fizessen-e hidvámot, mekkora legyen a hidvám, mikor szálljon a hid a nemzetre, miként legyen a hid örökké fentartható s a »hid örök fentartását biztositó tőkesomma« igazságos meghatározása miképen történjék, melyik város miként legyen a hid rendőre, mikor a hid a két város közt fekszik, parancsolhasson-e a nemes embernek a rendőr: mind e kérdésekben vége-hossza nem volt a vitatkozásnak.
Elvégre a rendek megegyezni nem tudván, ősi szokás szerint küldöttséget választottak; vesződjék a kérdéssel a küldöttség, készitsen javaslatot s ha az nem talál jó lenni, legalább üthetik érte a küldöttséget.
A küldöttségnek egyik Tiszán-inneni tagja Zsedényi Eduárd volt, akkor még Pfannschmid néven. Őt ismerte még a legujabb nemzedék is. Egyik Dunán-tuli tagja Kocsi-Horváth Sámuel volt. Veszprém vármegye második alispánja és követe, ki e küldöttségben való részvétele czimén később királyi tanácsosságot kapott. E kitüntetéssel akkor a »nagyságos« czim járt, e czim pedig akkor nagy dolognak tekintetett.
Felette érdekes kérdés volt ezen az országgyülésen a Nemzeti Játékszin kérdése is, melyre a nádorispán adott volna telket s mely Pesten országos költségen lett volna épitendő. E fölött is sok vita volt, kivált a kerületi ülésekben, mert a bécsi kormány sehogyse akarta az ügyet előmozditani, az aulikus mágnások és követek a bécsi kormánynyal tartottak, de egyébként is gróf Széchenyi István és Pestvármegye közt kiegyenlithetlen nézeteltérés volt e kérdésben. Széchenyi nagy, monumentális, mintaszerü szinházat akart, de ehhez még nem volt pénz; Pest vármegye pedig azonnal épiteni akart olyat, a milyen telik.
Szóval sok volt az ellenkező nézet e kérdésben is. Szükséges volt tehát erre is országos küldöttséget választani.
De kikből álljanak a küldöttség tagjai? Ez volt már csak a nehéz kérdés.
Holmi poéta ember abban az időben követté nem igen lehetett. Kölcseyt már régen haza küldötték a Bécsből felizgatott szatmári konzervativek segélyével. Fáy András szerény ember volt s egyénisége döntő sulylyal nem birt. De különben is egy ember alig jöhetett számitásba s Fáy már az állandó hid küldöttségében is benne volt.
Kellett vagy harmincz ember. Legalább hét-nyolcz a főrendek közül, egy az egyházi főrendből, kettő a királyi táblától, egy-egy ember Horvátországból, a szabad kerületekből s a jelen nem levők küldötteiből s három-négy minden megyei kerületből s a szabad királyi városokból.
Hogy a nádorispánt kérjék fel az elnökségre: ebben mindnyájan megegyeztek. Hogy a harmincz választott ki legyen: ebben sehogyse egyeztek meg.
Végre egyik kerületi ülésben azt mondá gróf Széchenyi István:
– Urak, bizzátok a nemzeti szinház kérdését arra a küldöttségre, melyet az állandó hidra már megválasztottunk.
Beöthy Ödön odakiált:
– Mit ért a hidküldöttség a szinházhoz?
Gróf Széchenyi felhuzza szemöldökét a feje tetejére s odafelel Beöthynek:
– Annyit csak ért a szinházhoz is, mint a lánczhidhoz.
A karok és rendek hatalmas kaczagásban törtek ki. Nyilvánvaló volt, hogy a hid-küldöttség összes tagjai közül még lánczhidat senki se látott.
Ez ülésben nem volt határozás. De az urak jó kedvvel mentek szét s oly bolondságosnak tetszett Széchenyi ötlete, hogy szinte kedvük kerekedett azt elfogadni.
Pedig nem is volt olyan nagyon bolondságos.
A döntő sulyu férfiak: Deák Ferencz, Bezerédj István, Palóczy László, Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Pázmándy Dénes, Bernáth Zsigmond, Borsiczky István, Kubinyi Ferencz stb. a nemzeti muzeum országos küldöttségében foglaltak helyet. A hid-bizottságban kisebb sulyu férfiak voltak és Széchenyi arra számitott, hogy a hidkérdésben az övé levén a döntő szó és befolyás: az övé lesz majd a szinház-kérdésben is.
E számitását közlé Deákkal is. Deák a sikert minden áron óhajtotta s azért pártvezéri tekintélyének segélyével kieszközölte, hogy a nemzeti szinház kérdése is a hid-bizottsághoz utasittassék.
A bolondságos ötlet tehát országos határozattá, sőt törvénynyé vált.
Igy lett Kocsi-Horváth Sámuel is nemzeti játékszini országos biztos, holott eddig még soha szinházat nem látott.
A bizottság rendszerint a megyeház egyik termében tanácskozott. A folyó tanácskozásokban természetesen a nádorispán ritkán vett részt, helyette rendszerint a legidősb prelátus vagy zászlós ur elnökölt.
A viták hosszadalmasak s néha hevesek voltak. Megegyezésre alig volt remény.
Egy alkalommal szóba jöttek mellékesen s pipaszó közben az ország legjobb borai. Ugy tetszik, e tájban jelent meg Vörösmarty »Rossz bor« czimü költeménye, hol panaszban tör ki a költő:
Szóba jött a somlyai bor is s félkomolyan, féltréfásan megrohanták Kocsi-Horváth Sámuelt, hogy ő mint veszprém-vármegyei követ, köteles somlyai borral a bizottságot megvendégelni. S erre ő annál szivesebben vállalkozott, mert az ellenkező nézetü Széchenyinek be akarta bizonyitani, hogy a magyar bor csakugyan jobb a világ bármely idegen boránál.
Rögtön irt Veszprémbe s hozatott fel somlyai bort a legjavából.
Harmad- vagy negyednap mulva épen ülés alatt jön be hozzá a tanácskozó terembe tiszti katonája s jelenti, hogy a bor megérkezett.
– Nagyon jól van – felelte Kocsi-Horváth.
Ezzel odafordult a bizottsághoz:
– Uraim, a somlyai bor megérkezett, ma délben 1 órakor szivesen felkérlek benneteket egy kis barátságos ebédre.
Tiszti katonájának kiadja az utasitást:
– Vidd a bort a Palatinushoz, mondd meg neki, tisztelem, hütse be a bort, déli egy órakor odamegyünk ebédre, legyen jó ebéd. De a borra vigyázz, ki ne cseréljétek, magával a Palatinussal beszélj.
– Értem nagyságos uram! – szólt a tiszti katona, sarkon fordult és elment.
Kocsi-Horváth Sámuel persze a Váczi-utczán levő Nádor-vendéglő vendéglősét értette, kit a követek maguk közt csak »Palatinus«-nak neveztek s kinél ő maga is szállva volt.
De a tiszti katona magát az igazi Palatinust értette, József főherczeget, s odavitte fel a bort és izenetet.
Ott valamelyik gróf Szapáryval, ő fensége katonai adlátusával botlott össze a tiszti katona s arra parancsolt rá, hogy őt mindjárt vezesse be a Palatinushoz, mert izenetet hoz hozzá.
Az adlátus majd kidobatta a katonát borával és izenetével együtt s jól összeszidván, keményen kiutasitotta.
A tiszti katonát Lódor Jánosnak hivták. Kemény legény volt, jól ismertem, még vén korában is. Nagyobb urat pedig sehogyse ismert, mint alispánja, a ki követ is és királyi tanácsos is ezenfelül. Neki holmi gróf és adlátus nem parancsolt.
A nagy zajra, kiabálásra, mikor már Lódort vasra akarták verni, figyelmessé lőn a véletlenül arra menő főherczeg nádorispán s kérdezősködött annak oka iránt.
Az adlátus jelentést tett.
A főherczeg odafordul a katonához, hogy mit akar az izenettel s a nagy ménkü pinczetokkal?
Lódor katonásan üdvözli s bátran odaszól:
– Tisztelteti a nagyságos alispán ur a fenséges urat, tessék ezt a somlyai bort behüteni, déli egy órakor ide jön ebédre a megyeháztól az egész országos deputáczióval s tisztelteti, legyen jó ebéd.
A jóságos nádor mindjárt megértette a tévedést, jóizün mosolygott s azt felelte:
– Mondd meg fiam a nagyságos urnak, tiszteltetem én is és az urakat szivesen látom ebédre, de nem egy órakor, hanem három órakor. Addig is majd izenek még nekik.
Lódor megvitte az izenetet. Az urak ott a vármegyeházán majd hanyatt estek, mikor ezt meghallották. A legnagyobb zavarba jött maga Kocsi-Horvát Sámuel, az alispán. Miféle stomfax embernek tartja őt most már az öreg József főherczeg nádorispán. Azonban csakhamar megjött a nádorispán udvari kamarásának meghivója az ebédre, délutáni három órára. A meghivón rajta volt, hogy a somlyai bor jól be lesz hütve s lesz jó ebéd is.
Ezen az ebéden s ennél a bornál az urak véglegesen megegyeztek mind a lánczhid, mind a nemzeti szinház kérdéseiben. Másnap már a jegyzőkönyvet is aláirták.
Lódor utóbb lovas huszárja lett a vármegyének s gyakran mondá ifjabb társainak, ha ő nem lett volna: ma se volna lánczhidja az országnak.