Ketten jövünk egyszerre, Theba
nagyjai!
Egynek szemével látva
ketten; mert a vak
Kalauz nélkül nem
haladhat útjain.
KREON.
Mi hirt hozál számunkra, ősz
Tiresias?
TIRESIAS.
Elmondom tüstént, csak fogadd
a jós szavát.
KREON.
Soh’ sem vetém meg eddig jó
tanácsodat.
TIRESIAS.
Azért kormányzod boldogul
országodat.
KREON.
Szerencse jár velem mindenben,
mondhatom.
TIRESIAS.
Vigyázz, szerencséd szédítő
magasra ért.
KREON.
Mi történt? Borzalommal tölt
el jósigéd.
TIRESIAS.
Halld meg tehát, mit a
jelekből láttam én.
Ülvén
madárvizsgáló régi székemen,24)
Hol egybegyül a
szárnyasok minden faja:
Eddig nem
hallott hang ütötte meg fülem,
Vadul
sivító és rikoltó hangzavar;
És
hallám, egymás tollait mint tépdesék
Gyilkos karmokkal; szárnyaik csattogtanak.
Rémülten megvizsgáltam rögtön a tüzet
Az izzó oltáron; de nem lobbant fel
ott
Hephæstos lángja; nem, olvadtan
szétömölt
A czombok zsirja pislogó
hamu között,
Füstölt, szikrákat
hányt; a szétpattant epe
Köröskörűl
fecskendett; és a csontok ott
Hevertenek, lehámlott zsirtól meztelen.25)
E gyermek ajkiról
hallám, hogy jeltelen
S eredmény
nélkül hamvadt el az áldozat;
Mert ő
vezérel engem, mint én másokat.
Te
vagy, kiért az átok e városra szállt!
Mert meg van fertőztetve minden tüzhelyünk
S oltárunk, madarak s ebek
zsákmányival,
Melyek széttépték
Oedipus szegény fiát.
El nem fogadják
tőlünk már az istenek
Imáinkat, sem
égő tomporok tüzét;
Nem száll
fölöttünk jó jelekkel a madár,
Mely a
meggyilkolt véréből lakmározott.
Vedd
ezt szivedre, oh fiam! Hiszen közös
Sorsunk mindannyiunknak, hogy tévedhetünk:
De a ki téved, nem lesz az
boldogtalan.
Ha bünbánólag
helyrehozza a hibát,
S bünéhez
önfejűen nem ragaszkodik.
De a
makacsság mindig gyönge ész jele.
Ne
gyülöld hát a holtat, ne gyilkold meg őt!
Mi hősiség van abban, ölni holtakat?
Jó szándékkal jót mondok; nincsen édesebb.
Mint bölcs tanácsból jó hasznot
meríteni.
KREON.
Mindnyájan engem vesztek
czélba, oh öreg!
Mint nyillövő a
táblát; még a jóslat is
Fegyver lesz
ellenem; tudom, rég eladott
És elharácsolt e papfajzat engemet.
Ám űzérkedjetek, ha tetszik, sardisi
Borostyánkővel, ind aranynyal
szabadon;
De e halottat sirba mégsem
teszitek,
Nem, akkor sem, ha Zeus
sasa ragadja el
És prédaként királyi
trónjához viszi:
E förtelem sem birná
arra lelkemet,
Hogy eltemessem őt,
hisz istent – jól tudom –
Az ember
tette meg nem fertőztetheti.
De
annyit mondok, ősz Tiresias! hogy a
Legbölcsebb ember is gyakran nagyot bukik,
Ha a gonoszságot szépíti
haszonért.
TIRESIAS.
Ah!
Ha tudja azt az ember; ha belátja azt –
KREON.
Mit? Mit jelent ez általános
mondatod?
TIRESIAS.
Hogy minden jó közt legfőbb jó
az értelem.
KREON.
Mint balgaság legrosszabb
minden rossz között.
TIRESIAS.
És épen e betegség bántja
lelkedet.
KREON.
A jóst én nem gyalázom e
gyalázatért.
TIRESIAS.
De megtevéd, hazugnak mondva
jóslatom.
KREON.
Kincsért sovárg a jósok összes
fajzata.
TIRESIAS.
És a királyok szennyes önzés
rabjai.
KREON.
Tudod, hogy a király az, kivel
így beszélsz?
TIRESIAS.
Tudom. Tanácsom által mentéd
meg hazánk.26)
KREON.
Bölcs látnok vagy, de a
rossztól sem idegen.
TIRESIAS.
Szivem rejtelmeit kitárni
kényszerítsz.
KREON.
Kitárhatod, csak ne a
haszonért beszélj.
TIRESIAS.
Haszonért szólok, ámde a te
hasznodért.
KREON.
Ne gondold azt, hogy
megvásárlod lelkemet.
TIRESIAS.
Tudd meg tehát, nem fogja
addig Helios
Sokszor befutni égi
útjának körét.
Mikorra tenfajodnak
egyik sarja lesz
Halála által áldozat
a holtakért;
Mert e világból egy
lelket kiüldözél,
Szentségtörően élő
sirba zárva őt,
Mig egy halottat
elragadsz az alvilág
Urától, s testét
eltemetni nem hagyod.
Holtak felett
nem birsz hatalmat sem te, sem
Az égi
istenek, kiket bántalmazál.
Ezért
lesnek reád, lihegve boszuért,
Az égi
és az alvilági istenek
Furiái, hogy
tenbünöddel sujtsanak.
Meglátod
nemsokára, pénzért szóltam-e?
Nincs
messze az idő, hogy nők és férfiak
Siránkozása tölti majd be házadat.
Mind föllázadnak ellened a városok,
Hová ebek széthurczolák a csontokat,
S hol a visitó orvmadár zsákmányai
Megfertőztetve hintének halotti bűzt.
Ez volt a nyil, mit bántalmadra
válaszul,
Haragvó lelkem íjászként
szivedbe lőtt;
S találni fog, tüzétől
meg nem menekülsz.
S most, gyermekem,
vezess lakomba engemet
Hadd öntse
ifjabbakra e király dühét,
S tanúlja meg heves nyelvét
mérsékleni,
És józanabbúl szólni,
mint eddig tevé.
(El.)
KAR.
Szörnyű jóslattal távozott e
férfiú;
Mióta barna fürtjeim
megőszité
Az aggkor, egyszer sem
tapasztalám, hogy a
Város hazug
beszéden kapta volna őt.
KREON.
Én is tudom, s megrendül rá
egész valóm.
Nehéz engedni, ámde
sokkal súlyosabb
Átkot viselni,
ellenállva vakmerőn.
KAR.
Okos tanácsra van most
szükséged, Kreon!
KREON.
Mi hát tanácsod? Szólj! Én
követem szavad.
KAR.
Siess és mentsd ki
sirboltjából a leányt,
A holt testnek
pedig adj tisztes temetést.
KREON.
Ezt tartod jónak? Engednem
kell, azt hiszed?
KAR.
Igen, s minél előbb, király!
Az istenek
Boszúja gyors léptekkel
jár a bűn nyomán.
KREON.
Oh jaj! Nincs már erőm a
daczra, engedek:
A végzet ellen
harczra kelni nem merek.
KAR.
Menj s tedd magad, ne bizzad
más kezére azt.
KREON.
E nyomban ott leszek. Fel,
fel, cselédjeim,
Közel s távollevők,
fejszét ragadva, fel!
Siessetek az
órjás sziklabolt felé!
Én is megyek,
s megfordult szándokom szerint,
Magam
oldom fel őt, kit megköték magam.
Mert látom, legjobb megmaradni őseink
Bevett szokási mellett éltünk
végeig.
(Szolgák sietve jönnek a palotából s Kreonnal
elmennek.)
Első versszak.
KAR.
Te gyönyöre, dísze a kadmosi
szüznek,27)
Te a dörgő Zeus fia, Istenünk,28)
Te a ki őrized
Italiát,29)
Te ki bő kézzel adod áldásodat
Ott, hol Deo30)
trónol:
Áldj meg
Bacchus!
Ünnepeidet üli
most,
Áldva az Ismenos31) partjain téged,
A
nép, melyet szüle a sárkány,
A nép,
melyet szüle a sárkány.
Első ellenversszak.
A korykei nymphák32) vig tánczai téged
Üdvözlenek ott, hol a magas
Két
ormu hegyen fény gyúl;33)
Neked zuhog
Kastalia,34)
Repkényes Nysa35)
tégedet üdvözöl.
Dalt zeng rád a
mart,
Zengnek a szőlőkoszorúzta
hegyek.
Vig dal harsog
elédbe,
Ha áthaladsz Theba
virányán,
Ha áthaladsz Theba
virányán.
Második versszak.
ELSŐ KAR.
Áldj meg
Bacchus!
MÁSODIK KAR.
A többi felett
Legkivált Thebát szereted,
Mint villámütött36)
anyád szereté:
Jövel hát! Nyomor átka
érte
Városodat, jövel,
segitsd!
Siess a két ormu hegy
oldalán felénk.
Vagy a tengereken
keresztül!
Áldj meg
Bacchus!
Második ellenversszak.
MÁSODIK KAR.
Áldj meg
Bacchus!
ELSŐ KAR.
Te ki csillagok
Ragyogó sorát vezeted,
S éji dalra, tánczra hívsz,
Istennek szülötte!
Jer ujongva
naxosi37) pihegő nymphák
között,
Jer, jer!
Az éjen át járjanak ittasult
Tánczot körüled, nagy Iakchos isten!38)
Áldj meg, áldj meg
Bacchus!
Áldd meg, áldj meg
Bacchus!
(Hirmondó föllép.)
HIRMONDÓ.
Oh Kadmos népe,
Amphion39) polgárai!
Bármily szerencse érje ember életét,
Dicsérni vagy sajnálni nem tudnám
soha.
Mert a sors változó: lesujtja s
emeli
A boldogot ép úgy, mint a
boldogtalant;
Nincs jós, ki
megmondhatná, mit hoz a jövő.
Irigylendőnek tartám én eddig Kreont,
Ki ellenségtől mogmenté Kadmos honát,
Korlátlan úr volt az egész ország
felett,
S nemes szülöttek sarjai
vevék körül.
Oda már minden! Mert az
ember addig él,
Míg életét öröm
deríti, és ha ez
Elhagyta: úgy élő
halottnak tartom őt.
Betölthetik
lakát a kincsek ezrei,
Élhet királyi
fényben: ám ha életét
Öröm nem
vidámítja, én jó kedvemet
Oda nem
adnám e hiú füst árnyaért.
KAR.
Mi új balhirt jelentesz a
király felől?
HIRMONDÓ.
Halált jelentek, melyet élők
adtanak.
KAR.
Ki volt a gyilkos? Ki a
meggyilkolt? Beszélj!
HIRMONDÓ
Haemon meghalt; nem idegen kéz
ölte meg.
KAR.
Kinek keze volt? Apjáé vagy az
övé?
HIRMONDÓ.
Öngyilkossá lett apja
gyilkosságaért.
KAR.
Oh látnok, mily igaz volt
szörnyü jóslatod!
HIRMONDÓ.
Jövőre nézve is szükséges jó
tanács.
KAR.
Im jő Eurydike, Kreon nemes
neje;
Ah a boldogtalan! Véletlenül
jön-e,
Vagy hallá már, mily balsors
érte gyermekét?
(Eurydike föllép; utána hölgyei, áldozati
adományokkal.)
EURYDIKE.
Oh polgárok, minő hirt kelle
hallanom,
Midőn nagy Pallas
templomába indulék,
Hogy bemutassam
ott forró imáimat!
A várajtó zárát
nyitám fel ép’ mikor
Fülemhez ért a
szörnyü balsors híre, mely
Családomat
sujtá; megdermedt hallatán
Szivem s
ájultan estem hölgyeim közé.
De
mégis, kérlek mondjátok még egyszer el.
Szólhattok bátran, megszokám a szenvedést.
HIRMONDÓ.
Kedves királyném! hallgass
meg, ki ott valék;
Elmondok mindent,
a valót nem titkolom.
Mért áltatnálak
síma szóval, hogy utóbb
Hazug
maradjak? Legjobb az igaz beszéd.
A sik oromra kisértem föl férjedet,
Hol Polynikes teste még földön
hevert,
Ebek fogától megcsonkitva
iszonyún.
Imádságunkkal kérve Plutót
s Hekatét,40)
Hogy távolitsák el szörnyű haragjokat,
Megmostuk szentelt vizben, és
elégetők
A testmaradványt fristörésü
ágakon,
Magas sirhantot hányva hamvai
fölé
A honi földből; azután a
sziklasir
Felé siettünk, mely a lány
nászterme lett.
Egyik kisérő hangos
sirást halla most,
Mely a
megszenteletlen sirból tört elő;
S
azonnal megjelenté a királynak ezt.
Hogy a közelbe értünk, tompa jajgatás
Hangzott elénk, s zokogva sóhajtá
Kreon:
«Ah én boldogtalan! mi gyászos
sejtelem
Aggasztja szivem! Életem
legszomorúbb
Ösvénye ez, mely szörnyü
kín felé vezet!
Fiam hangját hallom!
Fel, fel, cselédjeim!
Sietve
vizsgáljátok meg a sziklasirt,
Tekintsetek be a barlangnyiláson át,
Hadd tudjam, Hæmon hangja volt-e, vagy talán
Elámiták az istenek hallásomat?
Ugy tettünk, mint a bús király
parancsolá;
S benézve a barlangba,
végső szegletén
Ott láttuk légben
függve a szegény leányt,
Hurokba font
finom fátyollal a nyakán,
S Hæmont,
ki kedvesét átfogva szorosan,
Könyezve jajgatott a vesztett nász felett,
Kesergve apja bűnén s a megölt arán.
Ezt látva, kínosan
sóhajtott a király,
S hozzá sietve
könnyek közt megszólitá:
«Mit tettél,
oh boldogtalan! Mi szándokod?
Mi
balvégzet hozá e helyre léptedet?
Jer
innen, oh fiam! Térdelve kérlek én!»
Ám vad tekintetet vetett rá a fiú,
Arczát eltorzitá a daczos, néma gúny,
S kirántá két élű kardját; de gyors
futás
Megmenté atyja éltét; ekkor ah!
dühét
Önnön magára forditván,
önoldalát
Döfé át éles kardjával; s
eszmélve még
Bágyadt karjával átfogá
a holt arát;
Föléje hajlott aztán, s
véglehellete
A halvány arczot
vérbiborral vonta be.
Holtan nyugszik
már a halottnak oldalán,
S
menyegzőjét Hades lakában tartja meg,
Halandó emberek intő példájaul,
Hogy minden baj közt legnagyobb a dőreség.
(Eurydike kiséretével el a palotába.)
KAR.
Ah mit jelent ez? A királyné
hirtelen,
Jó, rossz szó nélkül
megfordulva távozott.
HIRMONDÓ.
Én is csodálkozom; de biztat a
remény,
Azért rohant csak el, nehogy
keserveit
Egész város hallgassa; ott
benn hölgyei
Között akarja megsiratni
holt fiát.
Nem lesz oly esztelen,
hogy bűnt kövessen el.
KAR.
Ki tudja? A nagyon mély, néma
hallgatás
Ép’ oly vészjósló, mint a
nagy siránkozás.
HIRMONDÓ.
Megyek hát s megvigyázom: nem
rejt-e szive
Elfojtott néma
fájdalmában romboló
Vihart? Igazság
volt, mit monda ajkatok:
Nagyon mély
hallgatás gyakran veszélyt jelent.
(El a palotába.)
KAR.
Itt jő a király maga,
karjaiban
Fia holt tetemét hozza
zokogva;
Saját büne volt, mely sujtja
fejét.
Kimondom e szót szabadon
már.
(Kreon jő, Haemon holttestével; utána
szolgái.)
KREON.
Oh jaj!
Oh esztelen ész! oh gyász hiba
Vad szigora!
Nézzétek a gyilkos apát, ki megölte fiát!
Oh üdvtelen érzetem átka!
Fiam, fiam, nyiltában tört virágom!
Jaj! jaj! jaj! jaj!
Én öltelek meg,
Nem volt a te
hibád!
KAR.
Ah fájdalom! későn látod be a
helyest.
KREON.
Oh jaj!
Gyötrelmeim immár megtanítottak!
De fejemre az ég boszuja sujta elébb,
Kétségbeesésbe riasztva szivem, –
Oh jaj!
S eltaposá
éltem gyönyörét!
Oh kin! Oh emberi
kába remény!
(A szolga jő a palotából.)
SZOLGA.
Csapás után ujabb csapás ér,
oh király!
Egyik gyötrelmedet
karodban hurczolod,
S a palotában új
kín tőre les reád.
KREON.
Mi új baj érhet, a mi ennél is
nagyobb?
SZOLGA.
Nőd meghalt, most ölé meg
frissen vert sebe;
Nagyon szerette
gyermekét s utána halt.
KREON.
Oh jaj!
Oh Hades boszuért lihegő
Torka, tied vagyok én!
Tudsz
egyebet még, oh balsors hirnöke, szólj!
Jaj! jaj!
Halott
vagyok s újra megölsz!
Szólj, mit
akarsz? Mi csapást tudsz még?
Jaj!
jaj! jaj! jaj!
Nem mese hát? Önkeze
ölte meg
A szerető drága
nőt?
KAR.
Tekints oda magad, a ház nem
rejti már.
(A palota ajtaja kitárul. Eurydike holtteste
látszik.)
KREON.
Oh jaj!
Uj gyötrelmet, borzalmat látok itt,
szegény!
Mily kinokat hoz még
számomra a sors?
Karomban tartom a
meggyilkolt gyermeket,
S ott látom
ah! anyja merev tetemét!
Ah szegény
anya! Ah fiam!
SZOLGA.
Ott roskadott le a házoltár
zsámolyán,
Sötét éj fogta el szemét;
megsiratá
Magareus sorsát, kit előbb
sujtott halál:
Aztán Hæmon fiát; majd
szörnyü átkokat
Mondott reád, ki
meggyilkoltad gyermekit.
KREON.
Jaj! jaj! jaj!
jaj!
Rettegés fog el!
Mért nem döfi senki
szivembe kardját?
Gyötrelmimnek
éjjelén,
Kinjaim közt
nézzetek
Engem,
ah!
SZOLGA.
Mindkét fiának fájdalmas
halálaért
Nőd haldokolva is még téged
vádola.
KREON.
Ah szólj, miként ragadta őt el
a halál?
SZOLGA.
Saját kezével szúrta át
szivét, mihelyt
Meghallá gyermekének
gyászos végzetét.
KREON,
Oh jaj, jaj! Senki e
földön,
Csak én vagyok, én, mindennek
oka!
Én voltam az ah, ki
megöltelek,
Én, senki
más!
Ide, szolgák! Vezessetek
el!
Vigyetek innen!
Mert semminél kevesebb vagyok!
KAR.
Vigaszt keressz, ha
szenvedésben van vigasz:
Hol a bánat
rövid, kisebb a fájdalom.
KREON.
Jövel, jövel!
Boldog nap hajnala, jer,
Mely engem örökre megszabaditsz!
Várva-várt végem, jövel,
Ne
lássa szemem a kelő napot!
KAR.
Bizd a jövőre ezt, most a
jelennek élj:
Jövő gondját hagyd
arra, kit megillet az.
KREON.
Azért könyörgék csak, miért
szivem eped.
KAR.
Miért könyörgesz? A ki porban
született,
Soha ki nem kerüli az a
végzetet.
KREON.
Vigyetek innen, engem
esztelent,
Ki megöltem a nőt s a
gyermeket –
Ah! nem akarva. Jaj
nekem, hová,
Melyikre nézzek? Melyik
ad vigaszt?
Hajh! gyászba borult
körülöttem a lét,
Megölte a végzet e
sziv örömét.
(Elvezetik.)
KAR.
Ha üdvöt akarsz ez életen
át:
Legyen ész vezetőd,
S ne sértsd meg az istenek égi jogát.
A merész fölemelt szava visszaesik,
Lesujtva reá;
Míg a
botort okulásra hozza az aggkor.