Csupán te látod ezt Kadmos polgári közt.

ANTIGONE.

Ők is látják; de szád izére szólanak.

KREON.

S te nem pirulsz, hogy roszabb vagy a többinél?

ANTIGONE.

Testvért szeretni nem rossz, nem szégyenletes.

KREON.

Nem volt az is testvéred, a ki megölé?

ANTIGONE.

Igen, testvérem; egy apánk volt, egy anyánk.

KREON.

Miért vagy hát iránta oly igaztalan!

ANTIGONE.

Ily vádat a halott nem tenne ellenem.

KREON.

Igen, mert a gonosszal egyre tartod őt.

ANTIGONE.

Ez is, mint testvér húlla el, nem szolgaként.

KREON.

Honát eladva ez, hont védve halt meg az.

ANTIGONE.

Hades honában egyjogú lesz mindenik.

KREON.

Nem érdemel egy sorsot a jó és gonosz.

ANTIGONE.

Ki tudja, ott lenn ily mértékkel mérnek-e?

KREON.

Halálban sem lesz gyülöletből szeretet.

ANTIGONE.

Nem gyülöletre: szeretetre születém.

KREON.

Szeresd hát lenn az alvilágban, kit akarsz;
 De én mig élek asszony rabja nem leszek.

(Ismene jő a palotából.)

KAR.

Ime jő Ismene felénk,
 Könyfelhő borong homlokának egén,
 S hullatja gyöngyeit
 Piros arcza felett;
 Bánatba merült szive, gyötri rokonszeretet.

KREON.

Te, a ki mint kigyó házamban fészkelél
 És szivtad véremet, – mig én nem is tudám,
 Hogy két szörnyet táplálok trónom vesztire: –
 Beszélj, megvallod-e a bűnben részedet,
 Vagy véded esküvel ártatlanságodat?

ISMENE.

Megvallom, ha testvérem nem szól ellene;
 Részes valék a tettben, bűnben egyaránt.

ANTIGONE.

Ez nem igaz; te nem akartad tettemet,
 S én visszautasitottam segélyedet.

ISMENE.

Ha rád borúl a szenvedések fellege,
 Részt venni fájdalmadban én nem rettegek.

ANTIGONE.

A tettest tudja Hades és az alvilág;
 Testvér nem kell nekem, ki csak szóval szeret.

ISMENE.

Ne hozd, testvér, e szégyent rám, hogy a halott
 Engeszteléseül ne haljak meg veled.

ANTIGONE.

Te nem halsz meg velem, s azért, mit nem tevél,
 Nem bünhődöl; elég az én halálom is.

ISMENE.

Mit éljek én, ha téged el kell vesztenem?

ANTIGONE.

Kérdezd Kreont; hisz szived, lelked az övé.

ISMENE.

Haszon nélkül mért gúnyolsz, sértesz engemet?

ANTIGONE.

Nekem fáj az legjobban, hogy gunyolni kell.

ISMENE.

Szólj, testvér, mit tegyek hát, mint segitselek?

ANTIGONE.

Mentsd meg magad. Én nem irigylem éltedet.

ISMENE.

Oh jaj nekem! Nem oszthatom hát sorsodat?

ANTIGONE.

Az életet választád te, én a halált.

ISMENE.

De téged szándokodtól nemde óvtalak?

ANTIGONE.

Te ezt tartottad jónak, én a másikat.

ISMENE.

Igy mindkettőnket egyenlő bűn terhe nyom.

ANTIGONE.

Bizzál! Te élsz. De az én lelkem rég halott,
 És a halottak országához tartozik.

KREON.

Most őrült meg az egyik e két lány közül,
 A másik esztelen volt, a mióta él.

ISMENE.

Ki mindig ész szerint tett, oh király! az is
 Eszét veszíti gyötrő fájdalmak között.

KREON.

Eszed vesztéd te, a ki rosszal rosszra vágysz.

ISMENE.

Testvérem nélkül mért kivánjak élni én?

KREON.

Ne szólj többé felőle; ő nem létezik.

ISMENE.

Meggyilkolod hát tenfiad menyasszonyát?

KREON.

Van még elég termő föld, mely ekére vár.

ISMENE.

Oh kedves Haemon, mint gunyol saját atyád.

KREON.

Rossz asszonyoktól megvédem fiam szivét.

ISMENE.

S menyasszonyától megfosztod a vőlegényt,

KREON.

Hades hatalma szétszakítja e frigyet.

ISMENE.

Látom, halálát végleg elhatározád.

KREON.

Úgy látom én is. Rajta semmi habozás!
 Vezessétek be, szolgák, e leányokat,
 S tartsátok őket szigorúan zár alatt.
 Mert a merész is futni óhajt, ha közel
 Áll életéhez a halálnak istene.

(A szolgák elővezetik a két leányt. Kreon hátra vonul.)

KAR.

Első versszak.

Boldog, kinek élete balsorsot nem ismer!
 Mert kit már isten keze ére, azt
 Nem hagyja az átok örökös örökig többé el.
 A haragos habokat igy
 Üzi, hajtja szilaj thrák szél,9)
 Mikoron zivatar veri végig a tengert,
 Mélyéből fekete fövényt szór fel,
 S az orditó vihar alatt
 Reszketnek a habverte partok.

Első ellenversszak.

Átok van a Labdakidák házán örökké,
 Multak bánatát szaporítja a végzet;
 Nyomorától senki sem oldja fel őt.
 Irgalmatlanul sujtja a boszus ég.
 Legutolsó volt a leány, kire még
 Sugárit az ég ragyogtatá:
 És őt is letarolja a gyilkos
 Halál sarlója most,
 A büszke lélek s a dühös Erinnys.

Második versszak.

Oh Zeus! szörnyű hatalmadat
 Föl nem tartja halandó karja;
 Az álom, a mindent leverő, le nem győz,
 Sem siető holdak futása.
 Öröktől örökig király vagy,
 Az Olymp ormán fényes
 Sugarak között élsz.
 De az ember sorsa multban,
 Jövőben, örökké egy mindig:
 Bánat jár az öröm nyomain,
 Nélküle nincs boldogság.

Második ellenversszak.

Sokszor teljesül a remény,
 Még többször csalogat csalfán,
 Kinevetve hiú vágyait a butának.
 Édesen elringatja őt,
 Mig a tűz lángja nem éri lábát.
 Bölcs szavát hallgassátok:
 Gonoszat jónak vél,
 Kinek értelmét az isten
 Vesztére vezérelvén,
 Elveszi ép elméjét,
 Baj nélkül a lét néki kevés perczet nyujt.
Haemon közeleg félénk, legutolsó
 Sarja e törzsnek;
 Könyei hullnak arája felett,
 Szemében a fájdalom ül komoran,
 Szive vesztett násza miatt nyög.

(Haemon föllép. Kreon előre jő.)

KREON.

Tisztábban látunk nemsokára, mint a jós,
 Atyád ellen nem jösz haraggal, oh fiam!
 Hogy a halálnak szentelém menyasszonyod?
 Szeretsz-e mindig, bármi volt az, mit tevék?

HAEMON.

Atyám tiéd vagyok; te adsz irányt nekem,
 Hiven követlek bölcseséged útjain.
 Nincs földön oly szerelmi frigy, melynek becsét
 Nagyobbra tartanám, mint bölcs szándékodat.

KREON.

Ez érzelmet szivedben óvd meg oh fiam!
 Atyád akaratát mindennél többre tartsd.
 Azért kiván a férfiú áldás gyanánt
 Az istenektől engedelmes magzatot,
 Hogy megtorolja ellenin bántalmait,
 S barátjait szeresse ő is apjaként.
 De a ki engedetlen gyermeket nevel,
 Mi mást készit magának, mint nehéz nyomort,
 S az ellenségnek kárörvendő gúnykaczajt?
 Ne hagyd hát, oh fiam! nyugodt értelmedet
 Megtántorulni csábos női báj miatt;
 Jegyezd meg jól, a rossz szivű nő oldalán
 Kietlen lesz a férfi házi élete.
 Mert mi lehet nagyobb baj, mint a rossz barát?
 Dobd el utálva hát magadtól e leányt:
 Az alvilágban hadd keressen vőlegényt.
 Ő volt az egyetlen polgáraim között,
 Ki hitszegően föl mert kelni ellenem;
 Megtartom hát szavam s halálra küldöm őt.
 Hadd kérje aztán rokonát, Zeust, boszuért!
 Ha enfajomban meg nem torlom a hibát,
 Miként büntessem azt, ki nem rokon velem?
 Csak az lesz feddhetetlen az ország előtt,
 Ki önházában is rendet tud tartani.
 Dicséretet, jutalmat nem nyer az soha
 Kezemből, aki rendet és törvényt tapos,
 S uralkodójának parancsot osztogat.
 A kit királyul választott a nép, szavát
 – Legyen jogos vagy jogtalan – követni kell.
 Abból lehet csak jó uralkodó, ki jó
 Alattvaló is képes lenni egyaránt;
 Csatákba nem fut ő, nem hagyja el helyét,
 Megvédi híven, biztosan barátait.
 Fejetlenségnél rosszabb nincs az ég alatt;
 Miatta országok pusztulnak el, lakok
 Leomlanak, győző vitézek sergei
 Megbomlanak. De engedelmes érzelem
 Megmenti sok derék embernek életét.
 Azért a törvényt mindig fenn kell tartanunk,
 S ne engedjünk a nőnek győzelmet soha;
 Ha esni kell, jobb férfi által esni el,
 De asszony rabjának ne mondjon senki sem.

KAR.

Ha a kor meg nem gyöngité itéletünk,
 Minden szavadban, látjuk, bölcseség beszél.

HAEMON.

Atyám, minden javak közt legfőbb jó az ész,
 Mit istenektől a halandók nyertenek.
 Helyes volt-e, a mit mondál, vagy helytelen?
 Nem tudnám s nem akarnám megitélni azt;
 De néha más is eltalálja a helyest.
 Te sem láthatsz meg mindent, mit hátad mögött
 Mások tesznek, beszélnek, sőt rosszalnak is.
 Zordon tekinteted mindenkit elriaszt,
 S szemedbe nem mer nem tetsző szót mondani;
 De én titokban hallom és tapasztalom,
 Miként siratja az egész nép e leányt,
 Ki minden nő közt legdicsőbb, leglelkesebb,
 S nemes tettéért szenved ily gyászos halált;
 Ki harczban elhullt testvérének sirt adott,
 Hogy holt testét ne marczangolják ebfogak,
 S ne csapjon rajta lakomát az orvmadár:
 Nem-e inkább aranyjutalmat érdemel?
 Titokban ily beszéd kering a nép között.
 Rám nézve, oh atyám! e földön nincs nagyobb
 Öröm, mint látni a te boldogságodat.
 Hisz a szülőnek és a gyermeknek viszont
 Nem egymás boldogsága legnagyobb öröm?
 Csak azt az egy hitet vesd el, csak azt ne véld:
 Hogy csalhatatlan vagy mindenben, mit beszélsz.
 Ki bölcsnek csak magát gondolja egyedül,
 S eszét nyelvét mindennél jobbnak képzeli:
 Közelről nézve gyakran lesz üres fejű.
 Nem szégyen az a legbölcsebb emberre sem,
 Ha hajlékony szívvel többet tanulni vágy.
 A bőszült bérczi zuhatag hullámai
 Épen csak azt a fát hagyják, mely meghajol;
 Az ellenállót gyökerestől széttörik.
 Vitorláit ha megfeszíti a hajós,
 Szél ellen hajtva: felfordítják a habok,
 S tenger mélyébe sülyed menthetetlenül.
 Hajlitsd hát irgalomra zordon szívedet.
 Mert – ha ifjú létemre ítélnem szabad –
 Legboldogabbnak tartok oly embert ugyan,
 Kinek fejében teljes bölcseség honol:
 De – ilyen ritka lévén – az sem oktalan,
 Ki mások jó tanácsiból tanulni tud.

KAR.

Ha jól beszél, tanulhatsz tőle oh király!
 Mint tőled ő. Mindketten bölcsen szóltatok.

KREON.

Mit! Én fogadjak vén koromban oktatást,
 S még hozzá ily éretlen gyermek ajkiról?

HAEMON.

Nem, csak helyes tanácsot! Bár ifjú vagyok,
 A jó ügyet tekintsd, ne ifjúságomat.

KREON.

Az hát a jó ügy, hogy becsüljük a gonoszt?

HAEMON.

Soh’ sem kivánom én, hogy a gonoszt becsüld.

KREON.

Nem volt gonoszság az, mit e leány müvelt?

HAEMON.

Egész Thebában más erről a vélemény.

KREON.

A várostól tanuljak én kormányzani?

HAEMON.

Ládd, most valóban pelyhes ifjuként beszélsz.

KREON.

Ki az ország királya? Én vagy más talán?

HAEMON.

Nem ország az, mely egy ember tulajdona.

KREON.

Egész ország nem a király sajátja-e?

HAEMON.

Ugy hát uralkodjál a puszta föld felett.

KREON.

Ez is, mint látom, a lány czinkostársa lett.

HAEMON.

Igen, ha lány vagy; mert én csak rád gondolok.

KREON.

Atyáddal mersz daczolni, elfajult fiú?

HAEMON.

Igen, mert látom, hogy te a joggal daczolsz.

KREON.

A joggal daczolok, mert védem trónomat?

HAEMON.

Nem véded azt, ha sérted istenek jogát.

KREON.

Oh hitszegő fiú, ki asszony rabja vagy!

HAEMON.

De aljas érzet rabja nem leszek soha.

KREON.

Minden szavaddal e leányt védelmezed!

HAEMON.

És téged, és magam, s az istenek jogát.

KREON.

Te asszony rabja, fékezd csacska nyelvedet!

HAEMON.

Akarsz beszélni, s nem hagysz szóhoz jutni mást.

KREON.

Ez életben nem lesz ő hitvesed soha.

HAEMON.

Ha ő meghal, még más is sirba száll vele.

KREON.

Hah vakmerő! még engem fenyegetni mersz?

HAEMON.

Nem fenyeget, ki észre hozza a botort.

KREON.

Majd megtanítlak észre hozni, esztelen!

HAEMON.

Atyám levén, őrültnek nem mondhatlak én.

KREON.

Valóban? A magas Olympra esküszöm,
 Nem fogsz engem gunyolni megtorlatlanul!
 Hozzátok a czudart elő, e nyomban itt
 Haljon meg vőlegénye szemei előtt.

HAEMON.

Ne véld azt; a mig ez a két szem látja őt,
 Nem hal meg addig ő. De a te szemeid
 Reám bizonynyal többé nem tekintnek itt:
 Dühöngj azokkal, a kik elbirják dühöd.

(El.)

KAR.

Fiad haraggal távozott el, oh király!
 Veszélyes a fellázadt ifjú indulat.

KREON.

Menjen s tegyen emberfölötti dolgokat,
 Haláltól még sem menti meg e lányokat.

KAR.

Halálra hurczolod hát mind a két szüzet?

KREON.

Nem, csak a bűnöst. Jó, hogy emlékeztetél.

KAR.

És mily halállal fog meghalni e leány?

KREON.

Ember nem lakta sivatagba vitetem,
 És élve öblös szirtüregbe zárom őt,
 Engesztelésül annyi ételt hagyva ott,
 Hogy a vérbüntől ment maradjon városunk.10)
 Hadd várjon aztán ott Hades segélyire,
 Kit egyedül tisztelt az istenek közül;
 S tanulja meg, bár későn, hogy felesleges
 Csupán Hadest tisztelni mindenek felett.

(El.)

KAR.

Versszak.

Oh mindent győző szerelem!
 Oh Eros! ki szíveken úr vagy,
 S éjente látogatod rózsás
 Arczú leányka álmát;
 Bejárod a tengereket,
 Szállsz hegyen és völgyön.
 Tőled istenek el nem futhatnak,
 Rabbá teszed ember szivét,
 S vágytele lángra gyujtod.

Ellenversszak.

Megrontod a jót s igazat,
 Nemes szivét bűnre tanítod:
 Te tépted el fia kebléről
 A szerető apát is.
 Szerelmet igér a leány,
 Szép szeme vágyakat ébreszt,
 Vágy ül a trónon, mondva itéletet:
 S küzdelem nélkül tiéd a diadal, Aphrodite!
 Oh gyász jelenet! szivem elszorul,
 Orczám könyeim özönébe borul,
 Nincs szó, kifejezni keservemet:
 Ime Antigonét látják szemeim,
 A sötét sir ölébe sietni.

(Szolgák vezetik Antigonét a palotából.)

ANTIGONE.

Tekintsetek, oh! ide, honfiaim,
 Miként haladok
 Végső utamon,
 Mint nézem utolszor a nap sugarát,
 Ah legutolszor!
 Élve temet kebelébe Hades,
 Acheron partjain élve kötök ki.
 Hymen éneke nem köszönt,
 Menyasszonyi virágkoszorú
 Nem ékesít,
 Acheron az én jegyesem.

KAR.

De fény koronázza dicső sirodat,
 Szép ara, mosolygva fog át a halál.
 Nem kór keze volt, mely ásta sirod,
 Nem volt boszuló kar pallosa sem;
 Nem, élve fogad keblébe a föld,
 Temetésedet élve kiséred.

ANTIGONE.

A Sipylos ormán igy ére halált
 Tantalos szülötte,
 A phrygiai lány;11)
 Repkény borította szirtek alatt
 Könyárja soha el nem apad.
 Zápor veri untalanul,
 – A rege igy szól –
 Fagyos hó fedi arczát,
 S keblére szemének örök
 Harmata hull.
 Engem is igy ölel át a halál.

KAR.

Istennő volt ő, égi szülött.12)
 Por gyermeke vagy te, szüle a föld:
 Boldog te, ki isteni végre jutál,
 Osztozva isteni sorson.

ANTIGONE.

Oh jaj! mi gyáva guny!
 Őseim istenire,
 Mért gunyol ajkatok,
 Mielőtt siromba leszállnék?
 Oh város, s ti hazám
 Hatalmas polgárai!
 És te
 Dirkei forrás, te szekérdus
 Theba ligetje!
 Tekintsetek ide és tegyetek
 Rólam örök bizonyságot,
 Mint szállok alá siratatlanul
 Sötét sziklasiromba.
 Boldogtalan én!
 Élve nem élek, halni nem értek,
 Nincs sem a földön, sem alatta honom.

KAR.

Elragadott daczos érzeted,
 S az örök jogot merész kezed
 Megingatá, szegény leány!
 Atyád sorsában osztozol te.

ANTIGONE.

Ah! felszakitád szivem legfájóbb sebét:
 Boldogtalan Oedipus átkát,
 Mely a dicső
 Labdakidák törzsét
 Feldulja, kiirtja tövig.
 Jaj! jaj!
 Átok a násznyoszolyán, hol a bűnös anya
 Fiának ah! neje lett,
 S engem szüle, boldogtalant,
 Ki átkom alatt, hajadon fővel
 Most meghalok.
 Oh jaj!
 Boldogtalan, oh testvér, a te nászod is!
 Halálod által
 Engem is megöltél.13)

KAR.

Holtjaidat tisztelheted;
 Ám ha a törvényt megveted,
 Leterit bosszuló karjával:
 Bukásod ére bűnöd által.

ANTIGONE.

Nem sirat jó barát, egyedül
 Haladok a sötét sír felé.
 A ragyogó nap nem ragyog én nekem immár,
 Nem, soha többé!
 Nincs, ki felettem könnyeket áldoz.

(Kreon föllép.)

KREON.

Ki ne sóhajtna, sirna a halál előtt,
 Ha tudná, hogy sirása hasznos lesz reá?
 El gyorsan hát vele! S ha majd a szirtüreg
 Ölébe zárta már, miként parancsolám:
 Hagyjátok a magányban, hadd haljon meg ott,
 Vagy befalazva éljen még néhány napot.
 Halálaért a bűn ne szálljon én reám;
 Csupán a napvilágtól fosztom meg szemét.

ANTIGONE.

Oh sir, oh nászterem, oh földalatti bolt,
 Oh börtön, mely örökre zord öledbe zársz!
 Te nyitsz utat nekem enyéimhez, kiket
 Az árnyvilágba gyűjte Persephassa már;
 Utolsó köztük én, közöttük már helyem,
 Meg sem haltam s holttá tesz szörnyü végzetem.
 De édes a remény, mely útamon kisér:
 Örömmel zársz kebledre ott lenn, oh atyám!
 S te jó anyám, s te drága testvér jól fogadsz!
 Mert megmosám, megszentelém holt testetek,
 Saját kezemmel ékesítve helyezém
 A sirba. És most, Polynikes, mert veled
 Hasonlót tettem, vesznem kell jó tettemért.
 Pedig dicséretet mond érte rám a bölcs.
 Volnék anya, ki elhunyt magzatot sirat,
 Vagy volnék hitves s látnám férjem hamvait:
 A törvény ellen nem lázadtam volna fel.
 S miért tevém most, mit nem tennék máskoron?
 Az elhunyt férj helyett találnék másikat,
 Szülnék más gyermeket, ha egyik elveszett;
 De más testvért többé nem kaphatok soha,
 Ha már apám, anyám Hadeshez költözött.
 Ezért nyujtám a végtisztességet neked,
 Oh drága testvér! és ezért büntet Kreon
 Legaljasabb gonosztevőként engemet;
 Ezért ragad meg s hurczol a sirbolt felé,
 Ki férjet még nem ismerék, sem nászi dalt,
 Sem azt az áldást, melyet adnak gyermekek;
 Nem, élve, elhagyatva és örömtelen
 Kell most hideg, sötét síromba szállanom!
 Mely isteni törvény az, melyet megszegék?
 Vagy ah! szegény, miért is emelem szemem
 Az istenekhez? Kit hivjak segélyül én?
 Hisz jámborságom hozza rám e büntetést!
 Igen, ha kedves a nagy istenek előtt,
 Mit ellenségim tesznek: úgy bünös vagyok;
 De ha vétkeztek: úgy őket se érje több
 Csapás, mint mennyit jogtalan rám mértenek!

KAR.

Még dúl a vihar untalanul,
 A lány daczos heve nem csillapul.

KREON.

Ki a késedelem oka volt:
 Őrizete majd sirva lakol.

ANTIGONE.

Jaj! boszús szavadból látom,
 Itt a halálom.

KREON.

Ne csaljon a kába remény,
 Itéletemet vissza nem veszem én.

ANTIGONE.

Oh Theba, szülőföldem!
 Oh honom istenei!
 Im, elragad a vad erőszak.
 Theba nagyjai, lássatok engem,
 Végsarját a királyi törzsnek,
 Mily sorsra itéle ez ember,
 Testvéri szerelmem jutalmaul!

(A szolgák elhurczolják.)

KAR.

Első versszak.

Ércztorony fala közt Danaë egykor
 Börtönben epedett, messze a napsugártól,
 A sir éje borult rá, örökös bilincsek közt.
 Pedig atyja király volt, nemes a törzse,
 S méhében viselé Zeus aranyos áradatát.14)
 Oh mily rettenetes a te kezed, végzet!
 Nem futhat előled kincs, erő,
 Sem büszke tornyok, sem sötét hajók
 Viharos tenger árján.

Első ellenversszak.

Dyras büszke fiát bősz Dionysos
 Sziklához kötözé a meredek ormokon,
 Lesujtván a merészt gúnyjai büntetéseül.15)
 Igy dönt meg sok erőst lelke hiú vágya!
 Ő is megtanulá: nem szabad isten boszuját
 Őrülten s daczosan hivni ki embernek.
 Feldulta a szent nők tánczsorát,
 Gunyolta Evios lángoló tüzét16)
 S a fuvolás muzsákat.17)

Második versszak.

Hol a kyanei tengeriker18) zaja vet habot,
 Hol a Bosporos árja locsolja a thrák Salmydest:19)
 Nagy Ares, e föld
 Istene ott látta Phineus két fiát
 Iszonyú sebével.
 Elvette szemeik ragyogó fényét,
 A gonosz mostoha vérfedte kezével,
 Gyilkos orsó volt a fegyver,
 Mely kiölé szemök világát.20)

Második ellenversszak.

És siralomba, keservbe merűlve igy
 Vesztenek el nyomorultan.
 Boldogtalan, a ki szülte, anyjuk!
 Bár ősi fajából született a dicső Erechteusnak:21)
 A viharok nevelték ős barlangokban,
 Atyja, a Boreas oktatá futó ménen.
 Istenek szülötte volt ő:
 Ám az ősi Moera22) hatalma
 Mégis elérte, lányom!23)

(Tiresias föllép. Egy gyermek kezénél fogva vezeti.)

TIRESIAS.