A nap, messze fönt a vizen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan alkalmazva vannak hat tótok, akik a napot minden reggel föltolják az égre s végül még csáklyákkal utána bökdösnek, hogy jól haladjon. Igy utnak is ereszkedik a nagy fényesség és szét veti világát a vizen. Parti madarak fölébrednek s halak dobják ki magukat a vizből. A tápéi malom nagy szárnyai azonnal forogni kezdenek. A malom integet a zöld füzfák közül a karjaival, hogy erre, erre, emberek. Itt jó lenni a füzfák közt, a partos helyen, a viz szélén, amelyen lassan ereszkednek tutajos oláhok. A vizen a hajnal ködje legel. A tulsó oldalon tizenkét ló huz egy domentátumos hajót. Lassan mennek, igen lassan és mégis sokat haladnak. Az oláhok sietve kapnak a kormányhoz és kitérnek előle. Ugyanis azért oláhok, hogy iparkodjanak.

A parton még nem indult meg a rendes nappali mozgás. Apró gőzösök füstölögnek, hogy majd mennek valamerre. Az öreg zsidó ember, aki a buzát szokta méretni a hajóba, napernyőjével lassu csoszogással megjelen s megy a dolga felé, mint ötven év óta tavasztól őszig tenni szokta. Mindig a más buzáját méri, amit a más egy másik másnak adott el, ő csak méri. Mennyit mérhetett már meg? Pipája ama régi, ma már ismeretlen kávéházi pipákból való, amelynek garas volt darabja, sőt három krajczár kettő. Fehér pipák ezek s manapság talán már sehol a világon nem kaphatók. Honnan van neki mégis? Onnan van, hogy egyszerü emberek egyszerü móddal élnek. A pipát, ha elkeveredik, csak be kell dobni a parázsba. Ott lángol, izzik és sustorékol, mignem olyan fehéren kerül ki belőle ismét, mint egy ma született kis macska.

A sleppekről pedig a kormányosok feleségei igyekeznek kifelé a piaczra. Már a piaczon igazán aranyat lel, aki korán kel. Négy-öt hajó egymás mellé kötve, azokon ugrálnak keresztül az asszonyok a vasalt szoknyában. A gyerekek otthon maradnak, azon a darab fadobogón, amely a slepp teteje. Már dugja is ki a fejét itt-amott egy-egy borzas szőke gyermek vagy barna, már hogy ki micsodás. A kutyák is felébrednek a sleppen és a gyerekek szaladgálnak a tetején a kutya után. A sleppnek semmiféle korlátja nincsen. Mint van az, hogy ezek a gyerekek nem esnek bele a vizbe? Bizonyára István király könyörög érettük. (Bár hiszen akkor nem panaszkodhat a foglalatosság irányában.)

Emitt egy czimbora végez érdekes kisérleteket. Nem akar bemenni a kutyája a vizbe. Vadásznak az ilyesmi nagy méreg. A multkor ugyanis hasznára forditotta a kutya merengését s belökte a folyóba. Azóta aztán semmiféle hajlandóságot az eb a vizhez nem mutat. Most már csalogatná tyukkal, kalácscsal. Igen jó, ehető ételeket dob a Tiszába. Hektor szalad utána fölfelé a parton (mert a hajók közt megszorulva olyan bolond a parti viz, hogy fölfelé folyik), de bele nem megy. Még a vizmeritő lápra is átsétál, hogy hátha annak az irányába hozza a sodor.

– Látod, látod – mondja örömmel a czimbora – hogy bevált az elvem. Kényszereszközökkel nem szabad hatni a kutyára.

Nagy öröm az, ha az embernek valamely elve a valóság életben is beválik. Ám később, mert semmi boldogság sem teljes, csak bemegy a kivánatos falatért a Hektor.

Mikor kijön, olyan vizet csap szét maga körül, hogy a kőfalra támaszkodó öreg emberek huzódozva nézik.

Ott egy egész sor ősz fej van. Barna és rózsapiros arczok, amikre nagyon illik az ősz bajusz. Különféle ruhákban vannak: az egyik módos, másik éppen csak, hogy él, de a régi idők s a közös mulatság csak összehozzák mindet. Olyan vizenjáró ember ez valamennyi, akik már kiálltak a munkából. Csak igy a partról nézik az ember járását, kelését. Ha esik az eső, akkor is csak ott van, ha süt a nap nagyon ádázul, szintén csak megjelen.

– Hej, testvér – mondja egy igen öreg, hajlott hátu ember – de rég jártunk együtt a Dunán. Van ötven éve.

Amaz gondolkozva tömi a pipáját a mutató ujjával.

– Van ám – szól, – több is.

– Hajhaj. Emlékszik-e kend arra a nótára:

Egyszerre öt-hat reszketeg öreg hang mondja rá a végit:

Akkor megint az első szól:

Tovább azonban nem megy. Elakadt.

– No – szól a többinek, biztatva:

De azok nem szólnak. Fejüket félre billentik, egyik-másik fölfelé tekint. Hogy ugyan, hát ugyan? Igen: Hej pesti hid kűlábja… pesti hid kűlábja – – – De mindannyian csak hallgatagok maradnak. A fény, ami a szemekben pillanatra fölgyullad, elalszik megint.

Nem, nem. Már nem tudják. Elfeledték véglegesen.

Ha tudnám, milyen szivesen mondanám nekik.

*

Halad fölfelé a sütőasszony az alsóvárosról. Ez egy olyan asszony, aki kenyeret szokott sütni. Emitt pedig egy szükes utczából illendő sötét ruhába öltözött másik asszony jön ki, kendő van a kezében összehajtogotva.

– Mék erre fölfelé, – mondja neki – mer a makói hajó möggyütt tennap.

– Az, az – felel az öreges nő lassan – möggyütt. Én is láttam. Az öreg hajó van itt, a Szent Lőrincz. A Dégieké volt az a hajó, tudja, mikor készült, mert itt készült még a két kis Horváthok idejibe. Azután akkor, hogy a testvérsógorát a gugorarud fejbe ütötte –

– Ugy, ugy – vágta a szavába a sütőasszony, hogy ő is beszéljen. – Nálunk mög nézze, mi esött. Hoznak a tanyárul gyerököket körösztölni. De ugy igaz ám, ahogy mondom. Viszik a paphoz. Ahogy a pap levöszi rulla a kendőt, nem gyerök van a pólyába, hanem hal.

– Hal?

– Hal. Azt mondja, ezt nem körösztölheti. Vigyék ki. Kiviszik a népek, csodálattal. Odakint mögnézik, hát csak gyerök. Mögén visszaviszik. A pap levöszi rulla a kendőt, hát most mög két szál gyertya van a gyerök hejjin. Avval a pap mérges és pirongatja a népeket. Kimönnek mögén, odakint hát csak gyerök az. Kisded gyerök. Viszik ujra vissza, gyerök ez. A pap ujra fölvöszi rulla a kendőt. Most fehér galamb volt a pólyában. Fölszáll és azt mondja: Köszönd, hogy se halnak, se gyertyának hitelt nem adtál. Mer ha halnak ádsz hitelt, vizözön vöszi el a világot, ha a gyertyának: tüzvész. Igy azonban éhhalállal pusztul el a világ.

Az öreg asszony szótalan halad.

– Nem hiszik, látja, nem akarják elhinni a népek, Kata ángyi – fakad ki elkeseredve a sütőasszony. – Möglássa, nagy sanyaruságok követköznek.

A nap kezd följebb haladni. A folyón megmozdult az élet. Vizi molnárok jönnek a partra ladikkal, hogy a buzát bevigyék őrölni. Három gyerek jön, egy közülök nagy kenyeret visz.

– Nézzétök – kiáltja diadalmasan – az a mi sleppünk ott a tulsó parton. A négyszázhuszonegyes. Ép ahun az apám is a, mer kátrányozzák a födélt.

Rögtön igen nagyot is kiált:

– Édös apám!

A szóra egy csolnak elvágódik a slepp oldalától s jön át a Tiszán a gyerekért. Vagy a kenyérért talán. A sebes vizen lassan halad át, nehéz, széles, ujmódi ladik. Az evezést elunja az ember, aki hajtja, mert akármily mélyeket feszit a lapáttal a vizbe, majd csak egy helyen áll. Hirtelen a ladik hátuljára csapja a lapátot s két kézzel oly módon kezdi forgatni, hogy a nyele csupa „s“ betüket ir. A ladik most azonnal megindul és megy nyilegyenest a viznek rézsut fölfelé. Igy lesz az otromba szerszámból csavarjáratu hajó. Ugy lehet, egy ilyenfajta evezés adta meg az ötletet a csavargőzösre annak, aki azt eltalálta. Egy darabig most ezt nézik a partról. Hirtelen azt mondja egy öreg ember:

– Ahun jön az Ausztria a Szilveszterrel.

Messze fönt a csillogó vizen, ugy egy óra járásnyira lapos feketeség látszik, amiből egy füstbe olvadó rúd nyulik az égnek. A hátamögött széles barna test. Jönnek lefelé.

Hát – mondja egy másik a nézők közül – az úgy sem az Ausztria, hanem a Ponczius.

– Már pedig nagyon mög van kend bukva, ha azt hiszi.

– Én? – ütődik meg emez.

– Kend hát.

– Hát fogadok kenddel, hogy a Ponczius.

– Én mög fogadok kenddel, hogy az Ausztria.

– Mibe?

– Hát mibe?

– Hát két kis üveg pálinka mög két sóskalács.

– Ehun-e – nyujtja a másik a kezét. – Vágja kend el, sógor.

A sógor elvágja az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanunak.

Ezentul mindenek érdeklődése a gőzösre irányul, amely egyre közelebb pipál.

– Ha a Ponczius, akkor mindjárt mögüsmerkszik, csak úgy forduljon, hogy elővágódjon a fara mögül a ladik – véli egy ember.

– Már miért?

– Mert a János a mult hétön vött vörös festéköt.

(Tudniillik, hogy majd azzal bekeni a ladik szélét czifraság szempontjából.)

Fordul is már, hogy a fahajót, amelyet maga után huz, mint illik, orrával fölfelé állitsa a parthoz. Egyszerre sokan kiáltanak föl:

– Ausztria!

– Ugy-e mondtam! – kiáltja a nyertes öreg.

A többiek csodálattal néznek rá. A vesztes igy szól:

– Kend még most is ott löhetne a timonrud mellett.

– Hát – mondja szerényen az – ha csak szöm köllene hozzá. De a pejkók már nem birják. Tudja kend – teszi hozzá hamiskás mosolylyal – nagyon sokat tánczoltam legény koromba…